Part 12

Pompeia mosolygott. Arra gondolt, hogy vicomte de Brancardiernek még két nagy oka volt ily buzgalmat kifejteni az ismerősök házába betörésben. Az egyik az, hogy csakugyan félti a feleségét s gyanuja van Zárkány ellen, a midőn az a schwarze Péter selyemkendőjének ütlegeiből az első zsengéket kapta (mintha bizony a selyemkendő is, a néma beszéd is, nem azért adatott volna az asszonynak, hogy a gondolatait eltitkolja vele?). A másik ok pedig az, hogy vicomte Brancardier Alienornak is jó barátja. Aligha az nem bízta rá, hogy kémkedjék. – Csakhogy még nagyon korán jött.

Leont tehát csakugyan megtalálta.

Zárkány nem talált elég szavakat háláját kifejezni e nagy barátságért.

Az egész társaság összegyült körüle a salonban. Sokan voltak, a kik még soha sem láttak olyan titkos irásjegyű levelet.

Az ilyen levélnek egyik sajátsága az, hogy nyomtatásbetűkkel van írva, hogy a kézvonások el ne árulják azoknak iróját: legtöbbször német fraktur betűket használnak.

Leon maga elé tette a már felnyitva kapott levelet s elkezdte azt kibetűzni.

Egy kis idő mulva elkezdte a bajuszát, szakállát rágni. Nem ment sehogy a kibetűzés.

– Nem találom én ennek a levélnek a kulcsát!

– Az lesz a szép, ha önmaga sem tudja elolvasni.

Leon elővette minden tudományát. Kikereste tárczájából mindazokat a jelmondatokat, a mik szerint különböző időben leveleztek vele. Egy sem oldotta meg ennek a levélnek a titkát.

Végre hátrafelé lapozva, jegyzőtárczájában talált egy lapot, melyhez egy repkénylevél volt tapadva, azon a lapon volt egy jelmondat felírva: ezt ő valamikor egy szegény jó leánykának adta, a kit arra kért, hogy majd ha egyszer valami nagy bajban lesz, hogy kényszerüséggé válik ő hozzá levelet írnia, azt e mondat rejtélyével írja, nehogy el legyen árulva egy titok, a mit két szív őriz.

Livia!

Végig-végig borzongott az egész testén valami. Nagyokat dobbant a szíve.

Ő írta volna ezt?

E jelmondatot kisérlé meg alkalmazni a talányos sorokra.

És akkor aztán, a kik az arczára néztek, bámulva látták azt a változást, mely azon lassankint fokozódva végbement, a mint a levél szavait egyenkint kitalálta.

Elsápadt… Szemei merően bámultak az irott lapra… Ajkai reszkettek… Szemöldei összevonultak…

Most azt olvassa, hogy Rafaela mint kérte fel Liviát, hogy menjen atyjához nőül… A herczeg szereti őt… Rafaela már megnyerte rokonai beleegyezését a házassághoz.

Egy pillanatra a keserű öröm görcsös mosolya rántja félre ajkait.

És akkor, midőn Livia azt mondja: «de nekem nem kell férj, jólét, magas rang: én hű maradok te hozzád!»

Szemei egy perczig nem látnak a könytől.

S végül aztán ajkait összeharapja; arcza fakó lesz, mint az ón, és homlokán nehéz veríték gyöngyözik.

Mindenki látja azt, a ki ránéz.

Most azt olvassa, hogy Livia nem talál másban szabadulást, mint elszökni, elbujdosni széles e világba.

Óh ez a levél úgy összetörte a szivét. Úgy eltöltötte minden idegét fájdalommal.

Mit neki most Páris, minden szép asszonyával, mit neki most Európa minden császárjaival együtt?

– Nos, uram! Mi történt a világban? kérdé tőle a bübájos tündér.

– Semmi sem, princesse. Magán ügyem ez. Haza hínak.

– Nem mondtam? sugá halkan a szép Circe. S mit tesz ön?

– Haza megyek.

– Ah!

– Még ez éjjel.

– Ugyan? Még ez éjjel? Kérdé, s szép rózsaajkai a mint szétnyíltak, bosszúsan összeszorított gyönyörű fogsorai látszottak ki közülök.

Leon hangja egyszerre oly rekedt lett, hogy, nem lehetett megérteni, mit felelt rá. Tán épen szórakozottságában azt tette, hogy magyarul vett búcsut a franczia vendégtársaságtól.

Ekkor az asszony odalépett hozzá s oly arczkifejezéssel, melyben csalódás, gúny és düh volt egyesítve, monda neki valamit, a mit csak ők ketten értettek meg:

– Tehát ön lett a vas kakadu.

– Igen, madame.

Azzal bókot csinált s elhagyta a termet.

Vicomte de Brancardier az előszobában elfogta.

– De csak nem mégy el a nélkül, hogy elbucsuznál a követségnél és a miniszteriumnál.

– Úgy hiszem, meg fogja tudni magát vigasztalni eltünésem felett mind a nagykövetség, mind a külügyérség. Nincs időm őket meglátogatni.

– Vigasztalhatlan vagyok, hogy azt a fatális levelet épen én hoztam el neked, és épen most.

– Én pedig nagyon köszönöm azt neked, mondá Leon s forrón megszorítá a vicomte kezét. És aztán a mint az őt megsajnálta, (mert jó szivű volt), és megölelte, akkor Leon megcsókolta a vicomte arczát. – Mi magyarok csak azt csókoljuk meg, a kit szeretünk. Nagyon köszönöm ezt neked. Jót tettél velem.

Azzal sietett ki a házból. A vicomte egész a kocsijáig kisérte s aztán ő is elsietett a maga fogatán.

És valóban nagy oka volt Leonnak azt megköszönni; mert Isten keze volt e perczben a feje fölött s ugyan jól tette, hogy egy perczig sem időzött tovább e helyen! Mert abban a pilllanatban, a melyben az ő kocsija a hotel kijáró kapuján kigördült, mennydörgött be a Nornenstein Octavián kocsija a másik kapun, s ha az ott találja őt Pompeiánál, fia távollétében, holnap ő meg van halva.

Így pedig igen kellemes præcisióval ment össze minden.

Mikor Nornenstein Octavián fejedelem a bejelentő komornyik sarkára gázolva, utikabátban belépett Pompeia salonjába: kedves menye a kitörő öröm sikoltásával rohant a nyakába s csókot adott neki jobb és balfelül: mit Octavián fejedelem szépen visszaadott. Ott díszes úri társaságot talált együtt s meggyőződhetett felőle, hogy kiki párjával van: csupán Pompeia van egyedül. Az ifjú meny csupa szeretetreméltóság ipja irányában. Olyan jól illik neki a naiv duzzogás, mikor elmondja, hogy Alienor épen ma utazott el, a mit a papa bizonyosan nem tud; de már most itt kell maradnia, a míg Alienor vissza nem tér. Aztán nem beszélnek egyébről, csak Alienorról. Politikához, diplomatiához a messze útról jött hozzá sem juthat, mindig csak a boldog házas életről beszélnek neki, míg végre meggyőződik felőle, hogy fia messalliancet kötött ugyan, hanem azért példányszerű hű hitvestársra tett szert.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A TÜZAKNA FELLOBBAN.

Másnap korán reggel sietett főnökéhez Vicomte de Brancardier.

Ott talált nála egy idegen urat; de neki szabadalma volt mindenkor belépni a dolgozó szobájába, s azt az idegen urat, kivel főnöke beszélgetett, figyelembe sem vette.

– A várt fordulat megtörtént, mondá félhalkan főnökének.

– Hogyan?

– Monsieur Zárkány ama levélben rögtöni visszahivatását kapta meg.

Ez még nem bizonyítja a fordulatot. Lehet, hogy csak hely- vagy személyváltoztatásról van szó.

– Arcza mindent elárult. Tökéletes bukását lehetett olvasni róla. Elsápadt, mint a ki halálitéletét olvassa.

– Lehetett neki utasításul adva abban a levélben, hogy sápadjon el, mikor azt végigolvassa.

– Ajkai reszkettek, szemöldökei összehuzódtak.

– Oh uram; a diplomaták nagy komédiások; – térdei inogtak, fogai vaczogtak. Ez mind utasításában lehetett. Még talán könyezett is?

– Valóban a szemei megteltek könynyel.

– No mondtam úgy-e? Ennek én mind nem hiszek. Láttam én már ilyet.

– És rögtön elutazott még az éjjel.

– Még annak se hiszek.

– De uram! Itt hagyott egy félbeszakadt légyottot a legszebb asszonynyal.

– Igen? No már akkor elhiszem neki, hogy megbukott. Hadd mutassam be önöket egymásnak. «Vicomte de Brancardier», «duc de Nornenstein.»

Bizony legfőbb ideje volt. Vicomte Brancardier már épen meg akarta nevezni azt a szép asszonyt.

* * *

A mik ezután történtek a világban, azt följegyezték a krónikák minden napról.

Julius 9-dikén a franczia hadügyminiszter kinyilatkoztatá a kamrák előtt, hogy a hadsereg csatakészen áll.

Tizedikén gyorsfutár küldetett a nagykövethez Wildbadba, határozott utasításokkal.

Tizenegyedikén kimondatott, hogy Metznél tábort kell összevonni.

Tizenkettedikén a külügyminiszter kinyilatkoztatta a törvényhozó test előtt, hogy a nemzet becsülete van megsértve.

Tizenharmadikán nagy munkástömeg tartott meetinget Párisban – a béke érdekében s elhatározá a kormányt felkérni, hogy ne kezdjen háborút. A küldöttség nem fogadtatott el. «A béke a forradalom!» Azt mondták.

Tizennegyedikén a porosz király azt izente a franczia követnek, hogy «nincs több mondani valója».

Tizenötödikén megizenték neki a háborút. Tizenhatodikán a törvényhozók megszavazták a hadi hitelt és a hadsereg mozgóvá tételét kétszáznegyvennégy szóval «egy» ellen.

Ez elég volt egy hétre.

HATODIK RÉSZ. A VADONBAN.

A VADONBAN.

Egy huzamban Páristól a dancsvári állomásig, mely szerencsés végpontja egy magyarországi vasból csinált zsákutczának. Idáig Leon sehol meg nem pihent. A kábító vasúti «hajrá» alatt csak egy eszme foglalta el lelkét: nem is eszme, de zürzavara a gondolatoknak. Csak a dancsvári állomáson juttatá eszébe a legelső paprikás, hogy a földön jár. Ettől jutott az eszébe, hogy ő «sebes kutyafuttában» valami nagy dolgot elfelejtett: leköszönését benyujtani a főnökénél. Igaz, hogy Bécset elkerülte Gänserndorfnál, különben ott is eszébe juthatott volna.

A postás régi ismerőse volt, különben is hozzá kellett folyamodnia fogat végett, mely tovább vigye (ő vele egy társaságban készítették Dumka úr mulatságos extra lapjait). Itt irószereket kért, megírta lemondását s azt ötszörösen lepecsételve, átadta a postásnak.

– Itt a szekér? (Ez a szó bizonyítá, hogy semmiféle discursusnak nem szándékozik helyt állni.)

– Készen van igen is. Hanem egy alázatos kérésem van. Tetszik ismerni a Lőw Hirschet?

– Még mindig várom, hogyan eszi meg az egyik fele a másikat?

– Hát nem ette meg. Sőt inkább igen gazdag bérlő lett, s most, hogy az országgyülés kimondta az emancipatiót, jószágot keres, a mit megvegyen. Ott bérel nagyságod Szent-Ilonája mellett. Mindenfélével űzérkedik. Megvásárolja a láthatatlan dolgokat is, virtualitást, remélhető örökséget. Bankokat alapít a vidéken. Életbiztosításokat negocziál. Most épen a dancsvár-sipotai kiházasító egyesületet ütötte nyélbe. Már van kétezer férjhez menendő leánya, a ki ötven forint befizetésre a lakodalma napján ötszáz forintot kap ki. Hát ő is hazafelé térőben van, s azért könyörög, hogyha méltóztatnék őt hazáig magával vinni.

– Jó lesz, csak nagyon sok ferslágot ne hozzon magával.

– Csak egy utitáskája van, meg egy sajtos putinája. Hanem hogy nem házasítja-e meg a nagyságos urat az úton? arról nem állok jót.

Leon utitársa régi ismerős volt, ki rögtön sietett megujítani a régi jó barátságot; daczára annak, sőt épen azért, mert Leont most már nagyságolta.

– Nagyságos miniszteri tanácsos uram; mondá, mikor már egymás mellett ültek a kocsiban; nagyon rossz út van Kolongyáig, a hol én lakom, most csináltatta az útibiztos, azért a publikum csak az út szélén törtet, a közepére senki se jár kőzuzni; ha mindaketten elalszunk, a kocsis is eltalál aludni, szent, hogy belefordulunk az árokba. Azért legjobb lenne, ha az egész úton beszélgetnénk.

– Nagyon jó lesz tisztelt Löw Hirsch polgártársam; hanem oszszuk fel a munkát, a mikor kegyed beszélgetni fog, akkor én szundikálni fogok; mikor aztán kegyed fog szundikálni, akkor meg én fogok beszélgetni.

De biz a tisztelt polgártársra egész Kolongyáig nem került a sor a szundikálásban, mert azt az útat végigszundikálta maga Leon, s csak akkor ébredt, mikor a kolongyai bérlőlak előtt megállt a kocsi, s utitársa a putinával a hona alatt s a táskával a kezében bucsút vett tőle.

– Aztán nagyságos miniszteri tanácsos uram, a hogy mondtam: huszonhatezer forint mindenért összevissza. Aztán ne ijedjen meg a seregélytől. Alászolgája! Köszönöm alássan a kegyes grácziáját, majd egyszer megszolgálom!

– Jól lesz minden, tisztelt polgártársam, hagyta helyben Leon, s sejtelme sem volt róla, hogy őtet fenyegeti-e valaki huszonhatezer forinttal, vagy tőle remél valaki annyit örökölni? s hogy madár-e vagy ember az a «seregély», a kitől nem szükség neki megijedni?

Nem is törte rajta a fejét: volt annak gondja most elég,

Kolongyától az ő Szent-Ilonájáig aztán változik az út: a forró nyári nap aszalt rónáról hűs erdők közé tér be; óriási bükkök: olyan sudárok, mint a fenyőszál, borulnak össze az út fölött, s az a megnevezhetlen lomb-illat, mely az erdők sajátja, üdvözli a tikkadt utazót. Itt már nem folytatta a szundikálást Leon: ez már «otthona» volt. Az út mellékén szemközt jött rá az a patak, melynek forrása az ő hegyei közt fakad, s ötször-hatszor keresztezte az útját, mintha üdvözlésére sietne. Azok a kis apró halak, a mikre gyermekkorában annyiszor lesett gombostűből görbített horoggal, viczkándoztak a kristály vízben, «te megnőttél, mi kicsinyek maradtunk: nem volna kedved, megint gyermeknek lenni?»

Valamennyi rigó az erdőben mind ő neki füttyöngetett, valamennyi mókus a fán mind az ő jó pajtása volt.

Ezek a kiterjedt erdők már az ő kurtanemesi birtokához tartoznak. Holdszámra sok: jövedelemre kevés. Makk, gubics a haszon: a fát itt nem veszik, csak lopják.

Csak a hol a patak mentében egy-egy kis lapos völgy öblösül el, van egynehány holdnyi kaszálló: hanem az aztán rét! ötször raknak rajta boglyákat egy esztendőben; salátának lehetne feladni a szénáját. Malom is van a patakon, a mitől tisztességes bért fizetnek. A völgykatlan körül, a hol a falu sürű diófák által eltakarva fekszik, domborulnak a lejtős halmok, a miken a szántóföldek vannak: nem sok az egész, s nehéz a mívelése, mert kötött föld és sok trágyát kiván; nem is ontja a magot, mint az alföldi korsónak való fekete sár; de viszont nincs is rajta soha inséges termés; se árviz, se aszály, se vándorhörcsög nem teszi tönkre soha. A buzatáblák még julius elején is hamvaszöldek, oda foltozva közéjük egy-egy sáv fehérbe virágzó haricska, meg egy-egy darab sötétzöld kendervetés, aztán még egy égszinkék háromszög: virágzó lenvetés egy szántóföld csücskéjében, mint a szegény ember napkihuztaszinű köpenyegén az új posztófoltok. A délnek fekvő dombokon még szőlőkertek is vannak, sövényeikkel az irtvány közepett úgy tünve fel, mint rámába foglalt képek szeszélyes építészetű kolnácskákkal. A halmokon túl aztán emelkednek az ősrengetegekkel borított magas hegyóriások: egyik a másik fölé törekedve, a legmagasabbakon fölmeredő sziklacsoportok szakgatják meg az erdőpalástot.

A völgyben folytonos csendes zúgás hangzik; a patak moraja az, mely zuhatagaival örök dalt zeng a sziklákon. Itt-amott vesszősövénynyel elfogták a patakot s ott kis tavak képződnek: azokban pisztrángot tenyésztenek; fenn kácsa, libasereg lubiczkol.

Alkonyat volt, mire Leon megérkezett s bizonyosan valami ünnepnap, mert az emberek sehol sem dolgoztak s a gyerekek játszottak kin az útfélen.

Egy kis halom oldalában volt a bekerített temető, a pázsit kakukvirágtól lilaszin hamvas, teletűzködve kék, fehér, piros keresztekkel, tarka fejfákkal, miken sárga gyopárkoszoruk függtek. A begyepesült ó sirhalmok fölött játszott hét gyermek. Hét egyformán szöszke fő, s egymásután következő, mint az orgonasíp: tíz évestől három évesig; legnagyobbik, a tizenegy éves leány a fűben ült, ő volt a nyolczadik s ölében tartotta a legkisebbet, az egy évest, a ki apró, karmazsin piros lábaival mindenképen együtt akart tánczolni a többiekkel.

A gyermekek kezeikkel összefogózva körben tánczoltak és daloltak.

«Ipsilánd, Ipsilánd, Ipsilándi rózsa! Rózsa volnék, piros volnék. Mégis kifordulnék…»

A szöszke raj, a mint Leont megpillantotta, egyszerre abbahagyott dalt és tánczot s futott eléje a temetőkertből nagy zsivajjal.

Mind a kilencznek ő volt a keresztapja.

Elcsipték; belecsimpajkoztak, felmásztak a lábszáraira; nagyokat czuppantottak a kezére.

Leon felvette a legkedvesebbiket: a kis három esztendős Erzsikét, a karjára. «Hát Erzsike, ismered-e még keresztapádat? Meg se csókolsz?»

– Majd aztán… felelt duzmadtan a pofók szerafim, kis kezét a szájába dugva félig.

– Mikor aztán?

– Majd mikor… mit hoztál nekem abból a Páriusból?

A bizony! Erre az egyre senki sem gondolt abban a Páriusban, hogy a Rézalján van kilencz szöszke poronty, a kinek vásárfiát kellene hozni. Pedig ott van ám sok mindenféle sifli!

– Mit hozott a keresztapa a Páriusból? visszhangoztatá chorusban a többi apróság, ostrom alá véve a messziről jöttet.

A megszorult utazó összevissza kutatta a zsebeit: végre csakugyan talált valamit. Egy albumtokocskát tele azoknak a hires férfiaknak és delnőknek a fényképeivel, a kikkel Leon a nagy világban saját képmását kicserélte; azt kiosztotta a gyerekek között. Hej, hogy megörültek annak a sok czifraruhás tábornoknak, miniszternek! Magának az Erzsikének az album aranyos tokja jutott, rámájában a csodaszép aranyhaju tündérasszonynyal. Egészen boldoggá lett vele téve.

A szöszke dandár aztán nyargalt kengyelfutónak előre, belármázni udvart és házat az örömhírrel, hogy megjött a keresztapa! Leon ősi háza az az ismeretes falusi kastély volt, a melyet megszégyenített a mellé ültetett diófa, azzal, hogy túlnőtt a tetején: elől virágos kertecskével, a napkeleti oldalán oszlopos tornáczczal, téglapádimentummal a folyosón, szunyoghálós ablakokkal, s fél ajtókkal a bejáratnál. Czifraságnak egy nagy szarvasagancs a ház homlokzatán.

Legelső volt, a ki a pitvarból előbukkant a lármára, az anyjuk. Derék, élte virágában levő menyecske: tűzről pattant, életvidám teremtés. A két keze csupa kovász; a mint épen kenyeret dagasztott. De azért mégis összecsapta a két kezét, mikor Leont meglátta.

– Jézus Mária! a tekintetes úr. (Még az nem tudott Leon nagyságos cziméről semmit.)

Az asszony feje tarkavirágos kendővel volt bekötve menyecskésen.

– Én vagyok biz az komámasszony; ha ki nem vernek. Azért ne húzza le a keztyűjét a kezéről, csak folytassa a klavirozást, a hol elhagyta.

– Éppen ma emlegettük az urammal! Majd mit mondok? Hiszen mindennap emlegetjük. Csókoltatok e kezet a keresztapának, sok rossz gyerek?

– De összecsókolóztunk már mindenképen, bizonyítá Leon. Hányan is vannak csak? Ugy-e tizenegyen?

– Ugyan ne tréfáljon! szólt a menyecske szemérmes restelkedéssel. Hiszen csak kilencz. Elég nyüg nekem ez is. Kilencz ilyen rossz gyerek egy rakáson! Még a jóból is sok volna.

– Ej, ej, ne vétkezzél asszony! szólalt meg egy hang a háta mögül. A gazda jött ki a pitvarból. Épen olyan szőke haju férfi, mint a gyerekei, a kik úgy hasonlítanak hozzá, mintha mind a száján köpte volna ki őket (a hogy mi parasztok szoktuk mondani) s a szőke hajhoz gyönyörű ellentétet képezett a napbarnította egészséges arczbőr. Ingujjra volt vetkőzve, csak a mellénye begombolva; gazda ember nem szokta nyáron a ruháját szakgatni; hát a kezében minek az a nagy kegyetlen kés? Azzal bizonyosan dohányt vágott. «Hozta Isten idehaza nagyságos komám uram!» (Ez már megbecsülte Leont elől is, hátul is.)

– No csak lángost kell sütni szaporán, mondá Leon a menyecskének. Még pedig teletetéz tállal: mert tizenketten vagyunk hozzá.

Azzal szépen megcsókolta komája asszonyának az odatartott arczát, komájával pedig hatalmasan kezet szorított, a ki aztán sietett a kocsihoz, behordani Leon útitáskáját, köpenyét, úgy tért vissza.

Leon tudta vezető nélkül is a járást az ősi házban, a honnan egykor nagyapja kiindult három testvérével együtt a világba, mint a négy Haymon-fi, szerencsét házasodni, s melyben annyi boldog gyermekkori időt eltöltött ő maga, mikor apja későbbi kastélyából el-elszökött.

A jó Seregély egykor hajdú volt az apjánál. Mikor megházasodott, ide küldte ki az apja ispánnak az ősi házhoz, s jó gazdatiszt lett belőle. Maga is megélt, az urának is juttatott: többet, mint mikor maga járt a gazdasága után.

A belső szobában minden úgy volt, mintha naponkint várták volna Leont. A bútorok (jó ősi tölgyfaszékek, bőrvánkosokkal) le voltak törülgetve a portól; a diófaasztal fényesre csiszolva viaszszal és parafával; a kandallóban megrakva a hasábmáglya, alá tett forgácscsal, s mellé készítve a tűzszerszám. A szép lancaster-puskának, a mint a fogason csüngött, a csövei bedugva csepűvel, hogy a por bele ne hasson, mellette a vadásztáska, a minek a himzete gyöngéd kezek emléke lehet: itt-ott szinehagyott is már. A padló fehérre súrolva finom kőporral. A ágy hófehér patyolattal tisztába huzva. A legyek elfogdosva lépvesszőkkel. A könyvek sorba rakva a pohárszék aljában: iskolai bölcseség tanujelei; költői olvasmányok, miket fél vármegye sorba olvasott, egy-egy kiegészítő kötet még most is vándorol huszadik kézen valamerre. Felül meg a diópálinkás üvegek. A nagy vadász csizmák puhán tartva halzsirral. A tükör mögé egy csomó levendula volt dugva, hogy üde illatot tartson a szobában.

Nagyon vártak itt rá.

Egy-egy fekete fénymázas rámában saját gyermekkori rajzai voltak felaggatva a falra (művészremekek hajdan!) azokat a gyöngéd kegyelet megkoszoruzva tartá, kék buzavirággal, piros százszorszéppel. Milyen boldog idők voltak azok, mikor az ember az ilyenekben találta büszkeségét!

Seregély uram most sem feledkezett meg arról, hogy ő a nagyságos ur házánál valamikor hajdui méltóságot viselt: most is ő rakta el az úti holmiait, ő szedte ki a táskából a készleteket s rakosgatta el a régi kihuzó szekrény mindenféle fiókjaiba, a mi odavaló volt; a feltoló iróasztalba, a mi odatartozott.

– Hát hogy áll a világ Szent-Ilonán? Kérdezé Leon a sürgölődő gazdát.

– Istennek legyen hála, elég jól. Ha méltóztatnék nagyságos komám uram, vacsora idejéig még körültekinthetnénk: de csak úgy, ha nincsen elfáradva.

Leonnak első dolga volt felhuzni a nagy csizmákat s felcserélni a párisi talmát az otthoni kaczagánynyal, a miben már ismerik a házi állatok; s kutya, lúd nem huzza le, ha kimegy az udvarra. Biz azért a divatos lebernyegért megkergetné a bivaly!

– Dehogy vagyok elfáradva, hisz négy nap óta egyebet sem teszek, mint aluszom.

Komája aztán a közben elmondta neki, hogy a vetések gyönyörűen állanak, az árpát már levágták, az tizennégy magot adott; a buza lesz 90 fontos, ha így marad az idő; a tavasziak felségesen mutatkoznak; majd holnap reggel körüljárhatják a szántóföldeket. Még sáska nem mutatkozott; rozsdának, üszögnek hire sincsen; a szipoly is békét hagy az idén. A szőlő, ha megmarad, megád kétszáz akót s makk annyi lesz, hogy még bérbe is lehet fogadni idegen kondát. Pedig a saját szalontai fajta is szépen felszaporodott: az idén el lehet belőle adni ötven darabot. A juhnyáj is több lett egy negyedével s már négy mázsa gyapjút adott az idén, a minek jó ára lesz, ha egy kis háborút ád az Isten! a méhek is jól rajzottak; volt akáczvirág elég, vadrepcze, méhfű a mezőn tömérdek, az őszszel lesz húsz mázsa méz eladó. A szilvásban meg kell támogatni a fákat, annyi rajta a gyümölcs, lesz dolga az asszonynak az aszalással, pálinkafőzéssel. A gubicsot is kereste már a Lőw Hirsch s foglalót is akart rá adni, de nem álltak szóba vele.

Egy szóval roppant jövedelem lesz az idén összevissza egyből-másból. Ha az ember cselédbért, adót, tiszti fizetést, napszámot, biztosítást lehuz, még akkor is szép summa marad fenn belőle.

Szép summa!

Boldog Isten! Mennyit kell a szegény gazdának dolgozni, töprenkedni, míg ennyi összekerül? Mennyi hantot törni, sarat gázolni, gyomot irtani; korán kelni, későn feküdni, naphosszant izzadni! kapálgatni, ojtogatni, hernyót szedegetni! gyapjút csipetenkint, gyümölcsöt szemenkint összeszedegetni; méhrajt elfogdosni, tolvajt elkergetni; asszonyt, gyereket dologba állítani; dohánynyal, kenderrel egész esztendőn át vesződni; a meglevőt megtakarítani; minden falatot magának és másnak felpanaszolni; cseléddel vesződni; állatot dajkálni! Minden bejött garast a markában megköpögetni s minden kiadottat a fogához ütögetni! Mennyit imádkozni esőért, napfényért! S aztán mennyi utat tenni, míg vásárra viszi, a mit Isten adott, s mennyit rimánkodni, esküdözni, a míg eladhatja, hogy az a szép summa összekerüljön! A mennyi egy családnak egész évig elég: – a mennyit az ember Párisban egy hónap alatt elcsap; maga sem tudja hogyan?

Seregély koma körülhordta Leont, s nagy dicsekedéssel mutogatott meg neki pajtát, kertet, méhest, górét, ólat, hodályt és pinczét, a mit még hosszú nyári estén meg lehetett vizsgálni.