Part 21

Azután elkezdé komoly, értelmes hangon.

– Édes Leon. Én egy igen különös ügyben jövök hozzád. Minden ember tudja, hogy sok bolondság van bennem: hisz én magam tetszésemet találtam azokban s nem csináltam belőlük titkot. Te pedig arról voltál nevezetes, hogy nagyon is sok eszed van. Ezért valahányszor összekerültünk, mindig kész áldozat voltam a számodra. Elrontottad a párbajomat, a mit az én bolondságom kifőzött, a magad előnyére, az én mély leköteleztetésemre. Játszottál velem és feltréfáltál és mindig úgy, hogy a mellett nekem kellett megköszönnöm a barátságot, mint a delinquensnek a kapott «Stróf»-ot. Rászedtél a diplomatiai téren, a hol azt hittem, hogy én vagyok otthon, te csak jövevény. Jól tetted. Jogod volt hozzá. Nem panaszlok érte. Mindezt annyiba veszem, mintha lóversenyen vertél volna meg, mintha börzejátékon kerítettél volna alul. Ez mind bohóság. Nevessünk rajta. Hanem van egy pont a szívemben, ebben az érzéketlen kaucsuk szívben, a mi fáj. Nekem nőm van s én féltem tőled a nőmet! Bolondság, őrültség ez tőlem: nem tehetek róla. Fáj. Mint fáj némely embernek a mája, míg a másiké nem. Beteg vagyok bele!

– S honnan kaptad ezt a betegséget?

– Onnan, hogy ismerem a nőmet: ő hiú, kaczér, tetszelgő és talán könnyelmű is. Belém ojtották azt a mendemondák, besúgások, a miket jó barátok, rokonok, apám maga igyekeztek fülembe juttatni, s a gyanú olyan, mint a himlőragály: elég az embernek a ruhájával hozzá érni, hogy bele essék a kórba. Vannak jóakaróim, a kik gúnyos czélzatokat ejtegetnek el valami félbeszakított légyottról: midőn neked hirtelen el kellett jönnöd Párisból.

– De ez épen a rágalom ellen bizonyítana, ha alapja volna. De az sincs. A te feleséged nagy cselszövő, az igaz. De csak az eszével, nem a szívével játszik benne. Ő diplomatiai titkokat akart kicsalni tőlem. S én megcsaltam nődet, de nem tégedet.

– Lehet, hogy még eddig nem. De annak, a mi félbeszakadt, következhetik folytatása. Te visszamégy Párisba, mint rendkívüli küldött.

– Azt ne hidd el!

– Te magad mondtad.

– Akkor kétszer ne hidd el!

– Apámtól hallottam.

– Akkor háromszor ne hidd el!

– Leon!

– Hát mondhatok én valaha egy igaz szót valakinek, a kiről tudom, hogy a te apád kéme? s ha csak azt kérdené is tőlem, hogy kinek hínak? nem egy idegen nevet mondanék-e neki, a mi eszembe jut? Ismered rosszalkodó természetemet. Szeretem az embereket föllovalni. Mondok nekik meséket, azért, hogy mulassam magamat a csodálkozásukon.

– Leon! Kérlek igen szépen: ne tégy engemet bolonddá. Én igen beteg vagyok attól a bajtól, a mit neked elmondtam. Apámtól azt a tanácsot vettem, hogy jöjjek ide hozzád s hívjalak fel amerikai párbajra. Azzal a szándékkal jöttem is ide. De most, mikor veled szemben állok, nincs lélekerőm hozzá. Nem tudlak annyira gyülölni, hogy a te fejedet akarjam szétzúzva látni; se annyi bátorságot nem érzek, hogy a magam feje ellen fordítsam a pisztolyt. Hanem azt meg tudom tenni, hogy oda álljak eléd, behunyjam a szememet, s azt mondjam: «lőjj ide!» Azért felszólítalak, mondj igazat! Készülsz-e Párisba elmenni? ha igen, beszéljünk segédeinkkel. Csak arra kérlek, hogy jól meglőjj. Mert a nélkül el nem mégy, hogy engem megölj.

Leon megszánta Alienort.

– Hát hogy meggyőzzelek róla, hogy még ha akarnék, sem mehetnék el Párisba: nézd ez okmányt. Főispánná lettem kinevezve. Mint ilyennek, megyémben kell maradnom, s egyúttal Párisban diplomatiai küldött nem lehetek.

Alienor az okmányt apróra elolvasta s kezdett felmelegedni; de arczáról olvashatá Leon, hogy még kételyei vannak.

– Még többet is tudatok veled. Én tegnap óta jegyben járok.

– Kivel?

– Talán ráismersz, ha arczképét megmutatom. Most küldte nekem kedves meglepetésül.

Azzal egy maroquin tokot nyitott fel Leon, megmutatva a benne rejlő miniatur képet Alienornak, egy gyönyörű aquarellet, egy csodaszép hölgy képét fehér ruhában.

Alienor egy gyermek örömével kiáltott fel:

– Etelváry Rafaela!

(Igen is: Etelváry Rafaela herczegnő arczképeztette le magát, mély gyászát levetve azon időre, abban a fehér öltönyben, melyet Leon új képviselő korában látott rajta, hogy azzal Leont meglepje.)

Azzal Alienor, mint egy eszeveszett, ugrott Leonnak a nyakába s össze-vissza ölelte, csókolta, s végre a két kezét ragadta meg hévvel:

– Barátom, egyetlen igaz barátom a világon! Fogadd legőszintébb, legforróbb üdvkivánatomat. Légy boldog. Nagyon boldog vele!

Leon látta, hogy milyen nagy örömet csinált neki, Tökéletessé akarta tenni a boldogságát.

– Most már elhiheted, hogy én nem szándékozom nődhöz menni. De ez még nem minden. Még az iránt is meggyőződést kell szerezned, hogy nőd sem vár engem és senkit sem vár rajtad kívül, és hogy tégedet mire vár? Eredj a külügyminiszteriumba, ott vár rád három levele nődnek, mikre kívül az van írva, hogy csakis saját kezedbe adassanak. Futáraink hozták azokat magukkal, kiknek nőd előbb el hagyta olvasni leveleit, hogy láthassák, hogy nincs azokban államtitok. E levelek egészen boldoggá fognak tenni téged.

Alienor e szónál felkapta Leon kalapját a magáé helyett s mindenféle üdvözleteket hajigálva a háta mögé, rohant ki az ajtón feltartóztathatlanul, s odalenn betörte a hintajának az ablakát, befelé akarta nyitni.

Leon mély gondolatokba merülten maradt hátra, szemeivel amaz arczképre merengve. Az a kis hajszálrugóra járó nyugtalankodó ezt ketyegte óraművében:

«Ez a nyomorult léha, kinevetett alak, jobb ember, mint te vagy, mert szíve van: a mi neked nincs! Ha ő ezt a nőt elvette volna, boldoggá lett volna ő is, az is. Miért rontottad ezt el?»

Alienor attól a három levéltől, a mi három külömböző hónapban érkezett számára, tökéletesen az üdvözültek sorába emelkedett. Csodálatos titkok voltak azokban, miket csak nő közölhet férjével; a mik egyszerre eloltanak féltékenységet, gyanút: s boldogságot, reményt, büszkeséget ébresztenek helyébe.

Dehogy lehetett vele többet gyalog beszélni!

Rohant egyenesen vissza a leveleivel Octavián papához. Oly tűzzel rohant be hozzá, hogy a rendúr azt hitte, most mindjárt őtet hívja ki párbajra.

Még az ajtóban elkezdett kiabálni:

– Nem igaz! Hazugság volt, a mit mondtál! Egy szó sem igaz belőle. Itt vannak a levelek! Olvasd ezt! Azután ezt! Azután meg ezt! (Hanem aztán azon módon kikapta megint az apja kezéből olvasatlanul s bedugta a zsebébe.) Pompeia egy angyal: te pedig egy rágalmazó sátán vagy!

Octavián csak ámult és bámult. Fogta a nagy tajték pipáját s megtöltötte dohánynyal. Aztán, mikor szóhoz juthatott Alienortól, a ki egy füst alatt sátánnak, ördögnek szidta az apját, meg könyörgésre fogta a dolgot, hogy ajánljon neki valami «specialis» kitűnő orvost Párisban; utoljára meg azt kérdezte tőle, hogy az ágyuzás miatt nem történhetik-e valami bajuk némely asszonyoknak?

– Fiam, Alienor. Tudod: most már visszahúzom azt a mondásomat, a mit a drezdai Schustertől kölcsönöztem. Te ugyan az vagy, a mi vagy; de én annak, a mi te vagy, apja nem vagyok.

BŰBÁJOS ÉJEK.

Leon az októberi napokat az etelvári palotában töltötte.

Rafaela anyai nagynénje vitte addig a háziasszonyi szerepet, míg a menyegző napja elérkezik.

Rafaela kedélye nagyszerű változáson ment keresztül. Eltünt belőle minden büszkeség; nyájas volt, szelid és ragaszkodó. S mindez nem jött nála erőltetve; csupán azt lehetett észrevenni, hogy megadta magát az ellenállhatlan hatásnak, a mit egy akaraterős férfi gyakorol a nőre.

Lelkülete e napok alatt feltárta költőiességének egész szivárványos színpompáját. A hideg, hódolatot parancsoló alakból (jéghölgynek nevezte őt Pompeia) egy bizalmat suttogó teremtés lett; zárkozottsága felolvadt, s helyet adott nőies közlékenységnek, egyesülve naiv kandisággal. Gyönyörűségét találta a természetben, a magánélet apróságaiban, miket eddig észre sem vett. Felhevült olyan abstract politikai fogalmakért, a miket a nők addig meg sem figyelnek, a míg azok, mint egy szeretett férfialak staffagea, concret alakban nem lépnek eléje.

Leonnak meg kellett őt ismertetnie egész eddigi életével s az ismertetésben nem türettek el a hézagok; viszont ő is elmondott előtte mindent, a mi eddig kevés szív titka volt. Különösen azt, a mi Leonra vonatkozott.

Az őszi holdvilágos esték olyan hosszúk! A tele hold olyan kegyes, hogy télen-nyáron mindig akkor jön fel, mikor a nap lemegy.

A jó nagynéne, ki nem szerette az ujabbkori regényeket, a maga kis asztalkájánál vetette a grand patientet, valószínüleg arra, hogy boldogok lesznek-e «ők». Ők pedig azalatt karöltve sétáltak a nagy virágrotunda körül, melynek körületét egykor megmérte Rafaela, hány lépés? Az is eszébe jutott most! Egy-egy lehullott platanlevél beleakadt öltönye fodraiba s zörögve kisérte tovább, mintha bucsúját suttogná hozzá a többi hű falevelek nevében, a kik oly kárhoztatólag zúdultak fel ama vakmerő leány ellen! Egy-egy falevelet felkapott a szellő s az körüllibegte Leont, mint egy éjlepke; mintha súgná: «dobd közénk azt a száraz falevelet, a mit most is kebledben viselsz, többi halottak közé: nincs annak ott helye többé!»

Az éj csöndes volt, a herczegnő beszélt.

– Megmondhatná azt valaki, ha itt volna: mennyit beszéltünk mi önről, sokszor, minden nap! Mennyit rágalmaztuk vakmerőségeért! s mennyire óhajtottuk diadalát. Jóslatokat mondtunk s lestük, hogy beteljesülnek-e? Mikor a nagy oltárszőnyeget hímeztük s beszéltünk egy sehol nem található eszményi férfiról, a milyentől én félni tudnék! Mikor madame Corysande albumában önnek a négy arczképéről találgattuk, melyik az igazi? Mikor hirhedett vitáját olvastuk a hirlapban a Mene Tekel szerzőjével! Hogy ismertünk rá egyszerre az ellenröpirat szerzőjére! Ez az igazi Leon! Az a másik az álarcza. Már én akkor megjósoltam, hogy ki fog lenni? Aztán mikor a választási diadalzászlót hímeztük s próbaszavazást rendeztünk titkosan, ki lesz megválasztva? S a négy hímzőnő közül három önre szavazott. Pedig én nem voltam az ellenszavazó. S mikor megérkezett ön, ama leírhatatlanúl tüneményes estén, maga után vonva, mint egy varázsló, egy egész néptábort, a ki bálványozása fényével vette önt körül. Hogy megrettentem öntől már akkor! És aztán mikor szegény jó anyám ravatalánál nem tudtam sírni s vártam minden érkező kocsi zörgésére, hogy jön-e az, a ki meghozza könyeimet? aztán jött, de nem az, a kit vártam…

Itt félbeszakítá édes vallomásait Rafaela, a többi fájó, boszantó emlék volt, a mi következett. Aztán nézték a csillagokat, a mik lehullanak.

Egy pontján a rotunda útjának megállt Rafaela. Ez volt az a hely, a hol atyjáról azt a megrendítő hírt hallá, hogy haldoklik.

– És a miatt elvesztém jó atyámat! sóhajtá föl mélyen. És elveszték még valakit mást is! Az én kedves kis kék szemű leányomat! Miért hagyott ő el bennünket? Mi rémíté meg oly nagyon? Miért nincsen ő most itten? Hogy osztozhatna örömömben; hogy ne kellene mindent én nekem magamnak elmondanom; hogy hivatkozhatnám ő reá: «úgy-e kicsikém, így volt ez?» Szegény kicsikém! Hol él most? Hová lett? Mi sorsra jutott? Van-e neki mindennapi kenyere? s hogyan keresi meg azt? Ő, a ki ahhoz volt szokva, hogy velem egy tányérról egyék, s étszereinket mindig összetévesztettük!

Jó, hogy a holdvilág épen a felhő mögé ment, hogy Rafaela nem láthatta e beszéd alatt Leon arczvonásait.

Mit kellett annak szenvednie!

És Rafaela nem akart letérni erről a tárgyról. Rég nyomta szivét az, s nem volt kinek beszéljen róla eddig.

– Nem tudok tökéletesen boldog lenni attól a gondolattól, hogy ő boldogtalan. Megkisértém őt gyűlölni; de az ismét úgy feküdt a lelkemen, mint egy vétek súlya. Miért nem tudta szeretni atyámat, a hogy én akartam? Miért nem tudta megtalálni boldogságát ő mellette? S ha volt más, a kit szeretett, miért titkolta előttem? Lám én nem tudtam ő előle eltitkolni, hogy önre haragszom. Legalább rágalmazta volna, ócsárolta volna azt, a ki őt szive szerint érdekli, akkor tudtam volna: «aha! te is úgy vagy, a hogy én!» De hallgatott! Egy titok volt előttem ajka, szeme, mosolygása. – Nem tud ön felőle semmit?

– Nem tudom hol van! felelt Leon. A szó rideg értelmében igazat mondott. A levél, mely Livia lakczímét rejté, még feltöretlen volt nála. De nála volt!

– Óh, járjon utána, Leon; találja meg; hisz ön oly ügyes ember. Önhöz talán több bizalma lesz, mint én hozzám. Kérdezze ki: mije fáj? mi vitte el innen? Ha szeret valakit, s ha megtudja ön, hogy méltó ő reá: de tán pályatörő ifjú még, a kinek nincs vagyoni tehetsége őt boldoggá tenni: találjon utat-módot őt elősegíthetni; önnek nagy befolyása van már: ön tud gyöngéden segíteni valakin, úgy, hogy annak önérzetét ne sértse. S ha talán szerencsétlen volna azon ember, ha talán valami ifjúkori botlásaért, a hogy hallottam már hasonló eseteket, tán egy könnyelmű hamisítás miatt el volna ítélve sok évi fogságra; (én már erre is gondoltam)… Óh én emlékszem egy esetre, hogy egy fiatal leánynak a kedvesét bankjegy utánzás miatt elitélték tíz évi fogságra, és ő várt reá menyasszonyi fővel tíz évig; és az most egy derék kitünő államhivatalnok, és családja boldog. Hátha Líviának is ilyen titka van? Szabadítsa meg őt. Ön most mindent kivánhat legmagasabb helyeken. Önt szeretik. Kérjen számára kegyelmet!

(Óh bár kérhetne számára kegyelmet! De erre a hamisításra, a mit ő elkövetett, nincs király, a ki amnestiát adjon!)

– Megmondhatom önnek, miért jöttem arra a gondolatra, hogy ő talán oly embert szeret, a ki őt ily ok miatt nem veheti el. Megtudtam, hogy eltávozása előtt kora hajnalban elment gyónni a préposthoz. Ezt a prépost is megmondta. De hogy mit gyónt meg neki, arról nem beszélhet. E leánynak saját bűne nem volt. Ő csak azt gyónhatta meg, hogy egy bűnöst szeret. Nem hiszi ön?

– Hiszem…

– Ha pedig az volna az oka rejtélyes hallgatásának, a mit jó anyám hitt felőle: égies rajongás, szűzi iszonyat a földi boldogság iránt: mondja meg neki, hogy térjen vissza bizton: az a kinek szerelme innen elüldözé meghalt már…

(… Halt volna bár meg inkább!)

– Mondja meg neki, hogy a mit jó anyám végrendeletében számára hagyott, a zárdafejedelemnői polcz, még mindig fenn van tartva, s ha boldogságát csak az égiekben keresi, az ajtó tárva előtte. Mondja el neki!

(Hogy ezt «ő» mondja el neki!)

Egy kisértő dæmon dongta körül a sétáló párt, egy éjbogár alakjában, a mik úgy szeretnek éjjel az emberek feje körül röpködni. Leon hozzácsapott a szárnyas kisértethez sétabotjával s leüté azt a levegőből.

– Ah, ne ölje meg! szólt Rafaela, visszatartva Leont, ki rá akart taposni a rovarra: hátha párja van?

Leon minden idegein borzadály futott végig.

Rafaela visszatért az elhagyott eszmére.

– Ön most sokat fog Budapesten és Bécsben járni: tudakozódjék felőle. Hisz egy olyan nőnek, mint Livia, nyom nélkül elveszni nem lehet. S aztán tudassa velem az első jelt, mely nyomára vezet. És mindent tudasson velem, a mit felőle megtud: akármilyen szomorú, leverő volna ez adat. Csak egyet ne, ha talán olyasmit tudna ön meg felőle, a mi – Isten őrizz! – nem akarom kimondani: a mi rosszabb hír volna rám nézve, mint az, hogy meghalt. Én nem tudom mi az? De azt mondják: hogy vannak nők a világon, a kik – nem büszkék. Én nem értem a lehetőségét, nem látom az okát annak. Ha méltatlannak találná ön őt arra, hogy visszaemlékezzem rá, akkor… ne szóljon róla semmit; felelje tudakozódásomra azt: nem találtam fel őt!

Irtóztató feladat! Ha azt feleli Rafaelának, hogy nem találta fel az elveszettet: ez azt fogja jelenteni, hogy Livia elveszíté azt a tisztaságát, a miért a büszke nők visszaemlékezzenek rá. Hallgatása elitéli azt a leányt!

– De úgy-e, ez lehetetlen? Lehetetlen! ugyan mondja már, hogy lehetetlen!

Leon helyett a várkastély órája felelt.

Mély döngésű harangütése tizenkettőt hangzott. A harangütések után az óramű carillonja még egyszer elveré a négy negyedet öt harmonicus érczhangocskáján. Éjfél volt már.

A boldogság órái gyorsan röpülnek.

– Szegény jó néném, azóta agyonunhatta magát. Bár legalább madame Corysande volna itt. Holnap többet beszéljünk arról. Most kivánjunk egymásnak jó éjszakát.

Leon sokáig állva maradt még s utána nézett az elsuhanó alaknak.

«Neked te tiszta lélek: jó éjszakát!»

Rafaela, a mint a kastély lépcsőjéhez ért, visszapillantott s meglátta, hogy Leon még mindig ott áll. Akkor aztán visszafutott hozzá.

Kezét nyujtá neki.

Leon aztán ledobta kalapját fejéről, s térdét meghajtva, megcsókolá ezt a kezet: mint egy szentét.

Rafaela pedig megcsókolá az ifjú homlokát.

«Ezt elfeledtük, úgy-e bár?»

TÖPRENGÉS.

De most hová?

Itt áll a megfelelhetlen kérdés Leon előtt.

Elérte azt a magasságot, a hová vágyott.

Mintha ő lett volna az, a ki a bölcsek kövét feltalálta; ölébe hullott a szerencse minden ajándéka; s az még sem volt ajándék, még sem volt szerencse; az egy férfiküzdelemnek fáradsággal megérdemelt bére, kiküzdött díja volt. Rangját szerezte eszével, tanulmányával, munkaképességével; vagyonát tűzpróbás hűségével, a hölgy hajlamát férfi jellemével.

Lehet-e azt, a mit megnyert, s megérdemelt, elutasítania?

De lehet-e azt megtartania, a mit megnyert?

Hiszen ha hideg józan eszétől kérne tanácsot, mit tegyen? elfogadja-e roppant szerencséjét egész nagyságában; a zászlós úri méltóságot, a fényes kitüntetéseket, az úri vagyont, s a legszebb hölgy szivét? vagy megtartsa hűségét egy szegény kis varróleányhoz, a kinek valamikor egy vékony kis gyűrűt adott s a ki ezt a vékony karikát nem cserélte be egy herczeg koronájáért, s mindazon gazdagságért, a mi most az ő számára kinálkozik? nem azt feleli-e neki a józan ész: el akarsz engemet veszteni? Hogy csak föl is teheted ezt a kérdést! A mióta a világot követelések és kötelességek kormányozzák, a követelések legutolsóbbika egy női szív emléke, s a kötelességek legutolsóbbika egy férfi igérete. Mindennap, a föld minden délköre alatt megszegik azt. S a ki ily helyzetben becsületügynek tartaná adott szavát beváltani, az egész ismerős világ különcznek, csodabolondnak kiáltaná azt ki. Rafaela szeret téged, szeret igazán tenmagadért. Nincs szerelmében semmi árnyalata a hiuságnak, büszkeségnek. Fölötted áll még most is s mikor mélyen alatta álltál, akkor is szeretett. Szeretett, mint kigúnyolt, félreismert, szidalmazott alakot. Kezét nyujtá számtalanszor, hogy fölemeljen. S ha nem volna herczegnő, nem gazdag, nem volna egyéb, mint nő, ha most lépne ki a tengerből, a hullám tajtékából születve: akkor is tökéletessége volna a női eszménynek, a ki előtt minden más alaknak el kell halványulni, a kiért el kell felejteni mindenkit annak, a kit az ő mosolygása az idvezültek sorába emel! De kezével együtt egy fejedelmi vagyont is ád kezedre. Ennek birtokában jóltevője lehetsz a népnek, ápolhatod nemzeted zsengéit, kezeid nyoma élő emlékekben marad fenn hazád történetében. Mennyi jót, mennyi nagyszerűt hozhatsz létre! S gondolj az ellenkezőre. Ha meghiúsítanád azt a tervet, a mit jóltevőd alkotott: nem utána kellene-e omlani mindannak, a mi arra építve lett? Maradhatnál-e meg főispánnak, lemondva Etelváry Rafaela kezéről s bevezetve helyette egy ismeretlen névtelen hölgyet? bitorolhatnád-e azt a vagyont, a mit a herczeg hitbizományul hagyott rád? Nem nevetnének-e ki mindenütt, nem csuknának-e mindenütt előtted ajtót, nem tennéd-e legszerencsétlenebb teremtéssé magát azt az asszonyt, a kit hitveseddé választottál? Így bizonyosan szenvedést fogsz neki okozni; de az majd elmúlik egyszer! Ritka eset, hogy egy leány belehaljon abba. Nincs-e rá példa saját családodban? A hol szenvedés van, ott megjelenik majd a vígasztalás is. S a mi volt Etelváry Miksa herczeg a te családodnak, az lehetsz majd te Liviáénak: titkos jóltevője, őrködő nemtője, földi gondviselése! Menj fel te a földi paradicsomodba és dicsőülj meg!

Ámde mikor egy lelket canonisálni akarnak, olyankor az advocatus diaboli – az ördög ügyvéde – is megjelen s az meg elsorolja a bűneit, a mik nem eresztik be a mennyország kapuján.

«De lehet-e Rafaelának adni szívedet azzal a titokkal, hogy ez a szív egykor Liviáé volt? Nem «volt;» még most is az! Rettegni, mikor őt megöleled! Megcsalni azt a nőt, a kit úgy szeretsz, mint egy édes jó testvért! A kit úgy imádsz, mint egy szentet. Elhallgatni előtte azt a végzetes titkot, hogy a kiért szivének kedvencze elhagyta menhelyét, jóltevőit, a kinált dicsőséget és vagyont, el a világot: az épen te magad voltál! s aztán felelni márványhideg arczczal Rafaelának, valahányszor azt kérdezi: «hová lett Livia?» azt, hogy «nem tudok róla!» És ezzel a titokkal szivedben élni együtt vele mind halálig, míg olyan két alak nem válik belőletek, a milyen Miksa herczeg és Madeleine herczegnő voltak: egyik az egyik palotában, másik a másikban bezárkózva!»

Van-e a világnak annyi kincse, van-e a dicsőségnek annyi sugara, a mi egy ilyen életet kárpótol?

És utoljára is!… Van egy mindenek fölött álló elementum, a ki ura a józan észnek, győzedelmes ellenfele a logikának, zsarnoka a királyoknak és a népeknek, a ki életet ad és elvesz, és nem osztogat kegyelmeket, a ki előtt a mathesis nem tudomány: sokszorozza a semmit a semmivel s lesz belőle minden; a ki előtt az erő nem hatalom, s az igazság nem törvény; a ki teremti a bűnt és az erényt s nem ismer külömbséget a kettő között. E világbontó, világfentartó elementum neve «a szerelem».

Leon szerette Liviát.

Az ő szerelmével volt tele szivének minden gondolatja. Ő rá gondolt, mikor királyokkal és államférfiakkal béke és háború fölött alkudozott; ő rá gondolt, mikor a nép előtt állt, dicsőítve, magasztalva; ő rá gondolt, ha lelkét megfeszítve dolgozott, ha megtakarított fillérét félretette; ő rá gondolt, ha szerelmes hölgy csábító suttogásának forró lehe égett arczán: még akkor is ő rá gondolt!

Hogy tudja elfelejteni őt most?

Elfelejteni örökre! soha vissza nem térő álomként.

Vagy elfelejteni csak egy időre, s aztán megint álmodni róla, mindennap álmodni? Meglopni az álomban azt a nőt, a kinek ébren hűséget esküdött? Titokban leskelődni az elhagyott után? Siratni őt, ha egyedül van, s ha kisírt szeme után tudakozódnak, azt mondani: «nem én! nevettem!» Égni a féltéstől, és gyülölni azt, a ki az elhagyott leányt megvigasztalni előjön! Üldözni azt az embert; elcsábítani tőle azt a nőt, ki a szerelem jogánál fogva most is az övé, s aztán vagy megölni azt, vagy megöletni magát általa?

Minő rémséges horoscop!

Endor varázslónője nem mutatott ennél kínzóbb tükörlátományt Saulnak: – Saulnak, a ki megtalálta ugyan a koronát; de vele együtt azt a kardot is, a mit saját szivén kellett keresztülvernie!

LÉGY ÜDVÖZ!…

Leonnak születésnapja közelgett; harminczadik évforduló.

Csodálatos érzéseket költő nap: elbúcsúzás az ifjuságtól.

Az a három kereszt (XXX) egy tündérvilágot bezáró hármas retesz.

És ő ezen a napon egy életpálya végczéljához hatolt fel.

Be hagyhatta csukódni háta mögött azt a töndérvilágot, melynek gyönyörei vegyítve vannak vágyakkal, reményekkel, küzdelemmel és csalódással. Új világ tárult eléje, nem tündéri; de emberien szép. A reményből valóság lett, a munkát hatalom és uralkodás váltotta fel; s a szerelmi ábrándok helyét a házasélet képe. – Még munkavágyó tehetségeinek is más pályatér nyílt meg; izgalmas, veszélyes, ellenszenves küldiplomatia helyett az ismeretes, barátságos, igazságkereső hazai belkormányzat intézése.

Tapasztalhatá, hogy mindenütt szerették s csupa jót vártak tőle.

Azok, kik őt megjutalmazni, kitüntetni óhajtották, gyöngéd figyelemmel kiszemelték ezt a napot. S a felülről jövő figyelem kiszivárgott a nép közé is. Leont előre figyelmeztették finom jeladásokkal, hogy ezen a napon otthon tartózkodjék, mert kedves meglepetések várnak reá.

Azok között legelső helyen fog állani az érdemrendek átadása. A magyar Szent-István-rend, a porosz veres sasrend, s az olasz Szent-Móricz-rend fogja díszíteni e napon mellét.

Megyéjéből feljön egy huszonnégy tagú küldöttség s átnyujt neki egy albumot, mely az összes megyebizottság és tisztikar tagjainak fényképeit tartalmazza.

Hajdani írótársai fognak hozzá jönni, hogy őt, mint az irodalom bajnokát, magukénak követeljék.

Eljönnek az etelvári és hitbizományi gazdatisztek, kiknek érzelmeit a derék Dumka úr fogja tolmácsolni.