Part 3

– Szolga, – válaszolt mélyen zengő orgonahangon a barát. – A csillagok szolgája vagyok, Vértesi Tamás.

– Hát ismersz engem?

– Már akkor is ismertelek, mikor még bölcsődben sírtál az erdődi udvarházban. Akkor is melletted voltam, mikor király apródja voltál Budavárában. És akkor is, mikor deák voltál Ferrarában.

Tamás olyasmit érzett, mintha a süvege alatt felborzolódnék a haja.

– Én sohasem láttalak még, – hebegte zavartan.

– Látható alakban ma jelenek meg előtted először, Vértesi Tamás, mert ma van a csillagok fordulásának napja.

– És mit akarsz tőlem?

– Kezedbe teszem a jövődet. A tiédet, a nemzetségedét, egész népedét.

Tamásnak nem volt kedve nevetni, bár mégis azt mondta:

– Gúnyolódol, barát?

– Elvégzem a parancsot. Ha megérted, akkor győzni fogsz. Ha nem érted, akkor az alomba esel.

– És mi a parancs?

– Lásd magad!

A fekete barát kerek kis tükröt tartott Tamás szeme elé. Tamás a saját kisebbített arcát látta benne. A barát most a kámzsája ujjával megtörülte a tükröt és ekkor színes kép jelent meg az üveg alatt.

Az ifjú apát szívén édes rémület nyilalt át: a Bakócz-család címerét látta a tükörben, a címert azonban sisak helyett a pápai szent tiara koronázta. Kicsit homályos volt, mintha nem is aranyból, hanem ködpárából volna, de mégis tiara volt. Egy angyal tartotta két kezével a pajzs fölé…

Nos, az eredeti erdődi Bakócz-címernek is angyal a paizstartója, de ez itt egészen más, egészen különös angyal. Szárnya nincs, a haja pedig rozsdavörös – ki látott még ilyen angyalt? – a köntöse halványzöld és arannyal ékes, a kezén, amely a tiarát fogja, zöld keztyűt visel. Ki látott még keztyűs angyalt?

Az egész tükörkép alig volt nagyobb egy arany scudonál, de Tamás mohó tekintete mégis fölfalta minden aprólékos részletét, mint egy finoman kidolgozott miniatür rajzát.

A fekete ember a köntöse ujjával ujra végigsimított a tükrön, a kép eltünt és Tamás megint csak a maga dult ábrázatát látta.

Meg akarta ragadni a barát kámzsáját, de a puszta levegőbe markolt, a fekete ember már akkor eltünt a vidáman cincogó sokaságban és Tamás nem is bukkant rá többet, bármennyit kereste is.

Hanniballal sem tudott többet találkozni aznap. Végül is hazament a reggiói palotába. Ott megmondták neki, hogy a keresztapja már kérdezett utána.

A patriárka maga szokta intézni legtitkosabb ügyeit és ilyenkor a keresztfiát használta szekretariusnak. Az este is gyertyafény mellett leveleket és jegyzeteket mondott neki tollba.

Az urfinak máskülönben alig volt titka a keresztapja előtt, de a fekete barátról nem mert neki szólani. Az ilyen kisérteties jelenésről hallgatni kell, különben nagy szerencsétlenség érheti az embert.

Mert bizonyos, hogy vannak a csillagok alatt titokzatos hatalmak, amelyek olykor beleártják magukat az emberek dolgába.

De hogyan értse a csillagok üzenetét? – És miközben ezen töprenkedett, félelem fogta el, hogy puszta tudatlanságból megronthatná nemzetségének szerencséjét.

Jó sokáig nem tudott elaludni az éjjel, bár a rendes esti imádságát ezuttal megtoldotta néhány páterrel.

A zöldkeztyüs angyalra gondolt és ugy rémlett neki, hogy már látta valahol a bájos rőthaju fejét. Ez neki régi, édes ismerőse volt… Talán gyermekkori álmaiból? Vagy talán a szentkönyvekben látta, amelyeknek hímes iniciáléit oly szivesen nézegette az esztergomi könyvesházban?

9.

Vico Hannibal reggel beállitott a palotába. Mentegette magát, hogy tegnap elszakadt a barátja mellől, maga sem tudta, hogyan történhetett.

Boldogasszony napja lévén, a lovag indítványára elmentek a dominikánusok Mária-templomába, amely a pogány Minerva-templom helyén épült.

A fiatal urak azonban lekéstek a nagymiséről és mire a térre értek, a hivők már kiözönlöttek.

Sok szépen öltözött, főrangu hölgy volt ott, de akadtak lenge erkölcsü némberek is, akik arannyal és ezüsttel kivarrt fiuruhában merészkedtek a templomba. Tollas süveget is viseltek a fürtös fejükön és bársonytokos vékony kardot az oldalukon és bár a jámbor dömés atyák az ilyen hóbortos divatot az ördög libériájának nevezték, sokan a nők közül tetemes lelki kárukra mégis mutogatni akarták a formás lábszárukat.

A templomtér teli volt cifrán öltözött apródokkal és csatlósokkal, akik a hátaslovakat és öszvéreket őrizték, mert abban az időben valamire való asszony szégyelte volna magát, ha féltucat cseléd nélkül mutatkozik az utcán.

Tamás arca egyszerre elhalványodott, a lélegzete is elakadt: a templom lépcsőjén váratlanul szembe jött vele ő, akinek képével teli volt az esze és a szíve: a címeres angyal!

Ez őrültség, ez álomba való – de mégis igaz! Kecsesen meghajtott fejjel, szerényen mosolyogva jön le a lépcsőn… A haja rozsdavörös, a ruhája halványzöld és arannyal himzett, a kezén pedig, mellyel a tükörben a szent tiarát fogta, a kezén most is zöld selyemkeztyüt visel.

És most már azt is tudta, miért olyan ismerős neki az angyal arca: hiszen ez ő, a százszorszép, akit a bevonuláskor a korzó loggiája alatt látott, miközben a rakoncátlan táltosával vesződött.

Hannibal nem vett tudomást a barátja nagy felindulásáról, hanem egyenesen a zöldkeztyüs hölgy elé lépett és mély meghajlással mondta:

– Madonna Fiametta, engedje meg, hogy én és nemes magyar barátom, Tamás apátur, meghódoljunk az ön szépsége előtt és felajánljuk szolgálatainkat.

A hölgy szintén meghajolt és bájos szerénységgel válaszolt:

– Nagyon fogom ezentul szeretni az én szegényes szépségemet, ha elég ereje volt, hogy felém vonzza ilyen kitünő nemesemberek figyelmét.

Már hozták a hattyufehér hátasát és az öszvéreket a kisérő asszonyok és apródok számára.

Egész csapat nemes úr állott körülötte, mindegyik szerette volna Fiamettát kengyelbe emelni.

A hölgy azonban Tamás felé fordult, aki még egyre némán és mereven nézte.

– Nem ismerem a te nagyságod országának szokásait, – mondta latin nyelven. – De Rómában a megbecsülés és a bizalom jele, ha egy férfit arra kérünk, hogy szánja meg asszonyi ügyetlenségünket.

Az apátúr mégsem járta hiába a ferrarai főiskolát. Lehajolt és összekulcsolt két tenyerét odakínálta Fiametta lábának. A leány azonban előbb kis keszkenőt terített Tamás tenyerébe, csak aztán tette belé gyönggyel kivarrt, keskeny bársonytopánját. És az ő segítségével könnyedén nyeregbe szállott.

Midőn megindította lovát a Pantheon irányában, még egyszer visszamosolygott Tamásra, mintha régi jóbarátok volnának.

Olyan valószinütlen szép volt magas fehér lován, mint egy álomkép. Tamásnak ugy tetszett, mintha a levegő megtelnék körülötte fényességgel és mintha valahol ezüst trombiták szólnának.

És valami édes, forró illatot is érzett. Talán kivirágoztak a kövek? Nem, ez már nem volt képzelődés, az illat a kis selyem kendőből áradt, amelyet még mindig a kezében tartott. Ezüst csipkés zöld keszkenő volt.

– A kendőt vissza kell adnod, még ma el kell neki vinned, – vélekedett Hannibál – nehogy afféle dicsekvő gézenguznak tartson, aki könnyü szerrel akar szerelmi záloghoz jutni.

Később azt mondta a lovag:

– Elpirult, mikor megérintetted a lábát, észrevetted?

A magyar ezuttal sem válaszolt, de maga is elpirult. Hannibal pedig nevetve mondta:

– Fiametta pirulásáért most száz ember irigyel Rómában és van köztük tiz, aki szívesen beléd merítené a tőrét.

Tamás még egyre érezte tenyerében a könnyü láb nyomását. Ez az érzés nagyon édes volt és lassankint tovább szivárgott a karjában, fel egészen a szivéig.

10.

Ebéd után elvitte Fiamettának a keszkenőjét.

Az apátúr nagy dísszel, egy tucat lovassal vonult a Sciarra-palota elé. Hannibal nem kisérhette el ezuttal, őt valami szerelmi légyotton várták. (Olyan titkolódzva és annyi önérzettel jelentette ezt, mintha legalább is hercegnő volna a kedvese, pedig trasteverei csaplárosné volt.)

Tudta Fiametta, hogy Tamás el fog jönni? A lépcső alján várta, díszbe öltözött szolgái sorfala közt. Mint egy nagyurat. De hiszen Tamás az is volt, nagyúr, még pedig a javából: a pápajelölt legkedvesebbik atyjafia, a Vatikán jövendő hercege.

Karcsu oszlopos márványpitvaron keresztül kis szobába vonultak, amelynél ékesebbet Tamás még a budai kastélyban sem látott.

A falakat aranyszövésü kárpitok boritották, a padlót ázsiai selyemszőnyegek. Egy buján faragott szekrény polcai teli voltak a római ötvösmüvészet kincseivel, a szekrény tetején zománcos nagy páva pöffeszkedett. A kis asztalon, amelyhez telepedtek, néhány könyv és egy háromhúros teknősbéka-chitarra feküdt.

Fiametta mosolyogva vette át Tamás kezéből a keszkenőjét.

Meghatóan bájos profilját szelid aranyfénnyel remegte körül a festett ablak.

– Ez a szerény kendő lesz ezentul kelengyém legértékesebb kincse, mert neki köszönhetem, hogy nagyságod megtisztelte házamat.

Az apáturnak erre olyasmit illett volna válaszolnia, hogy a keszkenő, melyet Fiametta keze érintett, fölér Vénus aranyövével – de egyelőre még annyira elfogult volt, hogy nem jött szó a nyelvére. Óh, milyen irigylésre méltó volt az ő Hannibal barátja, aki ugy beszélt az olimpusi istenekről, mintha egy utcában laknék velük!

A ház urnője tudni óhajtotta, hogy milyen benyomást tettek vendégére Róma régiségei és maga olyan avatottsággal beszélt a klasszikus építőművészetről, mint valamelyik bolognai doktor.

A társalgás eddig latin nyelven folyt, midőn azonban Fiametta egy odavetett megjegyzésből megértette, hogy vendége megtanulta Ferrarában a lingua volgara-t is, rögtön olaszul kezdett beszélni.

És ekkor az egész nő megváltozott. A klasszikus nyelv komoly szépségével együtt levetette modorának pompázó ünnepiességét is, egyszerre nagyon bizalmas, jókedvü és kecses lett.

A cselédek Frascati-bort hoztak arany kannában. Fiametta keveset ivott, később az albanoi hegyi parasztok dalaira terelte a szót, majd kezébe vette chitarráját és halk, édes hangon énekelni kezdett:

Fiore dell Uva! E s’angela tu sei, fammo la prova, In paradiso andiamo tutte e due…

Tamás szomjas füllel hallgatta és telhetetlen szemmel nézte… De azután megkorholta önmagát. Mi ez? Ők itt pillangókat kergetnek, pedig a fekete barát gigantikusan áll az élet kapujában.

Fiamettának is ilyesmi járhatott eszében, mert elhallgatott, az arca pedig elborult. És egyszerre Tamás karjára tette kezét, az arca most már fehér lett az izgalomtól.

– Én ma szándékosan az ön kezében felejtettem a kendőmet, mert azt reméltem, el fogja nekem hozni. Dél óta folyton várom, mert fontos beszédem van önnel. És lássa, milyen tökéletlen teremtés a nő: egy óra óta együgyüségeket fecsegek és nem merem elmondani azt, amivel teli van a szívem…

Most ki fog pattanni a nagy titok!

Fiametta tovább beszélt, halk hangon, lehunyt szeme elé tartva összekulcsolt két kezét, mintha a gyóntatójának beszélne.

– Velem valami félelmetes és érthetetlen dolog történt, amit, ha valaki, csak ön magyarázhatna meg. Az éjjel álomlátásom volt. Azt álmodtam, templomban vagyok. Zöld ruha volt rajtam és zöld keztyű, ahogyan ön ma a Maria sopra Minerva előtt látott. Egy óriás, fekete barát állott mellettem és kinyujtott kezével egy címerpajzsra mutatott, amely a levegőben lebegett. Álmomban jól megnéztem a címer rajzát: piros kerékből kinövő szarvast ábrázol. Ugyanezt a jelvényt láttam az ön szolgáinak mellén is…

– A patriárka címere! – mondta Tamás, akin már akkor is nagy izgalom vett erőt, midőn Fiametta a fekete barátot említette.

– Hallgassa tovább! A fekete ember, akinek arcát nem láthattam, később a templom oltárára mutatott. Az oltár selyemvánkosán a pápai tiara feküdt. Megértettem, hogy nekem a tiarát rá kell helyeznem a címerre. Engedelmeskedtem a parancsnak és midőn a korona a pajzsot érintette, egyszerre megzendült fölöttem az ég és ezer hangu, himnikus éneket hallottam. Erre fölébredtem. Azóta zavart vagyok és szomoru sejtelmek gyötörnek. Félek, az álmom szerencsétlenséget jelent. Mert mi közöm lehet nekem, szegény bűnős nőnek, a pápai hatalom szent jelvényeihez? Ugy gondoltam, mivel az ön bátyjának címerét láttam álmomban, ön talán valami utbaigazitást adhatna nekem.

Fiametta Tamás felé fordult és könyörögve nézett a szemébe.

Most már világos: egy titokzatos erő, amelynek mibenlétét ember meg nem értheti, legfölebb, ha sejtheti, velük kettőjükkel akarja elvégeztetni a nagy munkát!

Ez a gondolat boldog rémülettel töltötte el Tamást és megoldotta a nyelvét. Elmondta Fiamettának tegnapi kalandját a fekete baráttal és a varázstükörrel.

Ah igen, vannak rettenetes emberi energiák, a melyek tulélik a testi halált és olykor előbukkannak titokzatos rejtekhelyükről, hogy szolgálatukba kényszeritsék az élőket.

Ilyen volt az a Kapisztrán János nevü kapucinus is, akit a magyarok szentként tisztelnek. Meghalt hatvan esztendővel ezelőtt, de a szörnyü törökgyülölete ma is él még és szikrát hány, valahányszor pogány közeledik a magyar határok felé. Ilyenkor a kapucinus barát szelleme megjelenik az éjszakában, harsogó szózatként riasztja az embereket, tüzes és véres álmokat küld rájuk, fegyverkezésre, harcra tüzeli őket…

Kapisztrán János! Tamás megdöbbent a saját ötletétől. Miért ne lehetne a fekete barát Kapisztrán szelleme? Mindazok közül, akik az égen és a földön vannak, ő kivánhatja leginkább Bakócz Tamást pápának, mert Bakócz pápasága halálos csapás volna a pogánynak…

Fiametta édes és alázatos áhítattal hallgatta minden szavát.

– Jaj nekem – sóhajtotta – mily sulyos teher nehezedik az én gyönge vállamra!

De azért egy pillanatig sem gondolt arra, hogy kivonja magát a parancs alól. Sőt csakhamar neki is bátorodott, mert eszébe jutott Aesopus példája az egérről, amely megmentette a rab oroszlánt.

És most már maga is reményli, hogy némi szolgálatára lehet a nagy ügynek. Politikához ugyan nem ért, de ismeri a vatikáni embereket és asszonyi ösztöneivel talán el tudna igazodni a cselszövések labirintusában. Az olasz kardinálisoknak, főleg a fiatalabbaknak, sok titkát tudja és ezeknek talán hasznát vehetné Tamás.

Egy szép Mária-kép volt a szobában, a fiesolai Angelico testvér műve.

– Ugy-e, ő Magyarország patronája? – kérdezte Fiametta.

Meghajolva állott a Boldogasszony előtt, mintha imádkoznék, aztán megfordult és szeliden Tamás tenyerébe tette ámbraszagú kis kezét. Ez fogadalom volt.

Midőn az apátúr elment, Fiametta lekísérte a pitvarig és megköszönte a nagy tisztességet, amely házát érte. A patriárka csatlósai ezalatt a palota lépcsőjén ültek és kockát vetettek.

A reggioi palotába érve, Tamás rögtön a kamrájába ment. Szerencse volt, hogy a patriárka úr nem kérdezett utána, mert ha ma emberek közé kellene mennie, biztosan részegnek hinnék.

De ez több volt a részegségnél. Valami nagyszerű görcs szorította össze bensejét: az őrjöngő öröm görcse.

Maga azt hitte, annak örül, hogy megtalálta a nemzetsége felmagasztalásához vezető útat, pedig igazában egészen másnak örült és egészen más valamit talált meg: a nőt.

Mint egy tüzes, arany hullócsillag, úgy esett bele a lelkébe. Lobogó lánggal égett és ő boldog lett volna, ha megsemmisülhetne ebben az érzésben.

Szeretett volna valamit tenni. Valami nagyot, halhatatlant. De mi is telhetnék ilyen szegény barbártól? Szeretett volna Fiamettáért megvívni, életre-halálra.

11.

A patriárka, miután egy ideig körültapogatódzott, mint róka a jégen, egyszerre vidáman nekiindult és nagy biztossággal járni kezdett Róma síkos talaján.

Most már tudta, mi a dolga! Mindenekelőtt szabadulnia kell a magyar kíséretétől.

Hasznára voltak első föllépésekor, exotikus pompájukkal Bakócz Tamás hatalmára és gazdagságára terelték a figyelmet, de ha hosszabb ideig itt vesztegelnek, akkor tönkre fogják tenni a népszerűségét, mert a magyar urak pöffeszkedni fognak a polgárokkal szemben, a huszárok pedig össze fognak verekedni a pápai zsoldosokkal.

Azonfelül a sok unatkozó magyar könnyűszerrel az idegen uralom lealázó képeit idézheti fel Rómában.

Tehát Márton kanonok vezetése alatt sietve hazaküldte kísérőit, csak a legbizalmasabb pár emberét tartotta maga mellett, de azokat is római köntösbe bújtatta, egyébként pedig olasz papokkal, zsoldosokkal és szolgákkal vette körül magát.

Azután nekilátott a pápaválasztás előkészítésének.

Mindenekelőtt adatokat szerzett a szent kollégium tagjainak életviszonyairól és szokásairól, különös súlyt vetvén az emberi gyöngéik megismerésére.

Mindenütt voltak ügynökei és kémei, a főtisztelendő urak palotáiban épp úgy, mint az idegen követségeken és ezek a bizalmas emberek persze semmit sem tudtak egymásról.

A Vatikánból Cardulo prelátus hordta neki a híreket. Ez a kitűnő diplomata mindvégig híven szolgálta Bakócz Tamást, de ugyanolyan hűséggel buzgólkodott a szentatya, Chigi Agostino sőt Medici Giovanni szolgálatában is.

El kell ismerni, hogy sohasem árulta el egyik megbízóját a másiknak és ha kétfelől történetesen olyan megbízásokat kapott, amelyek keresztezték egymást, akkor ő lelkiismeretesen eleget tett mind a kettőnek és a sorsra bízta, hogy milyen kavarodás legyen ebből.

A patriárkának az volt egyik sarkalatos elve, hogy minden ember megvásárolható. És tudta, hogy a kardinálisok emberek.

A főtisztelendő urak fejedelmi udvart visznek és ötven-hatvan lónál kisebb kísérettel nem szivesen mutatkoznak az utcán, pedig egyik-másiknak elég szerények a javadalmai.

Majd mindegyikük szenvedélyes gyűjtő; az egyik antik szobrokat gyűjt, a másik képeket, ez érmeket, amaz régi kéziratokat, a legtöbbje mindenfélét gyűjt.

Az aranyat megvetéssel vissza lehet utasítani, de hol az a gyűjtő, aki meg merne vetni egy Virgilius-kódexet, egy pergamoni gallus-szobrot, egy Filippo Lippi-képet?

Volt a főtisztelendő urak közt olyan, aki belefogott egy nagyszerű villába, de abba kellett hagynia az építkezést, mielőtt még tető alá jutott volna, mert elfogyott a pénze.

Egy másiknak fia volt, annak igen szeretett volna valami kisebbfajtájú hercegséget vásárolni a nápolyi királyságban.

Volt egy szent öreg, egy aszkéta, annak már nem kellett semmi. De a templom, amely után a címét nyerte, düledezett… Haj, ha azt valami jó lélek átépíttetné!

Bakócz úr nagy gonddal gyűjtötte az ilyen adatokat.

Minden főtisztelendő biborosnak külön törzskönyve volt a reggioi palota titkos levéltárában. A bizalmas írásokat Tamás szerkesztette keresztapjának utasításai szerint.

Benne föltétlenül megbízott a patriárka. Ő viszont senkiben sem bízott, csak Fiamettában. Meg volt róla győződve, hogy a leány nélkül, aki felsőbb hatalmak kiválasztott eszköze, hiábavaló lenne Bakócz minden munkája.

Mindennap ott volt a Sciarrában és mindennap olyan remegő, szent áhítattal lépett a selyemfalu asszonyszobába, mint Dante a Paradiso-ba.

És minden szó, amit Fiametta mondott, minden mosolya édes, tüzes és kitörülhetetlen rovásírással íródott a szívébe.

A patriárka akkoriban csodálkozva tapasztalta, hogy keresztfia, a római társasággal való sűrű érintkezése közben, mennyire gyarapodik világi bölcsességben. Olyan tiszta szemmel látja az embereket és az eseményeket, hogy sok esetben el lehet igazodni a szava után.

Hogy Tamás leginkább a Fiametta esze után beszél, arról sejtelme sem volt. Mert a fiatalok megállapodtak egymás közt, hogy nagyszerű titkukat még a gyóntatójuknak sem árulják el.

Egyszer délután Tamás egy csodálatosan szép hátaslovat látott a kispalota kapuja előtt. Király alá való paripa volt, Arábia négylábú főnemességének véréből sarjadt állat.

Az idegen csatlósok azt mondták, nagyságos Chigi Agostino úr hátasa. A nagy bankár Konstantinápolyból kapta, a szultán küldte neki.

Ki az a Chigi, akinek a török császár baráti ajándékot ad?

Egy feketeruhás, idősebb urat talált Fiamettánál.

– Legjobb barátom, második atyám, – mondta a leány.

Tamás elkedvetlenedett. Mit keres itt a bankár? Kellemetlennek találta a szúrós, kutató tekintetét… Kissé le is nézte magában Fiametta jóbarátját, aki végre is afféle pénzváltó ember volt, bár kardot viselt az oldalán.

Agostino úr nagy tisztelettel köszöntötte a fiatal urat. Tamás már megszokta ezt a tiszteletet, újabban lépten-nyomon találkozott vele Rómában. Ha végiglovagolt a Lungarán, a mesteremberek a süvegüket lengették; ha püspökkel találkozott, az mosolyogva adta rá áldását; sőt ujabban Vico Hannibal is, akit pedig barátjává fogadott, olyan alázattal buzgólkodott körülötte, mint a kurta nemes a nagyúri pátrónusa körül.

De annyit hamar megsejtett Tamás, hogy a Szentlélek bankárjának kellemetlen szeme egyike a legnagyobbszerű látó szerveknek. Ez belelát elsűlyedt évezredekbe és felismeri Róma nagyságában azt, ami igazán nagy és Hellas szépségeiben azt, a mi igazán szép. Ez a szem meg tud mámorosodni, ha Petrarca Canzoniere-jét olvassa és kicsinylően mer mosolyogni, ha Africajába pillant. Ez csalhatatlan ítélőképességgel méri össze az antik és a mai művészet alkotásait.

És beszéd közben kitünik, hogy a távoli Magyarországba is ellát. Szapolyai és Verbőczi csupaszon állanak előtte, bár hibásan ejti a nevüket, és meglátja a titkos erőket, amelyek az országgyűlés szónokló és veszekedő pártjait mozgatják.

Végleg azzal nyerte meg Agostino úr a magyar úrfi rokonszenvét, hogy hamarosan magára hagyta őt a ház asszonyával.

– Az ilyen kupeckedő embernek soha sincs pihenője, – sóhajtotta mosolyogva.

De előbb meghívta Tamást magához.

– Van egy kis házam a Tiberis mellett… Szombat este szerény baráti kör fog ott vacsorázni…

– Én is ott leszek, – mondta Fiametta halkan.

És Tamás sietve elfogadta Agostino úr kezét.

12.

A bankár folyóparti „kis házát“ Peruzzi építette, Rafael és del Piombo festették…

Midőn Tamás szombat este hű Hannibalja kiséretében belépett a Villa Chigi kertjébe, a folyó vizében ezer fáklya fénye tükröződött.

Az oszlopcsarnok alatt már vagy harminc úr és asszonyság volt együtt. Az Agostino úr szerény baráti köre. Hannibal persze mindenkit ismert.

– A köpcös kis ember, prémes aranykabátban és ráncos kalappal, Medici kardinális… Ilyenkor nem viseli az egyházi bibort… Mellette áll a szép Bembo, híres költő, nagy tudós… Azelőtt Borgia Lukrécia volt a kedvese, most egy gyönyörű veneziai asszonya van – de hiszen az is itt van, ott áll a nagy virágtartó mellett… Két úr fogja közre, a feketeruhás Inghirami, a másik a nagy Sadoleto, a római akadémia főembere… A barnaruhás, aki oszlopnak támaszkodik, Ariosto úr, ferrarai követ… Egy könyvet írt, sokan dicsérik is, de én még nem értem rá elolvasni… Az a nyurga, aki vele beszélget, Machiavelli úr, őt a firenzei signoria küldte a Vatikánhoz.

Tamás felismerte a társaságban az urbinoi Rafaelt.

– A legszerencsésebb ember, aki valaha született, – mondta Hannibal. – Alig harminc esztendős és már világhírű mester. A maga palotájában lakik és Róma hercegnői büszkék rá, ha hírbe keverednek vele… És megfoghatatlan, hogy nincs egy ellensége, még a festők sem irigykednek rá… A szentatya is, a zord Rovere Julius, ugy beszél vele, mint a legkedvesebbik fiával… Kell valami talizmánjának lennie, amely feléje vonzza az emberek szeretetét.

A „legszerencsésebb ember“ egy férfival beszélgetett, akinek olyan gyönyörű feje volt, mint egy szelid és kissé mélabus oroszlánnak.

– Lionardo da Vinci, – magyarázta Hannibal. – Olyan festő, akit Rafael nagyobbnak tart magánál is. De nehezen dolgozik, keveset fest…

– És Michelangelo – ő nincs itt? – kérdezte Tamás.

Hannibal a fejét rázta.

– Nem társas ember. Rafael ellentétje: őt senki sem szereti, tőle inkább félnek. Most biztosan a műtermében van és a homlokára erősített gyertya fénye mellett faragja a követ…

Vico Hannibal még néhány nevet említett, Sangallo, Peruzzi, Sansovino, Piombo, Bramante – nevek, amelyeket ötszáz év mulva is ismerni fognak.

Valami elképzelhetetlen gazdag, valami mesés pompájú tavasz virágzott Itáliában. Minden virág kelyhéből egy-egy csillag fakadt és a sötét világ betelt fénnyel.

A „pénzváltó ember“ gigantikus módon megnőtt Tamás szemében…

De Hannibal tovább fecsegett:

– Azt a hetyke ifjú urat ott nehogy véletlenül bolognai deáknak nézzed, mert tagja a szent kollégiumnak. Petruzzi kardinális… Van már vagy huszonegy esztendős… Aki mellette áll, Rovere Francesco Mária, Urbino hercege, a szentatya attyafia…