Az aruvimi erdő titka és egyéb szatirák
Part 7
Mikor ezt dr Egyenes Péter megtudta, felháborodott. Nem kellett sokáig törnie a fejét, rövidesen rájött, hogy itt ismét valami panamáról van szó. Előbb azt hitte, hogy a terv ugy sem fog keresztülmenni ama helyeken, amelyek az ilyen ügyekben döntenek, de mikor a déli korzón találkozott dr Kijáró, neves fővárosi ügyvéddel és pártvezérrel, s mikor meghallotta tőle, hogy a terv nemcsak a városházán, de a kerületi klubokban is nagy megértéssel és rokonszenvvel találkozik, kissé megijedt. Habozás nélkül felrohant egy szerkesztőségbe és előadta információit. A szerkesztő mereven nézett rá és megkérdezte tőle:
– Hajlandó ön lapomban akciót inditani e panama ellen?
Dr Egyenes Péter boldogan volt hajlandó és megigérte a szerkesztőnek, hogy huszonnégy órán belül beszerzi az összes adatokat és a másnapi számban megirja a panama történetét, kifejti a terv erkölcstelenségét és káros voltát, szóval mint mi, lánglelkü purifikátorok, mondani szoktuk: befütyül a disznóságnak. Miután mindezeket megigérte, hazasietett ebédelni. Őszintén megvallva boldog volt, mert érezte, hogy igaza van. Mégegyszer átfutotta jegyzeteit és fejcsóválva konstatálta, hogy milyen merész, sőt milyen szemtelen ez a terv. Konstatálta, hogy az ötlet oly szembeszökően ördögi, oly feneketlenül gaz, hogy könnyü munkája lesz annak, aki ellene fellép és meg akarja akadályozni. E boldog tudatban ebédelt, nyugodt lelkiismerettel.
Délután háromkor megjelent nála dr Kijáró ügyvéd és vezérférfiu és igy szólt hozzá:
– Nézze kérem, miköze önnek ehhez az egészhez? Önnek jól megy az irodája, önt mindenki szereti, önt senki sem bántja, önnek kedves felesége és szép gyermeke van, ön nyugodtan él Pesten és nyáron nyugodtan nyaral a Balaton partján, minek szerez ön ellenségeket? Mit bánja ön az Alagutat! Semmi értelme annak, hogy mikor itt minden lépés, ami ön körül történik, panama, akkor ön sokpanama közül kiragadjon egyet és azt megtámadja. Ha pedig arról volna szó, hogy önnek hiányozni fog az Alagut, ha kirándulásra megy, hát én máris kijelenthetem önnek, a pénzcsoport részéről, hogy hajlandók vagyunk nagyobb kocsi-átalányt bocsátani az ön és családja rendelkezésére, menjen kocsin a zöldbe.
Miután dr Egyenes Péter a kollégát kirugta és cipőjét megtörölve visszaült iróasztalához, hogy adatait a lap számára feldolgozza, megint csöngettek. A sógora jelent meg, aki igazgatója volt a Fővárosi Minden Lében Banknak, mely bank arról volt hires, hogy még az éjjeli cukrozott narancshéj-árusitást is nagyban finanszirozta Pesten.
– Nézd kérlek – mondta a sógor – hallom, hogy akadékoskodni akarsz az Alagut-ügy körül. Nagyon jól tudod, hogy gyermektelen ember vagyok és vagyonom a Te gyermekeidre fog szállni. Ez az Alagut-dolog egy gyönyörü terv, amelyet a kicsinyesen gondolkozó pestiek nem értenek meg. Bezzeg Páris, Berlin vagy London kapva-kapna az ilyen ötleten, elég baj, hogy ott nincs e célra alkalmas Alagut. Pesten panamáról beszél ilyenkor mindenki. Ne ülj fel nekik, nem veszed észre, hogy csak eszközül akarnak felhasználni? Tudd meg, hogy hetvenezer koronával vagyok érdekelve a dologban. A többit lelkiismeretedre bizom.
Dr Egyenes sógorát már nem azzal a határozottsággal rugta ki, mint föntebb emlitett kollégáját. Lelkében még mindig lobogott az igazságos fölháborodás tüze, de rugásában már nem volt meg az a félreismerhetetlen lendület, mely az igazi purifikátort jellemzi. A sógor által felhozott mellékkörülmények bizonyos bágyadtságot kölcsönöztek e mozdulatnak, ugyannyira, hogy a sógor, aki szaktekintély rugások megitélésében, meg is jegyezte a kapu alatt aggódva várakozó bankcsoportnak:
– Kirugott, de nem szivből.
Dr Egyenes Péter ismét visszaült asztalához és eltemetkezett papirosai közé. Egy félóra mulva ismét csöngettek. Legjobb barátja, dr Agressziv Arnold jelent meg szobájában. Kezet fogtak és Arnold azonnal a tárgyra tért:
– Kedves barátom – mondta –, ugyebár tudod rólam, hogy született ellensége vagyok minden panamának?
– Tudom, – felelt Péter.
– Tudod, ugyebár, hogy minden erőmből küzdeni szoktam a nyilvános disznóságok ellen?
– Tudom.
– Nos – mondá székéből fölemelkedve és kiegyenesedve dr Agressziv, – azt hallom, hogy te kellemetlenkedni akarsz az Alagut-csoportnak. Kijelentem neked, hogy lelkiismeretesen átvizsgáltam az egész tervet és nem találtam benne semmi olyat, ami bárkit is feljogositana e terv ellen való állásfoglalásra. És ha _én_ mondok neked ilyet, akkor viselem is e kijelentésemnek minden következményét.
Dr Egyenes Péter megdöbbent. Ismerte Agressziv Arnoldot és tudta róla, hogy számos panamában kiméletlenül támadta azokat, akik a közvagyon rovására akartak meggazdagodni. Majd barátjához fordult és ezt a kérdést intézte hozzá:
– Ki ennek a pénzcsoportnak a jogtanácsosa?
Dr Agressziv Arnold harsányan felelt:
– Én.
Péter szomoruan bucsuzott legjobb barátjától. Fel kell jegyeznünk, hogy ezt már nem rugta ki, csak szeliden kinyomta az ajtón. És magára maradt gondolataival. Mikor visszaült iróasztalához, ugy érezte, hogy már nincs meg benne az az őszinte meggyőződés, ami a gazságok ellen inditott harcban oly fontos. Pedig bizonyos, hogy nem kenyerezték le. Csak _beszéltek vele_. És Péter érezte, hogy minden fenyegetésnél, pressziónál, megvesztegetési kisérletnél erősebb fegyver a panamisták kezében az az eszköz, amit ugy hivnak, hogy: beszélni vele. Most már nem irta oly lázasan a leleplező cikket, mint az imént. Nagy szüneteket tartott, gondolatai el-elkalandoztak és szinte örült, amidőn a munkában ujabb csöngetés zavarta meg. A szobaleány beeresztette az idegent. Az idegen nem volt más, mint az az egyetemi professzor, akinél Péterünk fiának ősszel az utolsó pótvizsgát kellett tennie.
– Csak azért jöttem – mondá a tanár ur, – mert felkerestek és megkértek, hogy beszéljek önnel.
– Milyen ügyben?
– Abban a bizonyos Alagut-ügyben.
– És mit parancsol tőlem tanár ur?
– Meg akarom győzni arról, hogy felültették önt.
– Hogy-hogy?
– Ön naiv és tisztességes ember. Talán nem is tudja, hogy ez ellen az Alagut-társaság ellen egy nagyszabásu zsaroló-manővert inditottak. Maguk a közismert zsarolók, akik minden ilyen ügyben államnál, városnál meg szokták támadni a vállalkozó pénzcsoportokat, nem mernek előbujni, mert félnek a vállalat jogtanácsosától, a snájdig dr Agressziv Arnoldtól, tudják róla, hogy könyörtelenül leleplezné őket. Ilyen ártatlan emberekre van tehát szükségük, mint amilyen ön is. Önt az igazság nevében fellovalják, ön felháborodik, beszédet mond a parlamentben, a főváros közgyülésén, cikkeket ir a lapokba a dolog ellen és mikor mindezt cselekszi, nem is sejti, hogy tulajdonképpen egy zsaroló-kompánia eszközévé vált, amely az ön nevével fenyegetődzik és amelyet végül le fognak fizetni. Akkor ön aztán itt áll az ön felháborodásával és ha még tovább is merészkedik beszélni, egyszerüen ráfogják önre, hogy azért lármázik, mert nem kapott. Mindezt nem azért mondom, mert kedves fiának jövője kezembe van letéve, hanem azért, mert jobban ismerem az életet, mint ön és meg akarom önt óvni az ilyen ügybe való keveredéstől. Mi köze önnek az Alaguthoz? Maradjon békén és ne törődjék a mások bajával.
Ezt az urat már se nem rugta, se nem nyomta Egyenes Péter, ezt az urat már szép udvariasan kikisérte. Visszament iróasztalához, mégegyszer busan végignézte adatait és jegyzeteit, elolvasta a leleplező-cikknek elejét, amelyet már megirt, majd nagyot sóhajtott és összetépte a kéziratot. Azzal levélpapirosdoboza után nyult, kivett belőle egy elegáns, szürke kartonlapot és a következőket irta rá:
„Igen tisztelt Szerkesztő ur! Tegnap azt az igéretet tettem szerkesztő urnak, hogy megszerzett információim alapján cikket irok b. lapjába az Alagut-panamáról…“
(Itt egy kis szünetet tartott, a „panamáról“ szót kihuzta és ezt irta helyébe „ügyről“.)
„… Alagut-ügyről, mely legközelebb kerül illetékes helyen tárgyalás alá. Legnagyobb sajnálatomra arról kell önt értesitenem, hogy egy kliensem ügyében haladéktalanul Bécsbe kellvén utaznom, a cikket nem irhatom meg. Kitünő tisztelettel dr _Egyenes_ Péter“.
Ezt a levelet egy boy-jal azonnal elküldte a szerkesztőnek. Adatait és jegyzeteit pedig beledobta a kályhába, amelyben ép a föntebb emlitett zord nyári időre való tekintettel vigan lobogott a tüz. Felsóhajtott és ugy érezte, hogy egy kő esett le a szivéről. Szinte boldog volt, hogy kikerült ebből a dologból. Beszéltek vele. Elment sétálni a dunaparti korzóra és ott azon tünődött, hogy vajjon mi különbség van ama férfiu között, aki ingyen hallgat el, azzal szemben, aki pénzért hallgat el. Hosszas gondolkozás után rájött, hogy a kettő közt csak egy különbség van, s ez az, hogy az ingyen elhallgatón még nevetnek is. De dr Egyenes Péter most már ezzel sem törődött, szivében kissé szomoru volt, órájára nézett, konflisba ült és mint megigérte, elment feleségéért, aki dr Agressziv Arnoldnénál volt zsuron. Többet aztán az egésszel nem is törődött.
MODERN LEGENDA AZ IGAZSÁG BAJNOKÁRÓL,
_aki Budapesten, az Urnak 1913-ik esztendejében élt, csodálatos történet az ő különféle viszontagságairól és különös végéről, a becsületes emberek okulására._
Az ifju, kinek rövid történetét az alábbiakban, a legenda ezüstös lehelletével elfátyolozva elmondandó vagyok, egy tavaszi hajnalon lépett ki a büzös kávéházból, s az Andrássy-ut 43-ik számu háza előtt elhatározta, hogy felcsap az igazság bajnokának. Az ifju szegény volt, s nem volt egyebe, mint ugynevezett irótolla. Ezzel akart nekimenni ama köz-tébolynak, romlottságnak, feneketlen korrupciónak és toronymagasságu erkölcsi szemétnek, amelyet maga körül látott. Lépteit tehát a Városliget felé irányozá, s kifelé sietett, Isten szabad ege alá, ahol nem zavarja az embert semmi földi zaj, ahol közvetlenül érintkezhetik lelke az Urral. Átszellemült arcánál fogva az ifjut már e korai órában bolondnak tartotta a járókelők tekintélyes többsége; egy hölgy, aki plörőzös kalapját kezében tartva igyekezett haza egy frakkos ittassal, hátba is ütötte. Az ifju azonban nem érezte ezt, valamint ama lökéseket sem érezte, amelyekkel munkájukba siető koránkelő panamisták illették, mert lelke tele volt az igazság illatával, gondolatai messze, a szent magasságokban jártak és sietett ki, a magányba, hogy kedve szerint társalkodhassék ama szent férfiakkal, akiket a protektori szerepre szemelt ki.
Az ifju végre meg is érkezett a végtelen mezőre, mely a városon kivül terül el. Megállott és körülnézett. Háta mögött elhaló morajjal zugott az ébredező bünös város, körülötte percről-percre csöndesen emelkedett a telkek értéke, de midőn szemeit a tiszta kék tavaszi égre emelte, minden földi komiszságot elfelejtett, s miután szándékai tiszták voltak, mint a hó, mielőtt a városi légkörbe ér, belátott a fényes égbe és kedve szerint társalkodhatott a szent férfiakkal. Mivel ujságiró volt, legelőször is Szent Pálhoz emelte tekintetét, aki nemcsak a köszörüsök, kosárfonók, fazekasok, kötélgyártók és szőnyegszövők védőszentje, hanem az ujságiróké is. Mivel az igazság bajnokának készült, fölkereste tekintetével a birák védőszentjét, Aranyszáju Szent János püspököt és egyházatyát is. Nem feledkezett meg az irók és költők menyei protektoráról, Nazianzi Szent Gergely egyházatyáról, s százötvennyolc költemény szerzőjéről sem, sőt a magas pártfogás keresésében annyira ment, hogy segitségül hivta még Szent Ágoston egyházatyát is, aki az egyház ellenségéből annak leghivebb barátjává változott, s akit a nyomdászok tisztelnek védőszentjüknek.
Miután e szenteket segitségül hivta ama purifikáló munka szempontjából, amelyre oly hévvel készült, s miután ezek kecses mosolyából joggal következtetett arra, hogy tisztának, s az igazság bajnokának szerepére hivatottnak találtatott, elindult vissza a városba, mindenről megirni és megmondani az igazat. Még a délelőtt folyamán megjelent egy közkedvelt estilap szerkesztőségében s ihletett hangon, a jó cselekedet hevétől áthatva cikket irt a kártyázásra alakult klubok ellen, megnevezve amaz urak neveit, akik a szenvedélytől elvakult szerencsétlen embertársaik kártyapénzeiből százezreket keresnek. Az estilap a délutáni órákban megjelent, s az ifju még az esti órákban több oly vehemens pofont kapott a klubok gavallér vezetőitől, hogy fogai egy része kihullott, arca pedig akkorára dagadt, mint egy dinnye. Az ifju boldog mosollyal fogadta e szenvedést, de hajnalban ismét megjelent a magányos mezőn és igy fohászkodott a föntebb megnevezett szentekhez:
– Atyáim, nekem nem fáj az ütleg, amit az igazságért való küzdelemben kapok, nem is ezért jöttem. De ha a fogaimat kiverik, nem tudok rágni, ha az arcomat dinnyévé dagasztják, nem mehetek az emberek közé, részint éhen halok, részint világ csufjává változom, – nem szolgálhatom az igazságot. Segitsetek rajtam.
Protektorai belátták, hogy igaza van, s némi közbenjárással kieszközölték az Urnál, hogy az igazság bajnoka minden testi fájdalommal szemben érzéketlenné váljék, fogai, csontjai törhetetlenek, husos részei vághatatlanok és dagadhatatlanok legyenek, hogy igy durva ütlegek, kardvágások, pisztolylövések ne akadályozhassák meg e tisztalelkü ifjut az igazságnak Pesten való hirdetésében. Az ifju e tudatban boldogan tért vissza a városba, népgyülést hirdetett és hivott össze a Vigadó nagytermébe és ott elmondta mindazt a sok rosszat, amit a sajtóról tudott. Másnap reggel végignézte a lapokat, amelyek tudósitást közöltek előadásáról, s azokban a legsulyosabb támadásokat olvasta szülei, testvérei és becsülete ellen. Ez mély fájdalmat okozván neki, ismét elment a szentekhez és igy fohászkodott hozzájuk:
– Atyáim, tegyetek érzéketlenné minden lelki fájdalom iránt, mert ember vagyok és megőrli lelkemet e zord támadások hangja, s megtört lélekkel hogyan legyek az igazság bajnoka?
Magas pártfogói természetesnek találták, hogy az igazságot csak olyasvalaki hirdetheti, aki a támadások fölött áll, s rövidesen kieszközölték számára a teljes lelki érzéketlenséget mindennemü gonosz kritika, ráfogás és becsületsértés tekintetében. Ő boldogan látott ujból a tisztitó munkához, otthagyta az ujságirást, állást keresett egy bankban, s miután ott bepillantást nyert a közgazdaság üzelmeibe, felemelte szavát a nagybankok huncutságai ellen, a szegényemberek védelmében. Ebből kifolyólag állásából elcsapták, s miután sehol nem fogadták be, ismét védőihez fordult, mondván:
– Atyáim, amig nekem ételre pénz kell, addig nem hirdethetem szabadon az igazságot.
Nem kellett sokáig tanácskozniuk, a szent atyák belátták, hogy megkönnyitik az igazság bajnokának szép munkáját, ha fölmentik őt a gyomor gondjai alól. Kieszközölték tehát számára azt az adományt, hogyha levegővel teleszivta a gyomrát, jóllakott. Igy nem kellett soha eladnia meggyőződését hitvány pénzért, amelylyel a teste táplálására szükséges élelmiszereket megszerezze. Fogta magát tehát az ifju, kiállott az Oktogontérre és a gyermekleányok megrontóját heves beszédben megtámadta. Az előkelő gavallér párbajra hivta őt, s a golyó a füle mellett sivitott el. Szerencsésen megmenekülve, a párbaj szinhelyéről egyenesen ama mezőre ment, az égre emelte a szemét és ujabb panasszal járult a magas méltóságokhoz.
– Atyáim – mondta – ez az eset eszembe juttatta, hogy párbajban vagy párbajon kivül egyszerüen lelőhet engem mindenki, akinek az igazság kellemetlen. Akkor pedig igazán nem hirdethetem tovább az igazságot, mert hogy is hirdethetem, ha meghaltam?
Ez az okoskodás oly egyszerü volt, hogy pártfogói minden tanácskozás nélkül siettek a legfőbb Hatalomhoz, ahol kieszközölték számára a halhatatlanságot. Most már aztán bátran állt neki az igazság bajnoka a purifikáló munkának, buzgón támadta a gonoszokat és ahányszor a szivét keresztüllőtték, mindannyiszor derülten mosolygott s végigmondta a beszédet, amelyet ép mondott. Most már rettegtek tőle az emberek, az igazság bajnoka naponta reggeltől estig mondta az igazat, de azt tapasztalta, hogy sok ezer évig kell még hirdetnie az erkölcs igéit, mert annyi a gazság, hogy az csudálatos. De ujabb, váratlan akadályra bukkant. Az emberek, látva, hogy nem tudnak neki ártani semmi módon, mert a teste és lelke érzéketlen az emberi bántásokkal szemben, látva, hogy megél magából a puszta levegőből, egyszerüen elbujtak előle. Sehová nem eresztették be, ha valahol szónokolni kezdett, szétszaladtak, ugy, hogy az ifju egy szép napon azon vette magát észre, hogy az emberek egyszerüen kiközösitették maguk közül, nem volt többé hallgatósága, ugynevezett bojkott alatt állott és ugy érezte, hogy megakadályozzák a munkájában, mert ugyan kinek hirdesse az igazságot, ha nincs egy teremtett lélek sem, aki meghallgassa? Ismét el kellett tehát mennie hatalmas pártolóihoz, akik előtt ily szavakra fakadt:
– Atyáim, egyedül maradtam. Ha meglátnak, elszaladnak előlem. Mit tegyek?
Az atyákat majd hogy zavarba nem hozta e fogas kérdés. Mert mit ér az igazság bajnoka, ha nincs, akivel küzdjön? De tanácskozásuk eredménnyel járt, közbenjártak a Minden-sorsok-intézőjénél és kis vártatva megadhatták az igazság ifju bajnokának a láthatatlanság adományát, amely arra képesitette őt, hogy bárhol megjelenvén, mivel láthatatlan volt, meglephette az embereket, akik többé nem szaladhattak el előle. Az ifju, mikor visszatért a városba munkáját folytatni, azt hitte, hogy most már semmi sem áll többé utjában. Halhatatlan, testetlen, láthatatlan volt. El is ment olyan helyekre, ahol az emberek nagy tömegekben voltak jelen, mint korzóra, szinházba, s ott beszélni kezdett. De az emberek kifogyhatatlanok voltak az igazság ellen való védekezés eszközeiben. Mikor rájöttek, hogy az ifju igy harcol köztük, egyszerüen befogták a fülüket és ravaszul vigyorogtak egymásra, konstatálván, hogy hiába volt minden csuda, az igazság bajnoka hiába küzködik, nem hallgatja meg senki. Ugy, hogy ez eklatáns sikertelenséget látva az ifju ismét megjelent a mezőn, igy beszélve:
– Atyáim, ha már eddig segitettek, ne hagyjatok cserben.
Az atyák hosszu és fáradságos munka árán eszközölték ki az ifju számára azt, hogy ne kelljen az emberek füleinek beszélni, hanem egyenes összeköttetést kapjon a lelkükkel, a lelkiismeretükkel, a gondolataikkal, ugy, hogy azontul az ifju beszélt és hiába fogták be fülüket az emberek, mégis mindenik meghallotta az igazságot, belül, gondolatban. Többé nem zárkózhatott el előle senki. Az ifju már majdnem boldog volt, mert ugy gondolkozott, hogy ennyi kitünő tulajdonság talán csak mégis képesiteni fogja őt arra, hogy megjavitsa az emberiséget. Küzdött tehát éjjel-nappal, sokáig, egészen addig, amig az utolsó akadállyal is találkozott. Ezt igy formulázta az atyák szine előtt:
– Atyáim, most már minden rendben volna, csak két baj van még. Először az, hogy csak amaz igaztalanságok ellen küzdhetek, amiket megtudok. Millió gazság titokban marad előttem. Másodszor az a baj, hogy amikor Pesten küzdök, azalatt New-Yorkban tovább gonoszkodnak az emberek. Eszközöljétek ki tehát számomra azt, hogy mindent megtudjak és egyszerre, egyidőben mindenütt ott lehessek és minden ember lelkével beszélhessek.
Az atyák – már csak azért is, mert már eddig oly erősen exponálták magukat az ifjuért – ezzel a kéréssel is a trón elé járultak. De az Ur azt mondta nekik:
– Nem veszitek-e észre, hogyha én ennek az ifjunak a testetlensége, halhatatlansága, a lelkekkel való közvetlen érintkezése és az igazsága mellé még azt is megadom, hogy mindentudó és mindenütt jelenvaló legyen, nem veszitek-e észre, hogy akkor egyszerüen egy második Jóistent csináltam belőle?
Az atyák megvitték e választ az ifjunak.
– Akkor – mondta az ifju – hiába volt minden.
– Az Ő akarata, – felelték az atyák.
– Tehát – kérdezte az ifju – ahhoz, hogy valakiből tökéletesen áradjon az igazság, istennek kell lenni? Az igazság bajnokának meg kell buknia, ha csak egy gondolattal kevesebb is a hatalma, mint az Uré?
– Ugylátszik, – felelték az atyák és szeretettel terjesztették áldó kezeiket az ifju fölé.
Az ifju szomoruan ment vissza a városba és lemondott arról, hogy az igazság diadalmas bajnoka legyen. Visszaadta fényes kiváltságait és ismét egyszerü emberré lett, elhallgatott. Senki nem bántotta többé. Gyakran látom még most is, amint valami nagy igazságtalanságot hall és nem tesz egyebet, mint hogy szomoruan csóválja a fejét. Néha sóhajt is. De már nem küzd. Ő már tudja, mivé kellene lennie, hogy küzdhessen. Az pedig lehetetlenség. Hát éldegél tovább, igy.
FRANCIA PEZSGŐ A CSÁRDÁBAN.
Régi papirosok közt keresgélve, egy régi kis noteszkönyvben találtam ezt az egysoros feljegyzést: „Francia pezsgő a csárdában, evezősklubok“. Aztán rögtön eszembe jutott az egész história. Sok évvel ezelőtt azért irtam fel ezt a sort a kis zöld könyvbe, hogy valamikor abban a bizonyos nagy magyar társadalmi regényben felhasználjam. De az idő mulik, a társadalmi regénytervekből részint ujságcikkek iródnak, részint füst lesz belőlük a kávéházban, az ember még legjobban teszi, ha az ilyen kis tapasztalatot minden irodalmi máz nélkül irja meg, ugy, ahogy történt. Hátha akad valaki, aki szórakozik mellette, vagy elgondolkodik rajta.
A Dunán fölfelé, Vácon is tul kódorogtunk egyszer nyáron. Dél felé valami kocsmaféle után kellett nézni, ahol ebédelhessen a társaság. Végre nagynehezen találtunk a parton egy csárdát. A Petőfi legrongyosabb ütött-kopott csárdái lehettek olyanok, mint az volt, amelyet mi az éhes fiatalság diadalorditásával üdvözöltünk. Berontunk, enni kérünk. Öt perc mulva már kergették a csirkét a ház körül és mi lepihentünk, szemügyre vettük a kocsma belsejét. Egyszerre csak látjuk, hogy egy polc tetejéről rózsaszinü kupakok villognak felénk a félhomályban.
– Pezsgő!
Székre álltunk, megnéztük, valóban az volt. Lehetett vagy husz üveg Mumm, igazi jó francia pezsgő, szépen sorjába fektetve. Nem tudtam elképzelni, hogy mit keres a francia pezsgő ebben az ütött-kopott kis kocsmában, amely messze esett a legközelebbi világvárostól, Váctól és még messzibb volt a legdivatosabb erzsébetvárosi tengeri fürdőtől, Nagymarostól. Honnan jönnek ide azok a grófok, bárók, őrnagyok, bankigazgatók és drámairók, akiknek francia pezsgőre telik?
Elő a kocsmárost.
– Mi az ott fenn? Pezsgő?
– Az.
– Igazi, francia?
– Az.
– Hol vette?
– Pesten.
– Aztán miért nem tartja a pincében?
– Hogy lássák.
– Hát ki az ördög lássa meg ebben a rongyos csárdában? Kinek támad itt gusztusa francia pezsgőre?
Ravaszul vigyorgott:
– Evezős urak isszák, instálom. Pestről jönnek ide fel, vékony csónakon. Azok isszák.
Aztán beszédes lett és elmondta azt, amiért az egész esetet feljegyeztem a noteszbe. A pesti evezősök itt ki szoktak nála kötni, fürdenek, ebédelnek, alszanak egyet az árnyékban, aztán eveznek vissza Pestre. Sohse ittak mást, mint fröccsöt. Azt se sokat, csak ugy ebédhez egyet-kettőt. Egyszer azonban megtörtént, hogy két különböző evezőscsapat kötött ki a csárda mellett egyidőben.
Az egyik „vékony csónakot“ gentry-fiuk röpitették idáig, a másikat pedig egy olyan egylet tagjai, amely a tagfölvételnél nem helyezkedik felekezeti alapra és éppen ezért teljesen felekezeti jellegü. Az urak hidegen, de udvariasan köszöntötték egymást és két külön asztalhoz telepedtek le. Aztán a kocsmáros-család kergetni kezdte a csirkét a ház körül. Egyszerre csak elkiáltja magát a felekezeti csapat egy tagja:
– Kocsmáros! Van pezsgő?
– Biz az nincs, – mondta az öreg.
– Hát legközelebb, ha jövünk, legyen. Még pedig francia pezsgő legyen.
A másik asztalnál nagy csönd lett erre a rendelésre. Aztán ebédután elmentek mind. A mi kocsmárosunk azonban élelmes fiu volt, valahol hallotta, hogy a pezsgőn sokat lehet nyerni és se szó, se beszéd, bevágtatott Pestre és ellátta magát francia pezsgővel. Mikor mi arra jártunk, körülbelül a következőképpen állott a dolog.