Part 4

Félt tőle s még is vágyott utána.

Izenetet várt, a mitől rettegett.

Az út egy gyepes, mohás rónán vitt keresztül. Az most tele volt kökörcsinekkel. Letépett egy csomót e szép rózsaszín tulipánokból s körültűzködte vele kalapját. Azokról is magára gondolt.

«Ti is olyan virágok vagytok, mint én. Pusztán jelentek meg a föld szinén s mikor virágoztok, még nincs öltönyötök. A zöld levelet csak a másik tavasz küldi utánatok; mikor már nem vagytok többé virág».

Tovább kanyargott az út; a barangoló leány eljutott Tukmányi rozzant házáig. A nagy rózsabokor előtt megállt, levett szalmakalapját két kezében tartva s ott elmerengett hosszasan.

Milyen különös, hogy a sárgarózsa csipkebogyói feketék!

Egy virágbokor, mely gyászol.

Eszébe jutott, hogy, itt e rózsabokor előtt mondá azt kedvese: «igen, ez az én feleségem!» – Feleségem! Ah minő lángveres lett az arcza akkor! Ah minő halavány most! «Ő az én feleségem…»

– Szép jó estét «kisasszony!»

Összerezzent e köszöntésre.

Az odujába hazatérő barlanglakó üdvözölte így.

Alig volt képes neki valamit rebegni elfogadás fejében, annyira megzavarodott.

– Azon bámult úgy-e kisasszony, hogy mi lesz a rózsából, ha megérik? Hecsepecs. – Eltette-e azt a rózsát, a mit adtam?

– Oh igen. Szépen megmaradt szárazon.

– Ez szokása a sárga rózsának. Hát már most vigyen el még egy csipkét is róla. Lássa: az fekete. Ha mellé teszi a sárga rózsának, együtt kilesz belőlük a nemzeti szin.

– Köszönöm.

– A kisasszony nagyon szomorú!

– Az vagyok.

– Miért szomorkodik?

– Mert úrnőm nagyon beteg.

– Már nem beteg, mert meghalt.

– Szent Isten!

– Meghalt biz az. Ebben az órában. Az orvostól tudom, a kit lóhalálában vittek oda a hullát bebalzsamozni. Hallgassa kisasszony. A harangszó idehallik a kastélyból.

Livia két kezét összekulcsolva szorítá feje fölé.

Oh Isten! Isten! Isten!

És elkezdett zokogni kétségbeesetten.

– Ejh, milyen nagyon megsiratja a kisasszony a szegény boldogultat! Jól járt az már! Mind utána megyünk egyszer.

– Jaj én nekem! Jaj én nekem!

S a mint kezeit tördelte, kulcsolta, azt a kis vékony platinagyürüt észrevétlenül lerántotta az ujjáról. Leesett az a fübe.

A vad ember észrevette a veszteséget s fölemelte azt a földről.

Livia zokogva futott vissza a herczeglak parkja felé.

A vad palatinus suhanczos kötődéssel kezdte el a futó után dalolni a gyerekek gúnydalát:

«Kinek mije elveszett, Sírva ríva keresi, Apja, anyja megveri: Nálam, nálam megleli».

Livia megdöbbenve állt meg s elkezdte magát körülnézni, hogy mije veszhetett el? Egyszerre kezére tekintett és észrevette a gyűrű hiányát.

Halálsápadttá vált. Minden meggondolás nélkül visszafutott a vademberhez s összetett kezeit ajkaihoz emelve, könyörge neki.

– Az Isten áldja meg, adja vissza a gyűrűmet!

– Ahán! tudunk szépen könyörögni úgy-e? Hátha nem adom ingyen? Hátha azt találom kivánni, hogy jöjjön el a gyűrűjeért éjfélkor: odalesz akasztva a kőfeszűlet lábujjára az erdőben?

– Eljövök érte! Rebegé a leány. Óh édes, jó Tukmányi úr, adja vissza!

– Heh te akasztófáravaló vén gazember!

(Ezt egy harmadik személy hangoztatá közbe, s Livia megrettent a hangtól s látványtól egyaránt. A vályogház ablakán egy szörnyű fej dugta ki magát: a vad palatinus életpárjának rettentő ábrázata.)

A vad embert még kedvesebb hangulatba hozta ez a közbeszólás. Most már kettőt bosszanthatott egyszerre.

– Hátha azt teszem, hogy ennek a fertelmes boszorkánynak adom a gyűrűjét, s azt mondom, hogy csókoljon neki kezet, a miért vissza adja!

– Meg fogom csókolni a kezét.

Erre a bozontos asszonyfő megint visszahúzódott az ablakból, elébb jól kiöltve a nyelvét Liviára.

Tukmányi röhögött.

– No hát ne sírjon no! visszaadom ingyen. Nem olyan fekete az ördög, mint a milyennek festik. Lássa, eldughattam volna a gyűrűjét, hadd kereste volna, hadd sírt volna érte. Pedig bizonyosan jegygyűrű lesz! No ne féljen. Az jó jel, mikor egy leány elveszíti a jegygyűrűjét s aztán megint megtalálja. Ne féljen semmit. Elfogja venni az, a kit szeret. Én tudom, hogy kit szeret? Haragszom rá, ellensége vagyok. Engem megcsalt, meg is veretett. Minden embert megcsal. De magát nem fogja megcsalni. Én gyülölöm. Reactionarius, pecsovics, hazaáruló, feketesárga! Hanem azért jó férj lesz belőle. No ne féljen! Az az, hogy csak féljen; mert akasztott ember özvegye fog lenni. Ha én egyszer megkaphatom azt a hazaárulót: én felakasztatom. – No itt a jegygyűrűje. – No ne szégyelje magát. Félrefordítom a fejemet, nem látom meg, ha megcsókolja. Hahaha! Milyen bolond az ember, a míg fiatal. Hahaha.

Azzal kunczogva, dünnyögve, rázkódva ment a háza felé, s a mint az ajtaján be akart nyitni, s azt megütötte a homlokával, mert zárva volt, elkezdte a bezárt ajtót rugdalni.

– Hej! te tüskére való boszorkány! Nyisd ki az ajtót! Süket disznó a boglyában! Nem hallod? Eressz be!

Beeresztés helyett nyakon öntötték az ablakon keresztül egy fazék lúggal.

Erre a vad palatinus felszedett egy nyaláb rothadt almát a fa alól, s azzal kezdett az ablakon át bombázni. Rothadt alma berepült, kirepült, a két házastárs szidta egymást minden csúf névvel, hogy a széles rónán végig hangzott a lármájuk.

Livia futott onnan. S a míg e veszett lármát hallotta, folyvást üldözte az a gondolat, hegy ez előtt harmincz évvel ez a két ember hogy nevezte egymást «angyalomnak, egyetlenemnek!»

Csak az erdő sötétje nyugtatá meg.

Itt a suttogó fák oltalma alatt megállt, megpihent. Százszor meg százszor megcsókolá azt a visszakerült gyűrűt. Valami, mint az álomlátomány, felmagasztalá lelkét. Nem gondolt lemondásra. Nem volt kétségbeesve. Az a gyűrű azt mondta neki: «Küzdj! Ne engedd jogodat. Szentebb az minden jognál a földön. A szív joga az!»

Úgy vette azt, mintha a láthatatlan védangyal nyújtotta volna eléje a kezét. Bátorság támadt szivében megragadni ezt a segédkezet.

Valamit határozott. Valamit tenni akart.

Először életében mert tenni valamit, a mivel önmagát védje.

Az erdőszélből egy kis parasztleány jött rá szemközt. Kosara tele volt vadrózsacsipkével. Megkinálta vele Liviát. Urak szeretik ezt vaddisznópecsenyével. Húsz krajczárért mind odaadja.

Livia azt mondta neki, hogy megveszi azt tőle mind; de kosarastul. – «Úgy ötven krajczár lesz az ára».

– De haza is kell vinned. Tudod, hol van a távirda?

– A hol dróton beszélnek?

– Oda viszed s ott hagyod. S egy levágott fatörzs mellé leülve, egy papirszeletkére e sorokat írta:

«Nornenstein Octavian fejedelemnek Budapesten. – Etelváry Madelaine herczegasszony meghalt».

Azt borítékba tette, egy forintot zárva mellé s átadta a kis leánynak.

Ezt a levelet vidd el ahhoz az úrhoz, a ki a dróttal izen, s add át neki. Tőle megkapod az ötven krajczárodat.

A távirdász visszaadott a kis leánynak a forintból ötven krajczárt, tovább adta a sürgönyt, s aztán nagyot bámult, mikor az ott hagyott egész kosár csipkebogyót meglátta: holott neki se felesége, a ki azt czukorba törje, se vaddisznója, a mihez elköltse.

A MEGTALÁLT KÖNYEK.

Mire Livia hazaért a herczeglakba, már akkor ott várt rá a hintó, melyet érte küldtek, hogy siessen rögtön az ó-kastélyba. Madame Corysande írta hozzá azt a néhány sort, melyben tudósíták az anyaherczegnő haláláról.

Rögtön útnak öltözött s még alkonyvilágnál megérkezett a herczegnő kastélyába.

Megérkezésekor madame Corysande fogadta. A meghalt herczegnőhöz még nem bocsáták. Az ilyen magas halottnak előbb nagy toilettet kell végeznie, mielőtt a közönség elé jöhetne. Hirhedett orvosok vannak elfoglalva azzal a nagy munkával, hogy testét az enyészettől megóvják csodahatású balzsamokkal.

Liviát Rafaela herczegnőhöz vezették.

Rafaela épen gyászruháját próbálta fel.

Minden cselédnek ki volt sírva a szeme, a kikkel Livia találkozott.

Ő maga is elkezdett zokogni, mikor Rafaela kezét nyujtá neki.

Rafaela megölelte őt és megcsókolá.

– Te is tudsz sírni; sugá neki halkan. Mindenki tud sírni, csak én nem. Azt hiszem, csak mások láttára nem tudok sírni. Bezárkóztam szobámba, hogy egyedül legyek. Hasztalan! Nem tudok sírni. Nincs könyem. Oh milyen rossz az! Nem tudni érezni! Látom előttem halva azt, a kit úgy szerettem, a kinek egész életemben nem tudtam kimutatni azt, hogy szerettem, és még a ravatalánál sem tudom nyilvánítani, hogy mit érzek? Jéghideg vagyok. Nézd, milyenek a kezeim. Kívül-belül ilyen vagyok. Pedig tudom, hogy mit vesztettem? A mit nem pótol ki semmi és senki! Tudom, hogy milyen rettenetes egyedül maradtam a világban. Tudok kétségbeesni miatta; de nem tudok sírni.

– Óh herczegnő, hisz önnek még atyja is van; egy angyali jóságú, szerető szív, sietett Livia a vigasztalással.

(Hajh milyen nagyon megszenvedett e leány azért a mondásért valaha!)

E szónál tűzfényben ragyogtak Rafaela szemei. Megragadta Livia kezét:

– Úgy-e bár! Angyali jóságú szív. Olyan gyémánt szív, a milyen nincs a földön második. Egy ember, a ki csupa erényekből van összealkotva; a kiben hibát nem lehet találni, a kit mindenki szeret, a kinek árnyékában nyugszik az üldözött, a kihez fordul özvegy és árva, a kire bízza a nép frigyládáját, a király koronáját; egy szent! Az én édes jó atyám. Úgy-e hogy az? úgy-e hogy az? Livia!

S ez indulatkitörés közben oly hévvel szorongatta kebléhez az ifjú barátnét, hogy az nyugtalankodni kezdett miatta.

– Óh majd megtudod te azt, hogy mennyire szeretem én az én édes jó angyalom, apámat! Mit fogok én érte tenni? Majd megtudod te azt, de csak később.

És azzal összecsókolá Livia arczát hévvel, indulatosan, mint egy szerelmes nő.

– Nem ma. Majd később. Ma sírás napja van. Eredj szobádba, sírd ki magadat. Hagyj itt engemet, én nem tudok sírni. Óh nekem oly gonosz kemény szívem van.

Annál kevésbbé bocsátá el magától Liviát madame Corysande.

– Csodálatos természet ez a Rafaela herczegnő! panaszkodék Liviának; más úri családban az a szokás, hogy mikor halott van a háznál, a család kiköltözik, s épen csak a gyászszertartás idejére jön haza. Ez meg itt maradt s egész környezetét itt tartja az előkészületek alatt, ebben a megbüvölt kastélyban.

– Madame Corysande! Ön csak nem fél talán a kisértetektől? mondá Livia, kit bántott madame Corysande affectantiája. A madamera nézve igen kellemetlen volt az, hogy a herczegnő épen ott halt meg, a hol neki is jelen kell lenni.

– Oh hagyja el, kedves Livia. Van is szüksége kisértetekre egy olyan kastélynak, a hol a «benczék» járnak.

– «Benczék?» madame Corysande!

– Én nem is tudom, mi kedve telik a parasztnak, «Benczék»-nek híni őket? kik alatt mi tiszteletreméltó benedictinus szerzeteseket értünk; ezeket a fertelmes állatokat! Huh! ott mászik egy a falon! Livia! Csengessen az inasnak!

– De hát mi az?

– A legrettenetesebb állat a világon! Borzasztóbb a rhinocerosnál. Most mindjárt repülni fog. Én elájulok, ha rám repül.

Livia öltönyére repült. Madame Corysande felsikoltott. Sikoltására beszaladt a szobaleány. A mint az meglátta a rettenetes állatot, elhajított mindent a kezéből s kiszaladt; bekiabálva az inast. Az inas a jajveszéklés okát megértve, sietett egy porseprűvel, egy csípővassal, meg egy rézlapáttal segítségre.

– Jaj hozzá ne érjen! igazgatá madame Corysande, gyöngéden seperje le a lapátra! Meg ne szorítsa nagyon a csípővassal, meg ne ölje itt a szobában! Nyissa ki az ablakot, úgy dobja ki.

Persze a nyitott ablakon aztán három repült be az egy kidobott helyett, a kik ott leskelődtek már a redőnyök között, s azok ellen újra kezdődött a hajtóvadászat; egy fenevad magának az inasnak a nyakára repült: arra az is elbődült s elkezdett francziául imádkozni: «Sacré’! diable d’une punaise volante;» elhányta a fegyvereit s megfutott az egyenlőtlen tusából.

– De hát mit vétettek ezek a jámbor rovarok, hogy úgy félnek tőlük? kérdé Livia.

– Azt, hogy oly irtóztató halott bűzük van, hogy lehetetlen velük egy szobában megmaradni. Ezek a repülő poloskák. A ki egy ilyen állathoz hozzá ér, tengeri betegséget kap tőle, s ha egyet eltaposnak a szobában, ott minden embert kilel a hideg. Ez az átka ennek a vidéknek. A közeli nádas a hazájuk, onnan jönnek elő őszszel; addig békén vannak a nyári szálláson, akkor aztán beszállásolják magukat a körülfekvő kastélyokba, úri lakokba, kolostorokba. Szegény ember házába nem szállnak be. Ezért tartotta a boldogult herczegasszony a baglyot a szobájában; hogy az felfalta rögtön a szörnyetegeket, a mint az ablakon bejöttek. Én nem is tudom; minek teremtett a jó Isten ilyen állatokat? Csak akkor van tőlük bizton az ember, ha sötét van a szobában. Madame Corysande előtt a repülő poloskák egészen háttérbe szorították azt a nagy gyászt, a mi ezt a palotát befátyolozza ez éjszakán.

– Hát akkor oltsuk el a lámpát.

– De a sötétséget nem szeretem. Kivéve, hogyha ébren maradunk és beszélgetünk egymással.

– Én ébren maradok, madame Corysande, s ha ön beszélni fog, én hallgatom azt.

– De egyszer-egyszer még is szóljon közbe, hadd tudjam, hogy ébren van.

– Hiszen nem vetkőzöm le.

– Én sem. Hiszen tudja, kedves Livia, én nem vagyok babonás, de a mint sötét lesz, oly elevenen látom magam előtt a herczegasszonyt, mintha előttem feküdnék most is. Az utolsó perczeig nem bocsátott el maga mellől. És nekem meg kellett hallanom mind azt, a mivel végső gondolatai foglalkoztak. Rafaela herczegnő is ott volt mellette. Az utolsó órájában azt mondá Rafaelának: «Jer ide, csókolj meg egyszer, kétszer, háromszor, négyszer: – az arczomat, az ajkamat, a homlokomat, aztán eredj át a terembe, ülj le a zongorához s játszd el nekem Beethoven es-dur sonatáját. Kedvencz darabom». Mikor aztán Rafaela kiment a szobából, megfogta a kezemet a herczegasszony s azt mondá: «én azalatt, a míg ő a sonatát végig játsza, jobblétre szenderülök; nem akarom, hogy itt legyen, mikor haldoklom. Férjemnek adtak-e álomitalt? Ő is aludjék. Ne fájjon neki ez az óra. (Húzza közelebb a székét hozzám, kedves Livia.)

Azt Livia szívesen megtette.

– Akkor aztán elkezdte nekem a herczegasszony az utasításokat, kiadni, hogy minő halotti öltönyben legyen felöltöztetve? Hol van az mind előre elkészítve? Azután így szólt: «tudja ön, miért kértem most Rafaelától négy csókot? Az négy ember búcsúcsókja. Mert mikor már a koporsóban leszek, akkor nem szabad arczomat senkinek megcsókolni többé. Megmondom az okát, miért? A mint lelkem elszállt, halandó részemet be fogják balzsamozni. Akkor aztán elmondta nekem, hogy mi az a bebalzsamozás? Ah Livia! A herczegasszony még az utolsó órájában is olyan kegyetlenül bánt velem, hogy én belőlem a borzalom és iszonyat által kiölt minden érzést. Elbeszélte, hogy ezelőtt harmincz esztendővel még ezer forintba került ez a műtét, mert persze balzsamot, moschust, chinaport, kajaputolajat használtak hozzá; de most már a Cannal-Francina rendszer mellett csak mercurius sublimatus corrosivust és arzenicumot alkalmaznak; aztán kinyittatott velem egy titkos szekrényt, abból előkerestetett velem mindenféle lepecsételt üvegeket: elmondá, melyikben milyen rettenetes méreg van? Mérgek font számra! Azokat ő előre elhozatta, hogy az orvos készen találja. A hideg kiráz, ha rágondolok. Repülő mérgek, a mikhez az orvos maga sem nyúlhat puszta kézzel, s mialatt a műtétet végrehajtja üveg álarczot visel. És azután elmagyarázta nekem a herczegnő tudományos alapossággal, minő vegyszer az, a mit majd az ő ütereibe és viszereibe nagy mesterséggel be fognak fecskendezni, a mi testét enyészhetlenné teendi; hogyan fog ez a mütét végbemenni? Nem szeretném, ha ezt hallotta volna ön, Livia kisasszony! Én nem merek a herczegnő ravatalához közelíteni azok után, a miket elmondott. Különben is borzadok mindentől, a mi a halálra emlékeztet. És aztán végül oly szelíden szólt hozzám: «Ezért nem szabad az arczomat megcsókolni senkinek, madame Corysande, majd akkor! egy ilyen érintéstől veszélyes kütegek támadnak az élő arczán. Ezt elmondja ön mind a négynek. Kedves Corysande»… Kettőnek már elmondtam: a harmadik alszik.

Livia gyöngéden megszorítá madame Corysande kezét.

A negyedik, nem tudom, megérkezik-e idejére?

(Kit tart a negyediknek?)

– Ezután egészen elcsendesült s hallgatni látszott Rafaela zongora hangjaira. Mikor a sonáta utolsó accordjai elhangzottak, a dicsőült lélek is elszállt velük együtt. Én átmentem Rafaelához, alig bírva e szót kirebegni «ő jobb hazába tért». Rafaela kezei csüggedten estek ölébe. Aztán felállt, nagyot sóhajtott, arczát végigsimította kezével: nem könyezett. «Atyám tudja már?» kérdezé. «Nem: ő alszik». – «Akkor ne költsék fel, hagyják szunnyadni; majd én intézkedem». S nehogy felköltsék az alvó herczeget, ő maga fogott hozzá azt a munkát végezni, a mi egy férfinak is nehezére esik. Szegény Dumka úr, úgy sírt, hogy semmi hasznát sem lehetett venni. Nekem kellett a leveleket megirnom s a táviratokat fogalmaznom. Egy táviratot küldtem Zárkány Napoleonnak is.

Hah, milyen ideges rángással taszítá el egyszerre Corysande kezét Livia.

– Mi lelte önt? Talán egy bogár szállta meg?

– Igen. Egy rovar! rebegé Livia.

– Hozzá ne nyúljon! Le ne rázza itt magáról!

– Nem. Nem. Majd kimegyek vele a folyosóra!

Livia elhagyta a szobát. S várhatta aztán madame Corysande vissza, tengeridőkig. Beleőszült a várakozásba. Ha meggyujtotta a gyertyát, rögtön elkezdtek kisértetes bőgőhúr hangon donogni körüle azok a félelmetes szárnyas ördögök, ha pedig eloltotta a világot, ott állt előtte a holt herczegnő alakja, a mint magyarázza neki a titkos vegyszer hatását a holt ember ütereiben és viszereiben. Ki pedig nem mert volna menni a folyosóra, hogy utána nézzen Liviának, ha azt az egész kastélyt neki ajándékozták volna is.

Livia lázas remegés közt járt alá s fel a hosszú folyosón, melyet csak az egyik végén világított meg egy ligroinlámpa.

Tehát Leonnak is táviratoztak.

Ő vele is tudatva van, hogy a herczegnő meghalt.

Az a pillanat pedig elhatározó.

A midőn a legnagyobb gyász közepett megjelen valaki, a ki vigasztalást hozhat.

A nők szive legkönnyebben megnyerhető a koporsó mellett. Azon arcz, melyet a fájdalom daguerrotypja felvesz, a szív hártyáihoz tapadva marad. Ez a benyomás kitörülhetetlen.

Erre számított ő, a midőn Nornensteinnek táviratozott. Hisz Alienor nemes, derék férfi. Méltó Rafaelára. Boldog lehet mellette.

A herczegnő rangjára oly büszke. Vágyait teljesülve láthatja benne.

És most egy másik kéz lerontja az egész kártyavárat!

Ha Leon is el fog jönni? Ha ő is megjelenik akkor, a midőn a női szív legfogékonyabb egy férfiarczot kitörülhetlenül befogadni! Ha ő hozza meg a vigasztalás balzsamát!

Oh mint kétségbe volt esve a leány! Oh mint járt kezeit tördelve végtől végig a hosszú folyosón, s mint Jákob a pusztában küzdött az angyallal, a ki nem sajnál egy szegény halandóval tusakodni; ne történjék ez meg! Véletlenek, csodák, rendkívüli sorsszeszélyek jőjjenek az ő segitségére!

Az a másik leány nem tud sírni! Az is nagy kín! De ő meg nem tud imádkozni! Ez még nagyobb.

Nem tudja, mit kérjen? és nem tudja kitől? Szabad-e egy ilyen kéréssel megjelenni Isten előtt? van-e a szentek között egy, a ki az ilyen vágyak teljesüléseért közbenjáró legyen az ég és föld között?

Oh az rettenetes; kivánni valamit kétségbeesetten, a miért imádkozni szentségtörés! Imádkozni most egy leánynak földi boldogságért, a midőn jóltevője, második édes anyja halva fekszik, s minden sóhajtásának az ő mennybeli üdveért kellene fölszállni, midőn az volna kötelessége, hogy imazsámolyára térdelve, olvasóval és imakönyvvel közeledjék az ég kapuihoz.

Madame Corysande elvégre megsokalta Livia künnmaradását, s a hetedrészig kinyitott ajtón kiszólt hozzá:

– Livia, kedves! bejöhet már. Elaludtak a rémek. Majd csak megoltalmaz bennünket mindannyitól a jó Isten.

Igaz. – Igaz. – Ki is takarna be ellenük más? – Csak te eredj nyugodtan aludni, szegény leány. – Corysande távirata nem találta Leont Budapesten; mert az távol jár most, kevesen tudják, hol? a te izeneted pedig czimzetére talált, meg lett értve: és értéke elismerve. – Octavián fejedelem és fia útban vannak már Etelvár felé.

A boldogult szelleme pedig útban van a mennyország felé, csillagok útjait, szellemek útjait nem kell előttük járó imádkozásnak az égre rajzolni: az ima csak a földiek tekervényes, homályos útjain gyújt világot.

Octavián, a mint a táviratot kapta, rögtön sietett Alienort felkeresni s tudatni vele, hogy mi történt; tartsa magát az utazásra készen teljes gyászruhában: ő maga meg elfutott a «Jerichói Kürt» szerkesztőségébe, a gyászhírt tudatni, s a maga részéről a következő közleményt beiktatni a személyi hírek közé:

«Octavián von und zu Nornenstein fejedelem a mai napon egyetlen fiát és fejedelmi utódját Alienor von und zu Nornenstein princzet nagykorúnak jelentve ki, a fejedelmi előjogokról lemondott s azokat örökösére, most már Alienor von und zu Nornenstein fejedelemre ruházta át!»

Meg is várta Octavián, míg abból a lapból egy példányt kézisajtóval az ő számára lehúztak; azt azon nedvesen zsebébe dugta, s aztán sietett Alienort a vasútra vinni magával.

Az egész úton aztán folyvást tartotta beszéddel Alienort. Az pedig szeretett volna aludni, de világért sem lehetett. Az öreg úr kifogyhatlan volt.

– Fürst Octavián. Ha a te szád gőzmalom volna, irtóztató pénzt bekeresnél vele; a mennyit tudsz darálni pihenés nélkül.

– Ahhoz is gyakorlat kell.

– Miért nem szivarozol inkább?

– Tudom, hogy te nem szereted a füstöt.

– De hát mért nem hagysz engemet aludni?

– Azt is megmondom. Halottas házhoz megyünk. Mikor valaki egész éjjel nem aluszik, olyankor nagyon érzékenyek lesznek az idegei. Nagyon előnyödre fog szolgálni, ha úgy leendesz disponálva, hogy a gyász látása könyekre fakaszszon.

– Ha ezt valaki meghallja, darabot ír rólunk: «Agg szinész és fia». Eldugom előled otkolonos üvegemet, képes vagy szalmiakszeszt cseppenteni közé, hogy megríkasson.

– No no! Te nálad ugyan nem sok kell ahhoz. Hiszen Wagner «Walkür»-jének előadásán, meg «Siegfried halálán» úgy sírtál, mint egy Niobe. Ez is egy jó asszonyi tulajdon nálad. Ha megharagítanak, sírva fakadsz. Ha a ballerinád nem jelenik meg a légyotton, megsiratod. Könnyebben áll nálad a sírás, mint a hajdani híres színész Czelesztinnél, a ki megrendelésre, közkivánatra tudott sírni.

– Hát akkor annyival inkább engedj aludni.

– Nem engedlek, mert én bizonyos akarok lenni a dolgom felől. Nézd csak, milyen szépek itt a kukoriczák!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap reggel maga Rafaela tudatá atyjával anyja halálát.

– Egész éjjel egymással beszéltünk, mondá a herczeg.

Az a lelke volt a herczegnőnek. Teste már be van balzsamozva.

A herczeg régóta nem alszik ágyban. Szívbaja nem engedi. Nagy karszékben szokott szunnyadni felöltözötten.

– Vezess a ravatalhoz.

Rafaela kezét atyjáé alá ölté s levezeté őt a földszinti nagy teremig, mely gyászpompával volt már feldiszítve; de még nem feltárva a látogató közönség számára.

A gyertyák meg voltak gyújtva már a koporsó körül s két szerzetes ott imádkozott mellette.

A herczegasszony ott feküdt a koporsóban halotti mezében.

De Rafaela könyeit még ez a látvány sem indítá meg.

Ez épen nem.

Az a halott arcz nem hasonlított az ő anyjához. Minden ráncz el volt rajta símulva; egyetlen vonás nem maradt meg az élőből. Idegen arcz volt az, sima és fényes. Nem olyan, mint a szegény ember halottjának az arcza: derült, mosolygó, nyugalmas; ez egy föúri halott, kinek testéből a tudomány érczet, pergament csinált s elvette vonásaiból az üdvözültek magasztosságát; helyette a műtői pepecselő kéz egy mumiamosolyt mesterkélt reájuk.

Rafaela visszataszítva érzé magát e látvány által.

Minden érzetét ellenszenvesen érinté az a gondolat, hogy a bálványalak, a kit ő édes anyjának nevezett, nem lehet az, a mivé a gyermeki kegyelet a halott anyákat átalakítja: egy mennylakó szent; hanem a mivé a tudomány alakította át: egy múzeumi tárgy.

Úgy fájt neki ez a gondolat; majd a szivét metszé keresztül s ez a fájdalom még mélyebben fojtá el könyeit.

Kényszeríté magát e borzalmat leküzdeni s nem törődve madame Corysande óvásával, odahajolt, hogy megcsókolja az alak arczát.

Egész teste összeborzadt tőle.

Az orvos elővigyázó volt. A bebalzsamozott hulla arczát bevonta az arsenas sodæ után vízüveggel.

Nem «személy» az többé: hanem «tárgy».