Part 1

AZ EGRI CSILLAGOK

(BORNEMISSZA GERGELY ÉLETE)

REGÉNY ÖT RÉSZBEN

IRTA

GÁRDONYI GÉZA

II. KÖTET

(4. 5. RÉSZ)

BUDAPEST

LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÁSA.

NYOMATOTT LÉGRÁDY TESTVÉREKNÉL, BUDAPESTEN.

NEGYEDIK RÉSZ. EGER VESZEDELME.

Ha van az égben könyv, amelybe a magyarok történetét irják, a következő nyolc évet igy jegyezték fel bele:

1545: A töröké már Buda, Esztergom, Fejérvár, Szeged, Nógrád, Hatvan, Veszprém, Pécs, – csaknem az egész ország.

1546: A török 15 szandsákra osztotta Magyarországot. A magyaroké már csak a Felföld és a Dunántulnak egy kis része.

1547: A magyarokat nemcsak a török nyúzza, hanem az osztrák is.

1548: Luther és Kálvin tanai az egész országban terjednek.

1549: A török nemcsak pénzt szed adóba, hanem gyermeket is.

1550: Erdély ellen oláh és török sereg indult. Fráter György nehány nap alatt ötvenezer embert állitott talpra. Az oláht megverték. A török visszavonult.

1551: Izabella királyné távozott Erdélyből. Fráter Györgyöt orgyilkosok megölték.

I.

És következett az 1552-ik esztendő.

Már kéklett a szilva és nyilt a napraforgó, mikor egy napos, de szeles délután ott állt Éva asszony egy kis soproni háznak a tornácán. Valami külföldre utazó ifjunak válogatott az ura ruháiból.

Mióta nem láttuk őt, mind arcában, mind testében meggömbölyödött, megasszonyosodott. Arcának gyönge fehér bársonya ma is leányos, de nyilt két szemében ma már nem mosolyog a régi pajkosság, hanem inkább szelid nyugodt okosság tükrözik.

Ha komolyan néz valakire, senki el nem hiszi, hogy ez a szelidarcu bájos teremtés összekalandozta ezelőtt nyolc évvel Törökországot; úgy lő és viv, mint akármelyik férfi, s úgy lovagol, hogy nincs az az arab szpáhi, amelyik el ne bámuljon, ha meglátja.

– Hát van itt két ruha, – mondja a diáknak. És egy viseltes meggyszín kamuka ruhát, meg egy egyszerü kenderszövetet tett az asztalra. – Ez a kamuka még bő lesz magának, de lehet, hogy egy pár hónap mulva már belenő.

A diák arca kivörösödött az örömtől.

– Itt-ott egy kicsit majd igazitok rajta, – szólt az asszony a ruhát forgatva. – Node estig úgyis pihen.

Aztán a kenderszövetü ruhát vette föl.

– Ez éppen jó lesz. Az uram akkor hordta ezt, mikor Budán járt; mikor a török elvette Budát, s mink a királynéval Lippára költöztünk.

– Jó lesz, – mondja örömmel a diák. – Ebben megyek tovább, mert ezt a por se fogja.

Az asszony belenyult minden zsebbe. Üres volt valamennyi. De mégis a mellény csücskében érzett valami keményest.

A zseb lyukas volt. Éva beledugta az ujját, s egy sokszorosan összehajtogatott vékony pergamenpapirost talált a bélés között.

Kiterjeszti, hát egy ötszögü forma rajz; mindenféle vonalak és pontok.

– Mi lehet ez, Miklós diák? Valami tekenős béka úgy-e?

Tenyerére veszi a diák. Csakhamar megforditja s nézi hosszasan.

– Nem tekenős béka, – mondja, – bár olyanforma.

E pillanatban egy kis hatéves feketeszemü gyerek robog ki a szobából. Az oldalán remek kis aranyozott markolatu kard, kopott, pirosbársony hüvelyü.

– Anyám, – mondja, – azt igérted, hogy trombitát kapok.

– Jaj, Jancsikám, ne háborgass mostan – feleli az anya. – Eredj le, kedves, a kertbe Lucához.

A gyerek, lóvá tette a kardot, s vidáman lelovagolt az udvarra, onnan meg a kertbe.

– Hát biz ez, – mondja a diák a papirost figyelemmel szemlélve, – egy várnak a rajza, mégpedig Eger váráé.

– Eger váráé?

– Az bizony. Tessék nézni: ez a béka kettős vonallal van körülhúzva. Ez a kettős vonal fal. A béka feje meg a négy lába, öt kiszögellő bástya. A vékonyvonalas foltok benne az épületek.

– Hát ez a sarló-forma, itt a béka mellett?

– Ez az úgynevezett külső vár. Épület nincs benne, mint más külső várban, csak két bástya, s azon két torony.

– És ez a fekete kapocs, amelyik a sarlót a békához köti?

– Ez a Sötétkapu.

– Miért sötét?

– Mert a föld alatt megy.

– És ez itt a kapu mellett?

– Istálló.

– Ilyen nagy istálló?

– Nagy kell oda, tekintetes asszony. Aztán bizonyosan itt van a kocsiszín is, meg a lovászok lakása, a kulcsár is itt lakik.

– Hát ez a pontozott, itt a kapu mellett?

– Ez templom volt. Az a templom, amelyet Szent-István király épittetett. Ennek a felét bizony lorombolták nem is olyan régen: éppen tiz esztendeje.

– De kár volt.

– Bizony kár volt, de a templom derekán húzták át az új nagy árkot, és épitették a külső várat. Kellett, mert ez volt a vár leggyöngébb oldala

– Dehát honnan tudja ezt maga, Miklós?

– Hogyne tudnám. Két esztendeig jártam ott iskolába. Mindenki erről beszélt ottan. Akkor épitették a Sötét-kaput is.

– Dehát itt is van egy kapu, a nyugoti oldalon, a patak mellett.

– Van itt a délin is. Három kapuja van.

– Hát ezek a mindenféle piros húzások?

A diák egy percig hallgatva betüzte a jegyeket.

– Ezek földalatti útak.

– Ilyen sok földalatti út van?

– Van, de nem mind használható.

– És ezek a négyszögletü szobafélék?

– Földalatti termek. Ez itten viz-tartó. Emez meg temető.

– Temető? Föld alatt?

– Annak kell lenni, mert lám’ ide erre a földalatti útra az van irva: _Halottak útja._

Az asszony megborzongott.

– Furcsa, – mondotta, – hogy a halottakat ide temetik.

– Csak kolera idején, – felelte a diák. – Most már jut eszembe, hogy hallottam erről.

– Jaj, hogy előbb nem jött Miklós, legalább két héttel?

– Mért?

– Ha előbb jön, előbb adom a ruhát; ha előbb adom a ruhát, előbb megtalálom benne ezt a rajzot. Szegény uram éppen oda ment Egerbe.

– Azt mondják, hogy a török odafordul?

– Hiszen éppen azért ment az uram Egerbe. Csak szegény apám el ne ment volna vele. Gondolja csak: hetvenesztendős ember. Keze-lába fából. És elment az urammal!

– Harcolni?

– Hát egyrészt azért. Másrészt meg volt egy jóbarátja: Bálint pap. Ezelőtt egy esztendővel összekaptak valamin; még akkor szegény anyám is élt; aztán a pap Egerbe költözött Dobóhoz. Hát azzal akar kibékülni.

Az asszony ezt mondva, felnyitott egy zöldre festett virágos ládát, és kivett egy könyvet. Az imádságos könyve volt. Beletette a vár rajzát, s eközben kipillantott a kertbe, a fiára, aki ott futkosott a virágöntöző cseléd mellett.

– Majd csak jön valaki Egerből, – mondotta az asszony, – Pető Gáspárnak a bátyja itt lakik. A király embere. Ő küldött egy szekér puskaport a várba, meg golyót, mivelhogy az öcscse ott van. Hát ha követ jön hozzá Egerből, odaadom neki ezt a rajzot.

Azzal tűt és cérnát vett a kezébe, s a kamuka ruha varrásába fogott.

Amint ott beszélgetnek tovább, a kapun egy sötétkék-mentés ember lép be, s hogy a kaput vissza beteszi, köszön valakinek.

– Ne fáradjon tovább – mondja, – bent már majd eligazodom.

Éva feláll. A hang ismeretlen neki. Az alak is.

A tornácra három lépcsőn kell fellépni. Az idegen itt fölemeli a fejét. Félszemü barna testes ember. A bajusza huszáros. A kezében olyanféle bot van, mint aminővel a falusi birók szoktak járni.

– Jónapot kivánok! – köszön fel az asszonynak. – Azt mondták, hogy itt lakik tekintetes nemes Bornemissza Gergely hadnagy uram.

– Itt lakik, – feleli az asszony, – de nincs itthon.

– Hát csakugyan elment már?

– El, Egerbe.

– Ejnye, ejnye, – szól a fejét csóválgatva az ember, – de nagyon sajnálom! Meg tetszik engedni, hogy felmenjek?

– Tessék.

Az ember föllép a lépcsőn. Leveszi a kalapját, és mély tisztelettel meghajol.

– Balogh Tamás a nevem, – mondja. – Révfalusi nemes ember vagyok.

A meghajlásáról lehetett látni, hogy nem paraszt. Az asszony mosolyogva húzott ki egy széket az asztal alól, s közben bemutatta a diákot:

– Réz Miklós diák. Külsőországi iskolába utazik. A bátyja a király hadában szolgál, és ismeri az uramat, hát erre jött egy vásári kocsin, és betért megpihenni.

– Isten éltessen öcsém, – mondotta a félszemü, anélkül, hogy kezet nyujtott volna a diáknak.

Leült és megint ejnyézett.

– A lóvásárra jöttem, – mondja a térdére csapva, – és sok mindenféle dolgom lett volna vele. Többek között pénzt is hoztam volna neki.

– Pénzt? – kérdi elcsodálkozva a menyecske.

– Azt mondták pénzre van szüksége, hogy Egerbe megy, és hogy eladja egynémely arany és ezüst-marháját.

– Nem igen van minekünk.

– Én nagyon szeretem a gyürüket, – szólt az ember a kezét fölemelve.

Tiz szebbnél szebb gyürü ragyogott az ujján.

Folytatta:

– És hogy neki van egy gyönyörü gyürüje.

– Van, – felelte mosolyogva az asszony.

– Egy holdas.

– És csillagos.

– A hold topáz.

– A csillagok gyémántok.

– Láthatnám? – kérdezte az ember.

S a hangja remegett.

– Nem, – felelte az asszony. Mindig a zsebében hordja. Valami szerencse-gyürü az. Töröké volt.

A kis Jancsi megint ott csörtetett az udvaron. Egy szökkenéssel a lépcsőn termett, s hogy az idegent megpillantotta, a gyermekek szokott bámulásával nézett reá.

– Köszönj szépen a bácsinak, – mondotta az asszony.

– Tán a hadnagy úr fia? – kérdezte az idegen. – De mit is kérdem, hiszen szakasztott mása!

S magához vonta a gyereket. Megcsókolta.

Az anyán valami kellemetlen érzés hulláma csapott végig. Oh az anyai sziv megérzi az emberbe burkolt lelket, mikor a gyermekéhez nyúlnak!

De ez csak muló érzés volt. A következő pillanatban már el is feledte.

– Forduljunk egyet a vásárban, – mondotta a diák, aki fölöslegesnek látta magát a tornácon. – Elviszem Jancsit a szekeresemhez. Megmutatom neki a kis csikót.

– Jó, – felelte az asszony, – itt egy denár. Vegyen neki trombitát. De vigyázzon rá Miklós. Te is Jancsikám. Tudod mit mondott apád!

És Tamás úrhoz fordulva folytatta:

– Nagyon meghagyta, hogy a gyerekre vigyázzunk.

A gyerek örömében ugrálva ment el a diákkal.

Az anya még utánok kiáltott:

– A templom közelében legyenek Miklós. Majd kimegyünk mink is.

Mert már egésznap készült, hogy kimegy a vásárba. Holmi apróságokat akart venni a bécsi kereskedőktől, akik ilyenkor lejöttek.

Balogh Tamás uram ezen idő alatt szórakozottan forgatta a kalapját, és kedvetlenül nézett maga elé.

– Mi hirt tud Szolnokról? – kérdezte az asszony. – Ugy-e nem bir vele a török?

– Magam is azt hiszem, – felelte komoran Balogh Tamás.

– Az uram is azzal vált el tőlem, hogy a török aligha kerül az idén Eger alá. Szolnokot nagyon megerősitették tavaly. Erősebb, mint Eger.

– Sokkal erősebb.

– S ha még elesik is, egy havi munkát ad a töröknek, mig beveszi.

Balogh Tamás uram erre fanyaran mosolyog.

Dehát mi van ezen mosolyogni való?

– Van-e a tekintetes hadnagy úrnak valami arcképe itthon? – kérdezte hirtelen.

– Van bizony, – felelte az asszony. – Tavaly festette le egy német festő.

– Nem mutatná meg a tekintetes asszony? Sok jót hallottam már a vitéz úrról, szeretném ismerni.

– Hát nem ismerik egymást? – kérdezte csodálkozva a menyecske.

– Valamikor, de már régen, beszéltem vele.

Az asszony bevezette a vendéget a szobába. A szoba sötét volt, és levendula illattal teljes. Mikor aztán az asszony fölnyitotta az ablaktáblákat, látni lehetett, hogy vendégszoba.

A földön törökszőnyegek. A fal mellett egy medvebőrös divány. Az ablaknál irószekrény. E mellett könyves szekrény. Sok pergamenkötésü könyv, talán száz is. A falon arcképek. Az öreg Cecey sisakos képe, barna korában. Ceceyné kancsalnak festve, aranyhimzetű fejkötőben. Aztán egy diófarámába foglalt sárga Krisztuskép. Egy pajkos leányarc, amely Bornemisszánéhoz hasonlit, s e mellett a Gergely képe.

Fiatal vidám tekintetü barna ember. Nyilt szemeiből eszesség sugárzik. A bajusza pörge; kerek kis puha szakál köriti az állát; haja könnyü fürtökben vállig omló.

– Szép ember, – mondja Tamás uram, figyelmesen nézve a képet. – Vajjon mennyi idős?

– Huszonhat éves.

– És már ekkora fiuk van!

– Nyolc éves házasok vagyunk mink, – felelte mosolyogva a menyecske. Gyerekek voltunk, mikor összekerültünk.

Tamás úr megint a képre nézett. Aztán ismét megszólalt:

– És igaz, hogy Konstantinápolyban is járt a vitéz úr?

– Járt bizony. Én is vele voltam.

– Van egy török ismerősöm, az beszélt róla. Manda bég. Óriás ember. A vitéz úr neki nagy szivességet tett.

– Manda bég? Sohase hallottam tőle ezt a nevet.

– Persze, – szólt bólogatva Tamás uram, – azelőtt Hajván volt a neve.

– Hajván! – kiáltott felkacagva a menyecske. – Hogyne ismernénk! Én is láttam.

Tamás úr mégegyszer felnézett a képre, s nézte hosszan, némán, összevont szemöldökkel, mintha sohase akarná többé ezt az arcot elfelejteni. A fejével úgy integetett neki, mintha köszönne, aztán az asszonynak is köszönve, háttal ment ki az ajtón.

Az asszonyon ismét az a rossz érzés ömlött végig, ami akkor fogta el, mikor Tamás úr a gyermekhez nyúlt. Mindazonáltal kikisérte a tornác-lépcsőig.

Az ember mindig a jobbján ment. Ez parasztos volt. Meghajolva köszönt. Ez uras volt. Háttal ment ki az ajtón, ez törökös volt.

Az asszonyt nyugtalanság szállotta meg, de csakhamar leszidta érte magát.

– Nem illik rosszat gondolni a szerencsétlenről, – mondotta a varráshoz visszaülve. – Félszemü ember, ennyi az egész.

És hogy kiűzze a nyugtalanságot az elméjéből, dalba fogott. A cseléd dalolt a kertben, ő is azt dalolta, s e közben gyors ujjal igazgatta fel egymás után a meggyszin kamuka ruhára a megtágult gombokat. Egy helyen feslés is volt. Erre piros selyem cérnát keresett.

De az eszéből csak nem ment ki a látogató.

– Ki ez az ember? – kérdezte a ruhát a térdére bocsátva.

A gyürü, az arcképnézés, Hajván emlegetése, a török módon való távozás…

Ki ez az ember?

Szinehagyott arccal bámult a betett kapura, s agyának minden izmát megfeszitette, hogy feleletet kapjon.

Most már ismerős volt neki az arc is, a hang is. De nem tudta honnan?

A gyürü, ez ötlött most az eszébe. Gergely azt mondta, elviszi, de a hétköznapi mellényébe tette. Elvitte-e a mellényt?

Az asszony a nagy ruhás ládához sietett, és kiforgatta, kidobálta a ruhákat. A mellény itt van. Egy tapintás reá: valami kemény van benne. A gyürü! A gyürü! Itt van. Még csak papirosba se takarta.

S ekkor, mint a felhőn átcikázó villám, egy név villant el az agyában. A homlokára kapott és felkiáltott:

– Jumurdsák!

*

A cseléd hallja a kiáltást. Fölszalad a kertből. Látja az asszonyát a szétszórt ruhák között a láda előtt ülve. Az arca sápadt. A szeme ki van karikásodva.

– Tekintetes asszony!

Nem felel.

A cseléd fut a szobába. Néz mindenfelé. Rablást sejt.

Végre is kapja az ecetes üveget, és dörzsöli, szagoltatja az asszonynyal.

– Az uram veszedelemben van, – ez volt az első szava. – Hol a gyermek? Igaz: elküldtem. Hamar a köpenyegemet, Luca! Megyünk a Jancsiért!

– De ilyen betegen tekintetes asszony.

– Nem vagyok beteg, – felelt az asszony, levegőt sziva, mint a fuldokló.

S úgy amint öltözve volt, fölkelt, és kisietett a kapun. A veszedelem érzése megacélozta az izmait. Ment, rohant egyenesen a templom felé.

Az utca tele volt jövő-menő vásári néppel, kocsikkal, tehenekkel, madzagon sántitó disznókkal, s az állatok között az árukkal megrakodott falusi emberek. Vásári zajgás. Por. Hagymaillat.

A cseléd már a templomnál érte utól. Ráboritotta a köpönyeget.

Ugyanebben a pillanatban ért szembe velök a diák is.

Futva és az embereket lökdösve jött, s lihegve mondotta:

– A templom előtt hirdetik, hogy Szolnok elesett.

– A gyermekem! – kiáltott rá Éva. – Hol hagyta?

A diák zavarodottan nézett rá.

– Balogh úr bevitte a templomba. Azt mondta, hogy mig ő imádkozik, vigyem meg a hirt.

Éva ledobta magáról a köpönyeget és futton futva rohant a templomnak. Fel a lépcsőn. Be a sokaság között a főajtón.

– A gyermekem! – kiáltozta fuldokolva. – A gyermekem!

Bent éppen litániáztak, s a környékbeli német parasztok harsogva énekelték a német litániát.

Az asszony azonban őrültként sikoltozva rohant át rajtok:

– Jancsi! – kiáltotta. – Jancsi fiam!

De a kis Jancsi nem felelt egyik padból se.

II.

Szeptember ötödik napján Gergely a siroki vár alatt köszönt a felkelő napnak. A nap szembe sütött vele és kétszázötven gyalogosával, s lehet, hogy nem is a napnak köszönt ő, hanem, hogy egy katonasereget látott szembe jönni, azért emelte a szeme elé a kalapját.

Csak maga ült lóháton, a sereg előtt, hát ő vette leghamarabb észre a katonaságot.

– Mi a csuda lehet ez? – mormogott magában. – Töröknek nem török, magyarnak meg, ha magyar, akkor nem jöhet Eger felől?

S átremegett a szivén az a gondolat, hogy Dobó ott hagyta Egert, s az jön vele szemben.

Mert hej ez a Ferdinánd király mindig igéri a segitséget, de soha nem adja. Igy veszett el Lippa, Temesvár az idén, Szolnok is ki tudja, megállja-e a sarat? Amilyen okos számitó ember ez a Dobó, bizony hamar kikétszerkettőzi, hogy egy magyar nem birhat száz törökkel.

Az úton egyebet se láttak, csak kocsikon ülő papokat. Mind Egerből jött. Eleinte csak köszöngetett nekik, de aztán hogy megsokalta ezt e nagy menekülést, ki se tért az útból.

Hát megriadt egy pillanatra, hogy Dobó ott hagyta az egri várat. De csak egy pillanatra. A következő pillanatban elkergette magától ezt a gondolatot. Nem olyan ember az! Bárki jön az úton, nem Dobó. Ha a Dobó hada jön, akkor sincs Dobó vele. Ott marad egymaga és meghal egymaga, de a történelem azt az egyet nem irhatja fel róla, hogy félt.

Zászló nem volt a szemben jövő haddal, vagy ha volt is, összecsavarva vitte valamelyik szekér. Körülbelül kétszáz fő. S lassu lépésben, rendetlen összevisszaságban jöttek.

Intett Ceceynek, aki hátul lovagolt a sereg mögött, s egy vén katonával beszélgetve üzte az út unalmát. Az öreg odaszöktette a lovát a vejéhez.

– Egy kicsit előre megyek – mondotta Gergely.

Azzal megsarkantyuzta a paripáját és a szembejövő sereg elé vágtatott.

Szeme a vezért kereste. Nincs köztük tollas süvegü. Hát megállt előttük és valamennyiöknek szólott:

– Ti kassaiak vagytok?

Nem felelt egyik se. Zavart szemmel néztek rája. Némelyik el is vörösödött.

– Honnan jöttök?

Erre se felelt egyik se.

– No, – kiáltotta Gergely bosszusan, – tán a néma barátok katonái vagytok?

Végre egy nagyállu öles ember fölemeli a fejét és azt mondja:

– Hát mink kassaiak vagyunk és onnan jövünk, ahova a tekintetes hadnagy úr megyen.

– Egerből?

– Onnan. De jobb, ha a tekintetes hadnagy úr se fárad addig.

– Hát mért? Mi baj van?

– Mi? Hát csak az, hogy bolond kecske az, amelyik neki ugrik a késnek!

– Micsoda késnek?

– Tetszik-e tudni, hogy mi vége lett Temesvárnak?

– Tudom.

– Tetszik-e tudni, hogy Losoncit levágták, a népét felkoncolták?

– Mondom, hogy tudom.

– Hát azt tetszik-e tudni, hogy kétszázezer a török?

– Azt is tudom.

– Hát azt tetszik-e tudni, hogy Dobó uramnak ezer katonája sincsen.

– Még lehet annyi.

– Hát azt tetszik-e tudni, hogy Szolnok tegnapelőtt beadta a kulcsot?

– Azt is tudom, – felelte elsápadva Gergely. (Mert bizony most hallotta ő azt először.) – És azt is tudom, hogy ha ti voltatok volna ottan, akkor is elveszett volna. Hát csak menjetek haza. S hogy ne menjetek üresen, hát netek, ez mindnyájatoknak szól patkányok!

S azzal ugy vágta pofon a nagyállu embert, hogy az neki esett a másiknak.

A következő pillanatban már kirántotta a kardját, s bizony közéjük szabdal, ha le nem ugranak az útról.

– Tisztelem Serédi Györgyöt, kiáltotta utánok. – Különb katonákat kivánok neki, mint ti vagytok. Patkányok!

(Serédi volt akkor a kassai kapitány.)

A kassaiak morogva széledtek szét a mezőn. Gergely rájok se nézett többé. Megindult ismét, s a lova a sarkantyu nyomásából érezte, hogy a gazdája reszket haragjában.

Még jó, hogy egy cigánykaravánt talált ott az uton. A kassaiak döntötték-e fel az egyik kocsit, vagy magától esett az árokba, a cigányság annak a kiemelésével foglalkozott.

Gergely visszapillantott, hogy messze van-e még a serege, azután, hogy azt bevárja, megállt a cigányok előtt, s nézte hogy vesződnek.

– Nini, – kiáltott fel egyszerre. – Sárközi barátom!

Az egyik gubancos cigány elvigyorodott erre a nyájas megszólitásra, és levett kalappal hajlongva közeledett, miközben ravasz szemeit fürkészőn járatta a Gergely arcán.

– Hát nem ismersz meg?

– Dehogynem, hogyne ismerném nagyságos uram, csak azs nem jut esembe, hogy kicsoda?

– No majd eszedbe jut. Mit csinálsz itt? Látom rongyos vagy, mint a madárijesztő.

A cigány csakugyan rongyos volt. Csak ing volt rajta meg egy posztó darabokkal foltozott bőrnadrág, vagy talán inkább bőrdarabokkal foltozott posztónadrág. A lábaszára kilátszott belőle. A lábán nem volt semmise.

– Hát van-e már lovad?

– Dehogy van csókolom azt a kedves kezsit, dehogy van. Nem is les tebbet soha!

– Gyere velem Egerbe öreg. Lovat is kapsz, ha egy hónapig ott szolgálsz, meg azonfelül olyan piros nadrágot kapsz tőlem, hogy minden cigány megnagyságol róla.

A cigánynak felragyogott a szeme. Végig pillantott a saját rongyos öltözetén, majd ismét felnézett a vitéz arcába, és a fejét vakarta.

– Egerbe? meleg les ott uram.

– Ne félj te attól. A leghűvösebb bástya alatt dolgozhatsz. Fizetést adatok neked. Te leszel az én fegyverigazitóm.

S törökül folytatta:

– Alláh isini raszt getirzün! (Isten segitsen a dolgodban.)

A cigány a levegőbe szökött.

– Bornemisza Gergely, vitézs hadnagy uram! – kiáltotta. – Csókolom kezsit lábát!

– No csakhogy megismertél.

– Meg! Meg! Hogyne ismertem volna meg csókolom azt a kedves lábát, mindjárt megismertem, csak ast nem tudtam kicsoda.

– Hát jösz velem?

– Elmennék, bizony Isten elmennék…

– Hát gyere!

– Csak azs a fene terek ott ne volna!

– Hiszen még nincs ott.

– De ott les a kutya. Ahun igy gyinnek-mennek a katonák, visket a talpam.

– Én is ott leszek, Sárközi. Ne félj, mig engem látsz. Aztán a végső esetben: egérútja van a várnak Miskolcig.

Csak úgy találomra mondta ezt Gergely. Nem tudott ő Eger váráról egyebet, csak azt, hogy Dobó benne a kapitány, meg Mekcsey az alkapitány, – két olyan ember, akiért ő elmenne a világ végéig is.

A föld alatti út emlitése hatott-e a cigányra, vagy a ló, vagy a piros nadrág, vagy hogy Gergelyt szerette, még egy kicsit vakaródzott, aztán így szólt:

– Hát ha fizsetést is kapnék, katona ruhát is, sarkantyus sárga csizmát, meg egy jó paripát, nem baj, ha vak is fél semire, hát akkor felcsapok.

A Gergely serege már akkor ott állt, s nevetve hallgatta ezt a beszélgetést. Még nagyobb lett a derültség, mikor Gergely odanyujtotta a kezét a cigánynak, és ez belecsapott.

– No, – azt mondja Gergely a zsebébe nyulva, – itt ez a denár foglalónak. Egerig ráülhetsz a vezetéklovamra. Ott aztán mihelyt ló-vakulás lesz, a tiéd az első.

A cigány vigan ugrott fel a paripára, s meztelen sarkait hozzá ütögette a ló oldalához.

A cigánykaraván szerencsét orditott neki. Ő is visszaorditott valamit cigányul. Aztán félrecsapta a süvegét s kivetett mellel, büszkén lovagolt Gergely mellett.

III.

Néhány óra mulva a baktai úton eléjök ragyogtak a lombok és dombok között az egri vár zöld mázas cseréppel fedett tornyai, s a tornyokon a nemzeti szinü zászlók, meg a városnak vörös-kék zászlói.

Ünnepre készülnek itten. A halál tart lakodalmat. Az ágyúk muzsikálnak. Vajjon hányan táncolnak át a másvilágra?

De Gergely nem erre gondolt mostan, csak arra, hogy ebben a szép várban Dobó vár reá. Örömében fölemelte a süvegét, és a seregéhez fordulva kiáltotta:

– Oda nézzetek fiuk! Mert az Isten is oda néz most az égből!

Azzal megsarkantyuzta a lovát, és előre vágtatott.

A cigány egy percig megzavarodott, hogy ott maradjon-e a sereg élén, vagy hogy ő is utána menjen a hadnagynak? Egyszerre felfogta, hogy komikussá válik, ha ő vezeti a sereget, hát jól megcsapkodta a tenyerével a ló tomporát, a sarkával meg a ló hasa alá kalapált.

A ló nagyokat ugrott, s a magasba dobálta a cigányt. De nem hiába kupeckedett a more egész életében, mindig ügyesen visszahullott a paripára.

A kocsiút tele volt fellegző porral, s a por menekülőkkel. Asszonyok, öregek és gyermekek ültek a kocsikon, vagy ballagtak a butorokkal, baromfival megrakott kocsik mellett. Némelyik kocsin borju is volt, némelyik meg disznókat szállitott.