Part 13

– Egy harmaddal többet ér ma ez a birtok, mint tavaly ilyenkor; mondá kiérdemelt büszkeséggel a derék gazda. S aztán még, nézze csak, nagyságos komám uram: az az árendás, az a Lőw Hirsch még a nyakamra jár s azt akarja, beszéljem rá nagyságos komám uramat, hogy adja el neki a birtokát; ád érte huszonhatezer forintot. Hát az apja lelkének? De el is utasítottam ám. Azt mondtam neki, hogy «elmenjen innen az úr!» De azt is csak úgy magamban mondtam. Talán csak nem haragudott meg érte.

Az asszony e közben megfőzte a vacsorát s már a konyhaajtóban leste a visszatérőket, a kiket messziről hivogatott haza a jó friss rántásszag. Meg volt már terítve az asztal mindhármuk számára.

– Hát az apróságok? Kérdezősködék Leon.

– Dejsz azok már rég megvacsoráltak, le is fektettem őket. Nem néz be hozzájuk? Hogy feküsznek egy csoportban?

– Dehogy nem!

Leon behagyta magát vezettetni a hátulsó szobácskába, a hol az ifju ivadék éji tanyája volt. Négy ágy egymás széltében-hosszában és abban nyolcz gyermek: a legkisebb még az anyjánál hál. Nyolcz szöszke gyermekfej egymáshoz bujva, karjaikkal összeölelkezve. Egy-egy consortium még osztozik nyugtalankodva a közös területen; más már elkülönözte a gazdaságát s egyik fejtől, másik lábtól telepedett meg. A kis Erzsike még alva is markában tartá a szép albumtokot, s almapiros arczát ráfekteté annak a csodaszép asszonynak a képére.

– No nagyságos komám uram, látott-e már seregélyfészket? kérdezé a gazda atyai büszkeséggel.

– Bizony sokan vagytok édes magzatim, sóhajta fel a menyecske; nagyon is nagy Istenáldás!

– Ne vétkezzél asszony; feddé őt a férje, mert bizony meghallja az Isten!

– Hiszen mind az enyim, tudom én azt, s ha azt mondanák, hogy adjak oda belőle egyet: nem tudnám kiválasztani, hogy melyik hát a fölösleges, a kitől megakarok válni? de csak még is nagy dolog az, egyszerre kilencz darab kenyeret leszelni; aztán mikor egyszerre így kilencz pár czipő van sorba rakva a padkán!

– Lásd, a szomszédnak, az oláh zsellérnek, a ki napszámból él, még egygyel több van; annak tíz van; még sem esik kétségbe. A mult őszszel híttam napszámba; nálunk dolgozott máskor; most nem fogadta el, azt mondta: «nu me tieme da járma». Nem félek a téltől! Termett a kertjében negyven darab tök, s ő kitelelt tíz gyermekével negyven portiron tökön. Nekünk pedig adott az Isten kenyeret bőven. Felneveljük őket; s ha megnőnek, mind megkeresi ez a maga kenyerét.

A menyecske végre mégis azt az egy szempontot nem engedte elvitatni magától, hogy az mégis illetlenség ennyi gyereknek lenni egy háznál, s hogy az a szülőknek egy cseppet sem válik a világ előtt becsületére. Egy leány, két fiú, az a legillendőbb. A mit azonban a családapa alaposan megczáfolt a bibliából: «lám Jákob pátriárkának tizenkét fia volt, s ki tudja hány leánya?» – «De volt ám annak két felesége is.» – «Kettő együtt se volt olyan derék menyecske, mint az enyim».

Leon csendes gyönyörködéssel hallgatta a házastársak évődését a felett, hogy minek ilyen sok az örömből!

Éjjel arról álmodott. Csakhogy magát látta a helyükben és azt az eltünt kedvest. Ők lakták ezt a házat. Ők voltak itten olyan boldogok. Ő szelte a kenyeret, s nem volt se vége, se hossza az érte nyuló kis kezeknek.

A hajnali kakasszóra felébredt. Rögtön felkelt, felöltözött; vállára vette a puskáját. Azt hitte: ő az első felkelő a háznál. De biz a komája már szemközt jött rá az istállóból s a komaasszonya már meg is fejt akkorra.

Ő nem szokott itt kávét reggelezni. Egy hörpentet papramorgó, s hozzá egy darab paprikás szalonna jó rozskenyérrel: ez illeti meg a gazdaembert.

Leon azt mondta, hogy megjárta az erdőt.

Komája figyelmezteté, hogy a cserkészéshez vigye magával a kopót. De Leon ellenkezőleg azt hagyta, hogy a vadászkutyát zárják el, hogy utána ne menjen; rőt vadra e hóban nem szabad vadászni, a puskát csak azért viszi magával, hogy véletlenül medvére is bukkanhat.

– Bizony most sok málna termett s lejárnak rá a maczkók nyalakodni. Külömben dúvadra sem érdemes most vadászni, mert megy a szőre, s tele van a bundája ilyenkor zsellérrel.

Nem is vadászni ment be az erdőre Leon. Hanem keresni az emberhangtalan magányt. Régi jó ismerőse volt ez a vadon erdő. Jobban helyretalált benne, mint egy főváros utczatömkelegében. Tudta itt a dörgést. Merre van a rigók, fülemilék nagy operaháza? hol tartja a süket fajd nagy belépti dijjal megszerezhető előadásait? melyik boulevardon járnak le az igazi «őzikék», karcsú termeteiket kaczérkodva fitogtatni? melyik völgyben van Isten virágos kertje, terítve fejedelmi üzdék orchidæáival, turbán liliomával? hol van medve ő nagyméltóságának nem minden paraszt számára hozzájárulható rezidencziája? Hol adják a legpompásabb pezsgőt: a sziklából töltve? igazi carte blanche! fölötte a hársfák összeborulnak, most virágoznak épen: igazi, «maison d’or». S hol van a legnagyobbbszerű szinház, melynek diszítményeit őshegyek képezik, a háttérben kéklő havasokkal s lenn, a nagy szinpadon emberek játszanak – igazi életet. Ez a nép szinháza. A mélyen fekvő völgy népe előrenyomulni látszik szántóföldeinek zöld, sárga, barna sávjaival, mind nagyobb tért foglalva a vadontól s hódítása terét gunyhókkal őrzi, és a vad patakot mederbe szorítja, malmot, kallót rak rá, szolgálni kényszeríti. A hegyoldalakban vágott faderekak hevernek elszórva, télen készült épületfa; a bokros irtványok közt fehér pontok mozognak, legelésző tehenek, kecskék. A zöld réten fehér gondolatjelek látszanak vonva. Ott vásznat fehérítenek. A napsugár maga is dologra van fogva. Minden dolgozik itt ebben a nagy theatrumban, a hol egyedül komoly minden, a hol nincsen komédia!

Az erdők mélyében volt egy ismerős hely, a mit «Monostor»-nak híttak. Ez volt Leon gyermekkori kedvencz tanyája. Egy laktalan völgyet elzáró sziklafal fölött egy hosszan és szélesen elterülő fensík, három oldalról körülvéve ősrengeteg födte hegyhátakkal. Egy része málnabozóttal benőve, másikon rengeteggé felsarjult mogyoró gesztje, tíz öles egyenes sudarak, sürűn egymás mellett, mint egy nádas. A sötétzöld háttérből tűnik elő a monostor romja, hajdan carthausiak menhelye; most mint egy óriási virágedény tele colossális virágokkal; százados hársfák nőttek ki a kemény gránitfalu palota udvarából, s a párkányon túl szoríták az odafészkelt som és bangitabokrokat; a góth ablakokon kihajlik a páfrány hosszú szakálával, s a repkény felkapaszkodik hozzá, belefogózva a művészi faragványokba, s az egykori selyemtermő ültetvény, a krepin, miből a hajdani lakók harisnyákat szőttek, elvadultan fogja körül a lehullott romokat, s testszin virágfürteivel betakarja a felfordított oszlopfőt. A fensík kert volt hajdan: a gyümölcsfák kivesztek már régen. A cseresznyének, megynek csak a vadja díszlik, apró édes gyümölcsével madársereget örvendeztetve, de még a régi hársfák számlálják az éveket, elültetőik halála után. Most épen teljes virágzásban vannak. Ilyenkor a hársfa az erdők királya. Csupa arany és méz! tündéri illatuk betölti a völgyet. Lombjaik sátora zeng a méhdöngéstől. Azok a te méheid Leon! milyen messze eljárnak, hogy hazahordják számodra a mézet!

Annyiszor tette azt Leon régente, hogy félrekapta magát a vadásztársaságtól, idejött, leheveredett a fűbe, fejét kezére nyugtatta s aztán bámult és nem gondolkozott semmiről.

A helyet megtalálta újra; de gondolatai utána jöttek.

Valaki azt mondta neki egyszer: «a megbukott diplomata megholt ember».

Érezte már, hogy holt emberré lett.

Nem is sajnálta az elvesztett életet.

Ha az volt az élet, s ez itt a halál, a csere nem volna rossz.

Hát aztán a szegény halottak hogy élnek tovább?

Szabad-e még nekik örülni, tenni, venni, reményleni, ábrándozni – a másvilágon?

Miért ne, ha kedveseiket is magukkal vihetik oda?

De itt a göcs!

Hová lett az, a ki egész életének végczélja volt?

Elhozta magával rejtirásos levelét. Könyvnélkül tudja már s mégis kiteríti maga elé a fűbe s újra olvassa azt. Néha egy méh leszáll a levélre és segít neki olvasni azt; aztán odadong a fülébe, mintha elmondaná, hogy ő már megértette azt.

Mennyi lelki erő egy gyönge leányban! Hogy le tudjon mondani oly csábító fényes jövőről! Hogy el tudja hagyni azt az embert, a kit bálványozott addig, s a ki nem kivánt tőle egyebet, mint azt, hogy szeresse őt ezentul is, mint atyját; de viselje nevét, herczegi czímét. S azért cserébe kapja az élet minden kényelmét, a világ hódolatát, a becsültetést, mindent, a minek neve «szerencse». S ő elszökött az elől: hogy szerelméhez hű maradjon. Hová? Ki a kerek világba? Vitt magával nyomort, kétségbeesést, megvettetést, elfeledtetést. Semmi útbaigazító szó a levélben; semmi intés, hol keresse fel őt? Azt mondja, hogy kedvese magasratörő életpályájának ne legyen útjában: majd ha eléri azt a magaslatot, akkor, ha még emlékezni fog régi szerelmére, feltalálhatja őt.

Elérte már a mélyet!

De hogy fogja ezt Livia megtudni? A diplomatia halottait nem temetik el, nem prédikálják el, nem szegezik ki a fekete táblára a gyászjelentéseiket. Azokat igen csendesen takarítják el, mint a kivégzetteket szokás.

Hol keresse az eltüntnek legelső nyomait? Annak semmi rokona nincsen. Ha vannak is, rég elfeledték: megszokták benne az úrhölgyet látni, a kinek ő közöttük nincs többé semmi helye. Ott csak gúny fogadná és szidalom. Egy leányt, a ki elutasítja magától a szerencsét s azután megy a szegény emberek baját szaporítani. A kik ismerősei, azok előtt legfőbb oka van titkolni hová lettét. Mi lesz belőle a világban egyedül? Ha elhagyta jóltevőit, semmit sem vitt el magával: sanyarú munkával kell megszolgálnia kenyerét, hajlékát.

«S nekem van kenyerem és hajlékom!»

Nem talált semmi kiinduló pontot. Egész nap bújta a vadont, és faragott a keresztfiai számára malmokat bodzafából, meg kerekes gőzhajókat: hogy örüljenek neki, mikor haza megy.

Furcsa vadászat!

Már tizenkét napja volt, hogy ide temetkezett s még nem találta ki, hogy merre van az útja a feltámadásnak?

Párisból eljötte óta nem tudott a világról semmit. Ide hirlapok nem járnak. Mezei munka ideje van, a városba sem jár be senki, hogy valami hírt hozzon ki. Nem is törődnek itt azzal, a mi odakinn történik. A béke és háború csak annyiban érdekli őket, hogy ez utóbbi esetben drágább lesz a zab.

Annyit tudott neki mondani a komája, hogy megint itt járt a Lőw Hirsch, s még a lábán leakart foglalózni minden terményt; aligha valami nem lesz odakinn a világban; különben nem keresnék a rozsot, meg a zabot. De ő nem szokott a lábán eladni semmit. A termény csak akkor a miénk, a mikor már a hombárban van.

A monostori hársfák elhullatták már virágaikat, s a méhek nem jártak ki többé Leont körülzsongani. S ő még találgatta a maga rejtélyének kulcsát a vadonban.

A kezdő szó az, a minek kitalálása oly nehéz!

Emlékezet, képzelem, ítélő tehetség egyesíti működését, hogy azt megtalálja. Kik voltak ismerősei? minő volt jelleme? az idő, a helyzet, melyben lakhelyét elhagyá? Minek lehetett és minek kellett megtörténni? Minő helyrajza van Etelvár környékének, hogy azon egy magános úrhölgy keresztül bujdokolhasson, a nélkül, hogy valaki észrevenné menekülését? Kire lehet gyanakodni, hogy eltünését valamivel elősegítette és aztán nem fedezte fel a herczegi családnak, mikor látta, hogy az keresteti?

E töprengés oly lelkiállapotot idézett elő nála, a midőn az ember képes magát arról a helyről, a hol van, áttenni messze oda, a hol lenni akar: egy képzelmében meglátott alakot követni, csak álomban lehető szökésekkel; nem törődve térrel és idővel.

Vadásztáskáját ledobta a fűbe, puskáját odatámasztá a fához, s maga odafeküdt a fa tövébe, fejét a mohos gyökértörzsre nyugtatva.

A sürűben csörtetés hangzott. A mogyorógesztből egy őz-suta jött elő, kis őzgidójával. Az anyaőz megállt a síkon, orrlyukaival szimatolva; a kis baboshátú gödölye körültánczolta az anyját, keresztülbujkált a hasa alatt s felszökelt a fejéhez.

A monostor romja mögül csergedezett elő az ősforrás, mely nefelejtsszegélyes medrében a fensík párkányáig kígyózott, s onnan omlott alá a völgybe, hulltában vízporrá törve.

Az őz eljött a patakig, lehajtotta a nyakát és ivott belőle. Azután átlépett a patakon, nyifogó rigyetéssel csalogatva maga után játszó ünőcskéjét.

Leon gondolá magában: «én nem vagyok itten: ez az állat nem lát engem. Én ott járok, a hol megtaláltam azokat az apró, keskeny lábnyomokat a homokban s követem őket lépésről lépésre».

Az őz eljött odáig, a hol a vadásztáska le volt dobva a fűbe. Azt körülszaglászta s aztán leült mellé és megszoptatta a fiát; maga az alatt kérőzött csendesen. Abban a táskában sohasem volt elejtett vad, különben az őz elfutott volna a szagától.

– Én nem vagyok itten!

Az őz azután egyszerre csülökre kapott, megnyalta a gidójának a nyakát, meg az orrát s csendesen ellépegetett a hársfa mellett; annak egy oldalhajtásáról letépett egy levelet, a másik levél odahullott Leon arczára: úgy tetszett, mintha a vad állat merőn oda nézne nagy gránátszemeivel, a hol Leon fekszik s nem látna ott semmit.

– Én nem vagyok itten.

Dehogy lőtte volna meg ezt az őzet. Pedig akkor a gidóját is elfoghatta volna s milyen örömet csinált volna vele otthon a keresztgyerekeinek!

A helyett fogott egy sündisznót az útban, mely kitévedt a gyepre, azt a zsebkendőjébe kötötte s azt vitte haza nekik.

Seregély uram nagyon csóválta a fejét: «furcsa vadászat ez! Egész nap odajár s egy sündisznót hoz haza!»

Hozott az mást is.

Behítta a szobájába a komáját s azt mondá neki:

– Seregély komám; eredj át ahhoz a Lőw Hirschhez holnap reggel s mondd meg neki, hogy tisztelem: ha rögtön pénzt tud adni, eladok neki mindent, a mi csak eladható termény lesz az idén; de azonnal.

Seregély koma nagyon megcsóválta erre a fejét.

– Jaj, nagyságos komám uram! Ez nem jó üzlet. Nincs annál nagyobb uzsora, mint a mit az fizet, a ki lábán álló termésre veszi fel a pénzt.

– Szükségem van rá, jó Seregély. Mulhatlanul kell s ilyenkor nem kérdezi az ember, hogy mennyibe kerül a pénz? csak kapható legyen.

– De hát édes nagyságos komám uram; micsoda önnek az az egy pár ezer forint, a mit így kiszoríthatunk? mikor úgy hentereg a pénze mindenfelé, mint a polyva.

– Pénzem? Nekem? kérdé Leon, nagyot bámulva.

– Hát persze pénze. Hiszen csak én is megtudom külömböztetni a bankót a boros palaczkokról leszedett etiquettől; s engem még nem fizettek ki az aradi vásáron bankó helyett ócska sorsjegyekkel, mint az egyszeri oláhot. Mikor kipakoltam az úti bőröndöt, itt egy csomó százas esett ki a csizmák közűl, amott egynehány bolond ezeres repült elő a fehérneműkből, egy marék idegen bankó, a milyent én sohasem láttam, csak úgy oda volt gyűrve a papirosok közé. Én azt mind szépen rendbeszedtem s bezártam az íróasztala fiókjába. Ott van a kulcsa a zsebében. Ha pénz kell, hát csak négyet kell önnek lépnie, s ott van: belemarkolhat.

Leon úgy érezte magát, mintha főbe ütötték volna,

Ez a pénz, a mit a vas kakadutól kapott. Erre nem is gondolt.

Egész testét elállta a hőség.

– Jól van Seregély. Ne menj hát Lőw Hirschez. Csak most hagyj magamra.

Mikor aztán egyedül maradt, akkor elkezdett, mint a verembe esett vad kis szobájában nyugtalan léptekkel alá s fel járkálni.

Erre az egy dologra az egész idő alatt nem is gondolt.

Hogy ő egy nagy összeg pénzt kapott rendelkezésére, a mivel egy fontos diplomatiai küldetést kellett végrehajtania. E pénzt felében ő már ki is adta: hanem aztán félbeszakítá az egész küldetését. Ott hagyta a rábízott munkát kárbaveszni s búcsút vett a kapufélfától.

Hát hisz erre tökéletes joga volt. Azt mondhatta a magas diplomatáknak: én nem játszom nektek komédiát többé, gyújtsátok fel a világot, ha nektek úgy tetszik; én megyek haza, a Jónás töklevele alól nézni a világot.

Hanem akkor azt a pénzt vissza kell adni annak, a kitől kapta. Még pedig nemcsak azt, a mi megmarad belőle, hanem azt is, a mit elköltött. Az elköltött részre ugyan azt mondhatná, hogy «jöttünk, mentünk száz forint, ettünk, ittunk száz forint, összesen háromszáz forint!» de Leon nem abból a fából volt faragva!

Meghalatni magát: azt igenis megengedi; hanem hogy azután még a halott fejére egy sírkövet is oda tegyenek, s arra ráírják, hogy itt nyugszik az, a ki elköltötte a számlálatlan pénzt, a mit a bizalom kezébe adott, aztán nem tette meg érte, a mi rá volt bízva; mint sokan mások, a kik lomtárba kerültek, azt nem engedi magával elkövettetni ez a halott!

Vissza fogja adni azt a pénzt annak, a kitől kapta. Annyit, a mennyit kapott. – Ha az utolsó ős apai viskó utána megy is.

Egész éjjel nem feküdt le. Számolt.

Rátért, hogy most már neki okvetetlenül fel kell mennie Bécsbe. A vas kakadunak vissza kell adni azt a pénzt; még pedig a saját kezébe, minthogy a szállását annak senki sem tudja; az eredeti kútforrást pedig, a honnan e pénz jött, ő maga nem ismeri.

Útközben aztán még két dolgot kell elintézni.

Rendbehozni a dolgot Lőw Hirschsel.

És felkeresni azokat az útbavezető nyomokat a homokban.

De most már aztán se kenyér, se hajlék.

Isten hozzád utolsó menedék: ős apai telek! Mézhordó méhek. Menedékadó magány!

Azért még is fel kell őt találni! Nem ember az, a ki azon aggódik, hogy mi lesz belőle, ha magáévá tesz egy nőt, a kit szeret, mikor már semmije sincs a világon, csak ez az egy nő!

Még virradat előtt felkelt, kiment az istállóba és befogatott.

Ezúttal csakugyan megelőzte a komáját a felkelésben. Az már csak akkor jött ki, mikor Leon útrakészen állt előtte.

– Hová, nagyságos komám uram?

– Fel Bécsbe. Sietős dolgom akadt.

– Reggeli nélkül? Az asszonytól se vesz búcsút? Csak addig várjon legalább, míg felköltöm a gyermekeket.

– Nem. Ne költsd őket. Nem akarom őket látni.

Azután odahajolt komája vállára s azt sugá neki:

– Hogy meg ne lepjen a hír: halld meg saját magamtól. Útközben betérek Lőw Hirschhez s eladom neki a birtokomat.

Azzal felugrott a szekérre és elhajtatott. Hátra se nézett többet.

Szegény Seregély, mint a kit szíven szúrtak, támolygott vissza a szobájába; ott leveté magát a négy ágy közé, hol gyermekei aludtak és sírt keservesen.

AZ ISTEN SZOLGÁJA ÉS AZ ISTENTAGADÓ.

Két óra alatt meg volt az alku Leon és Lőw Hirsch között, Zárkány Leon eladta utolsó birtokát, ősei bölcsőtartó házát: végső menedékét.

Bolond ember volt! Inkább meg tudott válni utolsó vagyonától, mint hogy azt a kicsiny kis foltot eltűrje a jellemén. Pedig hiszen olyan kevesen tudnának róla: alig vannak ketten, hárman beleavatva a dologba, hogy ő pénzt kapott valami titkos politikai feladat kivitelére s aztán abból nem lett semmi, a pénz meg elkallódott. Hány ember tett már így! A ki ezért mégis gavallér ember maradt. Hiszen nem kérné tőle senki számon. A kik tudják, se mondják a szemébe. Csak épen azt teszik, hogy mikor a neve valahová fel van írva, azt keresztülhúzzák s átlépnek rajta. Épen csak a beavatott körökben suttognának felőle, azok is csak nagy titokban: nyilvánosan senki sem vetné a szemére. Ott meg, ha zsinorozná ez a dolog, nem volna kénytelen megjelenni.

Hanem hát bolond ember volt no! Inkább eladta fészkét, csakhogy kigombolt mellénynyel járhasson a világban, s ne legyen kénytelen senkinek a tekintete előtt lesütni a szemeit.

Délben már zsebében is voltak a váltók, a mikkel őt Lőw Hirsch kifizette; – pénzzé tehetők Bécsben a nemzeti banknál, mihelyt megérkezik. Hiszen még marad neki valamije s kezdhet vele valamit. Most jó világ van; csak úgy terem a pénz, mint a gomba.

Éjjelre jutott el Dancsvárra. Itt hallotta meg először, a mi Párisból eljövetele óta a világban történt. Egy új szakasz a történelemben. A hirlapok akkor hozták a wörthi, weiszkircheni ütközetek meglepő hírét. Hihetetlen híreket, miket senki sem várt.

Mindez Leonra nézve oly véletlen, sejthetlen volt, mint a ki arra ébred föl álmából, hogy a mennykő beütött, s még nem tudja, hogy nem gyuladt-e meg a háza?

Tehát egészen diadalmaskodtak azok, a kiknek jelszava «harcz háború» volt.

Lázas izgalmat érzett, mely kergette tovább s nem hagyta egy helyben maradni.

Ő, a ki keletkeztében látta ezt a vihart, rettegett annak kiterjedésétől.

Most már egészen porrá törve érzé magát.

Most már két varázserő ragadta magával. Az égen a világégés tűzfénye, a földön eltűnt kedvesének lábnyomai: az üldözte, ezek vezették.

Sietett minél előbb szekeret kapni Etelvárra. A vasútnál másnapig kellett volna várakoznia. S az alatt megőszült volna. Szekéren éjjel is utazhatott.

Este volt, mikor Sipotán végigdöczögött vele a szekér. A házak falain még akkor is olvasható volt, a mit két év előtt a hazafiúi lelkesedés korommal, veres márgával nagy betűkben felírt: «Éljen Zárkány Napoleon, etelvári képviselő!»

Nem él az már!

Egy korcsmaszegleten Alienor kiáltványának romjait lobogtatta a szél. – Még is az győzött!

Másnap korán reggel megállt a szekere a prépost kapuja előtt. Leon sietett a főtisztelendő urat felkeresni.

Az már akkor a kertjében sétált s a szegfűiben gyönyörködött.

A mint Leont meglátta a hosszú kerti út végén, csaknem megijedt tőle; hanem mire az odaért, összeszedte magát s a régi bonhomiával kérdezte tőle:

– Hát te «nagy» ember, hol jársz itt ezen az alacsony földön?

Leon pedig egész komoly töredelemmel mondá:

– Gyónni jövök, atyám. Nagy bűnöm van. Én megöltem egy leányt. Megöltem az én szegény kis Liviámat.

– Tudom…

E szót szalasztá ki ajkán a prépost.

Erre Leon hirtelen megragadta a kezét.

– Akkor jó helyre jöttem.

– Már hiszen mindenesetre jó helyre jöttél, ha idejöttél. De mondd meg, hogy jutott eszedbe az a gondolat, hogy a kerek világon épen az én kapumat válaszd ki arra, hogy azon ezt a te kétségbeesett pofádat behozd?

– Lerí róla a kétségbeesés úgy-e? Sok nap, sok éjszaka hánytam-vetettem én ezt meg: míg utoljára ilyen számításra jöttem. Ő elhagyta jóltevője házát bucsúzatlanul; ő vallásos volt, s érezte, hogy nagy bűnt követ el, a mikor megbánt egy apát és egy testvért azért, mert egy nyomorultat szeret, mint én vagyok. Ezt ő nem vihette el a lelkén, a nélkül, hogy meg ne gyónta volna valakinek, a kitől lelki vigasztalást kaphatott. Ő az eltünése előtti órában idejött önhöz és meggyónta, miért szökik el?

A prépost félrecsapta a fején a camaorát erre a szóra.

– No már most elhiszem, hogy a szerelmesek clairvoyantok. Erre a gondolatra rajtad kívül nem jött senki. Kérdezősködtek fűtől-fától, madártól; csak az nem jutott eszébe senkinek, hogy engemet szólítson meg. Az én nyelvemet pedig kötve tartja a gyónás szentsége. És Rafaela herczegnő azt a parancsot adta Dumka úrnak, hogy addig a szeme elé ne kerüljön, a míg Liviát fel nem találta és míg nem gondoskodott róla, hogy valami úton-módon helyzetét tűrhetővé tegye.

– Tehát itt volt abban az órában, a melyben a kastélyt elhagyta.

– Ezt megálmodtad. De többet ne kérdezz tőlem, mert az gyónás titka! S annak bizonyságául, hogy ezt a titkot fegyverrel is kész megvédelmezni, felvett a kezébe egy gereblyét, pásztorbot helyett.

– Ha vétek az, a mit valaki meggyónt, mondá Leon, az igen is titok; de ő erényét gyónta meg.

– Micsoda? Hogy téged szeretni erény? Bűn és halálveszedelem az! De már is kivakkantottam valamit, a mit nem kellett volna. Non me inducas in tentationem!

– Csak egyet akarok megtudni. Hová ment ő? Ha vétkem van: hadd siessek azt jóvá tenni.

– Ha van vétked? De ha most elkezdenél térden állva járni, s úgy járnál utána, a míg rá nem találsz: még akkor se vezeklenéd le, a mennyit vétettél. Csak te keresd! Ez a te vezeklésed. – Nem tudom, hova lett!

– Isten parancsolja ezt a kegyetlenséget?

– Nem tudom, hogy hova lett! Nekem sem mondta meg. És engem ne vallass tovább. Tudod már, hogy nem vagy itten szolgabiró.

– Igen, de vendég vagyok s meg van írva, hogy «sacerdos debet esse homo hospitalis».

– No hát pap vagyok; vendégszerető vagyok. Mit adjak?

– Egy pohár vizet.

– Gyere velem a lugasba. Itt van, igyál.

Azzal odavezette Leont a szőlőlugasba, hol készen állt a friss víz és tiszta pohár.

A prépost maga töltött neki a pohárba.

Leon kiitta azt s akkor hirtelen azt kérdezé:

– Hány óra tájon volt itt Livia?

– Reggeli egy és két óra között; felelt neki a meglepett pap, ki nem vette észre a kelepczét.

Leon megcsókolta ezért a prépost kezét.