Part 19

– Uram! Szólt a tengerész hadnagy is, udvariasan meghajtva magát s most már Leonhoz beszélt. Vagy ha épen olyan erősen el vannak önök határozva, a magyar főurat hazája földének visszaadni: Hamburg már nem messze van: betakarhatják őt odáig kátrányos vászonba; ott vehetnek számára másik koporsót, s beletehetik abba. Aztán más mód is van. Önöknek van orvosuk. Mi kölcsönzünk önöknek mercurius corrosivust: van hajónkon elég; az orvos Hamburgig bebalzsamozhatja a hullát.

– Istenem! hangzott Rafaela reszketeg sikoltása.

– Én elhiszem, mondá a hadnagy, hogy ebben a koporsóban egy hulla fekszik; az az önöké: azt elvihetik; hanem az ólom az enyim; azt én viszem el!

E szónál Leon egyszerre odalépett a koporsó elé s kirántva revolverét oldaltáskájából, haragtól megcsattanó hangon kiálta:

«E koporsóban az én atyám fekszik! a ki ráteszi a kezét, azt én főbelövöm.»

Leon a tengerész hadnagy homlokának irányzá pisztolyát, a hat tengerész katona pedig czélra kapta karabélyait mind ő ellene.

A fiatal tengerészhadnagy elébb hátrafordult katonáihoz s azt mondá nekik:

– A míg én nem vezénylek, addig maradjon mindenki karravetett fegyverrel.

Azután nyugodtan belenézett a homlokának szegzett pisztoly csövébe s karjait összefonta és mosolygott, mikor Leonhoz szólt:

– Kár volna önért is, ifju barátom, meg azért is, a kit le fogna lőni. Becsületszavára mondja-e ön, hogy ebben a koporsóban önnek az atyja fekszik?

Leonnak erre a szóra reszketni kezdett a keze. Vevé észre, hogy nagyon rosszul czéloz oda a szemközt állónak a két szeme közé. Zsibbadtan ereszté le karját a revolverrel.

Mit feleljen erre a kérdésre?

Azt felelje-e: «igen, ő az én atyám! Becsületszavamra mondom!» Becsületszavát dobja-e oda ennyi ember hallatára, a ki mind tudni fogja, hogy nem mondott igazat. Zálogba tegye-e becsületszavát e büszke hölgy hallatára, megbántva őt akkor, a midőn megmenti? Képtelenné tegye-e magát örökre e nő előtt becsületére hivatkozhatni?

Meg volt rendítve.

E pillanatban odarohant melléje Rafaela s megragadva mindkét kezével Leon karját, sietett helyette megfelelni:

– Igen. Az ő atyja fekszik e koporsóban! És az én atyám! Mindkettőnk becsületére mondom! Oly igazi bensőséggel, oly önkénytelenül elárult hévvel mondá e szavakat, hogy Leont megrendíté vele.

A tengerészhadnagy nem lett volna franczia, ha e nyilatkozatot tökéletesen meg nem értette volna. Ez egy regény. S a regénynek még a hadviselés közepett is megvannak a maga kiváltságos jogai.

– Honneur au malheur! mondá, kardjával üdvözölve a hölgyet, s katonáinak tisztelgést vezényelt: visszaadta a kapitánynak iratait s elhagyta a födélzetet.

Ettől fogva Rafaela folyvást Leon karjába akasztott karral sétált a födélzeten.

Kisérői mosolyogva suttogtak egymás között. A herczeg csak úgy lehetett Leonnak atyja, ha a herczegnő Leonnak a menyasszonya.

Hamburgba még elég jókor érkezett meg a yacht, hogy a koporsót vasútra lehessen szállítani, s külön vonattal Berlinig vinni. Ezen a vonalon nem sok vasúti nyomorúság jött eléjük.

Berlinbe este későn érkeztek meg. Rafaela azt akarta, hogy ne időzzenek tovább, mint a míg az új különvonatot elő lehet állítani; de Leon azt tanácsolta, hogy jobb lesz az éjszakát Berlinben tölteni.

– Én nem vagyok fáradt, mondá Rafaela.

A valóságban pedig azért nem akart ott éjszakázni, mert a Spree melletti Athenenek ekkor igen zajos éje volt. A város ki volt világítva a nagy diadalhírre; örömzaj hangzott fel az utczákról s mindez nem illett Rafaela kedélyébe.

– Pedig jobb lesz «önnek» kipihennie magát: itt szállunk meg a vasúthoz közel, a hová nem hat a zaj.

– Én tovább akarok menni! mondá Rafaela határozottan.

– Engedjen meg, «herczegnő!» de én nekem van itt halaszthatlan dolgom.

Rafaela észrevette a «herczegnő» czímzésből, hogy ő volt a hibás: megint elfeledé, hogy az utitársak között egyenlőség uralkodik s sietett hibáját helyrehozni:

– Az változtat a helyzeten. Ha önnek van dolga, akkor itt maradunk.

Leon azt is megmondta, hogy mi dolga van itt.

– A hadügyminiszterrel, vagy helyettesével kell okvetlenül beszélnem ma.

Rafaela belenyugodott.

Hanem aztán elgondolkozott magában, mikor a magyarázatot kereste, s olyan igen közel találta, hogy mégis sajátszerű alkotású emberek ezek a diplomaták. Leon, ki ismeretessé lett a berlini udvari körökben, nem futhat keresztül a fővároson a nélkül, hogy egy ilyen diadalnapon a maga üdvözletének adóját le ne rójja az illető köröknél, s nem szolgál mentségeül az, hogy utazásának czélja egy halott hazaszállítása s egy gyászoló hölgy lovagias kisérése.

Hát még midőn Leon megjelent előtte, hogy elbúcsuzzék s Rafaela meglátta rajta, hogy egészen bálnak van öltözve, fehér nyakkendő, fehér mellény, frakk. Igy mennek hadügyminisztert látogatni?

Leon olvasta a kérdést Rafaela szemében.

– Az excellentiás urakat most otthon nem találom. A főváros tánczvigalmat rendezett a mai nap ünnepélyére; azok mind ott lesznek s ott kell őket felkeresnem.

Tehát még bálba is megy? Tánczoló, kaczérkodó hölgyek közé! S itt hagy az alatt egy gyászoló hölgyet, a ki, legalább is, gondjára van bízva.

Az udvariasság bizony nagyon hidegvérű.

Rafaela csak azért sem feküdt le. Meg akarta próbálni hogyan esik az, mikor az otthon maradt nő vár arra, a ki másutt jól mulat?

Nem soká kellett várnia. Leon még éjfél előtt hazaérkezett.

A mint Leon megtudta a komornától azt, hogy Rafaela le sem feküdt, bejelenteté magát nála.

– Herczegnő! Ha úgy látja jónak, minden kész a továbbutazásra.

– Rafaela beleegyezést inte fejével.

Leon öt percz alatt útnak volt öltözve.

Egy óra mulva az indóháznál voltak.

A különvonat gépe fűtve volt, csak az előrejelzést kellett bevárni, hogy a mostani mozgalmas időkben valami vonat szemközt ne jöjjön rájuk.

Leon ezalatt egy alvókocsi-osztályt rendeztetett be Rafaela és komornája számára, s igen szépen kérte, hogy engedjen magának időt a pihenésre.

– Arra önnek még több szüksége van, mint nekem, mondá Rafaela; ön a mult éjjel sem aludt semmit.

– Én is aludni fogok a kocsiban, igérte meg Leon.

Ez azonban nem olyan éjszaka volt, a melyiken az emberek azért ülnek fel azokra a tűzszemű szörnyetegekre, hogy lelkeiket Istennek ajánlva, aludjanak. A míg a kettős vágányú vasútak tartottak, rövid időközökben rohantak el szembejövő vonatok, miket Rafaela az ablakon keresztül csak mint futó, dübörgő rémképeket látott jönni és eltünni. Azután pedig, hogy a vasút egyes vágányú maradt, egyre felébreszté a gép vészfütyölése és a rendelkező személyzet lármája.

E zűrzavaros hangok között megismeré Leon hangját is.

Kiváncsi volt rá, felyitá az ablakot és kihajolt rajta.

Egy nagy kokolysza lapály (Moorland) közepett állt meg a vonat, a hol semmi állomás nem látszott. Szomorú vidék. Fiatal vörösfenyő és luczerdők ültetve a messze elterülő mocsáros homok rónára, miktől az ingovány vize, a mint visszatükrözte, még feketébbnek látszott.

A vasút itt éppen erős elhajlást tett délfelé, s ez ívhajlaton látszott közelíteni egy égő veres szempár: egy éjjeli szörnyeteg.

A gép egyre fütyölt. A szembe jövő kettős tűzfény megállt, mire a távolból visszhangja kelt a fütyölésnek.

Annyit kitudott venni Rafaela a saját észlelete nyomán is, hogy egy előre nem jelzett vonat jött az övékével szemközt.

Leont hallotta a távolban kiabálni.

Azután megismerte a visszatérő alakját a kalauz lámpafényénél. Meg akarta tudni, hová ül be?

Az pedig egy utazó kocsiba sem ült, hanem felkapott a mozdonyvezető mellé a gépre. Leon az egész útat künn a gépen tette meg, hogy őt a bajtól megőrizze.

Rafaela aztán szíve szerint megsajnálta őt s föltette magában, hogy a mint legközelebb meg fog állni a vonat, behívja őt magához és nem bocsátja ki.

Ezen a jó szándékon aztán elaludt.

Csak Drezdánál ébredt fel.

Itt a kalauz tudtára adta, hogy ez olyan állomás, a hol reggelizni szoktak.

Az orvos jött érte, hogy a váróterembe átvezesse s mondta neki, hogy Leonnak nagy dolga van az állomásfőnökkel, a kit arról kell meggyőznie, hogy semmi ellenmondás nem lesz a szabályzattal szemben, ha a koporsót nem szállítják át más waggonba, hanem engedik azt egész Bécsig tovább gördülni.

– Azt hiszem, hogy ennél még nagyobb bajunk is lesz, mondá az orvos Rafaelának. Bodenbachnál a határon ismét meg fognak bennünket állítani a vámőrök a végzetes ólom miatt, a mire egyikünk sem gondolt; ismét megújul a kellemetlenségünk, s nem tudom, elütjük-e egy kis páthoszszal? a minek a tengeren, a franczia előtt nagy hatása volt: nem tudom, mit mond rá a szárazföldön a flegmatikus német? Az ólmot pedig épen úgy tiltják a németek kivinni, mint a francziák behozni.

– E miatt én is aggódom, mondá Rafaela, ki most épen csak egy perczre találkozott Leonnal, a midőn az jelenté, hogy minden kész a továbbutazásra.

– Ön az éjjel kinn utazott a mozdonyon? szólt neki a hölgy szemrehányólag.

– A mire nagy szükség volt. A mozdonyvezető a mult éji ünnepély hatása alatt nagyon derült hangulatban volt, egyszer egy szemközt jövő vonattal kellett volna összeütköznünk, másodszor pedig kicsiny híja, hogy egy előttünk haladó tehervonatba nem futottunk bele.

Ezért aztán Rafaela szemrehányást tett magának, hogy miért erőszakolta az éjjeli utazást?

– Már most jöjjön, üljön be ide hozzám. Nappal csak nem történik semmi baj. Ott azután elmondatta magának Leonnal, hogy milyen volt a mult esti bál? Minő celebritások voltak jelen? Találkozott-e ismerősökkel? Jó kedvük volt-e?

Bodenbachnál csakugyan az történt, a mit az orvos már Drezdában előre sejtett, a vámfelügyelő felelősségre vonta Leont az ilyen nagy tömeg ólomért. S ez igen komor, prózai hangulatú férfiú volt. Nem árult el költői hajlamokat.

– Tudja ön, hogy az ólom háboru idején hadiszer?

– Tudom, mondá Leon.

– És így dugárú?

– Azt nem tudom.

– Hogy-hogy?

– Úgy, hogy «hadiszer» és «dugárú» két külön substantivum és nem egyik a másiknak az adjectivuma.

– Nézze meg az ember! Ez az úr most nekem grammatikai előadást akar tartani. De hát van önnek engedélye ennyi ólmot kivinni?

– Van bizony.

– Hol van? És kitől?

– Itt van a zsebemben. A hadügyminiszteriumtól.

Azzal átadta a hivatalos okiratot.

– Hát miért nem mondta ön ezt hamarább?

– Miért nem kérdezte ön hamarább?

A vámfelügyelő hol az engedélyokmányt, hol Leon arczát nézte.

– Hallja ön: mind ilyen élczes emberek a magyar urak?

– Hja, de hát még azok, a kik odahaza vannak!

Mikor aztán Leon visszatért Rafaelához, ez hálateljesen nyújtá eléje kezét.

– Ön a mult éjjel ezért maradt Berlinben. Arra gondolt, a mi másnak nem jutott eszébe, s a mit más talán nem is tudott volna ily gyorsan kieszközölni. Én félreismertem önt. Nem fogok önnek soha többet ellentmondani.

– S én ezt a jóságát rögtön felhasználom egy kérelemre.

– Rendelkezzék tetszése szerint.

– A mint Bécsbe felérkezünk, ott félbeszakítjuk az útat, azért, hogy egy egész napot ott töltsünk.

– Értem akarja ön ezt, hogy kipihenjem magamat?

– Önért is; de másért is. A megboldogult herczegnek őszinte tisztelői voltak Bécsben, kik nem jöhetnek le Etelvárra, hogy koporsójánál végső Istenhozzádot mondjanak neki. Ha egy napig ki lesz téve a koporsója egy kápolnában, mindazok eljöhetnek hozzá s jól fog esni nekik a kisírt köny.

– Ez szép gondolat öntől… rebegé Rafaela, Leonnak nyújtva kezét.

Annak pedig az a gondolat járt a fejében, hogy lakik ott Bécsben egy elhagyott leány, a kinek szíve nagy fájdalomtól szabadúl meg, ha látatlanúl, megfigyeletlenűl kisírhatja magát azon férfiú koporsója fölött, a ki atyja volt, a míg élt, halottja, midőn meghalt: a kinek nagy lelkét oda áldozta az égnek szerelméhez való hűségeért.

Leon nem szeretett senkit, csak Liviát szerette.

És Rafaela az egész úton egy szóval sem hozta elő Liviát!

Pedig kedvenczét, az elhagyott kis cziczát, még Helgolandba is elvitte magával.

A GÚLA MAGASÁN.

– Nos, kedves Leon, hát kezded-e már körültekinteni szerencséd láthatárát? Van-e már sejtelmed arról, hogy mi vagy és mi fogsz lenni? Hej, hogy összeránczoltad a homlokodat! Bánt ugyebár az a gondolat, hogy ez a nevetséges alak, ez a minden ajtón kidobott vándorló lélek, a vas kakadú, tud arról valamit, hogy te milyen szerencsés ember vagy? Hogy emelkedésed titkába be van avatva, hogy tégedet még méltóságos úr korodban is tegezni bátorkodik?

– Nem úgy van. Sőt ha valaha az lennék, a minek most gúnyolsz: notabilitás, befolyásos úr, egész életed szerepét elrontanám azzal, hogy nyiltan kikiabálnám az egész világnak felőled: íme, ez egy derék ember, a ki nekem jó barátom, a kit én becsülök, ne higyjen senki az álarczának!

– Köszönöm. Nagyon köszönöm, hogy ezt négy szem között hallottam tőled. Igen jól esett. És már most ugyan őrizkedni fogok, hogy veled nyilvánosan találkozzam valahol. Te végetted. Mert ha te azt kikiabálod a világnak, hogy én derék embered és igaz barátod vagyok, azt ugyan felőlem senki sem fogja elhinni; hanem te rólad fogja azt hinni, hogy bolond vagy. Hanem hát már most miért ez az összeránczolt homlok? mondd meg! Ha herczegünk halálát gyászolod, azt jól teszed; de egyúttal engedj arczodon egy kis derengést a hálaérzetnek is, ha rágondolsz. Ő halála órájában egy világot nyitott meg előtted.

– Neked van tudomásod arról a levélről, a mit Rafaela herczegnőnek mondott tollba, én hozzám?

– Van!

– S hiszed te, hogy én azt az előnyt, a mit egy haldokló adott a kezembe, ki fogom zsákmányolni most?

– Micsoda észjárás ez?

– Azt tudod, hogy mennyi mindent ki tudok állani? A gyomrom éhséget, az idegeim rettegést, a bőröm vágást, égetést, hideget, a büszkeségem lemondást. Meg tudom bocsátani egy nőnek, ha szeretett és megcsalt. De hogy egy hölgy más jogon nevezzen magáénak, mint azon, hogy «szeret»: ezzel a gondolattal nem tudok kibékülni soha!

– S félsz, hogy így lehet?

– Tudom, hogy így van. A herczeg szeretett engem, s leánya azt hiszi, hogy ezt lehet örökölni is. A bálványozás, a mivel ő atyját körülvette, képessé teszi őt arra, hogy annak végakaratáért saját magát is áldozatúl hozza. Járul hozzá egy neme a boszúnak is. Sokszor látunk megfoghatatlan házasságokat, a miknél minden ember azt kérdi, hogyan választhatta ez a delnő ezt a férfit a maga urául? Csak a közelebb állók tudják, hogy sértett női büszkeség foglalta el a hajlam szerepét. Valaki hűtlenül elhagyta a hölgyet, s az meg akarta mutatni a hűtelennek, hogy nem búsul utána, el tudja felejteni, s férjhez ment a legelső férfiúhoz, a ki meghajtotta magát előtte. Mire a gyászév lefoly, majd elmúlik a harag, elhalványul a megdicsőült apa végakaratának emléke s ezzel együtt Zárkány Leon képe is az elmúltak közé hanyatlik. Várjuk be ennek a végét csendesen.

– Ugyan nem szégyenled magadat? Vagy engem tartasz a világ legegyügyübb emberének, a kit ilyen lélektani felolvasásokkal lehet jól tartani? Hát kell ahhoz boszú, elkeseredés, hogy egy hölgy Nornenstein Alienor helyett Zárkány Napoleonnak adja kezét? Ha megforditva történt volna a dolog, akkor állna az okoskodásod. S nem tudom, hogy nem úgy történt-e? Nem tudom, hogy nem Leon volt-e az, kinek vigasztaló megjelenésére várt egyszer egy gyászoló hölgy, anyja koporsója mellett. Táviratot is küldtek utána, hogy jöjjön. Ő nem érkezett meg. Félreértették elmaradását. Helyette beállt ez a festett szalmabáb. Sírt, mint egy rossz szinész. S elfogadták őt. Így megfordítva áll a te meséd. Hidd el, hogy téged nagyon régen szeret Rafaela.

– Ő tudna szeretni?

– Attól függ, hogy minő szerelmet keressz egy nőben? Ha kedélyednek kalandos, szeszélyes, csapongó szenvedély kell, akkor szaladj Pompeia után; az most Párisban szalmaözvegy s az ura nem mehet hozzá; ha pedig naiv, érzelgő gyöngédség kell: egy leány, a ki bolondod, a kivel mindent tehetsz, a ki játéktárgyad, mulattatód, a kinek nincs egyéb vágya, mint téged a földi paradicsom üdvözültjévé tenni: akkor maradj a varrólányodnál; Rafaela ezekhez nem fog érteni soha, nem is fogja megtanulni soha: sem a te kedvedért, sem a maga kedvéért. Hanem ha nőt akarsz találni, a ki eszményképe a feleségnek, a ki a férjnek nem játszótársa, hanem saját jobbik fele: a ki bajaidban osztozik, távollétedben minden féltő kincsedet megőrzi, a ki becsületedre büszke, a ki elpirúl, ha megcsókolod s megcsókol, ha alszol; a ki úgy ölel meg, mintha mindig menyasszonyod volna; a ki majdan gyermekeidet az anya fogalmával megismerteti s ha gyónni megy a paphoz, ezt az egy bűnét tudja megsúgni neki: hogy férjét még jobban szereti, mint a gyermekeit! de a mit az nem fog megtudni soha. Ha ilyen nőt kerestél, megtaláltad.

Leon nem engedte magát érzelgésekre ragadtatni.

– Mindig gúny tárgya volt előttem az olyan férfi, s véleményemben osztozik az egész világ, a ki vagyont és rangot házasodik magának. Egy férfi, a ki megfizetteti a szerelmét. Mennyi gúnyt űztünk az olyan tekintetes úrból, a ki nőül vett egy méltóságos asszonyt, s aztán, hogy ne legyen közöttük olyan nagy a distantia, a férjet elkezdték azontúl nagyságosnak czímezni; ez volt a zsámoly, a mire felállt, hogy megcsókolhassa a feleségét. Ha már csakugyan világtörténeti nevezetességgé kell lennem, Anchisest válaszszam-e mintaképemül, a ki arról lett historikussá, hogy fiatal korában egy istennőt szeretett, s vénségében nem bírta a lábait?

– Neked nem lesz szükséged arra a zsámolyra. Nem volna szabad kifecsegnem, a mit csak vísszatértedben tudsz majd meg; de hisz a te titkod az, meg fogod őrizni. Te, édesem, mire visszaérkezel Budapestre, olyan magasan fogsz rang dolgában állani, mint maga Etelváry Rafaela herczegnő.

Erre épen nagyot kaczagott Leon.

– Hahaha! Csak nem tesz tán meg a közvélemény «nemzet bárójának»? Ez a hely már be van töltve.

Az öreg úr vállát vonogatta bosszúsan.

– Én egyenlő rangról beszéltem. Van «ugrás» a heraldikában! Veled nem kezdik a báróságon. Nem csupán a diplomatiai téren tett szolgálataid megjutalmazásáról van szó, hanem nagy tehetségeidnek felhasználásáról. Te a meghalt Etelváry Miksa herczeg helyébe fogsz kineveztetni főispánnak.

Leon arcza egyszerre elsápadt e szóra:

– Te tréfálsz!

– Veled négyszemközt soha. Már készen van kineveztetésed; csak a gyászszertartás peripetiáit nem akarják vele megzavarni. És akkor te egyszerre azon a magaslaton állsz, a melyről Rafaela atyja letünt, zászlós úr vagy: felsőházi tag, egy vármegye kormányzója, külömb főúr, mint Fürst Pratz Alienor von und zu, und ohne Nornenstein.

– Komolyan megrémítesz! Főispán! Ugyanabban a megyében, melyet eddig herczeg Etelváry kormányzott: nemcsak Magyarország első dynastáinak egyike, de a legbölcsebb fő, a legnemesebb szív, a mire valaha ország dolga bízva volt! s most én következzem utána, mint a régi ezüst után a fertálybankó! Én, a ki szolgabíró voltam ugyanabban a vármegyében, az is rossz: tréfacsinálója az egész környéknek, bálokban előtánczos: arról celebritás; különben senki és semmi. Se ész, se tapasztalat, se érdem, se birtok, se tekintély! S hitessem el valakivel, mikor abba az elnöki székbe beleülök, hogy én főispán vagyok! Hát ennyire kifogyott volna az ország nagy emberekből, hogy én rám kerüljön a sor?

– Sunt, qui se nequiter humiliant! Mások más véleménynyel vannak felőled.

De Leon nagyon belejött, mint az egyszer neki lódult lokomotiv, nem tudta magát megállítani.

– Hogy én abban a teremben elnököljek, melynek zöld asztalát csupa tizenhárompróbás hazafiak, kiszolgált képviselők, honvédezredesek és ménestartó kiskirályok ülik körül, a hol még a birtokos paraszt is olyan büszke, mint egy brahmin, magam pedig, a ki esernyővel vágtatok végig az utczán, próbáljak vezetni egy ilyen társaságból álló gyülést, melyet csak egy olyan ember, a ki patriarcha volt, tudott rendben tartani, s tűrjem, hogy per «méltóságos úr» szamarazzanak le? S ne merjek parancsolni, attól félve, hogy senki sem fogadja meg? S aztán, mikor ülés oszoltával alattvalóim fennhangon kiáltják elé ötös fogataikat, halljam a malitiosus felkiáltást a hátam mögött: «János! a méltóságos úr kalucsnijait!» S a míg eddig ahhoz volt szokva a közönség, hogy a közgyűlés után a főispánja az egész tekintetes karokat és rendeket meginvitálja lakomára, hogy az utolsó kortes is a csizmaszárában vitte haza a pezsgőt, a mit már nem tudott meginni, s kilencz ujság nyögött az elmondott toasztok reprodukálásában, most én megszökjem vendégeim elől! Vagy pedig tegyem az ellenkezőjét? Feszítsem magamat, játszam a nagy urat, a szerepet, a minek felvettem a jelmezét? hogy azzal dicsérjenek meg a hátam mögött, hogy a pezsgőm, szivarom ugyan jó, hanem kár, hogy száz perczentre szedem fel a pénzt Lőw Hirschtől! Ez a fátum van szánva nekem?

– Nem vágtam a szavadba, mert féltem, hogy elüttetsz a rúddal. I tempi passati az kedves barátom, a miről te beszélsz. A vármegye sem olyan vármegye már, mint a hajdani volt, a gyűlés sem olyan gyűlés s a főispán sem olyan főispán. Az most hivatalnok, bureaucrata, a kinek dolga van: sok. A parádénak vége. A fényes szónoklatok helyett prózai munka vár minden emberre, s azt a szerint itélik meg, ki hogy elvégzi? nem hogy hány lóval hajtat bele? A mostani főispáni állás igen nehéz: nem fényes, de annál fontosabb hivatal. Épen ezért bízzák te rád. Nyugodt lélekkel fogadd el azt. Fizetés jár vele annyi, a mennyiből meg lehet élni tisztességesen; de meg kell szolgálni erősen. Egyébiránt (előre mindent kifecsegnem nem szabad), de annyit megmondhatok, hogy fényes rangod mellett nem fogsz te a «Johannes sine terra»-k osztályába tartozni.

Leon arcza lángvörös lett e szóra.

– Te! Talán csak nem gondolsz arra, hogy engem a herczeg végrendeletében valami hagyománynyal alázott volna meg? Ez elől kiszökném Európából!

– Ne készülj sehová szökni. Nem hagyott neked a herczeg semmit. Ismerem a végrendeletét; nekem diktálta le; én írtam azt alá, mint egy az öt tanú közül. A te neved elő sem fordul abban.

– Tehát az által hiszed, hogy gazdaggá leszek, hogy előbb elszédelgem magamnak Rafaela herczegnő jegygyürüjét?

– Óh nem. Már akkor gazdag ember fogsz lenni, mikor hozzá közelítesz, hogy őt megnyerd.

– Hihetetlen tündérmese ez.

– Hogy tündérmese: az igaz; hanem azért hidd el, mert én mondom.

– Ha parancsolod, hát elhiszem.

– És akkor elfogadod a főispáni állást?

– Majd meglátom.

– Meglátod! – Úgy-e azt sem akartad elhinni, hogy a kis varróleányodnak átadom a négy ezer frankodat s nem vágja a szemem közé?

– Nos? szólt Leon s ismét arczába szökött a vére.

– Elvégeztem mindent úgy, a hogy kellett. Megtudta, hogy mi küldetésben jársz, s a pénz oly modorban lett kezébe adva, hogy még büszke is lehet rá. Derék leány, nagynénjével együtt. Megérdemli a pártfogást. Nem fogom őt szem elől elveszteni. Te nem kerested őt még fel?

Leon elővette tárczájából a lepecsételt levélborítékot. Még nem volt feltörve.

– Nagyon helyesen van. Egészen correct ember vagy. Igazi gavallér csak egész szivet ád egy nőnek. Akár az egyiknek, akár a másiknak. De abból, hogy levelemet fel nem törted, arra a meggyőződésre jutottam, hogy daczára tenger scruplusaidnak, mégis komolyan gondolsz te a herczegnőre. Tehát csak kisérd le most Etelvárra; temessék el a herczeget, a kitől én majd csak itt az irgalmasok kápolnájában vehetek bucsút, a hol ravatalát felállítják egy napra. Aztán mikor visszatérsz, Budapesten már várni fog a meghívás. A mit kinálnak fogadd el.

– Még egyet. Kérlek: küldj egy gyászjelentést madame Corysandenak. Neki is jóltevője volt a herczeg. Talán jól fog esni, ha ravatalánál kisírhatja magát.

– Már meg is tettem.

Leon nagyon érzékenyen szorítá meg a kezét a bohókás vas kakadúnak, a ki azért volt a világon, hogy az ő gondolatait megelőzze.

Mert Leon csak Liviára gondolt most is.

MINDENFÉLE AUSPICZIUMOK.