Part 14

– Köszönöm páter! Már most a második nyomot is megtaláltam.

A prépost csodálkozva nézett rá.

– No de csak nem készülsz már tovább menni? Itt maradsz nálam szépen. Megvárod az ebédet, ha máshová nem vagy hivatalos.

– Ebéd? Arról el kell szoknom.

– Csak nem bolondultál meg. Miért?

– Azért, mert nem lesz, a ki adjon.

– Micsoda? Becsuktak Bécsben minden vendéglőt?

– Be biz az én tárczámat. Most adtam el Szent-Ilonát Lőw Hirschnek.

A prépost földhöz csapta e szóra a gereblyét.

– Szent-Ilonádat eladtad! Hisz akkor földönfutóvá lettél! Szerencsejátékon vesztetted el?

– A leggonoszabb szerencsejátékon.

– Hát akkor koldus vagy!

– Annál még sokkal rosszabb. «Úr» vagyok, a kinek nincs pénze.

– Hát akkor micsoda lélekkel mégy te most felkeresni azt a leányt, a kinek azt igérted, hogy felviszed őt magaddal együtt majd a magasba!

– Hát hiszen oda akarom őt vinni a «magasba».

– Ugyan hova?

– Hát van egy igen magas csúcs a schweiczi havasok közt, a Monte Vierge; fölviszem őt magammal annak a tetejére, ott aztán szétnézünk a gyönyörű világon, megesküszünk egymással, kiürítünk két kis üvegcsét, valami mennyországba segítő folyadékkal s aztán ott maradunk örökre.

– Már megint elővett a bolondod! Hisz ott megesznek a sasok.

– Nem. Mert ott örök fagy van. A hullák kővé dermednek rögtön, s akkor nem bántják a keselyűk. Ott megmaradnak itéletnapig változatlanul. Az a jég el nem olvad az új cataclysmáig.

– De most csak tréfáltál ugy-e?

– Nem én. Gyóntam. S várom az absolutiót.

– Várd a botot a hátadra! (Leon félreugrott, mert a gereblyenyél megint kézbe került.) Megállsz! Itt maradsz! Addig el nem eresztem a gallérodat a kezemből, a mig meg nem vallod, hogy bolondoztál.

– Nem hazudhatom.

– Te! szólt a prépost, fenyegetésre fogva az öklét. Én tudom, hogy hol van Liviád? S ha te nekem ilyen szándékot gyónsz meg, én hamarább oda megyek hozzá, mint te: elmondom neki, hogy te őt megcsaltad, elszöktél, váltót hamisítottál, zsiványnak álltál be. S rábeszélem, hogy férjhez menjen, s csukjon ajtót az orrod előtt.

Erre Leon egyszerre megszelídült.

– Igazán tudja páterkám, hogy hol van?

– No hát nem akarod magaddal együtt megölni? Add ide a kezedet. Becsületszavadra fogadod, hogy nem követed el azt az istentelenséget?

– Becsületemre.

– Szemem közé nézz! hadd tapintom meg az orrodat, nem hazudsz-e?

– Igazat mondok.

– Hát mit akarsz? valld meg igazán!

– Megvallom. Nem vagyok egészen tönkrejutott. Maradt még egy kis összegem. Százféle dologhoz értek. Kivándorlok innen, oda, a hol a munka nem szégyen, keresek kenyeret, a mit megoszszak vele.

– Amen!

– Hát hol van ő?

A prépost alá is, fel is fordította a tenyerét.

– Hát fiam, biz én nem tudom.

– Hát szabad csalni a papnak?

– A czél szentesíti az eszközöket. Ha két lelket megmenthetünk a pokoltól, hazudni is szabad. Pia fraus. Kegyes csalás a neve.

– No hát köszönöm szépen.

– Megtalálod te őt magadtól is, ha Istennel vagy.

– Sietek is.

– Hova?

– Őt keresni.

– A kastélyba mégy tán?

– Kastélyba; de az nagyon furcsa kastély. – Deus benedicat reverendissime pater.

– A herczegi család nincs idehaza.

– Számomra sehol sincs az többé otthon.

A prépost beszélt még neki, marasztalta, kérlelte, egész a kapuig. Leon hátra sem nézett többet, felült a szekerére, visszaköszönt és elhajtatott. Kereste azt a második lábnyomot.

A herczegi kastélyt elkerülve, a vadaskerti korcsmaházhoz hajtatott s ott szekerét hátrahagyva, útnak indult a gyalogösvényen keresztül. Ő is elhaladt a kőszobor mellett, mely előtt egykor Livia kétségbeesetten térdepelt s úgy tetszett neki, mintha meg kellene azt szólítani, ha nem tud-e felőle valamit? Az pedig nagyon sokat tudott volna mondani, ha volna az embernek olyan érzéke, mely a kövek beszédét megértse.

Az út, a melyet választott, a vadpalatinus tanyájához vezetett.

Ugyanaz a rossz gazdaság most is, a mi azelőtt. Aszottassal, bogáncscsal, pipacscsal, búzavirággal, szíkfűvel fölvert vetések; kapálatlan kukoriczák, burgonyák, mikben alig lehet megtalálni a burjántól a vetett növényt. A lóherésben egész szérük az aranka-pusztítástól, az ugar tele szerb tövissel, az útmelléken fonnak az ürgék háborgatatlan oduik szája előtt. A ház előfalán a mult tél óta, mely nagyon nedves volt, s a háztetőket nyomta a magas hó, egy nagy repedés támadt, mintha meg akarna rajta osztozni férj és feleség. Hanem az ajtókról le volt törülve minden írás annak a bizonyságául, hogy megint nincs itthon az asszony, a correspondentia félbeszakadt, s a konyhaajtó küszöbét benőtte valami sárga gomba csoportostul.

A háziúrhoz vezető ajtó, (megjegyzendő, hogy sajátszerű építési móddal volt a ház szerkesztve: külön ajtaja volt a háziúrnak, külön a konyhának, hátul megint egy a kertbe kimenetelhez, a padlásra is kívülről jártak fel lábtóval, sőt még a kályhákat is mind kívülről fűtötték, azoknak az ajtajai is a szabadba nyiltak,) tehát az ajtó nem volt bezárva: azaz hogy be volt csukva kilincscsel, de úgy, hogy azt nem lehetett kinyitni, ha csak valaki nem tudta a fortélyát. Leon már tudta. A tenyerével lenyomni a kilincset, ugyanakkor a hüvelykújjával a kilincs nyelénél fogva felemelni az ajtót, a vállával egy kicsit fölfelé tolni, aztán a térdével egyet taszítani rajta; akkor aztán kinyílik. Életrevaló anglus pátenst kérne az ilyen találmányra.

E betörés által Leon egész véletlenűl lephette meg a háziurat, mivelhogy a szobába nyíló ajtó helyét még egy szennyes lepedő képezte nyáron, a minek egyik oldalán úgy kellett bebújni. Jó az a legyek ellen.

Tukmányi úr ezúttal nem patienceozott. Még annál is hasznosabb munkát mívelt. Az asztala tele volt hintve búzával, s ő abból szemelgette ki a markába az egyes szemeket.

Mindenki tudni fogja, hogy a nagyon kizsarolt földben az a szokása a búzának, hogy rövid kalászt hajt, annak a szemei elnyomorodnak, hanem aztán egy-két szem akkorára megnő belőle, mint egy kicsi kávébab. Ilyen csodaszülötteit a búzaszemeknek szedegette össze saját terméséből Tukmányi úr. Volt már egy vékára való. Ott állt mellette egy zsákban.

Leon elkezdett hahotával kaczagni, mikor őt ebben a munkában meglepte.

– Oh te gályára való mintagonosztevő! Micsoda feloniában töröd a fejedet megint! Azt hittem, hogy a gazdászat az az egyedüli mesterség, a miben nem lehet komédiázni, s most látom, hogy lehet. Te most szemenkint kiszedegeted a feles termésednek gyönyörűséges remekeit a többi ocsú közül; – a búzák hydrocephalusait; felküldesz ilyen egy mérőnyit a bécsi világtárlatra, s szentül elnyered vele az elsőrendű arany medaillont valamennyi magyarországi mintagazdaság elől, s elviszik a hiredet Ausztráliáig! A hörcsök, mint búzatermelő!

Tukmányi válogatott benne, hogy nevetésre, vagy káromkodásra fordítsa-e a dolgot? Utoljára mégis csak nevetésre tért át.

– Bizony nagy ördög vagy te Napoleon, hogy kitalálsz mindent! Egyszerre kisütötted a mint beléptél, hogy mit csinálok én idehaza? Hát hiszen a németet bolonddá tenni: virtus. Hanem már most én is kitalálom, hogy mit csinálsz «te» énnálam?

– Vajjon mit?

– A szeretőd nyomát keresed. Azét a szép leányét, a kiről azt mondtad, hogy feleséged. Hahaha! úgy-e most én rajtam van a nevetés sora? No úgy-e most már te nem nevetsz?

– Igaz, szólt Leon elkomolyodva.

– De ugyan, hogy juthattál arra a gondolatra, hogy itt az én düledező vályogbarlangomban keresd a tündérednek a lábnyomát? Kérdé az emberkerülő, felhúzva a lábait a székre s a térdeit átölelte karjaival.

– Elmondom őszintén. A mint az első nyomot megtaláltam, így okoskodtam: Egy és két óra között volt az idő, hogy ő a kastélyt elhagyta. Hogy észrevétlenül eltünhessen, azt az időt kellett választania, a mikor még mindenki alszik. Kocsit nem fogadhatott magának a továbbmenetelre, mert a fuvaros elmondta volna, hogy hová vitte. Gyalog kellett tova mennie. És úgy sem az országúton, mert ott az éjjel minden órájában járnak-kelnek; megláthatják. Álútakon kellett menekülnie. Éjszaka egyedül nem mehetett, nem is ismerte a mellékútakat; nem is lehetett annyi vakmerősége. De a jól ismert úton idáig, a hol te lakol, eljöhetett. Te vagy az egyedüli ember, a kire rábízhatta magát. Vad állat vagy; de nem rossz ember. Haragban vagy az egész világgal, a mi körülötted lakik; de ő vele nem. Egyszer egy sárga rózsát is adtál neki.

Mást is adtam neki! Te azt nem is tudod. Mikor elvesztette a jegygyűrűjét, tudod, azt a kis vékony ezüst karikát: én találtam meg, én adtam neki vissza. Furcsa történet volt. Úgy még nem láttam embert sírni, mint a hogy az sírt; s még úgy nem könyörögtek király előtt, mint a hogy az könyörgött én előttem a gyűrűjeért. Meg is köszönte: olyan szépen, hogy a feleségemmel reggelig verekedtünk miatta.

– Köszönöm. Te voltál az egyetlen ember az egész vidéken, a kit ha felkért, kisérd el őt mellékútakon, erdőkön keresztül valamerre, bizonyos lehetett felőle, hogy magad kedvéből senkinek ki nem beszéled; míg azok, a kik őt keresni fogják, kérdezősködni fognak élőknél és halottaknál: egyedül te nálad nem.

– Ez már aztán az okos ember!

– Nem okos, csak szerelmes.

– Így kitalálni, a mit nem látott, nem hallott! Mintha csak itt lettél volna. Szórul-szóra azt mondta, a mit te. Kivéve, hogy vadállatnak nem nevezett. No hát már most mi kell?

– Mondd meg, hogy meddig kisérted el őt?

– De megtiltotta ám, hogy valakinek elmondjam.

– De én nekem?

– Téged sem vett ki. Mit tudom én, miért szökött el? Hát ha épen te előled szökött? Hogy nem lopott, azt tudom, mert semmi batyúja nem volt.

– Pfuj, ember!

– No hát én nem tudhatom, mi vitte el innen? Én nem kérdeztem semmi titkát. Aztán tartozom én neked valami barátsággal? Kaptam én tetőled valaha valami egyebet, mint ütleget? Szeretem látni, hogy végre valahára neked is fáj valami. Csak sopánkodj, csak panaszkodj: az fog nekem tetszeni nagyon. Ennyit sem tudsz meg tőlem. S ha úgy bánsz velem, mint egy haramia: parazsat raksz a hátamra, még akkor sem csikarsz ki belőlem semmit. Úgy-e most én nevetek? hehehe! – Hízelkedjél hát egy kicsit no! Mondd, hogy «kedves palatinuskám. Édes jó Palkó czimborám. Szeretlek én téged nagyon»; tudod, mint akkor – Gezetlenben.

– Úgy? No hát áldjon meg az ég, mondá Leon, s azzal felmarkolt egy csomót a kínnal termő buzakalászokból s azt a zsebébe tette s azzal indult kifelé.

– No, no, Napoleon! kiálta leugorva a hintázott székről a vadember. Mit akarsz a kalászaimmal, no ne bolondozz! Bizony kitelik tőled, hogy elviszed magaddal Bécsbe, s odatűzöd az én buzám közepébe czímernek. No gyere vissza: add ide, kérlek. Megmondok mindent, a mit kérdeztél, még többet is, látod, ha megigéred, hogy nem árulod el a búzámnak a titkát senkinek. No: szavadat adod rá, hogy nem szólsz felőle a komiténak?

– Ott sem leszek már akkor.

– No, jól van hát: gyere vissza. Ülj le. Ide az ágyra, ne arra a székre! Kijár a lába: összetörik alattad. No hát elmondok neked mindent. Csak rakd ki a zsebedből azokat a kalászokat. Mind kiraktad? egy sem maradt benn? Fordítsd ki a zsebedet: nem hiszek neked. De ki ne ird az újságba, hogy mit láttál. Hát hiszen most már úr vagy, csak nem foglalkozol komisz újságirással többet? No hát még többet is megmondok, mint a mennyit kérdeztél. Egészen útba igazítalak. De aztán el ne árulj. Mondd, hogy «bizony Isten!» – «Fujd ki» Isten nevét! – Hát én elkisértem Livia kisasszonyt az új erdőn keresztül. Haj de sebesen tud járni! Igazán mondom, majd a nyelvemet vetettem ki, hogy lépést tudjak vele tartani. Az egész úton nem szólt semmit. Nagyon ügyelt rá, hogy az út melletti füvön járjon, bizonyosan azért, hogy a homokban elárulta volna azoknak a picziny czipőknek a nyoma. Az etelvári indóházig kisértette velem magát. No de most már többet is megmondok neked. Pedig csak ennyit kérdeztél tőlem. De hogy lássad, milyen jó barátod vagyok! Pedig te mindig mortifikálsz engem. No hát halld meg. Az indóháznál ő maga leült kivűl a padra: nekem ide adta a tárczáját s azt mondta, hogy menjek be és váltsak neki jegyet a harmadik helyre. Ha ő maga megy, először is megnézik azért, mert olyan szép fiatal leány, a ki egyedül utazik, másodszor meg azért, mert aranynyal fizet. Nem volt a tárczájában egyéb, mint arany. Ő azt bizonyosan születésnapi emlékül kapta s úgy rakta félre, vagy az apjáról maradt rá. Tizennégy arany volt a tárczájában. Épen kiüt. Négy esztendős volt, mikor a kastélyba hozták, s annak tizennégy esztendeje. Én váltottam neki jegyet. Megmondta, hogy hová: de elébb megesküdtetett rá, hogy ezt senkinek el nem árulom. Nem is árulom el. De arra nem esküdtem meg, hogy a vasúti jegynek az árát is titokban tartsam. Azt hát megmondom neked. Harmadik helyre váltott jegyért visszakaptam két aranyból épen ötvenhét krajczárt. Az aranyat számították akkor 5 frt 39 krajczárba. Már most ezzel kitudhatod az etelvári állomáson, hogy micsoda utolsó állomás az, a hová ezelőtt huszonöt nappal 10 frt 21 krajczárért adtak egy III. osztályú jegyet?

– Köszönöm! mondá Leon; megölelte a vad embert és elsietett…

– Aztán te, gyere csak vissza. Még valamit mondok. Hát látod, nem bolondságból szedegetem ám én szemenkint azt a búzát, hanem értsd meg a dolgot. Nem akarom én a juryt bolonddá tenni, meg egész Europát. Annál becsületesebb ember vagyok. Hanem hát azt hallom, hogy a herczegnőt az a te Alienorod akarja elvenni. No ha a herczeg meghal s rászáll a birtok, akkor az én jószágomat okvetlenül megveszi. No már most: egy olyan gazdaságért, mely a világtárlaton kitüntetést kapott, az embernek méltán lehet többet követelni. Érted? Ő nem ért hozzá. Aztán sok pénze lesz. Idegen is. Nekem meg jól fog esni. Hát ez már csak igazság?

Megczáfolhatatlan igazság volt. Leon sietett odább.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az etelvári állomáson azt felelték a kérdezősködésre, hogy ezelőtt 25 nappal az akkori ezüstágió mellett 10 frt 21 krajczár vitelbér mellett nem lehetett más állomásra kapni III. osztályú jegyet, mint épen csak – Bécsbe.

A HARMADIK NYOM.

Most aztán nem volt elébbvaló dolga Leonnak, mint egyenesen Bécsbe sietni.

A helyi benyomások csodálatosan hatottak kedélyére. Előbb az élvezetek és izgalmak paradicsomából, a szajnaparti világvárosból rögtön a rézaljai vadonba, most megint a csendes, nesztelen vadonból egyszerre beleesett egy olyan nagy városba, a hol minden ember elvesztette a saját édes eszét s aztán szaladgált az utczán, hogy a másét megkaphassa.

Senki sem akart másról beszélni, mint háborúról. A kávéházban, vendéglőben az emberek háborút ettek és ittak; az utczákon háborúhíreket árultak, rettenetes hirlapokat, fejedelemnők torzképeivel; kiállhatatlan volt az utczánjárás. Mindenütt azt hallani, hogy ennyi ezer német, annyi ezer franczia esett el! A közönség ittas az embervértől.

Leon utálta már az egész világot. A magyar udvari kenczelláriába levén útja, felkerült a Stadtparkba, hogy kikerülje az utczát, a hol embertömegeken kell átfurakodni mindenütt, s senki sem beszél egyébről, mint ágyúról és mitrailleuseről.

Leon föltette magában, hogy senkinek sem fog a szemébe nézni, nőkre meg félre sem tekintett.

Egyszer azonban mégis csak kénytelen volt ascetai világtól megválását megszegni. Egy hölgy suhant el mellette gyorsan egy kis kutyával. Bécsben az a dicséretes rend van, hogy a ki kutyát akar magával hordani, az tartozik azt zsinegen vezetni. A fenn tisztelt ölebecskének nem volt oly sietős az útja, mint az úrnőjének, ő időt vett magának egy kis mellékkirándulásra s ezáltal a járszalagot Leon felé húzta. «Pamina!» hangzott erre a hölgy parancsszava. Arra meg aztán a vezető zsineg a visszatérő kutyácskánál fogva egészen Leon lábai körül tekerőzött s ő egyszerre meg volt fogva.

– Ah, madame, ez Bauernfängerei! szólt Leon hátrafordulva, de aztán mikor a sürű fátyol daczára felismerte a delnő arczát, örömtelten kiálta fel: «ah, madame Corysande! Ah la chère madame Corysande!»

A delnő nagy zavarba látszott jönni; a mit igyekezett álczázni az ölebecske miatti vesződséggel. A miniatur oroszlán most megint ettől a hosszú embertől megijedve, asszonya mögé futott s azt csavarta körül a zsinórral, s egyéb mindenféle indiscretiót követve el a toilettejével, utoljára a juponja alá menekült, onnan dugta ki a fejét, a mikor aztán nagyon vitéz lett s elkezdett Leonra ugatni.

– De Pamina! Pfuj Pamina! Légy illedelmes!

Leon aztán úgy egyenlíté ki a bonyodalmat, hogy leguggolt s addig hízelgett a kis fenevadnak, míg magához édesgeté. «Ah be kedves kis kutyácska! Ah milyen módos kis szörnyetegecske.»

Mikor aztán megkaphatta, felvette az ölébe s ezáltal tökéletesen foglyul ejté madame Corysandeot: kezében volt a kézi zálog.

– Majd én viszem a kicsikét, kegyed pedig kapaszkodjék a karomba.

– Dehogy kapaszkodom! Mit gondolnának az ismerőseim, ha meglátnának?

– Azt gondolnák, hogy én önnek az atyja vagyok. Mennyire örülök, hogy önt láthatom, édes jó Corysande!

– Hiszem, hiszem. Én is fölöttébb örülök. Hanem most sietős utam van. Ön is siet: látom. Isten önnel.

S azzal húzta volna a kutyáját Leon öléből.

– Oh énnekem semmi sietős dolgom sincs. Faczér vagyok. Elcsaptam magamtól a miniszteriumot. Ön járatlan a városban. Majd én elvezetem mindenüvé. Leszek Führer durch die Stadt. Parancsoljon velem.

– Köszönöm. Sehová sincs járásom. Szállásomra megyek.

– Oh, oda meg épen a legnagyobb örömmel fogom elkisérni.

– Nagyon megtisztel ön vele, uram; de kénytelen vagyok azt megköszönni. Egy magánosan lakó hölgy nem fogadhat el férfilátogatást.

Ez a nyilatkozat határozott tiltakozás alakjában volt fogalmazva.

Leon megállt, s erre madame Corysandenak is meg kellett állania, mert a kis kutya nála volt.

– Kedves Corysande! szólt, ránézve azokkal az igéző szép szemeivel, a miknek a bűvereje elé hasztalan huzogatá sürűbbre a delnő a fátyolát. – Ön nem lakik egyedül.

Madame Corysande a lábával toppantott, a mi nagy elhatározást jelentett. Már most félreveté arczáról a fátyolt, hogy egyenlővé tegye a küzdelmet.

– Ön meg akar engem sérteni?

– Madame Corysande sokkal jobban ismeri félénk természetemet, mintsem föltehetné rólam, hogy én ilyesmit el merjek követni.

– Hát mit akart mondani? Kivel lakom én együtt?

– Egy másik kisaszonynyal.

Madame Corysande csodálkozva rázta a fejét s elkezdett a napernyő hegyével ismeretlen ábrákat rajzolni a kerti út homokjába.

– Ez már mégis valami varázslat! – Tört ki végre, s a helyett, hogy odább ment volna, leereszkedett egy kerti lóczára. Lenormand vetette ki kártyán? Vagy table moving kopogtatta ki? Ki utasította önt a nyomába?

– Tehát ott van önnél! kiáltá hevesen Leon, s mielőtt meggátolhatta volna madame Corysande, megcsókolta a kezét.

– Igen. – De hogy tudott ön a nyomára találni?

– Oh mondja: hogy van ő? hogy él? mit csinál? mit szenved?

– Legyen nyugodt: ő egészséges; egész nap dolgozik, munkája után él és – nem panaszkodik.

– Munkája után él? És minő munka az?

– Azt nem mondhatom meg önnek. Kézi munka. Tiszteségesen fizetik. Nem szenved szükséget. Nálam olcsó szállása van, azt sem fogadja el ingyen. Minden szivesség, a mit tehetek neki, abból áll, hogy munkát keresek a számára, boltról-boltra járva.

– Oh az ég áldja meg önt ezért, kedves Corysande! De hát nem engedi meg nekem, hogy őt lássam?

– Természetesen, hogy nem. Ön ismeri az előzményeket; hisz megírta önnek. Azt is fogja ön tudni, hogy én kegydíjat húzok a herczegi családtól. Ha megtudnák, hogy a szökevénynek én adok menedéket, könnyen megvonhatnák azt tőlem. Ön nem ismeri Rafaela herczegnő bosszuálló természetét. A sértett büszkeség kegyetlenebb a vért szagolt oroszlánnál.

– Édes jó Corysande, kérem szépen! ne traktáljon engem Lemouton grammairéjéből való frázisokkal, a mikben maga sem hisz. Ön nagyon jól ismeri Rafaela herczegnőt. Az bizony mindent elkövet, hogy eltünt kedvencze balsorsát enyhítse. Az angyalok boszúállók, a hogy a biblia ismerteti őket; de Rafaela jobb az angyaloknál. Ő miatta nincs ok elrejtőzni.

– Jó! tehát semmi hímezés-hámozás. Nem az angyalok miatt, hanem az ördögök miatt van ok elrejtőzni.

– A kik közé tartozom én magam is?

– Sőt különösen és kiválólag ön miatt.

– Madame Corysande. Én legkomolyabb szándékkal jövök.

– Jól van, jól van. Ugyanezt mondta ön annak a másik három leánynak is, a kiket megajándékozott a zea mais havannensis bajuszával. Ne féljen ön, egy férfi sem kezdi azon, hogy «kisasszony, én igen tréfás szándékkal jövök önhöz». Azért kérem, tegye le a kutyámat; – nézze, milyen szép szőke hölgy megy amott! majd elnyeli önt a szemeivel: szaladjon utána.

– Madame Corysande! Én most olyan kedvemben vagyok, hogy ha megharagítanak, nem kimélem a bölcsőben fekvő csecsemőt sem! Ha ön nekem meg nem mondja, hol lakik s oda nem enged menni, én fogom önnek a Pamináját s belehajítom a Dunába.

– Menjen! ön bolond marad teljes életében! A legünnepélyesebb pillanatokban sem tudja a bohóczkodást megtagadni. Ereszsze el azt a kutyát, mert sírni fogok.

Leon csakugyan látta, hogy madame Corysande orra már hajnalodni kezd, hát inkább letette az ölebecskét melléje a padra, ki nem szünt meg, assszonya csitító keze alatt is, folyvást morogni rá.

– Ha ön bolondozik, majd én is tréfálni fogok: nézze, ott jön felénk egy Schutzmann s emlékezzék Blasel couplettjére.

– «Ki Stadparkban udvarol: Börtönbe vándorol!

– Nem, hanem a másik: «Ki vén szűz után kóborol: Börtönbe vándorol». Beszéljen okosan.

– No hát mi czélból akarja őt tudósítani ittlétéről?

– Ismétlem, hogy a legkomolyabb czélból. Nőmmé akarom őt tenni. Becsületemre mondom.

– Kedves Leon! Hogy mondhat ön ilyet? Ön oly okos ember. És nem gondolja meg azt, a mit kimond. Hisz épen ez az, a mi a lehetetlenségek közé tartozik. A herczeg Liviának gyermekkorától fogva jóltevője volt: önnek pedig egyedüli igaz pártfogója volt a földön. A herczeg nem tudott arról semmit, még csak sejtelme sem volt róla, hogy önök egymást szeretik. Azt hitte: Livia egy gyermek, kinek lelkét nem tölti be semmi ideál. Nemes nagylelkűség volt tőle, kezét az elhagyott árva gyermeknek felajánlani. S ha Livia egy olyan közönséges lélek lett volna, a milyennek szeretnek a férfiak minden nőt képzelni, azt mondta volna: legyen meg; a beteg férj úgy sem soká él, az ifjú özvegy akkor majd gazdagon kerülhet régi eszményképéhez; vagy ha még inkább az önök ízlése szerinti nő lett volna, még ezt a vesztegzárt se lett volna kénytelen maga elé szabni, hisz az élő férjet is meg lehet csalni. Ezt ön legjobban fogja tudni. – Nem így lett. Elhagyta a herczegi házat, hol az úrnői magas polczot nem foglalhatta el. És most azt hiszi ön, hogy rá fogja beszélhetni ezt a leányt arra, hogy: «gyere kedvesem, esküdjünk meg, aztán menjünk karöltve a mi jóltevőnk elé, mondjuk el neki, hogy mi komédiát játszottunk az ő tiszteletreméltó alakjával: cselt szőttünk a háta mögött; engedtük őt nevetségessé lenni rokonai előtt, kiknek nézeteit kikérte, mielőtt tudakozódott Livia szive után s csak akkor tudattuk vele, hogy ez a szív már nem szabad!» Képes volna ön a herczeg szeme elé kerülni, Liviával, mint feleségével a karján? – Nem, uram; önnek nem lehet Liviát nőül venni, a míg a herczeg él!

Mindez megczáfolhatlan igazság volt, s hogy Leon mindeddig nem gondolt erre, azt csak az mentheti, hogy a szerelmesek, mikor egymástól elszakadtak, az egész kettőjük között eső világot nem látják.

– De hisz ez szörnygondolat! Oly helyzetet alkotni, a melyben én kisértetbe legyek hozva, hogy jóltevőm haláláért imádkozzam!

– Ön nem fogja azt tenni: hanem várni fog türelmesen. Gondolja, mintha valami nagy bűnt követett volna el, s most azért el volna itélve ennyi és ennyi esztendei fogságra. S ilyen bűnt követett is ön el, s ezt a büntetést meg is érdemelte érte. A komédiajátszás volt a bűne. Az, hogy igazi szerelmét úgy eltitkolta, hogy azt hazudott csapodársággal úgy elálczázta, hogy mindenkit megcsalt vele. Ha ön csak egy elejtett szóval gyaníttatta volna ezt a herczeg előtt, ha őszintén megvallotta volna neki, atyja helyett atyjának, hogy Liviát szereti, hogy őt magának eljegyezte: ha ön csak egyetlen egy irott sort adott volna Livia kezébe, a mivel az Rafaelának szemérmesen eldicsekedhessék, ez a balhelyzet most nem állt volna elő.

Leon homlokát verte tenyerével.