Part 5

E pillanatban a hátulsó ajtón két alak lepett be a gyászterembe. A viaszgyertyák megvilágíták arczaikat.

A herczeg eléjük lépett.

– Nornenstein fejedelem, Alienor princz…

– Nem princz többé, mondá Octavián. Hanem Alienor Nornenstein fejedelem tegnap óta.

Alienor pedig odalépett Rafaela elé. A leány kezét nyújtá neki.

– Nézze ön: szegény anyám.

Alienor érzékeny szivü volt (nem is aludt az éjjel), e szóra ellepték szemeit a könyek; a mint a ravatalhoz ért, zokogni kezdett.

S erre, mintha a lebilincselő varázs tört volna szét Rafaela szive fölött: egyszerre kitörtek az ő könyei is.

«Oh édes, egyetlen jó anyám»; sikolta fel s odaveté magát a halottra, átölelve annak lábait és azután sírt hosszasan, bőségesen: egész lelke mélységéből.

S mikor kisírta magát, akkor oda fordult Alienorhoz és megszorítá annak a kezét, halkan rebegve.

– Köszönöm. Nagyon köszönöm önnek.

Alienor tekintete azt kérdezé, hogy «mit»?

– Hogy megtaláltam a könyeimet.

Alienor is hozzá adta az övéit.

S az összevegyült könyek frigye szentesítő erővel bír.

Legalább a költők azt mondják.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A herczegnőt nagy pompával temették el az etelvári családi sírboltba: jelen volt közel és messze környékből minden tisztelője, úr és szegény.

Csak egy nem jött el a temetésre. Zárkány Napoleon. Azt bizonyosan nem találta még fel a gyászhír. Ki tudja, hol járt az alatt?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nornensteinék még a temetés utáni napot is ott tölték a herczegi kastélyban. Úgy utaztak fel együtt Budapestre.

Az utolsó nap estéjén Rafaela herczegnő oda ölelte magához Liviát, s azt sugá neki:

– Kicsikém. Menyasszony vagyok. Nornenstein Alienor fejedelemmel mai napon eljegyeztek atyáink.

Livia arcza ragyogott a boldogságtól. Tehát mégis csak vannak olyan szentek, a kik közbenjárnak az ég és föld között a szegény halandók olyan vágyaiért, a miket nincs szó kifejezni!

… De ne keverjük mi a szenteket a halandók történeteibe…! Kí tudja, mi lesz a vége?

MAGYARORSZÁG BÉCSBEN.

Bécs belvárosának utczatömkelegében van egy szűk sikátor, a mit Bankgassénak tisztelnek.

Ez eldugott utczában van egy komor külsejű ódon palota. Ez Magyarország háza Bécsben, régi nevén «magyar királyi udvari canczellária».

Zárkány Leon új hivatalával e házban talált foglalkozást.

Ezt a házat Magyarország számára építteté Mária Terézia. Telkét Nádasdy canczellár vette meg Bécs városától s másfél századon át e magyar főúr nevére volt ez átírva, csak az utóbbi években lett Magyarország nevére a bécsvárosi telekkönyvben bekebelezve. E helyről intézték közel másfél századon át Magyarország sorsát. Benne minden a szeretett királynőre emlékeztet, s az emlékek bizonyítják, hogy a kegyelet kölcsönös volt.

A palota az örökkévalóság számára látszik építve lenni. Tömör falai most is oly épek, mint százötven év előtt voltak, kívül rajta időbarnította faragványok, homlokán az aranyozott Szent-István korona és országczímer, belül fejedelmi pompa maradványai. Csak maradványai. A politika vandaljai, mikor kimondták, hogy Magyarországnak el kell tünnie a fogalmak világából, e palotát is elfoglalták, s legelső dolguk volt a lépcsőház gyönyörű aranyozott arabeszkeit – bemeszelni! Csak nehány teremben láthatók még a plafondoknak e remek arany czíkornyázatai, miket az építészek mintául rajzolnak le ma is.

A termeket remekművű nagy olajfestmények ékesíték, a miken Mária Terézia megannyi ünnepélyes historiai momentumban van ábrázolva hű magyarjai között; első kép, midőn a koronázásra indul, elől lóháton a tárnokmester szórja a pénzt a nép közé; második, midőn megkoronázzák; harmadik, midőn megesküszik az alkotmányra; negyedik, midőn az arany sarkantyú lovagrendjét alapítja; ötödiken az a jelenet van megörökítve, midőn a megtámadott királynő kis fiát bemutatja az ország rendeinek s azok lelkesülten kiáltják: «vitam et sangvinem pro rege nostro!» E képeket ponyvákkal betakarták, félretették, hogy ne lássa senki. A termek renaissance-kori bútorzattal voltak feldiszítve: aranyozott karszékek, pamlagok, miknek szövete sok ezret érő gobelin kézmü; külön-külön a himzőfestések egy-egy remeke mindegyik humorisztikus állatmesék ábráival; azokat leküldték a félszerbe. Alkalmatlanok irodai használatra.

Nem jutott hasonló szerencse a nagy tanácsterem falait takaró felséges gobelinszőnyegeknek; ezeket a szeretett királyasszony ajándékul kapta XV. Lajos franczia királytól; három remek mythologiai csoportozat istenalakokkal heliconi tájképek között. Azoknak a felső részébe, mintegy a ráma risalitjául, a megrendelő királynő odahímeztette Magyarország czímerét. A politikai vandalok aztán neki álltak s beragasztották csirizzel, papirossal a magyar czímert a gobelinon! a papirosra aztán megfelelő terjedelmű emblemákat festettek! Csak a negyedik gobelin menekült meg az iconomachusok haragja elől, azáltal, hogy egy félreeső pitvarba szorult; ez ábrán a művész sajátszerű phantasiája a bikával játszó Európát és társnőit, híven az ethnographiához, fahéjbarna szerecsen hölgyekül állítja elő.

Az antik órák, broncz- és ébenfaállványaikkal, a pompás kristálycsillárok, zománczozott kandeláberek felhordattak a padlásra. Útjában voltak a czivilizáczió egyformaságának. A két nagy porczellánkályhát csak tömörsége őrzé a ninivei rombolástól, mindegyiknek tetejét tizezreket érő aranyozott broncztrofeumok képezik, muzeumi ritkaságok ez idő szerint.

S a szép, fénymázolt, aranyozott thékából (kellett az máshová garde des robesnak) kihányattak a «liber regiusok». A magyar nemzet «arany könyve», historiai kincse! mely ötvenezer nemesi családnak nemeslevelét őrzi; mikben minden magyar nemesnek ősi czímere gyönyörű festői remekben van megörökítve, felírva ősapjának érdemei, viselt dolgai, miként nyerte a nemességet, szentesítve királyi névaláírással. Hatvankét könyve Magyarországnak, huszonhét könyve Erdélynek aranyozott pompás bőrkötésben. Egy históriai unicum! – Belökték azokat egy sötét lomtárba mind, az egereknek. De az egerek jó emberek voltak: nem ették meg.

Mikor aztán Magyarország és Ausztria között megtörtént a kiegyezés, Magyarország visszakapta a saját házát is Bécs városa közepén. Most itt vannak a király személye melletti miniszter lakása és hivatali helyiségei, valamint a magyar kormány többi tagjai részére fenntartott szállások. Itt üléseznek az országos bizottságok Magyarországból, s adják folytatását minden évben a vitam et sangvinemnek: «avenam quoque!»

A régi gazda aztán neki fogott megint lecsiszolgatni a bemeszelt aranyozásokat: előkeresgette padlásról, félszerből az antik bútorokat, kargyertyatartókat, órákat, csillárokat, miket a műértő, a régiségkedvelő ha meglát, a hideg leli ki örömében. A régi gazda neki állt a becsirizelt gobelinoknak s kávésöprűvel, káposztalével letisztogatta róluk a maszatot, kiszabadította az országczímert; a gyönyörű históriai képeket kitataroztatta, (egy csakugyan eltévedt belőlük, az, melyen Mária Terézia a királydombra fellovagol. Ki tudja, melyik excellenz padlásán lepi a por?) S az aranykönyveket is felkereste a lomtárból, s minthogy a szép fénymázas théka már nem volt sehol, (négy lába volt, elment) összeácsolt a számukra egy deszkaállványt s rárakta kincseit. És aztán hozzá látott az aranykönyv folytatásához. – Már azóta egy új (hatvanharmadik: az erdélyivel együtt kileczvenedik) «királyi könyv» is megtelt félig.

Leon nagy gyönyörűséggel tanulmányozta ez érdekes könyvet. Az ujabbkori nemesség diplomáit.

A hajdankori czímerekben kardos vitézek, lovagok, levágott török fők, üstökön fogva, vagy pallos hegyére szúrva; nyilak, sasok, griffmadarak, oroszlánok tündökölnek. Az újkor nemesi czímereinek jelvényei a korszellemet képviselik.

Az Aesculap-bot a felkúszó kigyóval az orvosi érdemeket jelenti; törő kalapács van a bányász czímerében; egy vasöntőde alapítójának czímere fogaskerék; egy vasúti igazgatóé mozdonykerék; az irodalmi érdemek nemesi jelvénye keresztbe tett toll és pálma, hármas halom mögül kiemelkedő arany nap; a békekötésnél működött diplomatáé galamb olajággal; a pénzügyi téren emelkedett nagyság nemesi jelvénye a nevét visszaadó arany hegy; arany méhek és arany buzakévék jutottak az œconomusnak; az erdészet és faüzlet terén kitünt új nemes czímere zöld fenyőfa arany mezőben; a kereskedőé vasmacska; az első gyorskocsizás megalapítójáé felszerszámozott fehér ló; a vizépítészé ezüst csatorna; a mérnöké arany czirkalom; a bortermelőé három szőlőtő; a biróé serpenyő és pallos. A heraldica jelvényszótára nagy supplementummal szaporodott meg. Elmésebb ötletet alig találni a sok között, mint egy derék vászonkereskedőét, ki magának egy arany mezőben álló, felül koczkás oxford ingbe, alul fehér vászongatyába öltözött griffmadarat választott jelvényül. Azt is megtudta végül Leon, hogy egy igen kedves ismerőse, egy lovagias megjelenésű bankár miért visel télen-nyáron ibolyát a gomblyukában? Ennek a nemesi czímerében négy szál ibolya a jelvény.

Aztán jönnek a nemességből bárói, grófi rangra előléptetettek czímerei. Egész combinált tableaux-k. Négyes mezők, még egy tetejükbe jött ötödikkel rigolirozva. Újkori érdemek, új symbolumokkal.

Gyakran elnézegette Leon azokat a nevezetes történelmi festményeket, a mik Magyarország házának elnöki termeit ékesítik. A kecsteljes királynő hű magyarjaitól körülvéve. Van azokon mit nézni, mint művészi alkotásokon is. Azonkívül minden alak egy jól talált arczkép. Mind nevezetes államférfiak, főfő zászlós urak, magas rangú úrhölgyek képmásai azok. Az öltözetek egész jelmeztanulmányt képeznek. Az akkor divatozó franczia hímzetpazarlás, magyar szabású dolmányra, mentére alkalmazva, csizmák skófiummal hímezve, nyusztkalpagok kócsagtollal, s e kócsag, nyuszt-, párduczbőr között simára borotvált arczok, a piros, duzzadó, erőteljes magyar typus a versaillesi, trianoni udvaronczok mintájára borotválva, hajporozva, hátul szalaggal átkötött varkocscsal! Egy magyar dalia, ki kardjához kap, királya védelmére lelkesülten, s hátul a czopfja billeg, s bajusza, szakálla sehol sincs. Torzkép nekünk most. Pedig történelmi arczkép.

A magyar Pompéji omladékai közül nemcsak antik szobrokat és szőnyegeket ástak ki, hanem eltemetett élő embereket is.

Leon megismerkedett azokkal az alakokkal, a kik az épület falai között évtizedek óta voltak eltemetve. Jó hazafiak, derék emberek, nagy talentumok: még költői tehetségek is. Lappangó életet éltek eddig; üldözve, gyanúval kisérve egyfelől, félreismerve, kitagadva másfelöl.

Most a rejtett életerő újra felmelegedett bennük. Levegőhöz jutottak, mely életfeltételük volt. Lett tárgya dicsekvésüknek. Elbeszélték nehéz küzdelmeiket – tehetetlen kézzel – a hatalom emberei ellen: a kettős szenvedést, önmagukért és honfitársaikért; megmutogatta kiki, a mit a nagy hajótörésből megmentett; ott vannak a királyok pecsétnyomói, a tányérnagyságú érczminták az uralkodók homorművű alakjaival. (Egyen hiányzik a kettős sas a magyar orczágczímer körül: ez Ferencz pecsétje.) A canczellárok roppant ezüst országczímer mintái; az ezüst szekrényben őrzött levél, mit a nagy királynő egészen sajátkezüleg írt hű magyarjaihoz, fekete szegélyű papiron (meghalt férjét gyászolta akkor). Aztán előhordták a tarkabarka adomákat a lefolyt korszak embereiről, a kik épen olyan élő halottak, olyan járókelő mumiák lettek most, mint voltak ők eddig.

S e mumiák némelyike – be sincsen balzsamozva.

A VAS KAKADÚ.

A legelső tanuja az ősidőknek, a ki Leont Magyarország bécsi házában fogadta, mindjárt a folyosón, volt egy mops. A hajdani kávénénikék, a nyugdíjazott államhivatalnokok oly elválhatlan kisérője, mint Szent Péternek a kakas; egy agyonkényeztetett állatfaj, mely kiveszett a nagy ápolás miatt, melynek utolsó deficiensét rég el is parentálták a német lapok; ime egy legeslegutolsó példánya még itt maradt, Bécsben ugyan, de Magyarország házának födele alatt: a mopsznemzet utolsó ivadéka.

A mythologiai állat széles, fekete, feltűrt orrával megszagolgatta az új kor jövevényét, végig nézett rajta, classificálva, hogy tekintetes-e, vagy nagyságos, vagy épen excellentiás? Registrálta. Leon bizalmaskodó fittyet pattintott felé. Arra elmordult. Semmi confidenskedés! Akkor aztán Leon megemelte előtte a kalapját. Akkor a mopsz egyet csóvált felkunkorodott farkával, s megrázkódtatta zsemlyeszínű bőrét. A bemutatás megtörtént.

De már a második személy, a ki a kőlépcsőn Leont fogadta, csakugyan a vas kakadú volt.

Épen olyan, a minőnek őt Pompeia leirta. Képe úgy tele rajzolva ránczokkal, mint egy földgömb meridianusokkal, postavonalakkal, vasutakkal és folyóvizekkel. Két kis hegyes, szürke bajusz, erősen kifenve felső ajka fölött s egy festő ecset az alsó alatt, s a mily nyugtalanul tánczol a két hegyes bajusz beszéd közben, épen olyan szökelléseket követ el a nyugtalan szemeket őrző szemöldökpár, mely még hegyesebb, előreállóbb, mint a bajusz. A névadó kakadu-bóbita, a felfésült haj, alul tőben sárguló ősz, felül pedig rőtlilaszin, hajdani rosszul sikerült hajfestés emlékeül.

A nevezetes férfiú felülről jött, Leon pedig felfelé indult a lépcsőn. A vas kakadu egyszerre ráismert és nevén szólítá; pedig soha sem látta.

A legelső lépcsőnél már tegezték egymást.

Kész volt Leont felkisérni a lépcsőn, bár épen most jött le rajta.

A második lépcsőn elmondott neki egy adomát a volt osztrák miniszterelnökről. («Ha szárazság van Magyarországon, miért nem öntözik a parasztok a buzájukat?»)

A második lépcsőn elpanaszolta neki, hogy a volt osztrák igazságügyminiszter, született magyar gróf, a palotájában levő pompás freskókat a plafondon bedeszkáztatta takarékosságból, hogy kevesebb fa fogyjon télen a fűtésnél.

A harmadik lépcsőnél megmutogatta neki azokat a bizalmas leveleket, a miket a mult, jelen és jövendő államférfiak ő hozzá irogattak.

A negyedik lépcsőnél elszámlálta Leonnak azokat a fontos szolgálatokat, a miket ő közvetlenül és közvetve az országnak s az ország egyes fiainak tett; hányat szabadított ki annak idejében a fogságból? Hány menekülőnek szerzett suttyomban útlevelet?

Az ötödik lépcsőn beavatta Leont az odafenn működő új és régi államférfiak jellemrajzába, szokásaiba, gyöngeségeibe.

A hatodik lépcsőn megismertette őt azokkal a veszélyekkel, a mik a magyar diplomatát az osztrák, orosz, német, horvát cselszövők részéről, a cseh feudálisok machinatióiból, s a katonai körök féltékenysége folytán fenyegetik.

A hetedik lépcsőn figyelmeztette őt több rendbeli gyanús egyéniségekre, a kiktől jó lesz őrizkednie, mert azok kémek, agent provocateurök, tizkulacsos reporterek, a kik minden kormányt szolgálnak, egyiket a másiknak elárulják, s utoljára valamennyinek a titkait összeszedik, hazudnak hozzá egy csomót, ezt kinyomatják, de nem adják ki, hanem elküldik a kefelevonatot a kormányoknak, fenyegetőzve: hogy ha meg nem veszik azt tőlük drága pénzen, akkor könyvárusi útra bocsátják. Ezektől őrizkedjék, mert ezek csak azért barátkoznak, hogy valami titkot kikapjanak!

A nyolczadik lépcsőn aztán elmondá, hogy ő nem olyan ember, mint azok. Az ő keblében egész Sybillakönyvei vannak eltemetve az állam magas politikájának s ő tőle azokból vasharapófogókkal sem lehetne soha egy szót is kicsikarni. Próbálták már őt megvesztegetni a külhatalmak; de hasztalan! (Következett a kilenczedik lépcső.)

Itt elmondá, hogy pedig bizony ráférne. Az a kis nyugdíj, a mit az államtól húz, épen felényit tesz a mostani pénzviszonyok között, mint tett ezelőtt harmincz évvel, és szüken lehet kijönni vele Bécsben.

A tizedik lépcsőn aztán elkezdett keservesen panaszkodni a kormányférfiakra, a kik nem tekintik az ő nagy szolgálatait, a miket a közügynek tett; folyvást biztatják, de mindig adósak maradnak igéreteikkel, s így töltetik el vele egész életét, meddő reménykedésben.

A tizenegyedik lépcsőn kisírta magát.

A tizenkettediken becsületszavát vette Leonnak, hogy őt előljárói figyelmébe fogja ajánlani. A tizenharmadikon ő kötelezte magát becsületszavával, hogy Leonnak minden válságos perczben jó tanácscsal, figyelmeztetéssel fog szolgálni.

Végre, mikor már az ajtó előtt állt Leon, akkor elővont a zsebéből egy hosszúra összehajtott ívet. Szerény felhivás egy elszegényedett, de szemérmes úri család felsegélésére. Leon megértette a dolgot s megváltotta magát egy ötössel, a mi lelkiismeretesen beiratott a lajstromba, melyben már nagyságos és excellentiás nevek pompáztak, kék, zöld, veres és violaszín tintával irva, arany, ezüst, gyémánt porzóval behintve. Láthatta Leon, hogy milyen előkelő társaságba került.

Még aztán az ajtót is kinyitotta előtte, bevezette az előszobába, bizalmasan odasúgott az irodaszolga fülébe, s mint a ki e helyen legjobban otthon van, sietett őt bemutatni a hivatalszobában s megismertetni a jelenlevő urakkal. Aztán ajánlotta magát.

A hivataltársak már előre nevettek Leonnak.

«Már elcsipte a vas kakadú!»

Aztán elszámlálták neki, hogy lépcsőről-lépcsőre mikkel traktálta. Úgy volt szóról-szóra. «Végül kért öt forintot egy szemérmetes úri család számára?» Erre már nem akart emlékezni Leon.

Mindenki úgy ismerte a vas kakadut, mint egy alkalmatlan, tolakodó, nevetséges, dicsekedő egyéniséget, a kire soha senki se biz semmit; a ki bejáratos ugyan mindenhová, de a kit mindenünnen kilöknek. Egy szomorú clown a diplomatiai circusban.

Leon azért soha sem tagadtatta el magát előle: sajnálta a szegényt. Bizony szomorú sors: a harmincz év előtt előszabott nyugdíjjal élni mai világban. Sokat fecsegni azonban nem engedte látogatóját, hanem mindjárt az első adoma után belelépett «in medias res» azzal a kérdéssel, hogy hát ama bizonyos szemérmetes úri család hogy éli világát? S minthogy arra még mindig ráfért a jó emberek résztvevő figyelme, egy ujabb öt forint szerencsésen befejezte a hosszúnak igérkezett discursust. A miért aztán viszont a vas kakadú szolgált Leonnak egy csempészett szivarral, egyik látogatástól a másikig elfeledve, hogy Leon nem él dohányfüsttel. Olyan embert, a kiről tudta, hogy szivarozik, nem is szokott megkinálni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A politikai láthatár vereslett. Nagy zivatart jósolt. Ama bizonyos fekete pontok kezdtek bomba alakot fölvenni.

Az a szövetség, melynek egyik ágát Nornenstein Octavián fejedelem képezte, úgy látta, hogy az ő búzája virágzik.

Nornenstein Octavián ez időben áttette lakását Bécs közelébe. Badenben bérelt ki egy nyári palotát a maga számára s az lett mindennapi gyüldéje az egyetértőknek.

Járt oda mindenféle ember. Diplomaták, katonák és papok, honfiak és külföldiek.

Mióta Zárkány Leon az új pályán működött, többször találkozott Octavián fejedelemmel, a ki most minden alkalommal igen barátságos volt iránta.

Ez nem ritka tünemény. Két ismerős, a ki Budapesten csak immel-ámmal köszönti egymást, ha Bécsben találkozik össze, kezet szorít s párbeszédbe ered.

Nornenstein Octavián még meg is hivta magához látogatóba Leont, mely előzékenységet Leon a látogatás megtevésével viszonzott is. Octavián egy szót sem beszélt vele ez alkalommal politikáról. Elmondá neki, hogy Alienor most Etelváron ül, a szép herczegnőt eljegyezte: az őszszel fognak egybekelni. Leon tudta ezt már és sajnálatát fejezé ki, hogy jelen nem lehetett az anyaherczegnő temetésén, kit nagyon tisztelt; de külföldön járt akkor épen: későn kapta a gyásztudósítást.

Octavián azt sem kérdezte tőle, hogy hát merre járt? Tudta úgy is.

Azután azt is elmondá neki, hogy Falbenheimék is feljöttek Bécsbe. A tábornok elő lett léptetve altábornagygyá. Sokszor eljár ide a szép Pompeiával együtt, a mikor hölgytársaság is van együtt; ha egyszer olyankor ide vetődnék Leon, régi jó ismerősökre találna.

S miután áttérve a bécsi szinházakra, ezt a tárgyat is alaposan kimeríték, mint igen jó barátok váltak el egymástól. (Jó barátok t. i. az olyan emberek, a kiknek egymás irányában nincs se kérni, se adni valójuk semmi.)

Leon pedig tudta azt jól, hogy miért van ott Bécs közelében Nornenstein Octavián? Azt is jól tudta, hogy miért sietett a megszakadt ismeretség fonalát vele összekötni; még azt is tudta, hogy ez a fonál hogyan téved a szép Pompeia ezüstszőke hajfürtei közé?

S most íme ez az Ariadnefonal ránézve az új labyrinthban.

Csakhogy ezúttal Ariadne fonala Theseus eltévesztésére van szánva.

Az pedig a legtökéletesebb labyrinth, a mibe Leon jutott.

Egy fiatal magyar diplomata, a ki ezt a mesterséget eddigelé csak a vármegyén tanulta: aztán most egyszerre belejut az udvari légkörbe, a mit a hagyományok otthonról pestisesnek és ragályosnak hirdettek előtte, úgyszólván szája elé tett zsebkendővel lépett bele, s meg volt felőle győződve, hogy itt minden ember ellensége neki s fajának.

S aztán a helyett azt találta, hogy ellenkezőleg, inkább mindenütt kényeztetik, előre vonják, követelik tőle, hogy jól érezze magát.

Nem a vén Bécs ez most, hanem a fiatal, az élni, mulatni akaró Bécs, a kinek még akkor a Krach köszvénye nem szállta meg a csontjait, fiatal volt az egész világ. Ifjak voltak a paloták, ifjak az iparvállalatok, ifjak a börze új vezérei, ifjú a constitutió, a diplomatia: ifjaké volt a világ.

Ezt rögtön érezheté a kérvényezők seregéről, a kik egész nap ostromolták az ajtaját s jöttek a legheterogenebb tervekkel a nyakára, mikhez mind az ő nagy befolyású pártfogása igényeltetett, kiséretében a csáb, szemfényvesztés minden műfogásainak: a szem káprázott a millióktól, a mik csak egy helyeslő mosolygásába kerülnek s a szép hölgyarczok mosolygásától, a mik milliókat érnek.

S hogy helyzetének fontosságáról meggyőződjék, egymást követték a kitüntetések ránézve a magas és legmagasabb körökben, a miknek, akármilyen erős önbirálattal nézett is végig saját magán, nem tudta okát adni. Titkos protectió tolja-e előre? vagy főnökeinek van arra szükségük, hogy megbizottjuk állásának tekintélyt szerezzenek? (Mint a hogy a Lipótrend lovagjává tesznek egy szinészt, hogy elhíhassák az udvari concertbe deklamálni.) Többször a legkényesebb megbizásokkal küldték el a berlini és párisi diplomácziai körökhöz, s hogy eljárásával meg voltak elégedve, azt bizonyítá, hogy a megbizást ismételték.

Akárhová ment, mindenütt feltalálta ugyanazt a szinpadot, ugyanazokat a komédiásokat. Ninivét, Babylont, Sybarist, az Astarte ünnepélyeket, az arany borjú körüli tánczot, Párisban, Berlinben, Bécsben, s ő úgy játszott és úgy tánczolt velük, mintha elfelejtette volna egészen a gezetleni szegény paraszt baját s az etelvári erdő repkénylevelét. Pedig a szive fölött hordta mind a kettőt. Azt hitték, mulat. Azt hitték, könnyelmű, csapodár, csélcsap. Hogy kifecsegi a rábizott államtitkokat. Pedig ez csak művészete volt. Mindenkit megcsalt: komolyan és tréfából; csak azt nem, a kinek hűséggel tartozott.

S ez nehéz feladat ott, a hol a jövevény mentől előbbre hatol, annál nehezebben tudja elhatározni, hogy kinek tartozik tulajdonképen hűséggel? A hol van «látható» és «láthatatlan» kormány. Kezek, a mik a határozatot aláirják, és kezek, a mik a határozatot keresztül húzzák. Ligák, szövetségek, a mik egymás tervei ellen dolgoznak. Titkos kézszorítások egyetértő jeladása pompásan elmondott nyilvánításokkal szemben. Czukorral bevont bombák és lőporral töltött bonbonierek. S a hivek tábora fenn a hegy magasától le a völgy mélyéig terjed. Kié itt a hűség? Azt azután csak a szive mondja meg az embernek!

S a szív: az olyan ritkaság a magas helyeken. A szív, mely fel tudja fogni: mennyi verítéket hullatott el a szegény földmíves, a mig azt a forintot megszerezte, melynek millárdjai vesznek el egy kimondott szó miatt; mennyi könnyet hullatott el a szegény anya, míg felnevelte egy fiát, a minőnek százezrei hullanak egy kardmarkolatára ütő kéz miatt. Ezt a szót, ezt a csörrenést alig várják ott, hogy meglehessen adni.

S a félvilágrész készül az itéletnapi találkozóra. Ninive, Babylon, Sybaris tánczol, tömjént éget Astarténak; de az alatt a Dagon templomában fegyvert halmoz össze.

Titokban keresik a szövetségeseket.

Igéreteket tesznek.

«Ha te ellensége leszesz az én ellenségemnek, én prédául adom neked az én barátomat.»