Part 3

– Közeledünk hozzá, Vendelin; bár minden ellenem esküdött is. Ezek a magyar urak csalnak engem. Én azt hiszem, hogy ők a mi hajónkon csak «blinder Pasasir»-ként utaznak. Azt nem bánják, ha a tyúkszemüket kivágom, hanem már az eleven húsukba nem engednek belemetszeni. Mihelyt valami merész vállalkozásról van szó, egyszerre azzal állnak elő: hogy így meg úgy! a magyar nép vére kimélendő. A kék úristenre Bajorországban! Ha én nem kimélem az én német népem vérét.

– Ne tessék úgy rugdalózni, mert felfordúl a tabourette.

– Csak a fiam volna egy tizedrésznyi férfi abból, a mi én vagyok! Még egy olyan nyomoruságnál is, mint egy magyar képviselőség, kudarczot vallok vele. Tudod, hogy ki segített ehhez a bukáshoz? Ki nem találnád, ha fejedre állnál sem. A szép Pompeia baronesse. Miért is voltam én olyan bolond, hogy azokat a félbankjegyeket ő rá bíztam? Azt hittem, szereti Alienort, tehát legjobban rajta lesz a győzedelmén. Nem gondoltam, hogy túljárjon az eszemen s észrevegye, hogy e győzelem egyúttal Rafaela herczegnő kezét is megnyeri számára. Ezt hiusította meg az a leány. Senki sem tudja, hogy ő tette, csak én. Annak a bárgyú Kolompinak azt mondtam, hogy a szabadkőművesek tették a nemzeti banknál. Elhitte és el fogja majd hiresztelni. Csak ezt a Falbenheim tábornokot tudnám valakivel helyettesítteni, hogy kidobnám a hajóból baronessével együtt! Azóta Alienor mindig az ezüsthajú szépségnél ül. De keresztet húzok a szép Loreley számadásán végig. Tudod, hogy mit csinálok? Alienort a bukás daczára nagykorusítom, s akkor fenntartom az eljegyzési viszonyát Etelváry herczeg leányával. Biz ez egy kis mesalliance lesz. Egy magyar herczeg nem sokkal nagyobb rang egy cserkesz herczegnél, vagy egy oláh bojárnál. De gazdag és nagy befolyása van ebben az országban. Ha kilátás volna valami európai actiora, nem gondolnék rá; mert akkor ott volna fiam számára az ehrenbreitsteini uralkodó fejedelem leánya. De az a kilátás most nagyon homályos, s a míg kitisztúl, tartok tőle, hogy Alienor valami bolondot csinál. Az a Pompeia veszedelmes egy varázsló. Olyan mint Circe. Hogy kidobatott velem ötvenezer forintot! Tartotta volna meg magának! Akkor most megvethetném. Így pedig rettegek tőle. – Miért nem bíztam reád azt a dolgot? Azért, mert azt gondoltam, hogy elcsensz az ellenőrzetlen pénzből, mint a hogy bizonyosan megdézsmálod a szivaraimat, a boros palaczkjaimat s perczenteket veszesz a szállítmányosaimtól. Ezt én jól tudom, s nem lármázok érette. Természetesnek találom, s azért tudom, hogy tűzbe-vízbe mennél értem. Rád kellett volna bíznom ezt is. Legalább a te tőkepénzed is szaporodott volna. Szépen szereztél mellettem: úr lehetnél, ha akarnál; még is itt maradsz nálam szolgának. Ez szép tőled. – Hát Alienort megházasítom. Vegye el a szép herczegnőt. Azzal Pompeia baronesse megszünik rám nézve veszedelmes lenni. Mit szólsz hozzá? Tudom, hogy azt mondod most magadban, hogy «micsoda hebehurgyaság!» Hát ha időjártával úgy fordul a világ, hogy a cselekvés ideje eljön, akkor princz Alienorra nézve épen olyan nagy baj lesz, hogy már egy magyar herczegnő neje van, mint volt rám nézve az, hogy a hollandi bankárleányt elvettem. De gondoltam én erre. Halld csak milyen messze lát az én eszem! Mikor legutóbb a fiammal együtt Etelvárott voltunk, egy ottani parasztnak fia született. Kieszközöltem, hogy híják meg Rafaelát és Alienort keresztkomáknak. Már most ide figyelj. Ha egyszer arra találna szükség lenni, hogy Alienor az ehrenbreitsteini fejedelemkisasszonyt vegye nőűl – az, hogy ő Rafaelával keresztszülői rokonságba lépett, ok lesz arra, hogy elválaszszák őket. Antonelli bibornok lekötelezettem: a pápa megteszi a kedvemért s úgy hiszem, hogy Rafaela herczegnő, ha egyszer Alienor felesége lesz, örülni fog, ha elválhat tőle. Úgy-e, hogy messze jár az eszem, Vendelin?

– Engedje az éji italt a szájába töltenem magasság.

S azzal a karjára emelte a rendúr fejét a komornyik, s megitatta őt egy csücskés edényből, mint valami pólyás gyermeket. Aztán felhúzta a zeneszekrény óraművét, mely háromféle melancholikus dallamot játszott egymásután szakadatlanul. E nélkül a nagy ember nem tudott aludni.

– Auh, Aauh! Mit szólsz hozzá Vendelin? – Eredj, imádkozzál helyettem.

A JÓTÉKONY BAZÁRBAN.

Egy emberbaráti intézmény javára jótékony bazárt rendeztek Budapest előkelő és hirneves hölgyei: szépségek a főuri és művészi körökből. Az emberiség rosszabbik fele (mint tudva van, a férfi-nem!) sietett e bájos adószedő hivatalba, tartozását leróni.

Egy hideg sültekkel és liqueurökkel kereskedő trónmennyezetben egyike volt a bájos Hébéknek Falbenheim Pompeia barónő, breton pinczérnőnek volt öltözve, tarajos csipke főkötővel, kurta nagyvirágos szoknyában, mely alól kikandikáltak a rózsaszinű selyemharisnyák. Asztala leglátogatottabb volt, nagy grácziával tudott kiszolgálni, s remek talentummal birta a boltja előtt elsunnyogó urakat odacsalogatni.

A kinek nem kellett nagy csalogatás, az Leon volt.

A választás óta nyomta valami olyan gondolat a lelkiismeretét, hogy ő Pompeiának egy «csókolom a kezét»-tel tartozik, de nem volt könnyű kitalálni a módját, hogy azt miként adja át neki?

A benső viszonynak, a mi közte és a «társaság» közt az előtt oly szépen virágzott, egyszerre vége lett a képviselőséggel, az urak igen feszesen fogadták a köszöntését, s ha Nornenstein fejedelemmel, vagy Falbenheim tábornokkal találkozott a casinóban: azok rendesen úgy ejtették a dolgot, hogy épen akkor egy harmadik emberrel beszédbe eredjenek. Tehát otthon nem tehette tiszteletét Pompeiánál.

Most azonban, hogy a bárónő felcsapott pinczérnőnek, ezáltal édes mindnyájunké lett, s egy forintért ád mindenkinek sonkaszeletet és jó szót.

– Bizony mégis csak rám ismert: feddőzék enyelgő szóval a bárónő. Ezer éve, hogy nem láttam.

– Pedig mutogatnak engem mindennap.

– Hol?

– Nem az állatkertben; hanem abban a nagy kiállításban, a hol a haza bölcsei vannak összegyűjtve. Én is egyik viaszfigura vagyok ottan.

– Még nem is kivánhattam önnek szerencsét hozzá. No ezt a pohár sherryt ingyen kapja: a választási diadalára.

– A másodikért aztán majd duplán fizetek.

– Sonkaszeletet is adok, de ne falja be egyszerre, hogy tovább tartson.

– Óh majd kérni fogok még többet is.

– De akkor igen hosszú lesz a számla. – Mondja csak: mikor tartja ön a «szűz beszéd»-ét? Akkor elmegyek az országház karzatára.

– Úgy igen sokáig fognak epedni a bárónő tisztelői szónoklatra lelkesítő megjelenése után, mert én azon kevesek közé tartozom, a kik «szűz hallgatással» igyekeznek kiérdemelni a képviselőház elismerését.

– De hát mi okból?

– Mert annyi ragyogó lument látok ottan magam körül, hogy átallom közöttük meggyujtani a magam mécsecskéjét.

– Ezzel traktáljon meg mást: mi nagyon jól tudjuk, hogy ön jó hallgató az országházban; de az értekezleteken mindenkit meglep találó észrevételeivel; a szakbizottságokban felismerték, mily kincset bir tanulmányaiban s el is halmozták munkával, a mi legfőbb foka a méltánylásnak. Sajnálom, hogy ilyen rövid ideig marad ön itt.

– Kevés ideig maradok «itt» bárónő! Inkább megeszem azt az egész sonkát, ha tudom, hogy ittlétemet tűrheti.

– Az «itt» alatt nem értettem az én boutiquemet, s az egész sonkát sem adom; mert ebből nekem épen ötven forintot kell beárulnom, a mire önnek tíz napi diurnuma felmenne. Hanem azt értem alatta, hogy kevés ideig fog ön az országházban maradni, mint képviselő.

– «Kikérnének» talán valami kriminálitásért?

– Hasztalan igyekszik ön vágásaimat élczekkel védeni. Én találok. Önt rövid időn elviszik diplomatiai hivatalnoknak a külügyminiszteriumhoz, s akkor el kell hagynia Budapestet, a sándor-utczai palotát és minket is.

– A bárónő mindent tud.

– Vannak nekünk «Dyonisius-füleink».

– A nőknek sok közös tulajdonuk van a királyokkal.

– Ön carrierejét már nem is vaspályán, de repülő gépen teszi meg. Diplomatiai állásra jut.

– Őszintén megvallva bárónő, ezt az egész szerencsét annak köszönhetem, hogy a magyar ember három dolgot nem szeret: angolul tanulni, külföldön utazni, és levelet írni; én történetesen mind a hármat megszoktam; a külügyminiszteriumnak szüksége volt egy hivatalnokra, a ki magyar is legyen, az országház tagja is legyen, s a kit aztán Pontiustól Pilátusig lehessen küldözgetni, s a kinek ha azt mondják, hogy «hau du ju du?» azt ne felelje, hogy «meg ne üss német; mert visszaütlek!» – Ilyen több nem volt, csak én: faut de mieux kiszemeltek diplomatiai commis voyageurnek.

– Ön nagyon érti ennek a hivatásnak a fontosságát!

– Miért?

– Mert kicsinylőleg beszél róla,

– Tehát annyira diplomatának hisz már a bárónő, hogy minden szavamnak az ellenkezőjét kell elhinni?

– Óh nem. Mindig és mindenkinek az igazság ellenkezőjét mondani: ez csak «udvarlónak» való erény; nem «udvaroncz»-nak. A ki mindig és mindenkire nézve Macchiavelli, az rossz Macchiavelli. A diplomatának nem szabad mindenkit megcsalni: annak kell valakit tartani, a kihez igazán hű. Annak kell néha igazat is mondani. Néha igazat mondani annak, a ki utána kémkedik: azért, hogy el ne higyje: máskor hazudni annak, a kit szeret, azért, hogy megnyugtassa.

– Hisz a bárónő engem nagyobb bölcsességre tanít, mint valamennyi professorom.

– Ott nőttem fel, a hol ezt mindennap tanítják. Férfi, asszony, közreműködik ebben. Az udvaronczoknak már a gyermekei is intrikálnak. Komornát, komornyikot és fodrásznőt nagyon megbecsüljön kegyed az udvarnál, mert azok nevezetes személyek.

– Eddig is nagyon tiszteltem őket.

– Lassan szürcsölje azt a sherryt s egyék meg egy pogácsát közben. Valamit akarok önnek elmondani. Én ismerem azt a pályát, a mire ön most elindul. Olyan gyors benne az emelkedés, mint a léghajóval fel; de olyan gyors benne a bukás, mint a léghajóból le. S az egyszer megbukott diplomata holt ember örök időkre; kivált ha alárendelt egyén volt. Sok ilyen halottal fog ön találkozni a maga útján, a kik intő például maradoznak el mellette. Különösen egy feltünő alakkal fog ön találkozni mindjárt az első napokban. A nevét (az igazit) nem mondom meg: a leirás után ráismerhet. Meg fogja önt lepni: az új hivatalnokokat rögtön körül szokta fogni. «Vas kakadu»-nak gúnyolják. Valaha szénfekete erős haja volt, melyet feje közepén felviaszkolva viselt, mint egy kakadu-bóbítát, most már megvénűlt, képe ezer ráncz, de azért minden ráncz most is mosolyogni törekszik s a régen megőszült haj viaszkenőcscsel most is kakadubóbítának van a feje tetején feltarajozva.

– Találkoztam én ezzel már valaha!

– Ez egy igen nevezetes diplomata volt egy időben, s a monarchiának teljhatalmú képviselője egyik aldunai fejedelemségben. Kilátása volt egykor konstantinápolyi nagykövetté lehetni. Azon országnak nyughatatlan népe van; minduntalan elégedetlen a fejedelmével. A vas kakadunak határozott utasítása volt kormányától, a fejedelmet gyámolítani az elégületlen pártok ellenében. Híven és buzgalommal járt el benne. Egyszer hirül hozzák neki ügynökei, hogy egy osztrák főtiszt jár a fejedelemségben, a ki a népet erélyes mozgalmakra buzdítja. A diplomata jelentést tesz miniszterénél s kérdést intéz az iránt, hogy kettőjük közül melyik képviseli a kormány politikáját? Hiszen ha szükséges a fejedelmet elejteni s az elégületleneket partfogolni, hát azt a vas kakadu is megteszi. Azt a választ kapta, hogy csak maradjon az utasításai mellett s gyámolítsa a fejedelmet. A főtiszt azonban csak folytatta az alattomos izgatást. Egy napon aztán felzendült a fejedelem ellen a népe, s annak választania kellett, hogy leverje-e a forradalmat tűzzel-vassal, vagy elfusson előle? A vas kakadu épen akkor érkezett a fejedelmi palotába, mikor erre a kérdésre csinálták a választ. A fejedelem aranyát épen akkor öntötték viasz közé, úgy szállították hajóra. Ő maga álöltözetbe rejtőzött s a vas kakadu szerencsésnek érezte magát, ha vele egy hajón, matróznak álczázva menekülhetett. Sietett fel miniszteréhez nagy méltatlankodva, s elmondá, hogy ő azt tette, a mi neki parancsolva volt. «Igaz, felelé neki az államvezér; s ha a fejedelem leverte volna a forradalmat, ön nagy kitüntetésben részesült volna; de mert a forradalom került felül, ama főtiszt foglalandja el az ön helyét, ön pedig nyugdijba lép és diplomatiai pályáját befejezettnek tekintheti.» Attól a naptól fogva ez az ember egy halott, a kit etetnek; de a kivel nem beszélnek. Kegyvesztettnek «kell» lennie: azért, mert hűséges volt. Minden miniszteri bureauba feljár, panaszkodik, szorgalmaz, nyügösködik, ajánlja magát mindenféle szolgálatra. Hasztalan: semmire sem alkalmazzák. El van temetve. Hazajáró lélek, a kit szemtől-szembe megtagadnak; a kit, a tükrén kivül senki sem akar észrevenni. S ilyen ember van igen sok; nagyobbak is; csakhogy azok megnyugosznak sorsukban s nem járnak ki sarcophagjaikból. Ez az egy ránczos képű, fehérhajú diplomata azonban folyvást szaladgál és mutogatja példájában a nagyravágyó udvaroncznak, hogy mi lesz a diplomatából, a kit elgázol a véletlen? Ha a fejedelem verte volna le a forradalmat, akkor a főtiszt ment volna sánczra.

– A bárónő figyelmeztetése nagy becscsel fog előttem birni.

– Beszédmód! Ön nem is hallgatott arra, a mit mondtam. A szomszédnőm türlütütüjét nézte folyvást.

– Becsületemre! Azt sem tudom, mi az a türlütütü?

– No hát, ha jó barátjának tart, igérje meg nekem, hogy mikor válságos helyzetekbe jut, e felől engem értesítni fog. Én megtudom önnek mondani, hogy kinek higyjen, kinek ne.

– Legnagyobb büszkeségemnek fogom tartani, ha önnel diplomatiai levelezésbe léphetek, bárónő.

– Ez megint façon de parler! No fogja ezt a pogácsát, aztán tegye el a zsebébe. A papirborítékot ne hajítsa el oda haza.

Leonban nagyon kevés diplomata lett volna, ha azt a papirt, a mibe a pogácsa takarva volt, azonnal vizsgálat alá nem vette volna. Elbámult. Ez volt az eredetije annak a levélnek, a mely a bátokiakat a félbankjegyek titkáról felvilágosította.

Leon el nem rejthető meglepetéssel hajtá meg magát Pompeia előtt.

– Ismeri ön most már a barátjait?

Leon arczán sajátszerű mosolygás derengett.

– Én tökéletesen értem önt bárónő.

– Tehát meg fog bizalmával tisztelni ezentul?

– Mindenkor, bárónő.

(Ha még ennyi hatalmas kegyjel sem elég valakinek, hogy beleszédüljön abba a sötét verembe, a minek nagy költönk a szerelmet nevezi!)

– Kedves egészségedre kivánom a reggelit, meg az ebédet! szólalt meg a nagy suttogásban levők háta mögött egy mindkettőjök előtt ismerős hang: Alienoré. – Vagy talán még vacsorálni is itt szándékozol?

– Ah! olyan régen itt volnék?

– A perczeket nem számláltam, hanem a sonkaszeleteket és a pogácsákat igen. Öt szelet sonka, kilencz pogácsa. Ez még bátoki banquettnek is elég.

– Akkor úgy jártam, mint a nagybátyám, ki szenvedélyes sakkos. Egyszer a kávéházban, mikor el van merülve a gambitpartiban, odamegy hozzá a kis czukrászleány egy kosár molnárostyával: kinálja vele. Vidd tova, nem kell! A czukrászleány azonban csak ott maradt s az én bátyám játékdühében egyenkint az egész kosár hohlhippent megeszegette. Akkor észreveszi a czukrászleányt; «Mit állsz itten? Mondám már, hogy nem kell a molnárostyád!»

– Az adomázás olyan némely embernek, mondá rá Alienor, mint a tintahalnak a festék: ha meg akarják fogni, felleget csinál belőle maga körül s a ködben elmenekül. – Pompeia bárónő hivatalosan meg fogja mondani neked, hogy mennyit fogyasztottál el a jótékony czél érdekében?

Pompeiát pedig ez a hivatkozás egy kis zavarba hozta; mert ő csakugyan nem jegyezte azt, hogy vendége mit és mennyit fogyasztott el a beszélgetés alatt? Hamis adatot mondani pedig compromittáló lett volna olyankor, midőn itt áll a «coeurroi», a ki ellenőrizte féltékeny szemmel, hogy mennyit kapott a «valet de coeur?»

Zárkány könnyen kisegítette őt a zavarból.

– Urak nem szoktak számlára fizetni, hanem tetszés szerint! mondá hetyke munificentiával, s azzal kivett zsebéből egy százfrankos aranyat s ezt Pompeia rózsás tenyerébe csúsztatá. Még aztán kapott tőle egy tüntető kézszorítást is, Alienor szemeláttára.

Leon sietett menekülni a tündéri Abruzzokból. Nem volt több kiadni való százfrankosa. Ezt az egyet valaki más számára hozta ő ide. – De az a más nem volt itten.

Rafaela herczegnő Liviával együtt az utolsó nap mondott le a bazárban közreműködésről. Hirtelen elutaztak a herczeggel együtt, s nem mondták meg elutazásuk okát.

A RÓZSA CSIPKEBOGYÓI.

Az a véletlen, a miért az Etelváry herczegi család oly rögtön elhagyta Budapestet, az a szomorú hir volt, hogy az anyaherczegnő súlyosan megbetegedett.

Rafaela meg sem pihent a herczeglakban, hanem sietett egyenesen az ős kastélyba, hol anyja lakott, s nem is vitt magával senkit madame Corysandeon kivül. A herczeg is szabadságot kért a főrendiháztól, s az egész időt neje kastélyában tölté. Liviára volt bízva, hogy a herczeglakra felügyeljen.

Először életében volt egyedül.

Milyen nagyon egyedül!

A roppant nagy palota vendégek nélkül, lakók nélkül; a kulcsár a cselédekkel csak takaríttatni jár bele, s már délben minden ablaktáblát betesznek.

Mennyi buskomorság lakik egy ilyen lakatlan, fényes úri palotában! Kivülről már kezdik a deszkaburkolatot felrakni a homlokzat faragványaira, belül a szőnyegeket, bútorokat vászontakaróval vonják be, a terrasseról már eltüntek a narancsfák.

Livia nem szeretett a visszhangos termekben időzni. A míg csak tartott a nappal, künn időzött a szabadban.

Késő ősz volt. A parkban mindenütt a platánok lehullt leveleit söpörték össze a napszámosok; a halomrahányt amerikai diók kopáncsait hántották le a gyermekek, s a kertészlegények kezdték a kényesebb növényeket kiszedni a virágágyakból s a pawlowniák ágait bekötözni zsuppal. Az ember bucsuzott a szép természettől.

Egy-egy lapályoson már megütötte a dér a virágokat; az őszi rózsának csak csillagai ragyogtak még, levelei már szárazak voltak; a fák lombja festészi képtelenség egyetemét mutatta fel; aranysárga facsoportok, keverve lilaszín, vérvörös, rézbarna bohóczokkal, mik közül élesen kirítt a virginiai boróka érett bogyókkal rakva, mint egy nefelejcs-kék lobor, és a rézzöld thujafa-csoportok, az erdei iszalag, a faltakaró bércse biborvörös szint hazudott lehullása előtt. A természet bucsuzott az embertől.

Livia délutánonkint, mikor az őszi nap végig aranyozta a park sétányát, besütve a láthatárról a terebély gesztenyefák boltozata alá, ott járt végig a lehullott suttogó sárga levelek közt. A csalogány elköltözött már. Az őszi erdő mulattatói, a mókusok, azok czinczognak most a fákon s hajigálóznak üres makk- és mogyoróhéjjal. A szajkó kiált közbe nagyokat s a harkály kopácsolja a fákat, mintha a közelgő tél kopogtatna a csendes erdőben, kérdezve: «szabad-e?», az állatok is érzik, hogy övék már a világ, a szarvasok csordánkint jönnek fel legelni a kastély pázsitos udvarára s az ezüst fáczán ott hivogatja egymást a park díszbokrai közt, s a magányos sétáló előtt repked.

A virágok helyén bogyók vannak már, az ibolyáé sötétkék, a gyöngyvirágé karmazsinpiros, a vadrózsák tele csipkékkel és azokkal a furcsa gubanczos lapdákkal, a mikről azt tartják, hogy a bölcsőbe téve a kis gyermeknek álmot hoznak.

Kár, hogy nem alszunk már bölcsőben!

Idáig jöttek ők – tavaly tavaszszal – egymástól különváltan.

Itt ennél a nagy hársfánál tértek be a mellékútra. Ott nyujtotta neki karját az ifju s azt kérdezte: «szeretsz-e még?»

Igaz az. A vén repkény, a minek szára olyan bozontos, mint az őzláb, még most is ott kapaszkodik fel arra a fára, a hogy akkor, midőn egy levelet leszakított róla.

Meg van-e még az a repkénylevél valahol!?

Azóta még csak másfél év mult s mily örökkévalóság volt az!

Akkor kéz kézben haladtak itt végig.

Az ifju azt mondá neki: «nézd: kezem kezedben, szivem szivedben most; akarod-e, hogy itt maradjak? Ott füstölög a kunyhóm a távolban, akarsz-e velem elrejtőzni abba?»

És ő azt mondta neki: «menj!»

S mily messze haladt azóta!

Csak fölfelé messze? vagy talán a távolba is?

Meg van-e még az a repkénylevél valahol?

Azóta hírneves férfi lett belőle. Szidják és magasztalják. Jól teszik. Egész férfi csak az, a kinek ellenségei is vannak. A képviselői padról fontos hivatalra lépett elő. Megismerték tehetségei kincsét. Jó volt neki elmenni.

De vissza fog-e térni?

S majd ha a nagy világot birni fogja, emlékezni fog-e még arra a kis világra, a mi egy szerető leánynak a szive?

Livia tovább bolyongott azon a magános úton, melyen nem jött rá szembe senki.

Minden tárgyhoz emlékei voltak kötve, s minden emlék újra éledt szivében.

Még azok a vándorhangyák is épen így jártak keresztül az úton egy szakadatlan vonalban, mint akkor, mikor ők azt mondták egymásnak: «vigyázzunk: rájuk ne tapossunk a kis rovarokra, mikor mi magunk boldogok vagyunk!»

Hát más boldog emberek mért taposnak rá azokra a férgekre, a kinek embertárs a neve? férgekre, a kik őket nem bántják soha, csak hogy épen útjukba akadnak?

A keresztúton volt egy kőfeszület: valami régi fogadalmi emlék; egészen betakarták már a fák, fél oldala sárga volt a mohától; Livia a kereszt előtt letérdepelt és imádkozott.

Miért imádkozott?

Hogy gyógyítsa meg az ég jótevőjét, a herczegasszonyt.

Az ég látta, hogy az imádság szivéből jött. Rá nézve rettegés volt az a gondolat, hogy a herczegasszony meghalhat.

A herczegasszony halála napvilágra hozhat oly titkokat, a mik az ő reményeinek halála lehetnek. Végrendelete Leonról is szól.

Súlyos betegsége alatt, talán végórája előérzetében, mindent el fog mondani Rafaelának, a mit ő vele közölt már Leon felől. S ha Rafaela anyja végóhajtását élte vezéreszméjeül találja fogadni!

– Óh, ég, ne hagyd meghalni őt!

Akkor aztán a sötét kőszobor és a mohos fák megfeddék őt.

«Tettető! hypocrita! Imádkozol jótevőd életeért, azért, hogy a magad szerelmét megvédd.»

Az esti szél végig zúgott a zörgő lombok között, a berek árnya beszélt:

«Önző lélek! Ki útjában akarsz állni a sorsnak; hová reménykedel? Mi jogod van elhomályosítani egy felkelő csillagot? Az ifjura, kit kötve tartasz emlékeddel, magas pályafutás vár; dicsőség, hatalom, fény: a mihez te csak árnyék vagy és gyöngeség.»

«Ha el tud feledni téged, egykor az ország első nagyságai közé emelkedik: ha hozzád ragaszkodik, veled együtt lemerül a fenékre.

«Hogy mersz szeretni? hogy mersz hinni? hogy mersz reményleni?»

«Hogy mersz gondolni arra, hogy versenytársa légy Rafaelának? Te! Kegyelemkenyéren élő koldus! Ügyetlen, félénk teremtés; ő vele, egy istennővel!»

«S ha megtörténhetnék az, a mi képtelenség, hogy a kinek választása van ő közte és te közted, téged válaszszon: volna-e vakmerőséged e diadalt elfogadni? Nem volnál-e egész életeden át örök szemrehányás tennenmagadnak!»

Az egész rengeteg minden falevele ellene zúdult! Az mind Rafaela vazallja volt. Mellette csak az az egyetlen egy repkény-levél szólt… a mit Leon elvitt.

«Minden látható és láthatatlan ellentmond a te vágyaidnak. Szépség, gazdagság a vetélytársnénál; köznapiság, szegénység te nálad».

«A sors igazságszolgáltatása kivánja, hogy a mit elvett e férfitól, azt visszaadja neki. – Boldogult halottak túlvilági üdve, nyugalma rejlik e fátumban. – Hazafiúi kötelessége lesz, hogy úgy tegyen. Megvetné, kinevetné minden józan ember, ha azt tenné, hogy mikor Magyarország leggazdagabb leányát bírhatná, engedje egy idegen nejévé lenni, csak azért, hogy a te két szemed ne könyezzen».

«Szörnyeteg vágy az, a mi után te epekedel!»

«Kisérted az Istent, hogy tud-e lehetetlent létrehozni?»

«Essél kétségbe és mondj le róla!»

Szinte könnyebbség volt szivének, mikor az erdőszélét elérte s eléje tárult a róna; hogy a haragos fák zúgása elmaradt mögötte.

A tarlón még kéklett a buzavirág és szarkaláb, a sík róna még világos volt az aranyban égő alkonyégtől. Az egész rétet bevonták finom selyem hálójukkal azok a kis parányi pókok, a miknek tanyája az aszú fű, s a mik minden őszszel megszövik a mezők szemfödelét. Úgy csillámlik tőle a róna a napsugárban. A légben hosszan úszik az ezüstből selyemmé szőtt ökörnyál: «késő asszonyok nyara» más néven, mint egy láthatatlan világ izenete a földhöz.

Livia tovább barangolt az ismerős úton, mely az elhanyagolt telken vezetett keresztül az országútig. Odáig szokott minden este elmenni, várva Rafaela visszatértét.