Part 6

Nevem Kispolgári Samu és talán nem fog tetszeni uraságodnak ez a keserüen tréfás, mondhatnám bolondos hang, amint levelem irom. Nem is ez az én rendes hangom, mert nyugodt ember vagyok, soha könyvet nem olvasok, szinházba nem járok, nekem még nem kabarézták el a fejemet az iró és hirlapiró urak. De próbáljon ön egyszer panaszos levelet irni, mialatt az összes fényezetteket felirják adóba a másik szobában és akkor ön is tapasztalni fogja, hogy egyszerre elvigyorodik az emberben valami, egyszerre tele lesz epével az ugynevezett kedélyvilága és mondom, feljön valami izgalom az embernek a mellébe, ami arra ösztönzi, hogy kirohanjon, mint egy vad oroszlán és széttépje a végrehajtót, de én ezt mind mérséklem, belefojtom e panaszos levélbe, ettől olyan vad az irályom, tisztelt uram, az ördög vigye el az életemet, ha már nem szeretem a hatóság elleni erőszakot. Azért irok, uram, mert ugy érzem, hogy ez az a perc, amikor igazi érzéssel lehet politikáról irni, olyan embernek, mint én, aki soha nem foglalkoztam politikával, nem is értek hozzá, pártember se vagyok. Tudniillik most elgondolom, hogy a nagyurak egymást vádolva négymillió nyolcszázezer koronát vagdosnak egymás fejéhez, pro és kontra. A fiam hazajön és azt mondja: „most meg ők jönnek, azt mondják, hogy talpfapanama, meg szénpanama, negyven millió, száz millió“. Én nem bánom. De elgondolkozom azon, hogy hova tartozik az én szegény százhetvennégy korona ötvenem? Mert megveszik rajtam, végül, uram, megveszik rajtam. Ha én nem tudom előkaparni, előkaparják ők, mert addig viszik el és árverezik el a fényezettet, amig együtt lesz a pénz. Mert én mindig előkaparok azért annyit, amennyi az uj fényezett szekrényre kell, mert abban tartja Malvin a ruháját. Ők meg elviszik. Ez már a negyedik fényezett szekrény. Hát végül, ugy-e, mégis csak befizetem a százhetvennégy ötvenet? Már most hova tartozik ez? Hol van elhelyezve? Egy szép kék százas, három szép tarka huszkoronás, egy csinos tizkoronás, négy ezüstkorona és öt kis vekerle. Melyikben foglaltatik benne? A négymillióban, vagy a nyolcszázezerben? Az első millióban, a harmadikban, a másodikban, vagy a negyedikben? Mert ezek a pénzek, ha szép nagy csomókban egymás mellé vannak rakva az asztalon, elképzelem őket, gyönyörü kékes papiroszlopok, amelyek valamelyikében, alul, felül vagy a középen, meghuzódik a Kispolgári Samu szegény százhetven korona papirpénze, a nagy zsákban pedig a többi közt ott sir az én négy korona ötven aprópénzem is. Furcsa gondolat egy egyszerü embertől, ugy-e, uram, de én igy lelki szemeimmel utána nézek a rongyos kis pénzemnek és keresem hová tették, melyik milliónak képezi alkatrészeit, mert ha elvették az államtól a négymillió nyolcszázezret, akkor azt mi pótoltuk, én, Samu és mi, többi samuk, ha pedig szegény kis pénzemet a talpfához nevezték ki, akkor ott sorakozik a többi rongyos kis adópénzzel együtt negyven millióvá, vagy tudom is én mennyivé. Nem tudom, érti-e uram, mit akarok ebből kihozni, de azt szeretném, hogy megértse, viszik a szekrényemet, egyiket a másik után, addig, amig százhetvennégy ötven nem lesz belőle, sir a Malvin, a földön a ruha, most benn ülnek, irnak, mormolnak és én elgondolkozom, hogy ebből a kis pénzből, ami miatt itt sirnak és dühöngenek, amiért itt kinoznak, rikatnak, bántanak, kifosztanak engem nyolcszor egymásután és ami most ilyen komoly összeg és nagy szerencsétlenség nálunk, abból, mire olyan sokan jönnek össze, ilyen samupénzek, hogy millió lesz belőlük, egyszerre olyan komolytalan, ide-oda dobált, félvállról vett pénz lesz, hogy őrgróf Pallavicini György nem is mondja meg az összeget, mert fél, hogy egy-két millióval téved és egy másik beszéd négy-öt milliót emlit, isten neki, néhány százezer ide vagy oda, a talpfa ügyében nem tudják, negyven-e a millió, vagy száznegyven, – azt szeretném kihozni, uram, hogy meg kell őrülni, ha elgondolom, milyen pontosság és erőszak van ennek a huszonnégy koronát érő fényezett szekrényemnek az elvitelében ugyanakkor, amikor odafönn négy milliótól negyvenig tart a „körülbelül“ és a „lopta“ és a „nem lopta“ és a „jöjjünk tisztába a panama fogalmával“ és a többi, amit össze-vissza beszélnek, mialatt itt fillérre pontosan tépik el tőlem a szegény butoromat, keseritik el Malvinom szivét és kinoznak engem. Nem lehet ennek az egész panama és nempanama ügynek az égig orditó keservességét érezni, csak igy, ahogy én érzem: ezekről az urakról és ezekről a milliókról akkor elmélkedve, amikor ebből a piszkos, könyes, szegény, kinlódó életemből ilyen halálos szigorusággal szakitják ki már a negyedik szekrényemet. Most irják fel, két felnőtt ember messziről jött el ide érte, csöngetett, köszönt, papirt vett elő, rubrikába ir, mormol és a jövő héten ujra kezdi. Százhetvennégy korona, ötven fillér. Hol van, hol sir, hol szerénykedik? Melyik csomóban? Melyik millióban? Rám ismerne-e, ha odamennék, ahol ezek a rengeteg pénzek feküsznek egymáson, intene-e a csomagból, mondaná-e: „idenézz, Samu, itt vagyok, én, szegény gyürött százas, nyolc fényezett szekrényed. Malvinod nyolc sirása, nyolc elfojtott, csirájában megszünt hatóság elleni erőszakod!“

Mikor igy elmerengenek a politika milliós vitáin, eszembe jut a másik fiam, aki az orosz határon áll. Mikor azt olvasom: egy hadtest, két hadtest, százötvenezer ember, a monarchia hadserege, – mindig azt gondolom: ebben benne van az én fiam is. Azt hallom: százezer ember áll itt vagy ott. Nekem egy fiam köztük van. A monarchiának: hadtest, hadsereg, a statisztikának: százezer, félmillió, nekem: egy fiam. Valahol, a fekete emberrengetegben egy pontocska, Kispolgári Samu fia, Kispolgári Ede. Ugy áll benne a hadseregben, mint a százhetvennégy koronám a sok millióban. Malvinom fájdalommal szülte, hét éves korában sarlachja volt, azt hittük, megbolondulunk az aggodalomtól, az érettségi előtt beteg lett a tanulástól, huszonhat évi gondom, bánatom szülői szerelmem fekszik ebben a fiuban és az államnak csak egy szava van rá: hadsereg. Igy fekszik benne a százhetvennégy koronámban a tönkrement füszerüzletem öt esztendei keserve, az éjszakai másolások miatt égő szemem, a veszekedésem a hentessel, hogy egy krajcárral olcsóbban adja a szalonnát, a lyukas nadrágom, mint takarékosság, sok-sok kilométer, amit gyalogoltam, hogy megspóroljam a villamospénzt, uram, én tiz krajcár miatt Budáról gyalog megyek az Üllői-utra és hány ilyen keservesen megváltott tiz krajcár van egy fényezett szekrényben, olyanban, amiből nyolc kell, hogy fussa adóhátralékra? A testemnek, a lelkemnek, az emberi méltóságomnak hány sanyaruságát kell odaadnom, amig futja belőle arra az adóra, ami csöndes, rongyos kis részecskéje lesz annak a milliónak, amiről félvállról beszélnek most a nagyurak? Nekem: az életem nyomorusága, a vérem, az agyam, ötvenhat esztendőm gondja, bánata és a politikának csak egy szava van rá: állampénz. Nem okoskodások ezek, uram, hanem csak érzések. Nem akarok én uraságodnak megmagyarázni semmit, csak meg akarom irni, hogy mit érzek, mialatt a másik szobámban mormol az adóvégrehajtó.

Csak egyet nem értek: azok a nagy urak, azok a miniszterek és képviselők és grófok és egyéb földi istenek, hogy birják el ezt a rettenetes felelősségérzést, mikor tudják, hogy minden állami millió ilyen Samuknak a pénzecskéiből van összerakva? Vagy nem tudják? Hogy tudnak aludni? Hogy megy le egy falat a torkukon? Vagy megváltozik az agyvelejük mikor magas polcra jutnak, ugy, hogy mindezt elfelejtik? Vagy én vagyok szamár, egy vén, csudálkozó szamár, aki megrémülök, mikor igy belenézek az állami pénzek eredetébe? Vagy talán csak azért jut eszembe mindez, mert ép most irják fel a butoromat?

Ne tessék erre felelni, uram, csak azért kérdezem mindezt, hogy könnyitsek a szivemen. Tudom én, hogy van ez. Mindegy, no. Miért nem születtem püspöknek. Ne is törődjék ezzel a levelemmel, ha elolvasta, dobja el és gondoljon annyit róla, hogy egy öreg ember azért irta, mert valamibe bele kellett fojtani egy kitörni készülő hatóság elleni erőszakot. De már ez is rendben van, elmult. Most mentek el, éppen. Malvinom mosolyogva jön be, hogy ne lássam könyeit. Fiam kezében estilap. Azt irja: „tisztázzuk a panama fogalmát“.

Kitünő tisztelettel stb.

ESETEK.

Hagyjuk egy kicsit a fontoskodást és nézzünk meg közelről néhány tréfás kis esetet, hátha ilyesmiből is lehet okulni, az ember nem tudja, mitől hizik. Külföldről jött urak mesélték, kénytelen leszek megnevezni őket, olyannyira hihetetlennek tünik fel ez a pár apróság igy első hallásra.

Heltai Jenő, illustris barátom, Bécsből jött s azon frissiben a következőket meséli: A bécsi nagyköruton volt dolga, az Operával szemközt. Gyalog ment, s mint ahogy kényelmes emberek szokták, nem ment pontosan az Opera elé, hogy aztán onnan derékszögben, rövid uton siessen át a tulsó oldalra, hanem amugy pestiesen már jóval előbb nekivágott a kocsiutnak, ferdeszögben ment át a kocsifolyó egyik partjáról a másikra. Amint igy megy-mendegél, vigyázva a villamosok és autók közt, egyszerre csak – mint a régi regényirók mondanák – egy kéz nehezedik a vállára. Megfordul, s konstatálja, hogy a kézen fekete keztyü van, s hogy a fekete keztyühöz egy rendőr tartozik. Azt mondja neki a rendőr:

– Szabad kérnem egy szóra, uram!

Azzal karonfogja és kivezeti a kocsik kavarodásából, át a tulsó oldalra. Ott udvariasan szalutál és ezt mondja:

– Uram, sohse menjen át ferdeszögben az uttesten, hanem mindig ugy, hogy addig menjen az egyik oldalon, amig csak nem muszáj átmennie a tulsóra. Akkor pedig egyenesen vágjon át. Ha ferdeszög alatt megy, kétszer annyi időt tölt a kocsik közt, mint kellene és a soffőrök se tudnak önre vigyázni, mert nem tudják, hogy hova akar menni. Mig ha egyenesen vág át, az autók is könnyen igazodnak s ön is egykettőre odaát van.

Szólt, ismét szalutált és eltünt az utca forgatagában. Heltai annyira meg volt hatva, hogy visszamerészkedett a kocsik közé, megkereste a posztján és megköszönte neki a jó tanácsot. A rendőr pedig szigoruan szólt:

– Kérem, ez nekem utasitásom: minden egyes embert, aki rosszul megy át az uton, kitanitani.

Pont. Ennyi az egész.

Második érzelmes történet, ugyancsak Bécsből, ugyancsak rendőrről. Stoll Károly ur, a Király-szinház jeles főrendezője, szolgáltatta át nekünk. Haza akart utazni, tehát beszállt egy szerény egyfogatuba, a kocsishoz tette az utitáskáját és azt mondta neki:

– Zentralbahnhof!

– Igaz, hogy ezt a pályaudvart már nem igy hivják, hanem „Staatsbahnhof“-nak, de ez mellékes. Döcög vele a kocsi egy negyedóráig, végre megáll egy nagy ház előtt. Az utas kiszáll és látja, hogy a nagy házra ez van felirva: „Centralbad“, központi fürdő. Elkezd veszekedni a kocsissal, aki belátja tévedését, s miután a „Staatsbahnhof“ szót is megkapta, tovább döcög. Eltelik egy ujabb negyedóra, akkor megint megáll egy nagy ház előtt, de erre a házra meg az van irva: „Hauptzollamt“, fővámhivatal. Utasunk ismét kiszáll és elkeseredett kijelentéseket tesz a kocsisnak, akiről azonban csak most sül ki, hogy tökrészeg. A vitára odalép egy rendőr és beavatkozik. Az utas elmondja neki az egész esetet. A rendőr kiveszi az óráját, megnézi és igy szól:

– Az ön vonatja tiz perc mulva indul, ez a részeg ember pedig egy félóra alatt se tudja önt elszállitani a pályaudvarra.

Azzal int egy autotaxinak és átteszi rá a konflisról a bőröndöt, majd a soffőrhöz a következő beszédet intézi:

– Ezt az urat elviszi a Staatsbahnhofra, nem fogad el tőle pénzt és a viteldijért holnap jelentkezik a rendőrfőnökségen. Addig az én jelentésem ott lesz a pénzzel együtt, amit majd ezen a részeg kocsison veszek meg.

És még mielőtt az utas egy szót szólhatott volna, benyomta az autóba, rácsapta az ajtót és intett a soffőrnek, hogy menjen. Az egész hősköltemény egy perc alatt történt. Az utas a pályaudvaron minden áron ki akarta fizetni a soffőrt, de az nem fogadott el pénzt, azzal a megokolással, hogy szigoruan megbüntetik, ha nem teljesiti szóról-szóra a rendőr intézkedését.

Pont. Ez is csak ennyi.

Harmadik, szintén felette érzelmes história. Gyüjteményem számára Basch Andor ur, az ismert fiatal festőmüvész, hozta Berlinből. A hotelje előtt beül egy barátjával egy egyfogatu kocsiba és azt mondja a kocsisnak:

– Hajtson a Kaiser Friedrich Museumhoz.

Mennek, mendegélnek, egyszerre csak elérkeznek a Frigyes császárhoz cimzett muzeum elé. Ott kiszállnak, be akarnak menni, s akkor látják, hogy a muzeum be van zárva. Azt mondja az egyik:

– Nem baj, fizessük ki a kocsit és sétáljunk haza gyalog.

Előszedik az aprópénzt, megnézik a taxamétert, de e pillanatban odalép a rendőr, aki eddig messziről figyelte őket.

– Halt! – mondja. – Ne tessék fizetni. Az urak idegenek?

– Igen.

– Hol vették a kocsit?

– A Bristól-szálló előtt.

– És mit mondtak neki?

– Hogy hajtson a Frigyes-muzeumhoz.

– Köszönöm – mondja a rendőr –, az urak nem fogják megfizetni az utat.

– Miért?

– Mert a szállók előtt olyan kocsisok állomásoznak, akik ki vannak tanitva az idegenek kalauzolására, tehát ennek a kocsisnak kötelessége tudni, hogy a Frigyes-muzeum ma zárva van. Ha mégis idehozta az urakat, akkor azért tette, hogy a tájékozatlanságukkal visszaélve fuvart csináljon.

És int a kocsisnak, hogy takarodjék. A kocsis elindul, lassu lépésben. Az urak bámulnak, a rendőr pedig nyugodtan sétál tovább. De megsajnálják a kocsist, utána mennek és oda akarják adni neki a pénzt. Erre odasiet a rendőr, mondván:

– Ha az urak az intézkedésemhez nem alkalmazkodnak, kénytelen leszek a nevüket és lakásukat felirni.

A kocsis akkor már ott se volt. Az urak pedig kénytelen-kelletlen „alkalmazkodtak az intézkedéshez“.

Pont. Ez sincs tovább.

Negyedik számu, igen érzelmes történet, szerző saját gyüjtése, Budapestről. Az elmult év tavaszán lassu léptekkel sétál szerző, e sorok irója, az Erzsébet-köruton, nem egyedül, hanem tanuval, dr Szirmai Albert zeneszerző urral (VI., Teréz-körut 24/a. III.). Este kilenc óra volt, ép a Royal-szálló elé értünk, a csillagok ragyogtak, a légben a tavasz ezernyi büvös illata szállongott, a pacsirta dalolt és a szálló kapujában egy konfliskocsis rugdosott egy idősebb, fehér flanellruhás urat. Az idős ur angolul kiabált segitségért be a szállóba, a kocsis pedig magyarul fogta, rángatta, döfte le a lépcsőn, amibe nem avatkoztunk volna bele, mert mindjárt láttuk, hogy itt idegenforgalomról van szó, de mint mondám, rugások is fordultak elő, s mivel ép akkortájt irtam egy hosszu cikket Budapest külföldi rajongóiról, hirtelen elfogott az indulat és merész elhatározással beleavatkoztam az ügybe. Akkor már a szálló igazgatója is kirohant és vele együtt fejtettük le a kocsist az idegenről, akiről azonnal kisült, hogy amerikai orvos és a pesti kórházakat jött tanulmányozni. Föntebb bejelentett tanu ur igazolja, hogyha mi kellő időben nem érkezünk, az amerikai orvos a pesti kórházi viszonyokat nem a doktor, hanem a páciens szempontjából tanulmányozta volna. Most rövid, de elkeseredett tusa után, melyben a szálló portása és kofferhordozói is magyar vitézséggel vettek részt, megfékeztük a kocsist és megállapitottuk a tényállást, miközben ugyanaz a százezer ember, aki Blériot felszállását végignézte, példás rendben helyezkedett el körülöttünk. A következőket állapitottuk meg a kocsis és az amerikánus előadásából. Az amerikai Budán volt, Fenyvesi Emil szinmüvész urnál, aki rokona. Ott kocsit vett és átjött vele a Royalhoz. Itt megnézte a taksamérőt, az összeghez hozzátett negyven fillér borravalót és átadta a kocsisnak, mondván: „a többi a magáé“. Persze, németül mondta, ahogy tudta. A kocsis erre lármázni kezdett vele magyarul, hogy neki negyven fillér hidpénz is jár. Az amerikai nem értette, még egyszer megnézte a taksamérőt, látta, hogy többet is adott, vállat vont és ment be a hotelba. Kocsisunk ekkor, – aki ragaszkodott ahhoz, hogy a negyven fillért borravalónak, ne pedig hidpénznek tekintse – ahelyett, hogy bement volna a portáshoz és annak az utján hajtotta volna be a _másik_ negyven fillért, tehát tulajdonképpen az _ajándékot_, egyszerübb eljárásra határozta el magát, s karjánál fogva lerántotta a szálló lépcsőjéről az idegent és el akarta verni. Ezt megállapitva, az amerikainak megmagyaráztuk, hogy amiért az ő üres kocsija most visszamegy Budára, ezért neki negyven fillért kell fizetnie, amit ugyan nem értett meg, de készséggel fizetett. Ekkor ugy gondolkoztam, hogy ha ez a jó kocsis boszuból rugdosta volna meg az idegent, mert az nem adott neki pénzt, istenem, szóra sem volna érdemes a dolog, ez nálunk rendben van, Fenyvesi majd megmagyarázza neki, hogy ez ősrégi magyar csikóshagyomány, a puszta vad, de becsületes fiának nemes felháborodása, stb. stb. De mivel a dulakodás még csak nem is a dukáló összegért, hanem a husz krajcár borravalóért folyt, nem annyira okoskodás, mint felháborodás utján elhatároztam, hogy rendőr kezére juttatom az embert. Azt ugy-e, mondanom sem kell, hogy rendőr sehol nem volt, sőt ugy-e, azt sem kell mondanom, hogy az a rendőr, akit a háziszolga aztán előkeritett, azt mondta, hogy neki semmi köze ehhez, mert ő ép most megy a másik kerületbe, a posztjára, sőt ugy-e, azt sem kell mondanom, hogy ujabb negyedórába került, amig a szolga rendőrt hozott a Király-utca sötét méhéből. Addig a kocsis igazán csak szivességből maradt körünkben. A rendőr aztán följegyezte a tényállást, felirta a szálló igazgatójának nevét; zeneszerző barátunkét s csekélységemét volt szerencsém magamnak egy cédulára felirva átnyujtani; felirta a kocsist, szóval felirt mindent, s most már nemsokára ismét tavaszodik, a légben ismét szálong a kikelet ezernyi büvös illata, a pacsirta ismét dalol, de idézést ez ügyben mind e mai napig nem kaptam. Lehet, hogy a hatóság lelkünkbe lát: szivünk mélyén most már nem kivánjuk a szegény kocsis megbüntetését, egy év alatt az ilyesmivel szemben ellágyul az ember, tudja isten, hány gyereke van otthon a kocsisnak, minek bántsák, jobb lett volna talán bele se szólni az egészbe. A hatóság tudja ezt és ezért nem kényszerit most arra, hogy ártsak egy nyomorgó sorsban levő szegény embernek. De ha akkor megidézték volna a tanukat, bizony talán még meg is büntették volna a kocsist. Mert, mondom – már az unalomig ismétlem – rendben volt, hogy rángatta és rugta az idegent, mert a kocsis jó magánjogász és bár nem ért németül, de tudta, hogy az első husz krajcárt az idegen borravalónak, ajándéknak minősitette, s igy ő csak ugy tekinthette volna azt hidpénznek, ha az ajándékozási szerződést egyoldalulag felbontja, – mondom, ez rendben volt, csak az nem volt rendben, hogy kocsisunk nemcsak városunk jóhirnevébe, a közrendbe és köztisztességbe, hanem köztiszteletben álló Büntető Törvénykönyvünk 350-ik paragrafusába is belerugott, amikor valakit „erőszakkal valaminek cselekvésére“ kényszeritett, hogy magának jogtalanul vagyoni hasznot szerezzen, amin nem változtatna még az sem, hogy e pénz neki járt, mert hisz nem a követelés anyagi jogtalansága, hanem érvényesitésének erőszakos módja a fontos, lásd Döntvénytár u. f. XXVIII. 36. sz. és u. f. XXVII. 111. Hogy pedig amit csinált, erőszak volt, az világos, mert fizikai erejét sértőleg alkalmazta, ami szintén nem illik, mondja a Döntvénytár u. f. XXXIV. 71. sz. Ez mind nem volt rendben, de hát elmult, vége. Olyan, mint egy szép álom. Most már hiába is citálnának be, se a rendőrre, se a kocsisra nem emlékszem, csak erre a kis történetre. S őszintén megvallva nem is azért mondtam el, hogy rendőrségünket szekirozzam vele, mert tisztelettel vagyok főkapitányunk iránt, aki nem tehet róla, hogy a kormányok a sok politikától nem hagyják a rendőrséget nyugodtan szép európai irányba fejlődni. Csak azért kellett elmesélni, mert egyszerre jött a másik három történet és ez a negyedik olyan szépen illett hozzájuk. A szives olvasó majd talán elgondolkozik egy kicsit és rájön arra, amire mi is rájöttünk, hogy a mi nyomorult, nyugtalan, romlott közviszonyaink okozzák, hogy nemcsak ebben a városban, de ebben az egész országban már maholnap senkinek sem érdemes a maga mesterségének apró szépségeit és finomságait kultiválni, mert minek tegye, mikor a feje fölött ég a ház? Az a nyugodt bécsi és berlini rendőr nem él örök ostromállapotban, az ráér ilyen finom, becsületes kis kunsztokat csinálni s lassan, de biztosan nevelni kocsist és közönséget. Egészen őszintén mondom: igazságtalanság volna a mienktől, szegénytől, ilyesmit kivánni.

REGÉNYVÁZLAT.

Változatosság kedvéért fogadjon el tőlem a szives olvasó egy kis regényvázlatot. Hogy miért nem lett belőle két kötetes, vastag regény, azt maga a tárgy elárulja. Vannak regénytémák, amelyek igazán csak arra jók, hogy a vázlatnál többre ne vigyék.

*

AZ ALAGUT-PANAMA.

– REGÉNY KÉT KÖTETBEN. –

A minap, egyikén ama szép nyári napoknak, amelyeket mostanában élvezünk, dr Egyenes Péter országgyülési képviselő és fővárosi bizottsági tag felébredt a kora délelőtti órákban és bekérte a postát. A doktor ur valami bizottságnak is tagja volt, s mint ilyen megkapta a bizottság legközelebbi ülésére szóló meghivót és az azzal kapcsolatos tárgysorozatot. A tárgysorozat egy pontja bizonyos megütközést keltett benne. Ez a pont körülbelül igy hangzott:

„21. pont: X. Y. és társainak beadványa a budai Alagut átalakitása és bérlete tárgyában“.

Dr Egyenes Péter kiugrott az ágyából, gyorsan felöltözködött és elrohant információért. Meg akarta tudni, hogy ki az az X. Y. és társai és mi az az Alagut átalakitása és bérbeadása. Nem kellett sokat fáradnia, délelőtt féltizenkettőkor már mindent tudott. X. Y. és társai, mint előre sejtette, egy ugynevezett pénzcsoport volt. Az Alagut átalakitása és bérbeadása pedig egyike volt az utóbbi év legcsinosabb ötleteinek. A pénzcsoport ugyanis elhatározta, hogy értékesiteni fogja a budai Alagutat, amely ugyszólván parlagon hever a Várhegy alatt. Azért a néhány emberért, aki ezen a lyukon megy át a zöld Budára, igazán nem érdemes üzemben tartani ezt az intézményt, elhatározták tehát, hogy egy gyönyörü világvárosias tervvel járulnak a fővároshoz és a kormányhoz, az Alagutból világraszóló nevezetességet csinálnak, amely nagy mértékben fogja idevonzani az idegent, s amely már a maga különösségénél fogva is a kontinens világcsodái közt fog helyet foglalni. A terv az volt, hogy az Alagutat mindkét végén befalazzák és a közlekedés elől örök időkre elzárják. Bent, az igy előállt helyiségben ezer darab villamos ivlámpával vakitó fényt árasztanak, a mostani két gyalogjáró helyén a fal mellett vonuló hosszu bársony pamlagokat állitanak fel, a mostani kocsiutat pedig 40 centiméterrel felemelvén és zöld posztóval behuzván, baccaratasztallá alakitják át. A tervezők szerint ez lesz a világ legnagyobb baccaratasztala, amely már ennélfogva is megérdemli az állami és városi támogatást. Az Alagut hossza ugyanis 349 méter és 66 centiméter lévén, a bakkasztal maga 349 méter hosszu lesz, miután 66 centimétert foglal el az Alagut kapuit fedő két Rabitz-fal. Az asztal körül 700 játékos foglalhat egyszerre helyet, ami körülbelül hetven fővárosi kártyaklubot tesz egyszerre feleslegessé, mivel tudvalevőleg egy közönséges klubbeli baccaratasztal mellett csak 10–12 játékos ülhet. A pénzcsoport az Alagutnak ilyen célra való kibérléséért hajlandó évenként 500 korona bért fizetni, s egyben megengedni, hogy a Budára tartó gyalogosok és kocsik minden külön dijfizetés nélkül igénybevehessék az Albrecht-utat. Ezenkivül még csak néhány kisebb kérelme van a pénzcsoportnak a fővároshoz: a város vállalja el az Alagutnak télen gázzal való fütését, adja a villamos áramot önköltségi árban és szubvencionálja ezt az idegenforgalmat emelő intézményt évi nyolcvanezer koronával.