Part 18

– Boldog ő; mert ismét annál van, a kit szeretett: véleményezé madame Corysande, mely véleményt Dumka úr csak részben tett magáévá.

– Az égben bizonyára együtt vannak már; hanem a földön még időbe és fáradságba fog kerülni, a míg egymás mellé juthatnak. Helgolandtól Etelvárig bizony hosszú az út.

– Tehát Etelvárra fogják őt szállítani?

– Természetesen, a családi sírboltba. Ott lesz a gyászszertartás.

– Képzelem, milyen nagy pompával.

– Nem igen biz az. A herczeg végakaratával meghagyta, hogy egyszerűen temessék el; egy halottat ne ékesítsen nagy külső fény: a jó emlék többet ér annál. Igen egyszerű lesz a gyászszertartás.

– De annál pompásabbak a toilettek. Úgy tudom, a herczegnő gyászfátyolán négy ezer frankba kerül a hímzés.

– Ah, az városi mese! Én nem tudok róla semmit.

– No de én magam beszéltem azzal az úrral, a ki azt egy ismerősömnél megrendelte. Ki is fizette az árát.

– Tőlem nem kapta rá a pénzt.

Akkor aztán madame Corysande tetőtől-talpig leírta a kis öreg urat Dumka úr előtt.

– Soha sem láttam ilyen embert. Fogatlan! kétfelé választott őszhajjal, à la bon enfant; de furcsa lehetett.

Tehát Dumka úr sem tud róla.

Most madame Corysande az igazi nyomra kezdett akadni.

Leon iránt fogott gyanút.

– Talán a herczegnő maga adott rendeletet.

– Nem madame, az jobban el van most foglalva a maga fájdalmával és félelmével, a blokadeon kell keresztüljönnie a hajóval, még el is foghatják. Van annak eszében a gyásztoilette! Különben is szereti az egyszerűt.

– De hát nem ment eléje senki, hogy kisérője legyen?

– De igen. Zárkány Napoleon urat hívta fel e szomorú szolgálatra saját levelében a meghalt herczeg.

– Tehát Zárkány Napoleon elutazott?

– Ma kaptam a táviratát Hamburgból, hogy a Waternymph angol gőzössel tengerre szállt, a herczeg koporsóját és családját haza hozandó.

Most aztán annyit megtudott madame Corysande egyszerre, hogy az elég volt neki egész hazáig, még pedig gyalog.

Hanem a fődologra nézve, hogy ki küldhette hát azt a pénzt, és ezt a megrendelést? most már teljes tökéletes sötétségben maradt.

Kisírt szemei elöre elárulták a titkát.

Melyik gyászhíren kezdje Livia előtt? A herczeg halálán-e, vagy Leon elutazásán?

Az egyik hirrel sebet fog ütni a leány szivén, másikkal mérget fog csepegtetni a sebbe.

«Szegény, szegény leány»!

E szókkal rohant be szobájába s elébb egy verset sirt, Livia nyakába borulva; csak azután mondta el neki az eseményeket, a megtörtént sorrendben.

A leány bámulatos lelki nyugalommal hallgatta azt végig. Madame Corysande elcsodálkozott rajta.

Livia csak hallgatott, a megkezdett gyászfátyolt ölébe leejtve, s kezeit rajta nyugtatva. Szemei a sötét szövetre bámultak.

Aztán felsóhajtott, összehajtá a fekete kelmét és félretette. És két kezét szivére nyomva mondá:

– Áldja meg őket az Isten.

– Mit tesz ön most?

– Most? Most már hímezni fogom a herczegnő menyasszonyfátyolát…

AZ ÉN ATYÁM.

Ha Leon csak egy árnyékát vétette volna észre a bizalmaskodásnak, mire a herczeg jogot adott neki, midőn Rafaela elé lépett, bizonyos lehetett volna felőle, hogy egy olyan jéghideg tekintettel találkozik, mely egyszerre a tulsó égsarkig taszítja; ha pedig könyekkel szemében jelenik meg előtte, elérzékenyülten, egy gúnymosolyt fog előidézni e classicus arczon: visszaemlékezést Alienorra.

Nincs utálatosabb torzkép a csinált szomorúságnál.

Az igazi bánat nem csinál arczfintorgatásokat, az előtte jár az arcznak, s nem mutatja magát, mégis mindenki által észrevehető.

Leon még csak gyászba sem volt öltözve. A szokott úti ruhájában jött el, kalapja mellett sem volt fátyol, jó tengerútra való turi süveg volt az; mindössze is a darutollat tépte ki mellőle.

A herczegnő az orvos jelenlétében fogadta őt. Leon megvárta, míg a herczegnő nyújtá eléje kezét, hogy azt komoly tisztelettel elfogadja.

– Vártuk önt; mondá Rafaela.

– Bocsánat, herczegnő, ha késtem. Távol voltam Bécstől, a hova a levél intézve volt, s e miatt nem kaptam azt rögtön.

– Önért sajnálom azt: mert most már nem látja jó atyámat. Már le van zárva a koporsója. Pedig én nagyon szerettem volna, ha látja őt, olyan volt halva is, mint mikor élt: olyan szép, nyugodt, kiszenvedett arcz. Egy fürtöt szép ezüst hajából eltettem: azon majd megosztozunk. Én nem akartam engedni, hogy őt bebalzsamozzák. Úgy-e jól tettem? Már szegény jó anyámnál úgy elborzasztottak e műtéttel. Így nem lehetett mást tenni, mint őt lezárni ólomkoporsóba s úgy szállítani útra. Helyesli ön ezt?

A kérdésben oly gyöngédség volt, mely jogot adott a válaszra.

Leon pedig nem helyeselte azt.

– Megvallom, hogy jobb szerettem volna, ha vaskoporsót választottak volna ólom helyett. Vagy messinget, vagy bármi más érczet.

Rafaela ajkán könnyű félrepittyesztés vonaglott át.

(Ejh? Ő már éreztetni akarja, hogy van joga kifogásokat tenni! Másnak azonban van joga az ő kifogásainak az okát megtudni.)

– S miért?

– Vannak aggályaim; a mik meglehet, hogy alaptalanok. Úgy áll az esély, mint száz az egyhez. Most már ez meg is van s nem lehet változtatni rajta.

Ezzel átvezette Rafaela Leont a nyilt corridorra, feltakarva előtte a lefüggönyözött nehéz ólomkoporsót, melyen nem volt semmi diszítés, czifraság, név. Csak egy sima ötszögletű sarcophag volt az.

Nem következett semmi érzékeny jelenet.

Leon az orvoshoz fordult.

– A koporsó meg van töltve szeszszel?

– Szabály szerint. Ez az enyészet ellenóvszere.

– Eképen ez nyom valami tíz mázsát. Ezt csak a hajó fedélzetén lehet elhelyezni, s hogy a hajó himbálása közben a tengerbe ne essék, le kell srófolni vaspántokkal. Van erről gondoskodva?

– Biz erről nincs. Ez nem is jutott eszünkbe.

– Akkor kérem a titkár urat utasítani, hogy rendelkezzék a szükségesekről. A tenger nagy hullámokat hány most.

Azután nehány suttogó szót váltott az orvossal, Rafaelától elfordultan.

Rafaela észrevette, hogy róla beszélnek: azt is sejtette, hogy mit?

– Óh miattam ne aggódjanak önök: én nem félek a zajló tengertől.

Leon helyeslőleg bólintott.

– Akkor holnap útra kelhetünk.

Az orvos ezután eltávozott a titkárt megbízni az elszállítás technikai nehézségeinek elhárításával; kézművesek, hordárok megrendelésével.

Rafaela és Leon egyedül maradtak. Rafaela kérte Leont, hogy foglaljon helyet vele szemközt, úgy, hogy a világosság Leon arczába sütött, egészen a szemei mélyébe lehetett látni. A herczegnő folyvást e mélységet vizsgálta.

– Ön félt engem a tengeri betegségtől? kérdezé Rafaela. Én nem kapom azt meg. Bizonyos vagyok felőle.

– Utazott már a herczegnő zivataros tengeren?

– Igaz, hogy még nem. De én nem akarom ezt a betegséget megkapni! S azt hiszem, hogy az akarat sokat tesz.

– Ez esetben igen sokat. A kedély, a példa is határoz. Néha az egész utazó társaság neveti a bajt; de a mint egy megkapta közülök, a többi utána esik bele. A félelem felkölti azt: a bátorság visszatartja.

– Én bátor leszek. Azt gondoltam ki magamban, hogy nem maradok a kajütben, a hol az emberek jajgatása ragályos; hanem felmegyek a tetőre, belefogózom az árbóczkötélbe, felnézek az égre s azt mondom magamban: ejh, milyen jól hintázunk. A halálnak pedig azt mondom, no hát jer: én nem félek tőled, jó barát vagy; s kikerülöm vele, hogy a lábai előtt görnyedezzek. Vagy pedig megfogom a legelső bátor embernek a karját a födélzeten: egy matrózét, s arra fogom kérni, hogy beszéljen nekem adomákat, úti kalandokat.

Leon nem mondta rá, hogy hiszen lesz ott más ember is, a kinek bátorsága van, a ki nem veri a fejét a falhoz, s tud mondani vidám adomákat.

E helyett azt mondta neki, hogy «jól lesz, herczegnő».

Erre Rafaela azt a fontos mondást ejté ki ajkán:

– Kérem: ne nevezzen engem herczegnőnek.

Akárki is odamagyarázta volna e felszolítást, hogy itt az ideje most, elérzékenyült gyöngédséggel térdre ereszkedni, ama hófehér kéz után nyulni, azt megcsókolni és elértő sóhajjal rebegni: «Rafaela!»

Leon nem tette azt. Meggondoltan mondá:

– Azért tán, mert a herczeg meghalt?

Rafaela meg volt elégedve vele, hogy Leon nem ingadozott meg.

– Azért. Családunkban a herczegi czím az utolsó férfival el lesz temetve, s a leány, a ki utána marad, már csak grófnő. Így volt az adományozva.

– De én úgy tudom, hogy Etelváry Miksa herczegnek meg volt igérve, hogy ha leányát fiúsítja, a herczegi czím arra is rászáll.

– Meg volt igérve. Ő el is készítette ez iránti folyamodását. De az utolsó napokban megsemmisítette azt: nem adta be s én ezentul «csak» grófnő vagyok.

Ez már nehezet nyomott a mérlegben. Ez revelatio volt. Rafaela egy fokkal lejebb lépett a ranghágcsón, hogy ne legyen a távolság kettőjük köztöt olyan nagy; ne kerüljön olyan nagy fáradságba annak a másiknak hozzája felemelkedni.

Rafaela grófnővé lett, hogy közelebb legyen.

Leon agyát nem kábítá el ez a nagy diadal. A hangban, a modorban, melylyel e felfedezés történt, annyi biztató, annyi világosságterjesztő volt; megannyi illustratiója a herczegtől kapott utolsó levélnek, a mit Rafaela keze irt.

– Akármit rendeljen is a heraldika, az aranykönyv és az udvari etiquette: a közélet azt, a ki herczegnőnek született, herczegnőnek fogja nevezni holtáig: a nép a rangátváltozások subtilitásait nem érti meg. S ez szokatlan is a mi monarchiánkban; én nem tudom, hogy hasonló eset történt volna, hogy egy herczegnő rangja alábbszálljon. Egyébiránt Magyarországon, a mint semmi különös elöjoga nincs egyik mágnási osztálynak a másik felett, úgy nincs is ok reá, hogy a czímerkoronák közötti különbséget fokozatnak tartsa valaki; nálunk vannak nagytekintélyű bárók s «jó pajtás» herczegek.

– Van azonban egy hely, mely minden embert egyenlővé tesz: ez a hullámzó tenger. A hajófödélen a herczegek csak olyan nyomorult tántorgó alakok, mint a matrózok, s minden méltóságnak vége a földön heverő alaknál. Ilyenkor az egyenlő emberek, az utitársak, csakugyan hihatnák egymást «ön»-nek.

– Parancsnak veszem e kivánatot. S ha véteni fogok a szabály ellen: az nem az én hibám lesz.

– Hanem az enyém. Rajta leszek, hogy soha se feledtessem el az utitársnőt. Nézzünk ki a tengerre.

Leon addig is az ablakkal szemközt ült, a honnan a tengerre volt kilátás; szép nemes vonásait megvilágítá a tengerfény; most Rafaela is odafordult.

– Ön azt mondá, hogy távol volt Bécstől. Hol járt, a mióta Párisból megjött?

Leon aztán elbeszélte neki, hogy hol járt. Leirta kis ősi lakhelyét, s az abban megtelepült boldog családot. S aztán az irtó vészt, mely e boldog családból hét nap alatt csak egy gyászoló apát és anyát hagyott meg. Csak az egyszerű eseményt beszélte el. Kilencz parasztgyermek történetét, a kik mult héten keresztapjukat körülfogva dalolták az ipsilándi rózsát s ma már az anyjuk dalolja azt egyedül az öt kis sirhalom előtt. Semmi nagy dolog sincs ebben az egész történetben; hanem azért mégis, mikor a kilencz czipőcskéről beszélt Leon s az üres vánkoskákra kiosztott páros almákról, Rafaelának egyszerre a szemébe szökött a köny: «Istenem!» rebegé, és a míg egyik kezével eltakarta arczát, a másikat öntudatlanul nyujtá Leonnak.

Pedig Leon nem sírt, mint Alienor.

– És ön még gyászfátyolt sem tesz fel keresztgyermekeiért? (Rafaelának korábban feltünt már, hogy Leon kalapja mellett nincsen gyász. Másért is talán?)

– Nem akarom, hogy minden profanus ember megállítson és elmondassa velem, hogy kit és miért gyászolok? (Ez válasz volt azért a másért is.)

– És most hallgassa meg ön a mi tragœdiánkat; mondá Rafaela.

És aztán elmondta Leonnak, minő idylli életet éltek itt a tenger közepett, míg az ágyúdörgés fel nem zavarta azt. Elbeszélte atyja szenvedését, midőn a rémjelenet beteg szivének minden sebeit egyszerre feltépte; midőn mindent megtudott, a mit titkoltak előtte; hogy halt bele a fájdalomba!

S a míg ezt elbeszélte, Leon arczán oly változás ment végbe, mely Rafaelát megdöbbenté. Elsápadt, szemei elveszték fényüket, homlokán nehéz veríték gyöngyei verődtek ki. Nem a gyász, nem a részvét: az önvád képe volt ez. Azt az egész ólomkoporsót emelte e beszéd alatt. Utoljára Rafaela megszólítá:

– Valami változása van? Ön beteg?

– Bár volnék az! szólt Leon, felkelve helyéről. Ennek nem így kellett volna történni!

Rafaela elérté az eszmét.

– Tehet ön róla, hogy így történt?

– Talán nem. De hátha igen? Ki tudja azt?

– Én tudom. Atyámtól hallottam. Valaki vádolta önt előtte, azzal, hogy ön elrontott valamit. Atyám azt felelte rá: «nem igaz! Zárkány Napoleon mindent úgy tett, a hogy kellett. Istenség titka a jövendő!» Jól esik önnek, hogy ezt megmondtam?

– Lelkemből köszönöm.

Leon csak most vette észre, hogy homloka mennyire meg van izzadva, s letörülte azt zsebkendőjével.

– Most sietek az előkészületek után nézni. Még ma éjjel át kell szállíttatnom a koporsót a födélzetre s ott megerősítenem.

– És reggel értem fog ön jönni? Igen korán jőjjön. Mihelyt hajnalodik. Költessen fel. Itt nincs se óraütés, se fülemüle, se kakasszó éjszaka.

Leon bucsút véve, azt mondá, hogy meg akarja elébb tekinti a koporsót, ha jól van-e összeforrasztva?

Rafaela nem ment utána.

A teremben, a hol hátramaradt, a fali tükrök mind a szegletekbe voltak elhelyezve, úgy, hogy diagonálban adták vissza a terem képét. Az egyik tükörből épen a corridorra lehetett kilátni, épen oda, a hol a koporsó feküdt.

Rafaela látta Leont odasietni. A koporsó előtt letérdepelt és sokáig nézett egy helyre, azután hirtelen fölkelt, s hármat nagyot ütött ököllel a homlokára.

Azután gondja volt rá, hogy a térdét leporolja, mielőtt visszajön a terembe.

Ott ismét találkozott Rafaelával.

– Minden rendben van; mondá neki és eltávozott.

Csak a házon kívül vette észre, hogy kalapja gyászfátyollal van körülfonva: ezt Rafaela tűzte oda, az alatt, míg ő künn a corridoron a koporsóval tartott néma találkozót.

Az nap nem is látta őt Rafaela többet.

Szavatartó emberre talált.

Mikor éjfél után két órakor felébredt, s a holdvilágot hajnalnak vélve, felöltözött, már nem találta a corridoron a koporsót. Azt olyan mesterséggel vitette el onnan Leon, hogy őt fel nem zavarta álmából.

Rafaela azután künnmaradt az üres corridoron, s a párkányzatra kidülve várt Leonra.

Már annyira volt vele, hogy várt reá.

Nem tudott magának számot adni róla, hogy mi az? több-e, mint puszta érdeklődés, több-e, mind engedelmesség az atyai végakarat iránt, több-e, mint ragaszkodás az erősebbhez? várt reá.

Szép, csendes, holdvilágos éj volt. Éjfél utánra lecsillapult a szél.

És Rafaelának eszébe jutott, hogy van valahol a világon egy másik nő, a ki a napi vélemény előtt az ő vetélytársnője; mert neje lett annak a férfinak, a ki tőle eljegyzett vőlegény korában elvált. A világ örömest beszél a szép nőkről s ez a nő szeret beszéltetni magáról a világgal. Az a félbeszakadt légyott nem maradhatott titoknak; a diplomaták feljegyezték belőle a világtörténetre kiható mozzanatot, s a nők a szenvedély és önuralom rendkivüliségeit. Rafaela is megtudta azt, a mi ezzel a nővel történt. Ez a nő épen így várt egy holdvilágos éjszakán Leonra: szivében tilos szenvedélylyel, s a hogy a kéjmámor és a gyilkolási düh együtt szokott járni, a vétkes szerelem összeforrva szivében háboruszomjas vad indulatokkal. A nő szép volt, csábító és önfeledt. S ez a nő hiába várt erre a férfira, a kire ő most. S a kinek a lépteit már hallja a távolból a fövényen ropogni, a ki az ő hivására megjelen. Vajjon a két nő közül melyik a nyertes, melyik a vesztes fél?

Rafaela a corridorról kivánt jó reggelt Leonnak, mikor az a ház elé érkezett.

Leon felsietett hozzá.

– Egy órával korábban jöttem, mondá Rafaelának; a szél egyszerre lecsendesült: jó lesz felhasználnunk az időt a hajóraszálláshoz, mert hajnalra ismét fel fog támadni a szél.

Rafaela megvolt régen útikészületeivel. A férfi-cselédeket előre küldé, aztán útiköpenyegét felvéve, még egyszer megöntözé az ablakába tett virágokat, a villatulajdonos figyelmének tanujeleit s aztán Leon karját kérve, levezetteté magát a partig, az orvos, a titkár és a komorna kiséretében. Rafaela egy perczben visszafordult komornájához s azt kérdé tőle:

– Emilia! Itt van Camilla?

– Igenis, herczegnő; felelt a megszólított. Leon szétnézett. Nem látott sehol egy harmadik hölgyet.

A part előtt a keletkező dagályban tánczoló csónakba lépésnél segíteni kellett a hölgyeknek. Mikor a komornára került a sor, Rafaela azt mondá Leonnak:

– Ugyan kérem, vegye át Emiliától, míg csónakba lép, Camillát.

Leon összerezzent, mikor a komorna egyszerre a kezébe adta azt az addig kendője szélével letakart valamit. Az egy fehér czicza volt.

Rafaela észrevette e megrettenést s rábámult nagy szemeivel.

– Ön is fél talán a cziczáktól?

– Ah dehogy félek! (Hanem Livia kedvenczére ismert benne, az rezzenté meg oly nagyon! s aztán gyöngéden odaszorítá a szelid állat selyempofácskáját arczához s biztatólag suttogá neki: «cziucz-miucz!»)

A míg a hajóra értek, a tenger csendes volt; de alig szedték fel a horgonyokat, midőn a tenger ismét dagadni kezdett, s a mint az induló gőzös megkezdé oldalhintázását, a komorna rögtön eltünt a födélzetről s lement a cabinjába lefeküdni.

A mint aztán a nap fölkelt, veres fényével még pirosabbra festve a távozó sziklaszigetet, mintha magával hordaná a szelet, egyszerre ujult erővel kezdte az rá, s most már a hajó nemcsak azokat a hintázó oldalmozgásokat követte, a mik még olyan jól esnek, mint a ringatás, hanem a mint a hullámhegyeken átbukdácsolt, egész hosszában hányta-vetette magát, majd az orrával, majd a hátuljával ágaskodva fölfelé.

Minden ember eltünt már a fedélzetről, maga az orvos sem tudott magának semmi prophylacticus gyógymódot rendelni a tengeri betegség ellen: senki sem kérdezősködött a más baja felől.

Csak Rafaela állta meg helyét és Leon a fedélzeten.

A kajüt-gádor ajtajának támaszkodva s kezével a kilincsbe fogózva, nézte a büszke hölgy a feje fölött elrepülő felhőket. Esőköpenyének csuklyáját fejére húzta, oltalmul a födélre felcsapó, frecscsenő hullámok ellen s beszélgetett Leonnal, ki a gőzhajókéményt megerősítő lánczba kapaszkodva tartá fenn magát.

– Én szeretem a tengert. Ha tengerész neje volnék, mindig együtt járnék vele. A kinek a tenger a hazája, az hontalanná nem lehet soha. A tenger nem enged magára határokat festeni, mint a föld. Az nem engedi magát meghódítani. A tenger megvalósulása a «közös haza» eszméjének. A tenger soha sem olyan mostoha ahhoz, a ki rajta keresi kenyerét, mint a föld, s annyi embert táplál, mint a föld s annyinak ád sírt, mint a föld. Most, mikor ez a hajó recseg-ropog alattunk, mikor azt kell hinnem, hogy a jövő perczben a tenger fenekéig sülyedünk le, s a hullám mint egy hegyláncz közeledik felénk: arra gondolok, hogy mennyivel nyugodtabb helyen vagyok én itt most, mint volnék abban az országban, melynek a földe hány most ilyen hullámokat, mint ez a tenger, s egész tartományainak elsülyedését siratja. S ettől a gondolattól az orkán maga szelid tündérnek tünik fel előttem. Ezzel szoktam minden rossz érzést leküzdeni magamban, arra gondolok, hogy mások még jobban szenvednek, mint én. Én szeretem ezt a vihart. «Ezt» a vihart!

– Nekem is jó barátom a tenger, szólt Leon; s még úgy jöhet, hogy tengerész leszek. Mindig kárhoztattam őseinket azért, hogy úgy szerették a lovat, szerették volna inkább a hajót. Akkor nem keresték volna a pusztát, a hol zöldebb a fű; hanem a partot, a hol szabad a tér. A mennyi erővel Magyarországot elfoglalhatták, annyival letelepülhettek volna Japánba. Ez az ország az én eszményképem. Nem hiszem, hogy valaha oda ne kerüljek. Köröskörül tenger. Semmi szomszéd, semmi atyafi, semmi diplomatia. Maga teremt magának mindent.

Rafaela panaszkodott, hogy lábai reszketnek, bárhogy erőlteti magát: nem tud állva maradni.

– Ez pedig a legelső, hogy a tengeri betegséggel megküzdjünk, az állva maradás, mondá Leon. Támoszkodjék ön vállamra s engedje, hogy karommal fentartsam.

Rafaela úgy tett s aztán, mikor Leon átkarolta, nem szédült többé a feje.

Addig-addig dicsérték egymásnak a tengert, míg az kiengesztelődött a sok magasztalásra: dél felé megszünt a vihar, eltisztultak a felhők s a hullámhegyek szép sima völgyekké lapultak alá, miken most már a kis gyors yacht hintázva lapátolt előre.

A lélekerő csakugyan csodát tett Rafaelánál; aczéllá tette idegeit. Nem szenvedett a tengeri betegségtől, a mi valamennyi kisérőjét előfogta. Leont természetesen nem. Ő megszokta már a tengert régen.

Eddigelé kevés hajó tünt fel láttávolukban, az is messze elmaradt; de a mint a vihar megszünt, egyszerre kezdtek feltünedezni a vitorlák s a gőzhajót jelző fekete füstvonalak a láthatáron.

Egy nyugot felől jövő gőzhajó egyenesen az ő útjokat látszott keresztezni. A hajó hadi fregatte volt, két árboczos, vitorlával és gőzzel haladt. A mint egyre közelebb érkezett, felismerték benne a franczia czirkáló hadihajót.

– Ez alkalmasint velünk akar szóba állni; jegyzé meg Rafaela, távcsövét felé irányozva.

– Akkor az ő dolga, hogy utolérjen bennünket, mondá nyugalommal Leon.

A czirkáló megjelentére a kelet felől mutatkozó vitorlák legtöbbje irányt változtatott. Azok alkalmasint német hajók voltak s nem igen kinálták oda magukat hadi zsákmányul: a fregatte nem talált mást útjában, mint a yachtot. Azt utól is érte Neuwerk magaslatán. A yacht nem tartozott róla tudomást venni addig, míg meg nem szólal. A fregatte megtette. Félmérföldnyi közelbe érve, jellövést adott: mire az utazó gőzös megállt s közelbe engedte amazt magához jönni. A czirkáló hajó mintegy tizenkét fonalnyi közelig jött a yachthoz, s akkor hosszoldalával fordult felé, rátátva tizenkét ágyuja torkát.

Akkor aztán egy csónak hagyta el a hadihajót, mely a gőzöshöz evezett. Egy tengerész hadnagy jött rajta, hat tengerész katonával.

Nehány percz mulva a födélzeten volt a tiszt és a katonák.

A yacht kapitánya és a tengerész hadnagy a szokott értekezést megkezdték. Ez előkérte a hajóiratokat, amaz megmutatta neki azokat. Minden rendben találtatott.

– Semmi hadi dugárú a hajón? kérdezé a hajóshadnagy.

– Semmi; felelé a kapitány jóhiszemüleg.

A hadnagy kötelességéhez hiven széttekintett, az adott szón kivül, még saját szemeivel is meg akarva győződni s a legelső tárgy, a mibe belebotlott, a koporsó volt.

Ez a hajó födélzetén feküdt, leszorítva erős vaspántokkal és csavarokkal a padozathoz. Nem volt betakarva semmivel.

– És ez itt, uram? kérdezé a hadnagy.

– Ez egy koporsó. Felelt a hajóskapitány.

– Igen. De ólomkoporsó. Nem tudja ön, hogy az ólom mai napság hadi dugárú?

– Nekem úgy lett feladva, mint koporsó. Egy előkelő magyar főur fekszik benne, kit Helgolandból haza szállítanak.

– Ezt én hihetem is, nem is.

– Itt van a családja, orvosa, kisérete, a kik mind bizonyítják.

Azok valóban mind ott voltak már a fedélzeten s várták, hogy mi lesz ennek a kimenetele?

– Ezt látta ön előre: sugá Rafaela Leonnak; odatapadva hozzá s karjába fogózva.

– S ha úgy van is! mondá a hadnagy, azt csak nem képzelik önök, hogy én nyolcz-tíz mázsa ólmot az orrom előtt behagyok csempészni Németországba egy halott által?

A yacht kapitánya erre kijött türelméből.

– Tán csak nem kivánja ön, hogy a tengerbe dobjuk a holttestet a koporsóból? viszonzá s tevé hozzá nyomatékkal: «ez egy igen előkelő férfiú volt!»

Ez a szó tűzbe hozta a fiatal hadnagyot.

– Ejh uram! Mit akar ön? Most, mikor a legderekabb férfiak ezrei rakásra hullanak a csatamezőn, s urat, közvitézt egymásra dobálnak egy közös verembe; mikor a legnemesebb férfiak hulláin a hollók osztoznak; a mikor hősök, hadvezérek, lángelmék és özvegy asszonyoknak egyetlen fiai beérik százan egy fakereszttel; most, mikor hidegvérrel rugják félre a koponyát, a mi tegnap még egy félistené volt: most azt kivánja ön, hogy sirassunk meg egy magyar főurat, a miért egy nyugodalmas halál után nem adatott neki más sir, mint a dicsőséges tengerfenék? Hát egy vég vitorlavászon, egy ágyúgolyó, három bucsúlövés, félárboczra felvont lobogó s tizenkét fonálnyi mélységű tengervíz nem elég temetési tisztesség-e a világ bármely herczegének?

Leon érzé, hogy a leány keze reszket az övében.

Hirtelen odalépett a két értekező tengerész közé.

– Uram!