Part 2

– Ennél a szent embernél derekabb istállómestert még keveset láttam életemben, – szólt elismeréssel Hannibal.

Cardulo mosolygott.

– Vértesi Tamásnak hívják. A patriárka nővérének fia. Keresztfia és legkedvesebbik rokona Bakócznak, mondhatnám egyetlen kedves rokona.

– Ha Bakócz pápa lesz, akkor ebből a fiúból kardinálist csinál, – vélekedett Vico.

– Belőle sohasem lesz kardinális, nem akar pap lenni; tőle hallottam Esztergomban. Minden ízében katona.

– De hiszen máris püspök? – vetette közbe Fiametta.

– Dehogy az, még nem is fölszentelt pap, csak cimzetes apát. Valami infulás kis javadalma van, amely után pár száz aranyat kap, de a patriárka úr nem veti ki hálójából az apró halakat sem.

– Apátúrnak ugyan fiatal, – mondta Fiametta.

– Estei Hippolit hatéves korában Magyarország hercegprimása volt…

Hannibal azt mondta:

– Szóval, ha a fiatal úr nem akar biboros lenni, akkor majd a szentegyház gonfaloniere-je lesz és valamelyik romagnai város hercege.

Ekkor megszólalt Chigi Agostino:

– Érdekel ez a fiatal ember, szívesen megismerkedném vele.

Cardulo meglepetten nézett a bankárra, majd csendes mosollyal mondta:

– Ennél ugyan semmi sem könnyebb. Elég jól ismerem, némi vonzalmat mutatott irántam, mikor Esztergomban találkoztunk. Alkalmilag elviszem a Chigi-palotába.

A Szentlélek bankárja a fejét rázta.

– Nem, inkább ismertesse meg Hanniballal, ő majd tudni fogja, mi a teendője.

Fiametta fehér arca ekkor rózsás lett.

Agostino úr olyan férfi volt, aki nem lepette meg magát az eseményekkel. Amióta Sienából Rómába telepedett, három pápa váltotta fel egymást Szent Péter székén és bár közülök ketten, Borgia Sándor és a mostani Rovere Julius, halálosan gyülölték egymást, Chigi Agostinoban valamennyien föltétlenül megbíztak.

Nemsokára talán megint összeül a konkláve. Ha Medici lesz az új pápa, – amire ugyan nincs sok kilátása, mert még nagyon fiatal, mindössze csak harminchat esztendős – de ha Medici lesz a pápa, akkor tudni fogja, hogy ezt némi részben Chigi Agostino buzgólkodásának is köszönheti. Ha azonban Isten mégis úgy akarná, hogy ez az eszes és erős barbár üljön Szent Péter székébe, akkor nem szabad ellenséget látnia Chigi Agostinoban. Szóval: óvatosságra lesz szükség.

A magyarok vakítóan fényes zarándok csapatja időközben a campo dei fiori felé igyekezett.

Miközben végigvonultak a bámész embersorok között, a keleti lovasnépek büszke és szándékos egykedvüségével ültek nyergükben. Nem mutattak semmi meglepetést, körül sem igen néztek, mintha az volna a világon a legtermészetesebb dolog, hogy ők a pusztai lovaikat végigjártassák Róma utcáin.

Pedig a valóságban mindannyian nyugtalanok voltak. Vártak valamit. Minden fordulónál, minden utcasarkon növekedő izgalommal, szinte rettegve várták, hogy a szent város leleplezze előttük a nagyszerű titkot, amelyet magába zár. A nagyszerű, az ősi titkot, amely Róma nevével ünnepélyesen és a csillagokat megremegtetve végigkondul a világon, mint egy óriás harang szava.

De végül is nyeregből kellett ugraniok a reggioi kardinális palotája előtt, melyet Bakócz Tamás a szomszéd házzal együtt kibérelt.

Ez pedig az Ur születésének 1512-ik esztendejében, Boldogasszony havának 26-ik napján történt.

5.

Midőn II. Julius megtudta, hogy az esztergomi kardinális Rómába érkezik, keserű mosoly vonult végig férfias, komor arcán.

– Ugy látszik, rossz bőrben vagyok, már vonulnak a dögkeselyük!

Pedig nem akart meghalni, még száz dolga lett volna. Az ő nyugtalan, erőszakos lelke mindent felforgatott és elpusztított maga körül, ami régi és korhadt volt, de az ujjáépítésnek még csak az elején tartott. Pedig már hetven esztendős volt.

Milyen tervei voltak neki ifjabb éveiben! A barbárokat ki akarta szorítani a félszigetről, maga akart lenni az egyesített Itália vatikáni cézárja. Egy nagyszerű keresztény ligáról is álmodozott, amely kiveri a törököt Bizáncból és Jeruzsálemből. Ő maga lett volna a keresztes seregek fővezére; úgy képzelte, a Boszporusz mellett vívják a döntő csatát, – az angyalok és a lázadó démonok halhatatlan csatája lett volna, Buonarroti ecsetjére méltó kép.

És milyen keveset valósított meg mindebből! Jóformán semmit. Az volt a baja, hogy már öreg ember volt, mikor pápává választották. A legjobb évei bújdosásban teltek, a Borgiák gyilkos gyülölete elől kellett szökdösnie.

Midőn a konkláve kihirdette Rovere Julián nevét, a rómaiak azt mondták: Mars ült Szent Péter székébe!

Igaz, hogy inkább katona volt, mint pap, korának legkeményebb katonája. Sisakkal a fején, karddal az öklében robogott végig Itálián, útjában szakadatlanul dörögtek a kulcsos címerrel ékes ágyuk, szakadatlanul szitált a véreső.

El kellett tipornia az apró zsarnokokat; le kellett igáznia a lázadó Bolognát; a veneziai signoriát, ezt az alattomos kalmár bandát, ki kellett füstölnie a Romagnából. És ilyen aprólékos bajai miatt nem jutott hozzá életének nagy feladataihoz.

Hiába csapdosta a hidrafejeket, azok csak kinőttek ujra. Hol győzött, hol őt kergették; tegnap diadallal vonult be az ellenséges városba, ma már őt ostromolták a feldühödött lázadók.

Tíz esztendő alatt még annyit sem tudott elérni, hogy kipusztítsa az idegeneket Itáliából. A franciák még itt voltak. Óh, hogy gyülölte ezeket az esetlen barbárokat, akik egyebet sem tudtak, mint zabálni és részegeskedni, akik kopjahegyére tüzték a szent képeket és meszet égettek az antik szobrok márványából. Ha rájuk gondolt, akkor szikrát hányt a vérrel erezett oroszlánszeme, akkor botjával a padlót döfködte: Ki a barbárokkal! Ki Itáliából!

A spanyolok a pápa hű szövetségesei voltak, de őket sem kedvelte. Sőt utálta a nevetséges hidalgókat, akik tegnap még a mórok kiéhezett cselédjei voltak és ma már, miután meghíztak Uj-India aranyán, úgy pöffeszkedtek, mintha süvegtolluk a fellegeket horzsolná.

Majd ha végzett az átkozott franciákkal, akkor a spanyolokra kerül a sor… Mit keresnek Nápolyban? Ki a barbárokkal!

De vajjon marad-e ideje? Hiszen már hetven esztendős! Hetven esztendős és még annyi sok dolga volna.

Szent Péter ősi szent bazilikáját, a hívők nagy keserűségére, lehordatta, hogy olyan grandiózus dómot építsen a helyére, aminőről eddig még álmodni sem mert a világ semmi építőmestere.

Egyelőre azonban csak meztelen árboc- és gerendaerdő meredezett égnek a Szent Péter-téren. Az öreg Bramante mester, aki a csuza miatt nem tud járni, gyaloghintóból ordítozik és hajszolja a munkások tízezreit. De a munka rettenetes lassusággal halad… Dolgozzanak éjjel is, fáklyafény mellett!

– A babiloni torony! Soha nem fog elkészülni! – gunyolódik Pasquino.

Pedig a pápa szeme már a kupolát keresi az üres égen, a kupolát, amely kolosszálisan és mégis könnyedén lebeg majd Róma fölött, mint egy új planéta.

A Vatikánban is bontanak és építenek. Itt olyan cézári palota készül, amely túltesz a Palatinus-hegy minden elkorhadt csodáján. De mikor, nagy Isten, mikor?

Síremléket is rendelt magának Julius, egy meghalt pogány istenhez, az Olimpus királyához méltó kriptát. Michelangelot bízta meg vele, de az most a Sixtina képeivel piszmog.

Ha építenie kellene, akkor fest, ha meg képet várnak tőle, akkor szobrot farag ez a Buonarroti. A romagnai városok erődítésével meg egyáltalában nem törődik… Pedig Róma városát is alapjából át kell még építeni, új utcákat törni, templomokat, kórházakat emelni, csatornákat ásni, a Tiberist szabályozni.

Az élet olyan rettenetesen rövid… Rovere Julius, az emberi testet öltött tűzoszlop, túl akarja élni a maga halálát. Az ő szörnyű tettereje örökké élni és uralkodni akar Róma fölött, gigantikus templomok, kolosszális paloták, halhatatlan, dicső alkotások alakjában.

Óh, mért nem végezhet mindent maga? Mért nem építhet, rombolhat, faraghat, festhet a maga kezével? Ezek a művészek, ezek az emberférgek semmire sem valók. Az egy Michelangelo érti meg úgy ahogyan az ő urát. De mért ülnek olyan sokat a terített asztalnál? Mit citeráznak? Mért alusznak? És az a Rafael mindig asszonyokkal van… Dolgozni, dolgozni! Az élet olyan rövid.

És mialatt kartonok, tervrajzok és költségvetések halmazában turkál, megint háborús hírek érkeznek az Alpesekből. A franciák… Oh, az átkozott barbárok!

A pápa botjával a padlóra üt. Ki velük Itáliából!

De most ime nagy egyházi parádéval hoznak eléje egy barbárt: Strigonio kardinálist, a sokat emlegetett magyar patriarkát…

6.

II. Julius egyedül fogadta vendégét. Sötét kárpitos, boltíves szobában, alacsony trónszéken ült. Bakócz Tamás letérdepelt előtte, megcsókolta a papucsát, majd a kezét, a pápa azután magához ölelte, megcsókolta arcát és leültette egy zsöllére.

Kiváncsian és hidegen figyelték egymást és mivel mindkettőnek olyan szeme volt, amely keresztüllát a kőfalon is, mindazt, amit hallomás után már tudtak egymásról, hamarosan ki tudták egészíteni teljes képpé.

A trónon ülő a született uralkodó. Nem pap, hanem katona-király. A férfiak férfia: erős, bátor, büszke, hajthatatlan, mint valami nemes ragadozó. A szíve izzó acél. A lelke a sasé: repülni tud. Szédítő magasságokban kereng, onnan felülről kicsinek lát minden földi dolgot és kevésre becsüli az embereket. Ilyen tetterő csak minden ezer esztendőben születik. Az erő fölöslege átárad másokra és megnöveszti a környezetét is, a papjait, a művészeit, a katonáit, egész hadseregét. Ő azonban csak a maga erejében bízik, de abban föltétlenül. Mindenre mer vállalkozni és ha nem ő volna Isten földi helytartója, talán megostromolná az egeket is. De már kezd öregedni, láz emészti; a gyöngesége nem ijeszti meg, csak felháborítja.

A másik a vadkanember. Földet turó ősök származéka. Ennek nincs szárnya, egész életében gyalog járt. De erős, irgalmatlanul józan, ravasz. Bár senkitől sem fél, mégsem harcias, de maga a hideg és rettenthetetlen szívósság. Hirrel, dicsőséggel nem sokat törődik, de ha megszimatol valami prédát, utána veti magát és a hallatlan csökönyösségével végül is legyalogolja. Nincs az a bozót, amin keresztül nem törtetne, nincs az a mocsár, amelyen át nem gázolna. Most a pápai tiara után vetette magát…

Amit parasztfiú elérhet Magyarországon, azt mind elérte, primás, patriárka, az ország kancellárja lett, mérhetetlen gazdagság ura. A király vakon engedelmeskedik neki, a mágnások földig hajolnak előtte.

És miután már mindennel betelt és jóllakott, a tekintete ráesett arra a gigantikus romboló erőre, amely évtizedek óta lassan hömpölyög Magyarország felé, halálos következetességgel, egy vándorló hegylánc, útjában minden életet összemorzsolva.

Annyit beszéltek a török veszedelemről, hogy már meg is szokták, talán komolyan sem vették, de Bakócz most egyszerre megértette benne egy természeti törvény irgalmatlan logikáját. De minek dolgozott, minek harcolt és élt, ha maholnap mindent elnyel a pogány éjszaka?

Most egyszerre a maga és családja hatalmával együtt félteni kezdte a hazáját. És szívébe nyilalt a forró szánalom és az ő szegény, nyomorult, szép és szent országának szerelme.

Miután egy életen át a féktelen önzésével maga is segített a nemzetet az örvény felé vonszolni, most az élete árán is megmentette volna a bukástól. Ez őszinte érzés volt. És elhatározta, hogy megnyitja a haldokló Magyarország előtt az Élet Kapuját. És Rómába jött, hogy megszerezze a kulcsokat.

A szentatya jól tudta, mit keres az örök városban Bakócz. Ez nem azért jött, hogy a scala sanctán csuszkáljon.

Szerette volna kitudni, mely uralkodók támogatására számít a patriárka. De volt benne annyi olasz ravaszság, hogy csak nagy általánosságban kezdett beszélni az európai királyokról és az ellentétekről, melyek őket egymástól és a Vatikántól elválasztják, hogy így pártvallásra szorítsa a kardinálist.

Kitünt azonban, hogy Bakócz Tamás valamennyi uralkodó pártján áll. Ékes szavakkal magasztalta az ugráló eszű Maximiliánt, fiui alázattal ajánlotta a szentatya szeretetébe a perfid veneziai signoriát, majd a megindulástól könnyes szemmel könyörgött neki, hogy béküljön meg a francia rablókkal. Amit mondott, az a béke és a szeretet himnusza volt.

És hogy kétkulacsosnak ne lássék, mindjárt hozzátette:

– Mi szegény magyarok a pogányság siralomházában ülünk, mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy perbe szálljunk keresztény testvéreinkkel, akiktől szabadulásunkat kell remélnünk.

Szóval: valamennyi uralkodó segítségére számít!

A fogadás véget ért, a pápa megáldotta a távozót.

– Milyen ép a hetven esztendejével, milyen fiatal még! – gondolta fájdalmas irigységgel.

– Nem fog már sokáig élni, – gondolta Bakócz, miközben térdet hajtott Rovere Julius előtt.

A szentatya fölkelt trónjáról és csúzos lábával végigbandukolt a szobán, miközben botjával ingerülten döfködte a padlót.

Mi lesz, ha a magyar csakugyan beleül Szent Péter székébe? Erőskezű pápa lesz, az kétségtelen. De mire fogja fordítani erejét?

Arról szó sem lehet, hogy Bakócz folytassa azt, amit elődje megkezdett. Szent Péter temploma? A Vatikán? Romba dőlnek, mielőtt még fölépülnének, Julius pápa hebehurgyaságának tragikomikus emlékei maradnak, Pasquino gúnyiratainak örökös témái.

Mert bizony Bakócz Tamás nem fogja a kereszténység összeharácsolt pénzét római palotákra és márványkutakra költeni, hanem török háborúkra.

Ő meg fogja csinálni a nagy ligát a pogány ellen és hogy szövetségeseket nyerjen, oda fogja adni Veneziának a fél Romagnát, a francia királynak Milánót, a spanyolnak, amit akar, egy cafatnyi olasz földet mindenesetre oda fog vetni a svájci parasztoknak is, hogy landsknechtcsapatokat állitsanak.

Szóval: Bakócz Itáliának, az ő szegény, nyomorult, szép és szent Itáliájának drága husával fogja etetni a vadászkutyáit.

És az egyház bibora, a nagy javadalmak barbár nepotákra fognak szállani, a romagnai városokat magyar pereputty fogja szipolyozni, Itália aranyköntösét cafatokra fogják tépni, hogy idegen népek takarják velük a meztelenségüket, Róma pedig, a szent Róma, amely csak úgy tud virágozni, ha az egész világ aranyával locsolják, le fog soványodni, el fog hervadni, el fog zülleni barbár urak kezén.

Mert mi Bakócz Tamásnak Róma? Ami Rovere Juliusnak Magyarország!

Midőn már itt tartott, a forró vére a fejébe szökött és haragosan mormogta: Ki a barbárokkal!

7.

Miközben a patriárka a szentatyánál tisztelgett, azalatt a kiséretéhez tartozó magyar urak a Vatikán előszobáiban és folyosóin, a csatlósok és szolgák pedig Szent Péter terén várakoztak.

Az urak közt volt ifju Vértesi Tamás is, Bakócz keresztfia, aki a bevonulás alkalmával bemutatott lovas tudományával rászolgált a rómaiak elismerésére.

A cimzetes apátúr csak olyankor viselt papi köntöst, ha keresztapja külön ráparancsolt és ezúttal lilaarannyal himzett fekete ruhában jelent meg, amelynek azonban csak a szine volt egyházi, a szabása nagyon is világi volt. Az oldalán derék pallost viselt, de azért nem annyira vitéz, mint inkább apród benyomását tette.

Márton kalocsai kanonok társaságában sétált fel-alá a széles folyosón. A tisztelendő úr az egyházi és világi tudományokban egyaránt jeleskedő férfiu volt, annak idején ő készítette elő Tamás úrfit a ferrarai főiskolára.

E pillanatban így szólt növendékéhez:

– Nagyon örvendek, hogy végre eljutottam e híres városba, hol nemcsak nagy lelki hasznot, hanem sok művészeti gyönyörűséget is reméllek. A szépművészetek közül én a pikturát kedvelem kiváltképpen. Önhittség nélkül merem mondani, hogy értek is hozzá és a mi dicsőséges Mátyás királyunk gyakran hallgatta meg jótanácsomat. Én hoztam Magyarországba udinei Andreát, aki jeles mester volt, mert nagy kék szemekkel és rózsás orcával ábrázolta a szenteket, a rangjukhoz illő szép virágos selyem és bársony ruhát festvén nekik. És amit leginkább becsültem benne: a csillagokat és holdat mindig igazi arannyal csinálta. A képírók általánosságban ügyes emberek, de hiányzik belőlük a tudományos elmélyedés, azért szükséges, hogy tekintélyes és kegyes férfiak utasításai szerint dolgozzanak, mert ha magukra hagyják őket, akkor elbizakodnak és istentelen zagyvaságokat festenek.

A tisztelendő úr mindezt ékes latin nyelven adta elő. Ekkor egy pupos kis olasz, aki éppen elhaladt mellettük a folyosón, hirtelen megállott és mélyen meghajolva kiáltotta:

– Mily öröm és büszkeség nekem, ha hallom, hogy előkelő külföldi főurak megbecsülik az itáliai művészet alkotásait. Ez kötelességemmé teszi, hogy felajánljam nagyságtoknak szolgálataimat. Ez annál is inkább kötelességem, mert attól kellene tartanom, hogy máskülönben holmi tudatlan és haszonleső cicerone élne vissza nagyságtok nagylelkűségével. Az én nevem Cechino, közbecsülésben álló, bár mostoha sorsú római családból származom. A Vatikánban kitünő összeköttetéseim vannak és maga a szentatya is elismeréssel szokott rólam nyilatkozni.

– Én kalocsai kanonok vagyok és Kalocsa igen híres város, – mondta nem minden önérzet nélkül a tisztelendő. – Ez a nemes úrfi pedig a főtisztelendő patriárka keresztfia, maga is már cimzetes apátúr.

A pupos ember újra meghajolt, ezuttal majdnem földig.

– Ha a folyosó végére fáradnak velem nagyságtok, akkor mindjárt bemutatom a híres Laokoon-szobrot, amelyet hat esztendővel ezelőtt ástak ki az Esquilinen és amelyért ezerhatszáz scudit fizetett a szentatya.

A márványkép valóban ott állott a keresztfolyosón. Cechino megmagyarázta a jelentőségét:

– Ez a Laokoon ördög, aki a paradicsomba küldte az első kígyót és aki most a két sátáni fiával együtt elveszi gonoszságának méltó büntetését.

A kanonok azonban olvasta Homért és erélyesen ellent mondott Cechinonak, körülményesen felvilágosítván őt a szobor igazi jelentőségéről, mire azonban a pupos ember szárazon csak ennyit mondott:

– Ismerem ezt az elméletet is, de a tudósok még nem döntötték el, hogy mi az igazság.

A tisztelendő úr a vatikáni kápolna készülő falifestményei iránt érdeklődött és Cechino a folyosó végében egy ajtóra mutatott, amely nyers deszkákból volt összetákolva.

– Ott van a kápolna, de nem lehet bemenni, mindig zárva tartják.

A kanonok úr azonban mégis megnyomta a kilincset és az ajtó megnyilt. Ekkor mind a hárman beléptek. A templom teli volt faállványokkal, a padlón pedig festékes foltok éktelenkedtek. Egy darabot azonban mégis láttak az Itélet napjá-ból.

– Jaj, – kiáltotta elszörnyülködve a kanonok, – ez a festő ugyan becsapta a mi szentatyánkat! Miféle vad összevisszaság ez? És mennyi szemérmetlen meztelenség! És ki legyen az ott fenn a magasban? Talán csak nem a mi dicsőséges Jézus Krisztus urunk? Isten bocsáss, hiszen ennek csupasz arca van és akkora mellkasa, mint egy székálló legénynek… Hát nem tudja az a boldogtalan piktor, hogy a Megváltónak szőke szakálla volt, a feje fölött arany glóriatányér fénylett, a teste pedig olyan karcsú volt, mint a liliomszál? Ezt az istenkáromló képet le kell kapartatni a falról!

E pillanatban megszólalt egy szörnyű hang a faállványok legtetején.

– Miféle vadembereket csődített megint ide az a pupos majom? Hordjátok el magatokat! Halljátok?

A láthatatlan ember olaszul beszélt, a tisztelendő úr nem értette meg, de Cechino azonnal kirohant az ajtón, Tamás úrfi pedig, aki Ferrarában jól megtanult olaszul, elnevette magát.

De aztán elment a kedve a nevetéstől, mert egy rocska meszes víz zuhogott le a magasból. Sietve menekültek; a pupos ember az ajtó előtt várta őket.

– Ki az a goromba ember? – kérdezte a felháborodástól lángoló kanonok.

– Michelangelonak hívják, – mondta Cechino.

– Majd följelentem a major domusnak, az megtanítja, hogyan kell nemes emberek előtt viselkednie!

– Azt ne tegye nagyságod, mert a szentatya ezt a festőt többre becsüli akármelyik kardinálisánál.

A kanonok nem válaszolt, csak nagyon csodálkozott és rosszalóan csóválta fejét.

Cechino pedig, hogy másra terelje a szót, felajánlotta, hogy megmutatja őnagyságuknak a Colosseot, amely arról nevezetes, hogy több ablaka van, mint a világ bármely épületének. A Colosseot tudvalevően a kegyetlen Nero császár építtette, hogy fenevadakkal tépesse szét a szent vértanukat.

De ekkor a kanonok egy kedves régi ismerőse sietett feléjük kitárt karokkal. Cardulo Bernát prelátus volt, aki egy délceg külsejü ifjú lovag kíséretében jött a folyosón.

Miután az urak köszöntötték egymást, a prelátus így szólt a pupos emberhez:

– Cechino barátom, ezeket az urakat át fogod nekem engedni, majd én leszek a ciceronéjuk. És hogy meg ne rövidülj, fogd ezt!

Azzal némi pénzt nyomott a tenyerébe és a pupos ember fanyar alázatossággal elsompolygott.

A kanonok úgy megörült Cardulonak, ahogyan csak idegenben járó magyar ember tud megörülni a jó ismerősének.

– Ezt nevezem aztán szerencsés véletlennek!

– Nem véletlen, – válaszolt a prelátus, – tudtam, hogy itt vagy a patriárka urral és már egy órája hogy tűvé teszem utánatok a Vatikánt. Ha látni akarod Róma nevezetességeit, szolgálatodra állok. Ez a nemes fiatal barátom pedig, Vico Hannibal úr, boldog lesz, ha Tamás úr elfogadja az ő társaságát. Mi öregek majd sorra látogatjuk Róma hét legszentebb főtemplomát, a fiatalok pedig, ha eleget tettek keresztény kötelességeiknek, tisztes világi szórakozások után fognak járni.

Hannibal úr lendületes mozdulattal megemelte tollas süvegét. Igen előkelő volt a piros bársonyruhájában. Arannyal hímzett pantallérján hosszú kardot és remek mívű tőrt viselt.

Tamásnak megtetszett az ifjú ember. Kezet nyújtott neki és azt mondta:

– Legyünk jóbarátok!

8.

Hannibal úr a Capriuolo-ba vitte uj barátját tizenegy órai ebédre; a vendéglő, hol provencei és angol nemes zarándokok társaságában ebédeltek, híres volt az örök városban a bőjti pástétomairól és a sziciliai borairól.

Ebéd után a jóbarátok a csatlósaikkal hazaküldték hátaslovaikat és gyalogszerrel nekiindultak a zegzugos utcáknak, hogy megnézzék a farsangi álarcosokat, akik a kormányzó kardinális úr engedelmével ma már mutatkozni kezdtek Róma utcáin.

Az Angyalvár hídján fényes lovascsapat jött szembe velük, a csapat élén ifjú ember haladt, aki szép és pompás volt, mint egy arkangyal. A neve is arkangyalé volt:

– Urbinoi Rafael, a híres festő, – magyarázta Hannibal. – A szentatyához megyen a Vatikánba és akik körülötte vannak, azok tanítványai és barátai.

Tamás igen elcsodálkozott, hogy némely mesterembernek itt szinte olyan becsülete van, mint otthon nálunk a megyés püspöknek.

Egy nagy tér sarkán jókora embercsődület volt.

– Itt van Pasquino! – szólt vidáman Hannibal.

Pasquino a fejnélküli, csonka kőszobor, amely a felelősséget viseli mindazokért a szatirákért és epigrammokért, amelyekkel ismeretlen kezek körül szokták ragasztani. Ezuttal is fehér volt körülötte a fal a sok írott cédulától.

Valaki hangosan olvasta a költeményeket és a hallgatók tapssal vagy pisszegéssel mondtak ítéletet.

Volt az epigrammok közt olyan is, amely Bakócz Tamásról szólt. Melyik a világ legerősebb vára? – kérdezte a költő. – A Vatikán. Mert Macedoniai Fülöp ugyan arra vállalkozott, hogy egyetlen arannyal megrakott szamárral elfoglalja a legerősebb várat, de Strigonionak mégis negyven arannyal megrakott öszvérre van szüksége, hogy elfoglalja a Vatikánt.

Julius pápának is kijutott a gúnyolódásból. A szentatya azonban sohasem gondolt arra, hogy ráüssön Pasquino szájára. Sas nem vadászik szunyogra.

A jóbarátok tovább sétáltak és most már tarka álarcos menetekkel találkoztak, amelyek muzsikaszóval és rikoltozva vonultak végig a városon.

Mitológiai istenségek voltak és asszonyoknak öltözött férfiak, de ördögök is akadtak közöttük és másféle torz pofák, amelyek nagyobbrészt a hét főbűnöket ábrázolták. Az istenfélő rómaiak ezeket gúnyos hurrogással és szitkokkal fogadták.

A nagy tolongásban Hannibal egyszerre csak elpárolgott a barátja mellől. Tamás körülnézett, hogy megkeresse a lovagot és ekkor hirtelen egy félelmetes külsejű álarcossal nézett farkasszemet.

Hórihorgas, a hosszúra nőtt ifjú apátnál jó fejjel magasabb fekete alak volt. A testén bőredőjű szőrkámzsát viselt, a fején hegyes csuklyát, amely arcát is eltakarta. A csuklya kerek szemnyilásából komor tűzben forgó, rettenetes szempár villogott Tamás felé.

A fekete barát keresztbefont karokkal állott előtte. Tamás tudta, hogy ez csak farsangi tréfa lehet, de azért mégis valami babonás borzongást érzett.

– Ki vagy? – kérdezte meghökkenve.