Part 2

A török nem eszi meg a disznót, de ki tudja, mikor kerülnek vissza! Egynehányan tehenet vezettek. Egy piros csizmás kisleány rigót vitt kalitkában a kocsi mellett; egy asszony meg fazékba ültetett virágzó rózsafát. Sok kocsi, nagy hurcolkodás. Ezek egyrésze vissza se fog térni többé. Kivált azok, akik amoda lent a völgyben a Cifrakapun át Felnémet felé mennek: a zsellérek, meg az özvegy asszonyok; – ezek ott maradnak a felföldön, ahol török ló még nem hagyott patkónyomot. Különösen Kassa, – ez volt a menekülők főiránya.

Gergely azonban nem sokat törődött ezekkel. Negyedóra nem telt belé, már átszökött a baktai kapun, amely a város falának nyugati bejárata, azután tekintetét föl-fölemelve nyargalt át a piacon, s kanyarodott fel a várkapunak.

A fal itt fehér és szinte mészszagu, annyira új.

A hid le volt bocsátva. Gergely madárként röppent be a várba fel a vén fák között; szemei a kapitányt keresték.

Ott állt a vár piacán, ibolyakék bársonymentében, kardosan, piros csizmában, sastollas bársonysüveg a kezében. Mellette egy szőke apród, aki zászlót tartott a karján: egy nemzeti szinüt és egy kékvöröset. Dobó másik oldalán ott állt az öreg Bálint pap, fehér karingben, stólásan, fekete reverendában. A kezében rézfeszület. Nagy fehér szakállával olyan, mint valami bibliai próféta.

Éppen a katonák esketését végezték el. Dobó valami beszédet mondott nekik, aztán föltette a süvegét, s a robogó paripa felé fordult.

Gergely leugrott a paripáról, és ragyogó szemekkel villantotta tisztelgőre a kardját.

– Jelentem alásan vitéz kapitány uram, megérkeztem.

Dobó csak nézett. Végigsimitotta kerek szürke szakállát, hosszú lengeteg bajuszát, és megint csak nézett.

– Nem ismer meg, úgye kapitány uram. Nyolc esztendeje, hogy nem láttuk egymást. Én a kegyelmed leghivebb katonája vagyok: Bornemissza Gergely.

– Gergely fiam! – kiáltott fel Dobó a karjait széttárva. A szivemre lelkem! Tudtam, hogy te nem hagysz el engemet!

És megölelte, megcsókolta a vitézt.

– Dehát csak magad jöttél?

Abban a pillanatban táncolt be a Sárközi paripája, félölnyi magasságra dobálva a rongyos mezitlábos cigányt.

A katonák felkacagtak.

Dobó is elmosolyodva kérdezte:

– Csak nem ez talán a sereged?

– Dehogy – feleli nevetve Gergely is. – Ez csak egy puskacsináló czigány. Jól tettem tán, hogy elhoztam?

– Minden ember aranyat ér itt, – feleli Dobó a kezét elkapva a cigánytól, nehogy az megcsókolja.

Hanem a cigányon nem lehetett kifogni. A lábát csókolta meg a kapitánynak.

– Dehát mégis mennyien jöttetek? – kérdezte Dobó nyugtalanul.

– Nem sokan, – felelte röstelkedve Gergely. Mindössze kétszázötven drabantot adtak alám.

– Kétszázötven! – szólt Dobó ragyogó arccal. – Fiam, ha mindenhonnan ennyi katonát kaptam volna, a maklári mezőn fogadnám a törököt.

– Hát nem jön segitség!

Dobó felelet helyett a levegőbe legyintett, aztán egyet nyelt, s a körülötte álló tisztekhez fordult. Bemutatta nekik Gergelyt. A király hadából már ott volt Zoltay, akivel Budán ismerkedett meg ezelőtt tizenegy esztendővel. Most is olyan szőke és nyulánk, vig ember, és még szakált se hord, tehát nőtelen. Aztán ott volt Pető Gáspár, egy gyorskezü apró ember, aki szintén a király hadából való, s nagyságos cimet visel. Egy vékonyképü kékszemü legény állt Pető mellett. Ez is melegen megszoritotta a Gergely kezét, és igy szólt:

– Fügedi János vagyok, a káptalan hadnagya.

Gergely ránéz.

– De ismerős vagy nekem, kedves öcsém!

Amaz vállat vont, s mosolyogva felelte:

– Nem emlékezem.

– Nem te adtál-e nekem ökörfület Erdélyben?

– Ökörfület?

– No igen. Mikor a Fürjes esküvője lett volna, hátul a konyhaudvaron.

– Lehet, mert csakugyan én osztogattam ott az apródoknak mindenfélét.

– Reménylem, most visszaszolgálom.

– Hogyhogy?

– Kapsz érte egy igazi basa-fület.

Aztán Petőhöz fordult Gergely:

– Hát te mért vagy olyan szomorú!

– Hogyne volnék szomorú, – feleli Pető, – husz lovasom elinalt az úton. De felakasztom a kutyákat, csak mégegyszer elém kerüljenek!

– Sohse bánd, – szólt közbe Dobó. – A kapu nyitva van. Menjen, aki félti a bőrét. Nekem ugyan nem gyikok kellenek ezekre a falakra!

Csak most pillantott Bálint papra is Gergely. Már egy esztendeje, hogy nem látta. Megölelte és megcsókolta az öreget.

– Hát nem ment el a papokkal tisztelendő atyám?

– Valakinek csak kell itt maradni, – duhogott az öreg.

Aztán azt kérdezte:

– Cecey mit csinál?

– Jön! – felelte szinte kiáltva Gergely. – A fiatalok szöknek, a vének jönnek és kardot hoznak. Meglássátok, hogy az én fakezü apám hogy forgatja a kardot!

Egy rövidnyaku köpcös ember lépett ki a templom árnyékából. Rettentő széles kard verte a lába szárát. Egy szapora járásu öreg urral jött és már messziről integetett és nevetett Gergelyre.

Mekcsey volt.

Mióta Gergely nem látta, megszakállasodott és méginkább hasonlitott a bikához. A föld szinte rengett izmos lépései alatt.

– Hát te megházasodtál? – kérdezte Gergely, mikor már vagy háromszor megölelte.

– Micsoda? – felelte Mekcsey, már egy Sárikám is van azóta.

– Kit vettél el?

– Az ég legkékebb szemü angyalát!

– Kit no?

– Szúnyog Esztert.

– Hát a szép kigyófejü kardod?

– Megvan, csak hétköznap nem akarom koptatni.

– És hol van a családod?

– Budetin várába küldtem őket, mig a törököket agyon nem verjük.

Dobóra pillantva folytatta:

– Én ugyan mondtam az öregnek, hogy ne küldjük el a feleségünket, de ő úgy félti az ő Sáráját, mint valami gyereket, hát elküldtük őket, elég gondunk lesz a törökkel is.

A számtartó jelentése szakitotta félbe a beszélgetésüket. Az öreg egy árkus papirost terjesztett ki Dobó előtt, és a szemüvegétől a papirost messzetartva olvasta:

– Hát van: bárány 8050; ökör, tehén, borju, szóval vágómarha: 486; buza, rozs, meg liszt összesen 11671 véka. Árpa meg zab 1540 véka.

Dobó a fejét rázta:

– Kevés lesz, Sukán bácsi.

– Magam is ezt gondolom kapitány uram.

– Ha itt szorit a török a télre, mit adunk a lovaknak?

Az öreg vállat vont:

– Hát bizony nagyságos kapitány uram, alighanem sült cipót.

– Bor mennyi van?

– 2215 köböl.[1]

– Az is kevés lesz.

– De legalább óbor. Az idén már megette a kutya a szüretet. Sör is van egynehány hordóval.

– Disznó?

– 139 élő. Szalonna 215 oldal.

Bornemissza érdeklődéssel hallgatta volna tovább is ezt a jelentést, de a seregére gondolt. Visszaült a lovára, és ismét kiment a kapun, hogy seregét katonai rendben bevezesse.

IV.

Gergely még aznap délelőtt amint a serege bemutatását és elhelyezését elvégezte, újra lóra ült és benyargalta a várat.

– Mily gyönyörü vár! – kiáltotta Dobóhoz visszatérve. Ha valaha vártiszt leszek, itt engedjen az Isten letelepedni.

– Még semmit se láttál, – szólt Dobó. Jer, majd én mutatom meg neked.

S hogy Bornemissza leszállt a lováról, intett a szőke apródnak:

– Hozd Kristóf a lovat utánunk.

Azzal karonfogta Gergelyt, és a déli kapuhoz vezette.

– Hát látod, – szólott itt megállva. Hogy hamarosan tájékozni tudd magadat, képzelj egy nagy tekenős békát, amelyik délre néz. Ez ahol most vagyunk, ez a feje. A négy lába meg a farka, – ezek a bástyák. A két oldala két gyalogkapu.

És közben felszólt a kapu tornyába:

– Vigyáztok ott fenn?

– Vigyázunk kapitány uram, – felelte le a torony erkélyéről az őr.

S hogy kihajolt, az oldalán levő kürtöt hátrataszitotta.

– Gyerünk fel, – mondotta Dobó. – Erről az oldalról jön ma vagy holnap a török, hát ezt is nézd meg.

Egy kézmozdulattal előre akarta bocsátani Gergelyt, de ez meghátrált:

– Már beesküdtem kapitány uram.

Ez azt jelentette: Nem vagyok vendég.

Dobó hát elől ment.

A toronyban négy őr volt. Ezek tisztelegtek.

– Ismerjétek Bornemissza Gergely főhadnagy urat, – szólt Dobó.

Az őrök erre mégegyszer tisztelegtek. Gergely hasonlóképpen a süvegéhez emelte a kezét.

A torony erkélyéről két kis falu látszott a vár előtt, ezeken túl pedig két szétágazó domblánc között kékeszöld buja növényzetü sikság.

– Itt kezdődik az Alföld – mondotta Dobó.

– És az a két kis falu?

– A innenső Almagyar, a tulsó Tihamér.

– És ez a kanyargó patak?

– Eger patak.

– Ezek a falak ujak itt a kapu körül?

– Ujak. Én épittettem.

– Jó magasak. A török itt aligha próbálkozik.

– Hát azért épittettem. Bal felől amint látod ágyú védi a kaput.

– Minden várban bal felől védi: a szembe jövőnek jobb kézben nincs pajzsa.

– Itt jobbról nem is lehetett volna. Amint látod, a patak itt folyik a vár nyugoti oldalán.

S a vár nyugoti oldalára mentek.

– Széditő magas fal. Van ez tiz öl is.

– Még tán több is. Ezen az oldalon igazán nem próbálhat a török semmit. Kivül kő; belől föld. De most üljünk lóra, mert ezen az oldalon hamar átmehetünk.

Lóra ültek és lovon mentek végig a nyugoti oldalon.

Itt a város látszott lent a völgyben. Benne a püspöki templom, a püspöki palota. A hegyoldalban Szent Miklós temploma, aggastyán (augusztinus) barátoké.[2] A város mögött egy vastag egyenletes hegy, azon túl a Mátra kék ormai.

Ezen az oldalon is két bástya, s középen egy kis erős kapu. A patakhoz éppen lovakat vezettek le a katonák.

A patakon túl a város piacán egynehány ember látszott, meg egy falka disznó.

– Itt még vannak? – kérdezte bámulva Gergely.

– Még vannak, – felelte Dobó. Pedig mindennap leizenek, hogy menjenek már. Mindegyik el akarja adni a disznóját, aprómarháit.

A kapu előtt egy széles arcu sovány hadnagy oktatott körülbelől ötven katonát.

Kard volt náluk; a fejükön leeresztett rostélyú rozsdás sisak; a vállukon vas. Kettő a középen állt. A hadnagy vezényelte:

– Vissza! Vágj! Vissza! Vágj! Mondom szamár, hogy amint vágtál, kapd vissza a kardodat!

A tanitványon látszott, hogy sohase volt katona. Markos kis erős parasztfiú volt, s Dobó csak azért tette a kassai csapatba, mert az ilyen erő kár az ágyúhoz.

– Ki ez a hadnagy? – kérdezte Gergely.

– Hegedüs, – felelte Dobó, – a kassaiak hadnagya. Kemény ember.

S leszólt a csoporthoz.

– Ha valamit nem értetek, kérdezzétek meg a hadnagy úrtól.

A legény erre leeresztette a kardját, és Dobóra tekintve szólott:

– Azt nem értem kapitány uram, hogy mért kell nekem a kardot visszakapni?

– A hadnagy úr megmondja.

– Azért te, bagariacsizma, – szólt a hadnagy mérgesen, – hogy védd is magad vele, meg megint ütésre készen légy.

– Dejszen hadnagy uram, – szólt a legény egyet oldalt pökve, – akit én egyszer meglegyintek, nem vág az nekem vissza!

Dobó rápöccentett a lovára, s elmosolyodva szólott:

– Egri gyerek. Jól beszél.

Végignyargaltak a fal mentében. Itt a palota mögött zöldrácsozatu virágos kert. Benne padok és szőlő-sátor. A rezeda illata szállongott a kertből, s egy kései rókapillangó kerengett a rózsák fölött.

Hogy Gergely a rózsákon felejtette a szemét, Dobó is megállt és szólott:

– Szegény feleségem ugyan hiába ültette ezt a sok virágot.

– Hol van a nagyságos asszony?

– Haza küldtem a testvéreimhez. Az asszonyi szem gyöngiti az embert.

A kerten át a nyugoti oldal sarkára értek.

A fal itt is éktelen magas. Alatta kiálló dombrész. Az le van faragva a város talajáig meredekre.

– No nézd, – mondotta Dobó. – Ez itt a földbástya. Ez csak arra való, hogy ezt a sarkot a lövéstől védje, meg azt a másik bástyát ott, oltalmazza. Az ott a tömlöcbástya.

Innen megint szép panoráma nyilt a városra, és a patak mentén északfelé nyúló völgyre. A völgy vége egy falu: Fel-német. Nagy falu. Azon túl már hegyek torlaszolják el a széles völgyet mindenfelől.

De Gergely nem sokáig gyönyörködött a képben. Figyelmét a vár északi oldala költötte fel. Itt magas dombok vannak szemben a várral, s a dombokat csak egy mély ásott árok választja el a vártól.

– A támadást innen lehet várni, – mondotta a dombokat szemlélve.

– Innen, – felelte Dobó. De itt legerősebb is a fal, s a legnagyobb ágyúkból négy erre szolgál.

A tömlöcbástyánál leszállt a lováról, és átadta a kantárt Kristóf apródnak.

– Bevezetheted, – mondotta, – az istállóba.

Fölmentek a tömlöcbástyára, ahol egy nagy ágyú, négy mozsár és valami húsz szakállas ágyú nézett a domb felé.

Az ágyúk mellett egy göndörhaju német pattantyús oktatta a parasztokat.

– Mikor én mondok _bor!_ akkor adjál _bor!_ Mikor én mondok _düssz!_ akkor adjál _düssz!_

A parasztok igen komolyan hallgatták a tűzmestert, de Dobó elmosolyodva mondta neki:

– Venn szi szangz _bor_ dann bekommen szi keine pulver, veil dasz _bor_ keine pulver iszt szondern vein.

Épp oly rosszul beszélt németül, mint a pattantyús magyarul, de azért megértették egymást. S a tűzmester ujra kezdte:

– Mikor én mondok _par_, akkor nekem ne hozz _bar_, hanem pulver, krucifiksz donnervetter!

Végre is a parasztoknak kellett megmagyarázni, hogy mikor József mester bort kér, akkor puskaporos zacskót kell nyitni neki, mikor pedig port kér, bort adjanak.

Öt ilyen német pattantyús volt a várban. Dobó Bécsből hozta őket. Több idegen nem volt a vár népe között.

– Nézd ezt a gyönyörü ágyút, – mondotta Dobó az ágyút végigsimitva a kezével, – Béka a neve. Mikor ez kuruttyul, a török megérzi az esőt!

Az ágyú bronzból volt, és ragyogott, mint az arany.

Tovább mentek kelet felé, ahol a sarkon megint egy kiszögellő erős bástyát találtak.

Itt Gergely bámulva állott meg.

A bástyától kezdve a vár keleti részén egy erős magas falkaraj sarlóként övezte a vár keleti oldalát. Kivül árok, belől árok. Tiz-tizenkét ölnyi mélység. Csupán a közepén át volt egy töltés, amely láthatólag azért volt csinálva, hogy a katonák átjárhassanak.

– Ez a külső vár, – mondotta Dobó. – Láthatod, hogy kelet felől hegynek beillő domb van. Ez a Királyszéke. Azért hivják igy, mert Szent István király innen nézte a sátora előtt üldögélve a templom épülését.[3] Ezt a dombot itt lent ketté kellett szakitani.

– Értem, – felelte Gergely, – okos ember volt, aki csinálta.

– Perényi csinálta ezelőtt tiz évvel. A túlsó végén is van egy bástya, az a Bebek bástya. Az a torony meg ott a szegleten arra való, hogy le a kapuig, meg idáig lehessen látni és lőni az ellenséget.

A fal itt is mint köröskörül öles vesszőpalánkkal volt magasitva. Néhol még friss volt rajta a sár. Ez a palánk azért kellett, hogy kivülről be ne lásson az ellenség, s hogy a fal tetején járhassanak a védők.

– Hát most gyerünk a templombástyára, – szólt Dobó, Gergelyt ismét karon öltve.

Csak néhány lépést kellett a Sándorbástyáról tenniök, s Gergely előtt egy különös épület állott. Egy rengeteg nagyságu templomnak a fele. A két hátulsó tornya is megvan. (Azelőtt négy tornya volt.) A faragványok, az ajtók, az ajtók fölött kőből faragott óriás virágok, csorba orcájú kőszentek. De micsoda templom az, amely hivek helyett földdel van megtömve; harangok helyett ágyuk vannak a tetején, s orgona helyett ágyúk dörgése szól belőle.

A templom oldala jobbról balról be volt dombozva. A dombon kecske legelt. Oldalt egy boltozott bejárás. A kövei kormosak.

– Itt talán a puskaport tartják? – kérdezte Gergely.

– Azt, – felelte Dobó. – Jer és nézd meg, mennyi erő van itt összehalmozva!

– Ez sekrestye volt.

– Az. Jó száraz hely a puskapornak.

– No nagy vétek volt ezt a templomot így elpusztitani.

– Magam is sajnálom, de inkább igy legyen, hogysem Alláht dicsérjék benne.

Beléptek. A hely inkább boros pincéhez hasonlitott, mint sekrestyéhez: telides tele volt fekete hordóval.

– Mennyi van? – kérdezte Gergely elámultan.

– Sok, – felelte Dobó. – Több mint kétszáz hordó. Itt tartom minden puskaporomat.

– Egy helyen? Hátha felrobban?

– Az lehetetlen. Az ajtó előtt őr áll. Kulcsa nincs hozzá másnak, mint nekem. Be nem mehet más, mint Mekcsey vagy az öreg Sukán. Napnyugta után napfelkeltéig meg nem adom oda a kulcsot senkinek.

Gergely fölpillantott az ablakra. Az üvegből volt, s háromszoros vasrostély védte az üveget.

Az ajtóval szemben, ahova rézsút hullott a világosság, nagy kerek kád áll. Szinig meg van töltve puskaporral.

Gergely belemarkol, s visszapörgeti.

– Ez, ugymond, ágyúba való. Jó száraz.

– A puskába valót apró tonnákban tartom, – feleli Dobó.

– Itt csinálták, vagy Bécsben?

– Részben itt, részben Bécsen.

– S milyen vegyitékü az idevaló?

– Három negyede salétrom, a negyedik negyed kén és szén.

– Puha faszén vagy kemény?

– Puha.

– Az a legjobb. Hanem én egy-két kanállal többet adok a szénből, mint mások szoktak.

A kád fölött a fekete falon egy nagy fakó festmény látszott. Csak két fejet lehetett rajta látni. Az egyik szakállas szomorú arcu férfié. A másik egy ifjué, aki a férfinak a mellére hajol.

A két alaknak fénykör volt a fején. A nyaktól kezdve le volt repitve a vászon, úgy, hogy a fal kilátszott.

– Ez valószinüleg a templom oltárképe volt, – mondotta Dobó. Talán még Szent István festtette.

A sekrestye előtt két száraz malom forgott.

Ló huzta mind a kettőt. A templom oldalán egy boltozat alatt két tűzmester felügyelete alatt kézi bombákat csináltak a katonák.

Gergely itt megállt. Megnézte a puskaport és a kanócot, s a fejét rázta.

– Talán nem jó? – kérdezte Dobó

– Jó, elég jó, – felelte Gergely, – de én engedelmet kérek, hogy azon a bástyán, amelyiken leszek, magam készithessem a bombákat.

– Mondd meg őszintén, ha jobbat tudsz. Te tudós ember vagy, és itt a vár védelme a fő, nem a mellékes tekintetek.

– Hát én jobbat tudok, – mondotta Gergely. – Ezek a régi bombák sustorognak, ugrálnak, elpukkannak, aztán vége. Én magot teszek bele.

– Micsoda magot?

– Kis bombát, rézporba kevert olajos csepüt, vasport és egy darab ként. Az én bombám csak akkor kezdi a munkát, mikor elsült.

Dobó visszakiáltott a bomba készitőknek:

– Hagyjátok abba a munkát. Bornemissza főhadnagy úr vissza fog ide jönni, és aszerint dolgozzatok, amint ő parancsolja.

Fölmentek a bástyának átalakitott templom tetejére.

Ez körül volt állitva vesszőből font és földdel töltött kasokkal. A kasok között kőboltozatu fülkékben ágyúk. A középen golyóhalom és puskaporos gödör.

Innen egészében lehetett látni a külső várat, amint óriás karéj alakjában keritette a vár keleti oldalát. Rajta két bástya, s a két bástyán két kerek torony.

De lehetett látni a szemben levő nagy földemelkedést is, amely épp olyan magas, mint maga a vár.

Hát itt keletről erős lesz az ostrom, – mondotta Gergely. – A nap is szembe süt reggelenkint. Ide ember kell.

– Rád gondoltam, – felelte Dobó egyszerüen.

– Köszönöm. Meg fogom állani a helyemet.

És a két ember kezet fogott.

Az ágyúk között volt egy nagy testes bronz-ágyú. Öblös torkába emberfej nagyságú golyó fért. A betük és cifrázatok aranyként ragyogtak rajta.

– Ez a _Baba_, – mondotta Dobó. – Olvasd a feliratát.

Az ágyú derekán két pálma között ez a mondat ragyogott:

_Erős várunk nekünk az Isten!_

V.

Szeptember kilencedikén nem sütött fel a nap. Az eget szürke felhők takarták. A Mátra ormait is felhő ülte. Az idő egésznap olyan volt, mint a kényes gyerek arca, aki sirni akar, csak azt kell kitalálnia, hogy miért sirjon?

A várban élénk nyüzsgés. Az ácsok az alsó piacon félöles karókat faragnak. Mellettök egy katona lyukat fur a karókba s kereszt alakot formál belőlök. A harmadik csoport katona olajos szurkos csepüt kötöz a keresztekre. Ezeknek a neve _furkó_. Már van egy halommal.

A sekrestye mellett az öreg Sukán vékával méri a puskaport. Paraszt emberek apró bőrzacskókba tömik. Hordják a pattantyusokhoz.

Ugyancsak a sekrestye mellett János tűzmester cserépből készült golyókat tömet puskaporral. Ezek a _lapdák_. Egy arasznyi puskaporos kanóc áll ki belőlük. Mikor meg akarják gyujtani, olyanféle drótos szerszámba teszik, mint a mai angol lapdaütők. De dobják kézzel is, s a füles golyókat kópjával is. Ezekből is készen volt valami ezer darab.

Az ókapu felé, ahol egy hosszú házsor szolgál kaszárnyának, köszörüsök és lakatosok dolgoznak. Mindenkinek a fegyverét meg kell igazitaniok, aki hozzájuk viszi.

A Sötét-kapu mellett földalatti szépen épitett istállókban állnak a marhák. A mészárosok itt vágnak a fal mellett. A vér egy lyukon az árokba csurog. Négy-öt marhát vágnak mindennap. Sok a katona.

Gergely éppen a Sándor bástyán állott. Gerendákból és deszkákból emelvényt ácsoltak ottan, hogy föl lehessen futni belülről a falakra.

Ez az emelvény már minden bástyánál megvolt, de itt ujra kellett csinálni, mert nem jól ástak le egy cölöpöt, és mozgott.

Dobó most fölment rajta a tisztjeivel, s meg-meg rázogatta az oszlopokat.

– Ugy kell ennek állni, – mondotta, – hogy akkor is megtartson száz embert, ha minden oszlopját ellövik.

A templom tornyán a kürtös egy hosszut rikoltott.

– No, mi az? – kiáltott fel Mekcsey, – itt vagyunk!

– Jönnek!

Ebből az egy szóból megértették a tisztek, hogy az előőrség jön.

Maklárig az őröknek hosszú láncolata állott már egy hét óta. Eleven teleszkop, amely kinyult az abonyi mezőig s éjjel nappal a török megérkezését vigyázta.

Ezeket jelentette a: jönnek!

Mekcsey felugrott a fal tetejére, és sietve indult a kapu felé. Maga Dobó is. Mind követték a tisztek. A déli bástyán aztán megálltak, és kiváncsian néztek arra az útra, amely a kis Almagyar falun át a messze sikságból vágódik egyenesen a várkapuig.

Az almagyari úton egy vágtató lovast lehetett látni. Süveg nélkül jött. A dolmánya panyókára vetve röpdösött utána.

– Az én katonám! – szólt Gergely, – Bakocsai!

Mert hogy ez a Bakocsai kitünő lovas volt, és a sors gyalogossá tette, mindig azon rimánkodott, hogy lóra ülhessen. Igy jutott ezen a napon őrszemnek is.

Ahogy közelebb jutott, látni lehetett, hogy az arca merő egy vér, s hogy a ló oldalán valami dinnye forma gömbölyüséget hoz.

– Az én katonám! – szólt ismét Gergely, de most már szinte kiáltva örömében, – Bakocsai.

Mert kétségtelen volt, hogy a fiu verekedett.

– Egri gyerek, – felelte rá Mekcsey.

– De az én katonám, – szólt Gergely vissza. – Az én tanitványom!

A hírhozó nyomában még három őr rugatta az út porát. A többit tán levágták.

Hát itt van a török!

Mit érezhetett Dobó e hírnek hallatára? Az a török had jön, amelyik ebben a nyárban az ország két legerősebb várát rombolta el: Temesvárt és Szolnokot, s ezenkívül elfoglalta Drégelyt, Hollókőt, Salgót, Bujákot, Ságot, Balassa-Gyarmatot, – mindent, amit akart. Mert úgy indult el ez a had, hogy ami még hátra van Magyarországból, beleigázza a török hatalomba.

Hát már itt tartanak. Százötvenezernyi emberarcu fenevad. Nagyobb részüket a zsenge gyermekkortól nyilazásra, lövésre, falmászásra, tábori életre nevelték. Kardjuk Damaszkusban készült; vértjük derbendi acél; lándzsájuk hindosztáni mesterkovácsoktól való; ágyúikat Európa legjobb öntői csinálják; puskaporuk, golyójuk, fegyverük mérhetetlen és megszámlálhatatlan.

S velük szemben?

Itt áll ez a kis vár, s benne alig kétezer ember, s alig hat régi hitvány ágyú.

Mit érezhetett Dobó?

A hírhozó Bakocsai István felvágtatott a várba, és megállt izzadtan, porosan Dobó előtt. A nyereg szijján egy göndörbajuszu barna törökfej; őneki magának az egész bal arca végig fekete az aludt vértől.

– Jelentem alásan vitéz kapitány uram, – szólt a bokáját összeütve, – itt a török az istenfáját!

– Az egész had, vagy csak egy csapat?

– Az egész hadnak az eleje az istenfáját. Nem láttuk az egészet az abonyi erdő miatt, de nagyon jönnek az istenfáját. Ahogy bennünket észrevettek, mindjárt elkaptak kettőt belőlünk az istenfáját, oszt még engem is hajszoltak egy darabig; legutóbb ez a füstös az istenfáját.

S ezt mondva a hüvelykujjával a nyergen lógó törökfej felé bökött.

– Hát a társaid hol vannak?

A vitéz a kapu felé pillantott.

– Mosakodnak a patakban, az istenfáját!

– No, – azt mondja Dobó, – mától fogva tizedes vagy. Erigy és igyál egy kupa bort, – az istenfáját! – tette hozzá mosolyogva.

A vár udvarán mindenki odatolongott, hogy a levágott fejet nézze. A beretvált fejnek egy hosszú fürtje volt középen. Annál fogva tartotta Bakocsai, s büszkén mutogatta.

VI.

A török megérkezésének hirére olyanná vált a vár, mint a zajgó méhkas.

Mindenki Bakocsai köré tolongott, hogy szavát hallja. Még az asszonyok is odafutottak a sütőházakból és konyhákból, s lábujjhegyre állva hallgatták a csoport mögött a vitéz beszédeit.

De ez persze csak akkor történt már, mikor Dobó ott hagyta a piacot, és a tisztekkel együtt fölment a palotába, tanácskozni, rendelkezni.