Part 2

– Annyi, mintha nem tudnál róla semmit. Talán senki sem is hozta azt neked azóta elő. Nem árt megtudnod. Atyád főerdésze volt férjemnek, igen kedves hivatalnoka. Egy vadászat alkalmával valami véletlenül elsült fegyver ott a férjem oldala mellett ölte őt meg. A golyó, mely az ő mellén keresztül hatolt, még azután férjem arczát is megütötte s örök nyomot hagyott rajta. Te árván maradtál, apa, anya nélkül. Nekünk Isten előtti kötelességünk volt apát és anyát adni neked. Mint teljesítettük a kötelességet? azt te magad tudod. No ne sírj; mert az engem is megindít s én nem szeretek hozzákezdeni, mert aztán nem tudom elvégezni. Tehát te is hívünk vagy. De viszont Zárkány Leonnak sem lehetsz haragosa. Ő kedvencze volt a te atyádnak. Mikor oly szerencsétlenül végezte életét szegény megboldogúlt, akkor Leon suhancz gyermek volt, s ő is ott volt a hajtóvadászaton. Ő fogta fel összeroskadó atyádat s azután ő volt az, a ki érted ment, hogy elhozzon magával kastélyunkba, magadra maradt árvát, s a hogy te az nap sehogy sem akartál elaludni, ő mesélt neked addig, míg elnyomott az álom s aztán ölében hozott át a várlakba. Mindez nagyon régen történt már s azután neked semmi okod nem volt, hogy ő reá neheztelj, úgy-e bár?

– Nem. Kegyelmes asszonyom.

– A harmadik vagyok én a négy közűl. Azt is tudni fogod, hogy a herczeg ifjúkorának első ábrándjait egy nő bírta, a ki később Zárkány Napoleonnak anyja lett. Férjem akarta őt nejévé tenni. Ez a nő boldogtalan volt aztán teljes életében. Egy hóbortos férj megölte kedélyét, elprédálta vagyonát, koldussá tette egyetlen gyermekét. Pedig ennek a fiúnak lángész volt adva, összekötve a genius szilaj vágyaival, a mik vihették őt égnek vagy pokolnak. Én ezt az ifjút mint egy élő szemrehányást találtam mindig magam előtt, kinek sorsáért én vagyok felelőssé téve. Saját végzete herczegi koronát igért neki s az én végzetem csörgő sipkát adott helyette. Nincs nagyobb szenvedés, mint az a tudat, hogy másnak szenvedést okoztunk. Férjem megértett engem. Tudta, hogy a midőn ez ifjút figyelemmel kiséri, az én lelkemnek szerez nyugodalmat; hogy minden titkos jótettével, mely Zárkány Leont éri, azon purgatorium tüzét oltja el, melyben az én lelkem ég. Ő vásárolta össze Zárkány birtokait, midőn fia azokat árúba bocsátá, hogy apja adósságait kifizesse. Nagyobb árt adott értük, mint a mire becsülve voltak. A becsületét tehát megmenté Leon: nem szidják kielégítetlen hitelezők. Azt is tudom, mi czélja van férjemnek e birtokokkal; helyeslem a czélt. Csak holta után fogják azt megtudni végrendeletéből. Tovább kiséri őt figyelmével életútjain. Nem fogja kezét, csak az utakat nyitja meg előtte. Látatlanul kiséri. És ezt azért teszi, hogy engemet megvigasztaljon. Tudja, mily ideges, mily rémlátó vagyok. Hogy mikor haragomban egy boszantó legyet leütök, megbánom, felveszem a földről s ápolom, míg feléled. Én hiszem, hogy ez az ifjú fényes polczra fog jutni önerejéből, becsületes úton. Én értem őt. Kivánom neki, hogy úgy legyen. De még azzal sem érem be, hogy őt magas állásra jutni lássam. Én még annál is többet kivánok neki. Mindent, a mit az én végzetem elvett ő tőle, vissza kell foglalni az ő végzetének az ő számára. Így gondolkozom én felőle. Hát lehettem-e akkor áruló?

– Nem… Rebegé a leány, kezdett félni.

– Most jön a negyedik: Rafaela. Ha lehet szó ellenségről és ellenségről, úgy ő és Leon bizonyára azok. Rafaela bírja mindazt, a mi lehetett volna Leoné. Azonkívül mindketten mindazt lelki tehetségekben, a mi férfit és nőt egymástól elkülönít: a mi mindegyiknek kizárólagos jellemvonása. Leon, mint tizenkét éves gyermek, többször megfordúlt házunknál, atyjával együtt, ki szüntelen nagy vállalatokba akart kapni férjem társaságában. Ilyenkor az öt éves Rafaela rendesen találkozott vele. Az gyakran megesik, hogy leánygyermek a fiú iránt ellenszenvet érez. Rendesen elfut előle. De Rafaela annyira ki nem állhatta Leont, hogy üldözte őt. Fintorképet csinált a szeme közé, ha ránézett, s egyszer a parkban abból a ragadós muharkalászokból, a mikből gyermekek koszorút szoktak csinálni, egy ilyen füzért a fejéhez vágott, s ez Leon hajához ragadt. A fiú megköszönte azt, s eltette a keblébe az inge alá. Te! Az valami rettenetes: arra gondolni, hogy valaki azt a szúrós kalászcsomagot a mezítelen testén viselje. S Leon ott viselte azt egész nap. Rafaela kért, könyörgött, sírt, dühös volt érte. De nem bírta őt rávenni, hogy dobja ki a kebléből e kínzó ajándékot. Az apja erővel akarta tőle elvenni; annak megharapta a kezét. Akkor férjem szólt hozzá egy szót. S arra az egy szóra előadta. Későbbi években nem látta őt Rafaela többé, csak akkor hallott felőle újra, a mikor Leon atyja meghalt, s ő maga egyszerre szegény lett; alászállt. Egészen elfeledkezett róla. A társaságban csak mint tréfacsinálóról hallott felőle beszélni. Újabb találkozásnál megújult nála a régi ellenszenv. Te! az ellenszenv gyanús egy indulat. Mindig van benne valami elismerése annak a fölénynek, a mit az anthipathicus alak gyakorol a megigézettre. Az ellenszenvben már van valami egyenranguság. Aztán, elismert dolog, hogy a férfi búskomorsága a női szívekre vesztegető hatással bir; de van a melancholiának egy végtelenűl veszedelmes faja: s ez az, mely a bohóczkodás álarcza alá rejtőzik. Az a nő, a ki ez álarczot megbolygatja, fogva van.

Livia hevűlt és fázott.

– Szoktál-e te patiencet játszani? Kérdé rögtön a herczegasszony, kinek modora volt beszéd közben számtalanszor bebizonyítani, hogy van «saltus in natura» (ugrás a természetben). Lásd, ez az okos emberek bolondsága, az otthon oraculuma. Nekünk asszonyoknak ez egy beszélgető társ. Köt hozzá valami babonás hit. Vakhit. Igazi babona. De hát ki tehet arról? A ki asszonynak született, sohasem menekül meg minden babonától. A világ minden reál tudománya ki nem irtja azt belőle. Idegei újra megtanítják rá. Oh ezek a rettenetes női idegek! Mi megérezzük előre az esőt, a szelet, az időváltozást, miért ne sejthetnők a sorsfordulatokat is? Nekem a patience folyvást azt mondta hogy Alienor nem lesz etelvári képviselő. Nevess ki! Én hiszek a kártyának. És ha képviselő nem lesz, akkor Rafaela férje sem lesz, mert a nélkül atyja nem kénytelen őt nagykorusítani, s gyámság alatt álló férfihoz Etelváry herczeg nem adja leányát. Én nem bánom, hogy így történt. Mit szólsz te hozzá?

Livia úgy tett, mint a kit nagyon érdekel megtudni, hogy mi van a platánfa lehámló kérge alatt, mit újjaival lefeszegetett?

– Nos, mit szólsz hozzá?

– Hogyan? kegyelmes asszonyom?

– Azt kérdeztem, hogy örülsz-e neki, vagy búsulsz rajta, hogy mai nap nincs eljegyzési ünnepély az etelvári herczeglakban? A kérő elillant. Eltűnt, mint egy falravetett fényfantom. S odaállt a helyébe egy igazi férfi. Milyen nagy lépést tett egyszerre fölfelé! Mert ez magas polcz annak, a ki meg tudja ülni: persze, annak a ki nem termett rá, csak kopott bőrszék. Egyik emberre nézve táltos, mely repűl, másiknak pedig pálczaló. S ő nem fog itt megállni. Merész szökésekkel fog haladni följebb, míg egyszer szemtűl szembe fog állni. Ez a princz Alienor nem tetszik nekem. Egy ember, a ki mindjárt odaszületett, a hol meg is fog maradni. A csillagászatban csak a bujdosókat szeretem, a mik engedik magukat végtelenül nagyíttatni, a mik közelítenek és eltávoznak. Mennyivel más ember emez! Mit gondolsz, mi lesz még belőle? Most nyitva áll előtte a legmagasabb pálya, s mi lehet a pálya végén? Én szeretek regényt csinálni. Az olyan könnyű és háladatos munka. Az én regényem vázlata ez: Zárkány Leon a diplomatiai pályán nagy nevet szerez magának, szolgálatokat tesz országának, a mikért fényes rangot nyer; bámulatos módon, a mit csak én tudok, úri vagyonhoz jut s mikor a sors minden elégtételt megadott neki, akkor megkoronázza ezt az utolsóval, egy hölgy szerelmével, a kiben visszakapja mindazt, a mitől a végzet születése előtt megfosztá; még az elvesztett nagy családi nevet is. Nos, nem jó regényvázlat ez?

A herczegasszony annyira bele volt hevülve regénye tervezésébe, hogy észre sem vette, hogy az a leány elsápad, s szédülve támaszkodik a platánfának, gyámolt keresve kezével a felfutó repkény indáiban.

A herczegasszony fölkelt helyéről, s aztán Livia vállára támaszkodva, tovább vitte a leányt magával sétálni.

– Lásd: én ebbe az én regénytárgyamba egészen szerelmes vagyok. Mondták nekem már, hegy engem rémlátások gyötörnek. Az nem igaz. Hazajáró lelkekben én nem hiszek. A spiritistákat, médiumokat is mind csalóknak, vagy megcsaltaknak hiszem. Hanem vannak igenis olyan gondolataim, a miktől az ember megőrülhet. E gondolatoktól én rettegek és mégis mindig keresem őket. Ilyenek a végtelenségről való töprengések. Mi van az utolsó csillagon túl? Ha semmi, hát ennek a semminek mi a határa? Mi a lélek? Mi az örökkévalóság? Ilyen kínzó eszmém a túlvilágon való találkozásuk a szellemeknek. Itt a földön elzárhatjuk egymástól magunkat, van külön társaságunk, bemutatási szabályaink: a kit nem akarunk elfogadni, az ránk nézve nem létezik. De a szellemek szabadok, azoknak a számára nincsen zárt hely. Ha már most két olyan szellem, mint az enyém és Zárkány Napoleon anyjáé, a túlvilágon egymást fölkeresi, kik közül az egyik bírta azt a kincset, a mit a másik elvesztett, minő védelmet találok én a másik ellen? – Kinevetsz, látom. – Hát gyerünk az ellenkező polushoz: a tiszta materialismus szempontjához. Te ismered Ráfaelát. Alig hiszem, hogy volna férfi, ki hatni tudna rá. Túlkövetelő: azért közönyös az ismerős alakok iránt. Illemházasságot kész lesz kötni, azt hiszem. De minő jövendőt igér az ilyen phlegmatikus szövetség? Rangján alul nem férjesülhet, az bizonyos. Hogy közönséges férfi vegyen el herczegasszonyokat, olyan regény – lehet ugyan; de általunk nem olvastatik. De az nem tartozik a lehetetlenségek közé, hogy egy férfi, a kinek szivét a nemes ambitió is hevíti, felküzdheti magát egy elérhetetlennek látszó ideálig. A világ ismert már, még pedig itt Magyarországon, köznemesekből lett grófokat, herczegeket, minisztereket és államkanczellárt. Az ilyen embernek, a ki legalulról küzdte fel magát, nagyon meg kellett tanulnia az emberek meghódításának művészetét. S a parvenuk az asszonyokra nézve legveszedelmesebbek. A nők leggyöngébb oldala a kiváncsiság. Gazdag embert, eszes embert, jó embert, még szeretetreméltó embert is eleget árulnak a világ piaczán, de érdekes embert nagyon keveset. És aztán vannak nők, a kik ebben a nagy embervásárban, a milyen nagyon idegenkednek attól, hogy maguknak rabszolgát vegyenek, olyan könnyen megesik rajtuk, hogy urat vesznek maguknak. Mikor egy nő egy ilyen férfival találkozik össze, a legelső indulat, a mit érez vele szemben: a harag, a félelem. Haragszik rá, mert fél tőle. Mindenki gyűlöli az erőset. De a gyülöletben ragaszkodás van. – Majd figyeld meg Rafaelát, mikor Zárkány Napoleonnak a nevét előhozzák előtte, mit tesz akkor? Ha magasztalni hallja, ki fogja nevetni, s kész lesz őt leszólni; de szólja le csak előtte más, akkor képes lesz védelmére kelni. Figyeld meg. Hozd elő neki egyszer-egyszer, mintha véletlenűl tennéd. Most már sokat fog róla beszélni a hír. Mondj neki véleményt róla különböző szempontokból. Meglátod, mily hatással lesz rá? Törekedjél madame Corysandedal ellenkező véleményen lenni. Kisértsd meg Alienort magasztalni előtte. Ennek az a hatása lesz, hogy Leonhoz fog közelíteni. Mert csak kétféle ember juthat közelébe. Vagy az, a kit előtte megtámadnak, vagy az, a ki őt meg meri támadni. De a kit előtte czélzatosan magasztalnak, vagy a kiről észreveszi, hogy neki kedves akar lenni, az úgy jár, mintha a távcsőt kicsinyítő visszafordításban irányzanák feléje. De hát mit vétettek neked azok a dahliabimbók, hogy a hányat útban találsz, mind letéped?

Szegény Livia! tudja is ő, hogy mit csinál most.

– Úgy-e bár, mit szólsz hozzá? Férfinak is elég délczeg Zárkány Leon?

– Nem tudom – kegyelmes asszonyom, rebegé a szorongatott leány.

– Eredj te csetre! Hiszen csak néztél rajta egyszer végig? s csak van eszményed arról, hogy mi egy szép férfi? Vagy talán te szent vagy?

– Igen, kegyelmes asszonyom; monda, nem is eszmélve arra, a mit mond, Livia.

A herczegasszony kedélyesen felkaczagott e vallomásra.

– Óh be naiv gyermek! Ő szent akar lenni. Jól van gyermekem. Tartsd ide arczodat, hadd csókoljam meg. Végrendeletemben egy apáczakolostort fogok alapítani, s annak fejedelemasszonyává teszlek téged.

S ez nem volt a herczegasszonytól üres szóbeszéd. Ő sokat gondolkozott Livia sorsa felől, s megszokta őt azon kivételes lények közé számítani, a kik szerelemből nem tévednek a házas élet rögös útjára, sorsuk szerinti férjet pedig nem választhatnak, s e miatt a kolostort tartják legkedvezőbb menedéknek. Gondoskodott róla, hogy e helyzetet mentül fényesebbé tegye fogadott leányára nézve.

E szempontot foglalva el aztán, sikerült a herczegasszonynak egy egész éjszakát arra fordítani, hogy Liviát épen olyan nagy mértékben kétségbeejtse lélektani fejtegetéseivel, mint a minővé tette egy éjjel madame Corysandeot boncztani előadásaival.

Szegény leány egész agyonrémülve hagyta el a herczegasszonyt másnap. Az ethika, az æsthesis, a nemesis, a religió, a metaphysica, psychologia és a biotica, s még azonfőlül a költői igazságszolgáltatás is, mind közreműködtek abban a feladatban, hogy Zárkány Napoleont Rafaela herczegnő élettársává emeljék. Még csak egy kis női cselszövés volt szükséges, hogy a sikert elmulhatlanná tegye. Az áldott jó herczegasszony igen jó kézre vélte azt bízni, a midőn Liviát ruházta fel e hivatással: épen úgy, mint mikor madame Corysandeot hatalmazta fel rá, hogy Rafaela diæteticai felügyeletét viselje.

Hanem Livia kisasszony annyira szent még sem volt, hogy a herczegasszony utasításait követte volna; hanem azt tette, hogy ezentúl a két ifjuról se jót, se rosszat nem beszélt Rafaela előtt.

Félt tőle és az anyjától.

Félt azoktól, a kik úgy szerették: jóltevőitől, második anyjától s fogadott testvérétől.

CSATAVESZTÉS UTÁN.

Hasztalan volna elsorolnunk a neveiket azoknak a kiváló férfiaknak, a kik a két főúr, Nornenstein és Etelváry elnöklete alatt, rendesen az etelvári családi palotában gyülésezni szoktak, mert azokon nem igazodnék el a historia. A magyar főrangú körökben a legtöbb kiváló egyént nem arról a nevéről ismerik, a melyikkel a főrendiház jegyzője szokta szavazásra felhívni, egymás között ők bámulatosan furcsa neveket használnak, a melyeket a legheterogenebb tárgyaktól vettek kölcsön. Házi és mezei állatok, emberi tagok és közhasználatban lévő tárgyak, élnek, uralkodnak és házasodnak ottan, némelyiket csak a czíméről emlegetik; mást három éves korában saját magának adott becze-névről; valamelyik egy hires tánczosnőnek udvarolt, s most csak annak a neve alatt ismeretes, másik megint egy régi római költőt fosztott meg nevétől, még az egyházi méltóságok sincsenek kivéve e sors alul; a kiknek az apjuk mestersége, vagy nemzetiségi különlegessége válik prædicatumukká. Némelyik maga is tudja, hogy mi neve? más előtt holta napjáig is titokban marad, hogy kinek hívták? Így például a két klubb-elnök közül az egyik: Nornenstein, tudja azt, hogy őt társai egymás közt «Nagymogulnak» hívják: míg Etelvárynak sejtelme sincs róla, hogy más név alatt társai nem emlegetik, mint a «Carthausi»; a mire hallgatag modora szolgálhatott ürügyül.

A «Nagymogul» sehogy sem volt megelégedve a választások eredményével. Ki is fakadt egész keserűen a bizottsági ülésben:

– Ennyi tengerpénzt elprédálni s ily kevés eredménynyel! Már hiszen uraim, azt Oroszországban is megszoktuk, hogy ha valamit meg akarunk nyerni, akkor vesztegetni kell; de legalább ott az, a kit megvesztegettünk, az a mi emberünk lesz; nálatok is elfogadják a douceurt, de utána, mint Othello asszonyai, megtörlik a szájukat, s azt mondják: «nem ettem.»

– Ez leczke a vesztegetőnek: mondá rá az igazmondó prépost.

– A leczkét nem fogjuk elfelejteni s másodszor nem lát ilyen választási campagnet Magyarország, mint az idei volt.

Kolompi úr letéve a jegyzői tollát, jónak látta tódítani a panaszt.

– Legsajnosabban sújtott bennünket az etelvárí roppant nagy árulás; a hol épen azon ember, kit bizalmunkkal elhalmoztunk, szedett rá bennünket oly perfidül, saját pénzünkön választatva meg magát.

Ennél a szónál lázas pirosság gyulladt ki Etelváry herczeg arczán; ez a vád megszólalásra bírta a «Carthausit».

– Én nem hiszem, hogy Zárkány Leon bármily becstelenséget tudott volna elkövetni.

Kolompi úr kapkodott a tárczájához: «Kérem alássan, nekem adataim vannak: a félbankjegyek.»

Nornenstein visszanyomta őt helyére.

– Hagyja ön azokat nyugodni. Zárkány úr bennünket erősen megtréfált, annyi igaz. De mi e tréfáért még csak egy szemrehányással sem férhetünk hozzá közel. A legkorrectebb volt az eljárása. Ő felhasználta minden eszközét a választási küzdelemnek, hogy a mi jelöltünket győzelemre segítse. Az utolsó eszközök oly drasticusak voltak, hogy az én Alienorom előlük megszökött. Én is megszöktem volna azok elől. Zárkány egyedül maradt és megválasztották őt. A pénzkérdésben pedig egészen gavallérmódra viselte magát. A választás után rögtön még Sipotáról megküldé nekem a rábizott huszonötezer forintot.

– No hát huszonötezer forintunk mégis megmaradt; vigasztalódék a prépost.

– Dehogy maradt! én igen természetesen visszaküldtem azt neki, azzal a szóval, hogy semmi közöm a pénzhez, nem tudok felőle.

– Hát akkor mégis nála veszett! kapott rajta Kolompi.

– Bár nála veszett volna. De ő azt hozzá csatolta rögtön a bátokiak által felajánlott összeghez, s most a mi saját pénzünkön fognak építtetni a tanyai és községi iskolák. – Seminariumok, demagogok számára. – Mert az «egyház és állam» csak ellenségek, de az «egyház és iskola» riválisok!

– Azt kellene kitudni, hogy ki árulhatta el az összeilleszthető bankjegyek titkát? mondá a fejét furfangokon törő Kolompi.

Nornenstein fejedelem ajkát pittyeszté.

– Könnyű kitalálni. Az osztrák nemzeti bank hivatalnokai között szabadkőművesek is vannak, a kiknek a révén minden cselszövény czéljához talál.

– Én meg fogom támadni lapomban az osztrák nemzeti bankot.

– Csak dugja ön hüvelyébe kardját, s ne támadja meg a nemzeti bankot. Lássunk a magunk dolga után. Vegyük számon, hogy kikre számíthatunk.

Furcsa játékot játszottak az urak. Európának csináltak új térképet. Lehet játék, lehet komoly világváltozás.

Számításba jött minden közreműködő.

A sok alkatrész között, mely a világtörténet óraművét mozgatja, Magyarország is helyet foglal. Ő ez óraműben az «ütő». Csak akkor vesznek róla tudomást, mikor üt. Mikor nem üt, akkor akár ne is volna az óraműben. Hanem ha egyszer aztán nem üt, akkor mégis utána járnak, hogy miért nem üt?

Ennek pedig különféle okai vannak.

Pedig számítani kell rá, mert félmillió szuronynyal és karddal figurál az európai concertben.

A bizottság tagjainak a nézetei igen szerteszét ágaztak.

Volt egy csoport, mely kifogyhatlan leleményességet tanusított azon akadályok feltalálásában, a mik Magyarországot visszatartják minden európai actióba lépéstől. E csoportnak Etelváry herczeg látszott a központja lenni.

Nornenstein fejedelem lassankint rájött arra a bizonyosságra, hogy Magyarországon nincs olyan conservativ elem, mely az alkotmányos életet meg tudja vetni. Különféleképen értelmezik azt; de mind úgy féltik, mintha a lábuk alatt levő föld volna. Pogányok! nem kivánkoznak az égbe, a hol nincs constitutió.

Végre kijött a türelméből és kifakadt:

– Uraim! alkotmányos élet csak nagy államoknak való. Kis államok elpusztulnak vele. A duódecz fejedelmecskéket nevetségessé tudták tenni; pedig azoknál sokkal nevetségesebbek a duódecz Pittek és miniatur Robespierrek: köpönyeg nagyságú országoknak toronymagas államférfiai.

Ez aztán egész vitát keltett föl a gyülekezetben, melyet elvégre Falbenheim tábornok a Brennus karddal vélt Nornenstein részére eldönteni.

– Hát hiszen beszéljetek, urak, a mit akartok. Csináljatok parlamentet, kormányt, a hogy tetszik. Nekünk arra semmi gondunk. A mikor arra kerül a sor, hogy közbe kell vágni, akkor a katonai kormány adja ki a parancsot, s a kinek az nem tetszik, annak a dolga a hallgatás. Akkor majd el fog dülni, hogy kik vezetik a monarchia sorsát: a szónokok-e, vagy a custozzai hősök?

Az igaz, hogy ezzel a buzdító felvilágosítással a vita szépen el lett csendesítve. Nem okoskodtak többé: elhallgattak vele.

Alig bírta Nornenstein Octavian elvtársait ismét annyira belemelegíteni az ügybuzgalomba, hogy czélravezető terveinek részleteit kellő figyelemmel meghallgassák. Az ülés tagjai apródonként megszökdöstek.

Az ülés után Nornenstein Octavian hintajával hazavitte Falbenheim tábornokot.

Útközben azt mondá neki;

– Kár volt az uraknak azt mondani, hogy a katonai kormány minden, ők csak addig valamik, a míg ennek úgy tetszik.

– Hisz az úgy van Európaszerte, s azt a nagy férfiak maguk is tudhatják.

– Tudják is: de szeretnek úgy tenni, mintha nem tudnák s megorrolnak érte, ha ezt valaki fenhangon felfedezi többek jelenlétében.

Nornenstein Octavian ez estén nem is ment a casinóba; hazatért lefeküdni.

A korai hazatérés annyira feltünt Vendelinnek, hogy azt kérdé tőle:

– No! Talán valami baj van?

Vendelin komornyik volt a fejedelemnél. Régi szolga, a kinek már joga van ilyen kérdést intézni urához.

– Mi közöd hozzá? Eredj a pokolba! válaszolt neki Octavian fejedelem, becsapva maga után hálószobája ajtaját.

Percz mulva aztán csengetett neki.

– Parancsol magasságod?

– Nem parancsolok Vendelin. Bocsáss meg, hogy megbántottalak. Rossz kedvem van. Ki vagyok fáradva. – Csináld meg éji toilettemet.

– Mibe fáradt ki magasság? Kérdé Vendelin egy alacsony szekrényt nyitva fel, s abból egy pokróczot vonva elő.

– A komédiajátszásba fiam. Egész nap komédiát játszani: minden embernek mondani valamit, a mi nem igaz, s átvenni tőle, a mit az hazudik vissza. S ez így megy egész nap.

– Nehéz sors! mondá Vendelin, egy tigrisbőrrel bevont tábori ágyra terítve ki a vastag fehér pokróczot.

– Igazán úgy vagyok, mint Midás borbélya; ha te nem volnál még, nekem is egy lyukat kellene ásnom a földbe, abba kiabálnom bele, hogy «Midas habet aures asininas».

– Annyival jobb, hogy én belőlem nem nőnek ki nádszálak.

– Igaz, Vendelin, utolsó és egyetlen hívem vagy a világon. Az ember ötven esztendős koráig sokat megtud, ha tanulni szeret. Volt idő, mikor azt hittem, hogy alattvalóim szeretnek: megtudtam, hogy a hátam mögött összeesküdtek. Hittem azt, hogy souverainem kegyel: megtudtam, hogy semmivé akar tenni. Gondoltam, hogy hű hozzám az «asszony». Elhagyott, mikor rám unt. Aztán azt képzeltem, hogy szeretnek az «asszonyok». Megöleltek és megcsaltak. Egyetlen fiam mindig azon töri a fejét, hogyan szedjen rá? s előle kell legjobban rejtegetnem titkaimat, mert akárkinek elárulja. Szövetségeseket keresek s minden alkalommal azt veszem észre, hogy nem én lovagolok rajtuk, hanem ők én rajtam. S mind ehhez még jó pofát kell csinálnom s nincs más, kinek elpanaszoljam, hogy miért van rossz kedvem, csak a komornyikomnak.

– Hát panaszolja el, magasság, majd én az alatt levetkőztetem.

– Elébb nedvesítsd meg a pokróczot.

– Bocsánat: előbb kiviszem a gyertyákat a szomszéd szobába.

– Megint igazad van Vendelin. Nehogy úgy járjak, mint János király, a kit a komornyikja szint így szokott esténkint borszeszes pokróczba bevarrni, s egyszer a gyertyától meggyulladt a borlél, s a jámbor fejedelem nyomorultul elégett a pokróczban. Látod: ezt sem tudja rajtad kívül senki, hogy engem minden éjjelre borszeszes pokróczba varrnak be, úgy tartom fenn sokat elhasznált életerőmet. Ha egy ember tudná rajtad kívül, azóta ott volna figurám az élczlapokban, szépen bepólálva. Te vagy az egyedüli igaz barátom; viseled a livrémet, s hagyod magadat leszidatni és küldöztetni.

– Kegyeskedjék csak hanyatt feküdni ide a pokróczra.

– No hisz az igaz, hogy viszont te is parancsolsz nekem s én sem fogadok szót másnak, csak neked. Egymáshoz szoktunk Vendelin, huszonöt esztendő óta. Az idén megtarthatnók az ezüst menyegzőnket. Szeretnél-e még Nornensteinba visszakerülni? A fejedelmi palotába?

– Nyújtsa ki a lábát magasságod! Hisz így nem tudom bevarrni.