Part 8

– Nem! Ezerszer nem! Bár barátja vagyok neki, de meg kell állapitanom a szinigazságot. A helyzet a következő. Nem törődik ez a fiu semmivel, pedig szép tehetségek laknak benne! Az apja egyáltalán szóba se áll már vele, az anyja pedig minden héten azt irja kedves fiának, hogy a sirba fogja vinni.

Jozefin egy kicsit elképedt.

– Nekem Pető azt mondta, hogy jó viszonyban van a szüleivel.

Bulcsu gunyosan fölkacagott.

– Hát persze, itt van mindjárt a második hiba. Az én barátomnak átka, – mint mondani szokás, – hogy még tréfából se tud igazat mondani. Veleszületett hazugságban szenved. Ha egy kutyát lát az utcán, azt fogja mondani, hogy macska volt. Ilyen a természete.

– Furcsa.

– Mindenesetre. De hát, legyünk elnézők, talán ő maga sem tehet róla.

Jozefin gondolkodott, aztán tovább folytatta a kérdéseket:

– Milyen egyébként az ön barátja életmódja? Tanul-e legalább? Nem korhelykedik?

A zenész ujra lélekzetet vett.

– Ami a tanulást illeti, az utolsó alapvizsgáján egyik professzor találóan jegyezte meg Petőnek, hogy csak egy kérdésre tudna felelni. Arra, hogy hány óra van? De még arra se, mert az órája zálogban van.

Jozefint a zenész fölvilágositásai nem valami kellemesen érintették. Ő Petőt jóravaló, komoly és tehetséges embernek tartotta, aki, bár kissé könnyen gondolkozik, alapjában tartalmas és érző léleknek látszott. Éppen azért az arany polgár leánya némileg elkedvetlenedve nézett a magyarázgatásban szinte kipirult Bulcsura.

– Nos és még egyet, – vette föl ujra a szót az asszony. – Milyen az ön barátja érzelmi világa?

– Hogy méltóztatik ezt gondolni?

Jozefin közömbös arccal fordult a muzsikushoz.

– Nos, ugy, hogy van-e szive? Szereti-e az embereket és talán a szép asszonyokat? Nincs-e valami titkos szerelme?

Csak ez kellett Bulcsunak!

A Nero szerzője metsző gunnyal mosolygott, aztán ugynevezett mű-szünet után igy szólt:

– Ha van-é, kérdi nagyságos asszony? Hahaha! Látszik, hogy nem ismeri Pető urat! Távolról sem ismeri! Mert, ha csak valamelyest érdeklődött volna ez ifju magánügyei iránt, tudná, hogy az én jogász barátom Pest városa legkétségbeejtőbb szoknyavadásza.

Jozefin szeme káprázott, aztán haragos pir futotta el szép arcát.

– Pető szoknyavadász?!

– Szakállamra az, – felelte meggyőződéssel Bulcsu, aki amióta joga volt Tildát az utcán elkisérni, mindennap megborotválkozott.

Őnagyságának nem kellett több. Dacos ajka megremegett, a torka pillanatra összeszorult. Hát ennyire vagyunk Petővel? Ez az a nemes érzelem, amelyről neki a diák a városligeti tó örökzöld hinára mellett szavalt? Ez az a melegség, ragaszkodás és kristálytiszta gondolkodás, amelyet belőle a szerelem kiváltott? És ez az ember akarja elhitetni vele, az okos asszonnyal, hogy szórakozottságában az omnibusz helyett a zöldséges szekérre szállott föl?

Nem, nem; elég belőle! Dőreség volt egy pillanatra is ráhallgatni és elhinni, hogy különb a többi ifju joghallgatónál, akik vadul robognak minden szoknya után, csak szoknya legyen.

Jozefin fölkelt.

– Köszönöm, Bulcsu ur, – szólott hidegen. – Nem akarom tovább tartóztatni.

A zenész tiszteletteljesen hajolt meg, titokban azonban a padmalyig szeretett volna ugrani örömében. Hogy is ne: amennyi rosszat ő most hirtelen elmondott Petőről, százszor elég volna rá, hogy az asszony – a jusztis elvénél fogva – a diák pártjára álljon! Hadd működjön az ellenpont!

– Ez sikerült, – mormogta magában megelégedetten a Nero szerzője a lépcsőn, a kapuban, az utcán és végül a szobájában. Ezt jól megcsináltam volna.

Azalatt pedig Jozefin elkedvetlenedve, megbántva, megalázva ült karosszékében és megállapitotta magában, hogy a jogászok a világ leghaszontalanabb, legrosszabb, legszivtelenebb teremtései.

– Gyülölöm, igen, gyülölöm! – ismételte magában a szép asszony százszor és százszor.

De ez csak szó volt. A szive bensejében egy addig ismeretlen hang támadt föl és – akár hiszik, akár nem – egész komolyan ezt mondta:

– Tévedni tetszik, Jozefin.

XIX.

Quastl ur, a derék fiskális, egy nap arra a felfedezésre jutott, hogy Tilda kisasszony szeszélyes. Ez magában véve nem lett volna nagy baj, sokkal kellemetlenebbül érintette azonban az ügyvédet az a tény, hogy az ifju hölgy éppen vele szemben éreztette a szeszélyességét. Tilda mindig talált valami kifogásolni valót a vőlegényén, hol a kalapját, hol a jogi fejtegetéseit, hol a világnézeteit kifogásolta. E mellett a lány állandóan annak a gyanujának adott kifejezést, hogy a fiskális csak a világ előtt mutatja a komoly és megfontolt embert, titokban azonban éppen nem veti meg az élet apró örömeit.

Quastl ur egy ideig nyugodtan türte mindezt. Tőle Tilda beszélhetett, az ügyvéd ur komolyan – mint a halottaskocsik tollbokrétás lovai, – bólintgatott hozzá a fejével. Egyszer azonban a lány oly területre tévedt, ahol Quastl ur nem értette a tréfát.

Mint tudjuk, a fiskális arca csupaszra volt borotválva, mindössze az állán fityegett egy furcsa kis kecskeszakáll, amilyet régi szepesi polgárok arcképein lehet látni. A Quastl-családban, amely szintén felvidéki volt, családi hagyomány volt ez a furcsa szakáll. Az ügyvédnek az apja, a nagyapja, az ükapja is ilyet hordott és az unokák bizonyára szintén ilyen hajdiszt fognak viselni.

Egy napon Tilda ránézett vőlegényére és igy szólott:

– Hogy lehet kérem ilyen lehetetlen szakállal járni?

A fiskális majd hanyattesett e sértésre. Hogyne: hiszen a Quastl-szakáll olyan jellegző családi vonas volt, mint a Habsburg-ajak, vagy a Hohenzollern-áll.

– Lehetetlen szakáll? – dadogta tehát. – Csak nem gondolja ezt komolyan?

Tildát hidegen hagyta az ifju megdöbbenése.

– Igenis, lehetetlen szakáll. Ilyet ma csak kucsébereken látni. Miért nem visel mindjárt fülbevalót is?

– De Tilda kisasszony! Dédapám a sultész, nagyapám a rektor, és apám a tanácsnok is ezt a szakállt hordta.

A leány hidegen nézett rá vőlegényére.

– Az nekem mindegy. Nekem ez a szakáll nem tetszik, s ha becsül valamire, holnap leborotváltatja ezt a pamacsot.

Pamacs! Quastllal forgott a világ. De végre, a galambnak is van epéje, sőt még az ügyvédnek is. Az ifju tehát felállt, az égnek forditotta tekintetét és elhatározottan igy felelt:

– Azt nem fogom megtenni, kisasszony. Azt semmi esetre se tehetem meg.

A leány gunyosan bólintott fejével.

– Tehát annyira tisztel, hogy ezt a szerény kivánságomat is visszautasitja?

A vőlegény begombolta a kabátját.

– Sajnálom, – válaszolta szilárdan, – de e kérdésben nem engedhetek. Kivánjon akármit, szivesen kapitulálok, de a Quastl-szakáll tradicióit nem tagadhatom meg.

A leány nem szólt többet. Szépen fölszedte a kézimunkáját és átment a szomszéd szobába, magára hagyva az elképedt ügyvédet.

Szegény Quastl, mit tehetett volna? Egy ideig elcsevegett a kanárival, amelyet többszörös „Mándi! Mándi!!“ megszólitással tüntetett ki, aztán kinézett az ablakon és megszámlálta hány ember megy el alatta, végül azonban, látva, hogy Tilda nem tér vissza, fogta magát és komoly léptekkel ballagott haza. Komoly léptekkel, mondom, de, ah! bensejében a fiskális csalódással vegyes keserüséget érzett. Soha nem tételezte volna fel Tildáról, hogy ilyen kegyetlen tudjon lenni, sohase hitte volna, hogy a nőknek áldozatot is kell tudni hozni, végül sohase gondolt arra, hogy a szerelemben más tényezők is legyenek, mint a házassági szerződés, az egyházi összeadás és a férji magánjogok. Hogy valakinek a boldogsága egy szakállon forduljon meg, egészen uj és megdöbbentő volt Quastl ur praxisában.

Az ügyvéd tehát kissé elkeseredve érkezett haza és némileg a Goethe Wertherjéhez hasonlatosnak érezte magát. Igen, a fiskális ur el volt szontyolodva és többször e szavakat ismételgette magában:

– Ez nem helyes. Ez nagyon nem helyes!

(Végre is: az ő vérmérsékleténél ez a kitörés elég erélyes volt.)

Minekutána körülbelü százszor elmondotta volt e szavakat, Quastl ur elborult ábrázattal hivta be a gazdasszonyát.

– Lizi néni! – szólt zordonan. – Hozzon fel nekem egy kancsó karviniki sört.

A jó öreg asszony állkapcsa leesett ijedtében.

– Sört? – hebegte. – Azt tetszett mondani, sört?

– Igen, – felelte az ügyvéd szigoruan.

– Sört… sört, – dadogta még mindig Lizi néni, aztán sürü fejcsóválások között engedelmeskedett a parancsnak.

– Vajjon mi üthetett hozzá? – tépelődött a szegény asszony a lépcsőházban. – Életében egyszer kért csak sört, mert egy kliense bepanaszolta a korcsmárost, hogy hamisitott sört árul és bizonyitékra volt szükség.

Quastl ur mohón hajtotta fel az árpalét, aztán a postája elintézéséhez látott. Mindenféle hivatalos iratok, törvényszéki értesitések feküdtek az asztalán, az egyik kék papiros mellett azonban kihivó szemtelenséggel nevetett feléje egy rózsaszinü, apró boriték.

– Hát ez mi? – dörmögte Quastl ur és feltéve pápaszemét, komolyan vágta fel a piros levelet.

Bizony ez szép meglepetés volt. A boritékból egy tűzvörös, csókolózó galambokkal ékesitett lap hullott ki, amelyre kissé férfias vonásokkal ez volt irva.

„_Tisztelt Uram! Gyakran hallottam már, hogy ön Magyarhon legjelesebb jogásza. Égek a vágytól, hogy e jeles férfiuval – noha szerény és tudatlan nő vagyok – megismerkedhessem. Ma este sárga dominóban ott leszek az álarcos bálban, ismertetőjel: egy oleandervirág a balkézben. A nagy jogász ismeretlen tisztelője: Bellaria. N. B. Biztossan eljöjjön._“

Quastl ur mindenekelőtt megállapitotta, hogy ezt a szót „biztosan“ egy s-el irják, aztán elgondolkodott az eseten. A dolog nem volt mindennapi, őneki legalább még ilyen bókot nem adtak irásban. De ha megtisztelő tény is volt, hogy ismeretlen hölgyek érdeklődnek iránta, a másik oldalról kétségbevonhatatlanul bűnös dolog álarcosbálba menni és ott hölgyekkel csevegni. Az ilyesmit megtehetik könnyelmü ifjak, a Petők, Bulcsuk, de komoly fiskális nem bocsátkozhatik bele ilyesmibe.

Mindez bölcsen volt mondva, ha a dolognak nem lett volna egy bibije. Ez a bibi pedig a hiuság volt, a hiuság, amely még Cicero, sőt Justinianus fejéből sem hiányzott, – hogy állhatott volna tehát ellent neki Quastl ur? Ha egy hölgy azt mondta volna neki: „Adonis vagy!“ sőt esetleg azt: „Meghalok érted!“, a fiskális ellent tudott volna állani. De ha valaki azt mondta neki: „Te vagy a hon legnagyobb jogásza!“, Quastl ur meg volt fogva, annyival inkább, mert közben a sör karviniki szelleme is feléledt benne és kidüllesztette a mellét.

– De hát miért ne beszélhetnék egy tisztelőmmel? – töprengett magában az ügyvéd. – Hátha egy nevezetes törvényszéki esetről van szó? Hátha valami zsiros pört akarnak reám bizni?

Az utolsó érv döntőleg hatott és Quastl elhatározta, hogy elmegy a rejtelmes Régi Lövöldébe az álarcosbálba.

XX.

Egy barátságos téli estén – ahogy a régi regényirók mondanák – különös dolgokat látunk a Bauernebel-házban és pedig az arany polgár lakásában történni. Az ebédlőben hárman vannak együtt: Tilda, Bulcsu mester és Pető, aki rejtelmes női ruhában áll a tükör előtt. Ez a titokzatos ruha nem más, mint egy sárga dominó, amilyent annakidején nagy előszeretettel viseltek az álarcosbálokba járó hölgyek. Mig Pető bizonyos megelégedéssel szemlélgette magát a tükörben, Tilda és a zenész egy sarokban ültek és beszélgettek, közben-közben segitségére menve a jogásznak, aki a ruhakapcsokkal nehezen jött tisztába.

– Mondja, Bulcsu, – szólt a leány a Nero szerzőjéhez, – mit tenne maga, ha egy hölgy arra kérné, hogy vágassa le a kecskeszakállát?

– Nekem nincs kecskeszakállam.

– De ha volna?

– Természetesen rögtön levágatnám, – felelte a zenész habozás nélkül.

Tilda elgondolkodott.

– Persze, ezt könnyü mondani, – szólt aztán, – mert önnek nincs kecskeszakálla. Ha lenne, esetleg meggondolná a dolgot. Mert a dolgot nemcsak a szakáll, de a hozzá füződő tradiciók teszik. Vannak családok, ahol a kecskeszakállviselet évszázados hagyomány s igy az illetőknek nehéz tőle megválniok.

Bulcsu meg volt sértve.

– Kérem, – mondotta határozottan, – a zenészeknél is tradició a hosszu haj, akár a Sámsonoknál. Ettől megválniok éppoly nehéz, mint a katonáknak az egyenruhától, a papnak a reverendától. Én azonban, ha felszólitanak rá, szivesen meghozom ezt az áldozatot, sőt megteszem azt akkor is, ha senkise kivánja tőlem.

És ezzel a Nero szerzője gyors mozdulattal vette ki Tilda munkakosarából a pamutvágó ollót és mielőtt megakadályozhatták volna, két nyisszantással lenyeste lobogó hajdisze nagy részét.

– Tessék! – mondotta olyan vitézül, ahogy Dugonics Titusz dörögte volt a töröknek azt, hogy: „Gyere, öreg!“

Pető visszafordult a tükörtől.

– Meg vagy őrülve? – kérdezte nyugodtan, aztán ujra a kapcsokhoz tért vissza.

A leány csodálkozva nézett a Nero szerzőjére. Szegény Bulcsu, alaposan el volt csufitva; félig levágott hajzatával inkább megtépázott kakashoz, mint komoly zeneszerzőhöz hasonlitott. De Tilda e pillanatban nem azt nézte, tisztelője mennyit vesztett külsőségekben, hanem azt, hogy mennyit nyert az lelkiekben. Hiszen, ha nem is cselekedett rendkivülit, az ifju mégis csak áldozatot hozott érte, oly áldozatot, aminőre Quastl ur sohase lett volna képes.

– Maga mégis jó fiu, – mondotta Tilda halkan.

A zenész boldogan egyenesedett ki.

– Akarja, hogy levágjam az egyik fülemet? – kérdezte tőle telhető hevességgel. – Feleljen: akarja?

– Az istenért! – sikoltott fel a leány. – Legyen esze! Tegye le azt az ollót!

Bulcsu szerényen mosolygott.

– Mi az egy fél fül? Semmi! Savonarola annakidején mukkanás nélkül égette el a fél karját.

A zenész láthatólag összetévesztette Savonarolát Mucius Scaevolaval, de ez mindegy volt, a hatás nem maradt el és Tilda megdöbbenve, szinte tiszteltel nézett fel a Nero szerzőjére. Egy percig csend volt a szobában, az a néma, titokzatos csend, amelyben hirtelen addig rejtett érzelmek sarjadnak ki a lélekből, aztán Pető fordult Tildához:

– Ezek a kapcsok sehogysem fogadnak szót, – mondta, prózai hangon szakitva meg a beszélő némaságot, – kérem, adjon talán egy biztositótűt.

Tilda felkelt s átment a másik szobába tűt keresni. Mikor az ajtóhoz ért, a leány önkéntelenül végigsimitotta homlokát.

– Te Bulcsu, – szólt a jogász a zenész mellé telepedve, – meg kell vallanom, hogy egész jól csinálod a dolgodat.

– Kérlek, – szerénykedett a fagottművész.

– No, no. Ennyit tulajdonképp nem is tételeztem volna fel rólad. Nemsokára itt az ideje, hogy a magad szárnyára bocsássalak. Mert, ha ez a leány nem szeret téged, akkor egész életemben sárga dominóban járok.

– Pető!

– Én értek az ilyesmihez és láttam azt a pillantást, amit rád vetett, amikor azt kérdezted, levágjad-e a félfüledet? Tehát csak üsd a vasat, megérdemled, hogy boldog légy és két füled legyen.

– Te jó barátom, te! – tört ki a zenészből a lelkesedés. – Remélem, hogy te is megérdemled!

– A fülemet illetőleg elég nyugodt vagyok, – felelte Pető, aki közben a legyezőjét próbálgatta, – de egyébként nem vagyok tisztában magammal. Tegnap is találkoztam „vele“ és őnagysága nem a legmelegebben viszonozta üdvözlésemet.

Bulcsu mosolygott magában.

– Oh, ne félj, – nyugtatta meg komoly ábrázattal barátját, – a te ügyed nem kerül kátyuba. Vannak jó szellemek, – tette hozzá szerényen, – akik őrködnek lépteink felett.

Tilda visszatért a biztositótüvel és igy aztán Pető végre elkészült az öltözködéssel. Az ifju még egyszer odaállt a tükörhöz és megelégedetten jelentette ki:

– Zenész legyek, ha Quastl ur nem vall ma nekem szerelmet!

Tényleg: az ifju oly előkelő és tiszteletreméltó volt sárga dominójában, hogy a hatast még kissé nagy és kissé piros kezei se tudták lerontani.

– Akkor hát menjünk! – inditványozta Bulcsu és az ifjak utrakeltek.

– Nehogy rosszat halljak magáról, – szólt Tilda a fagottművészhez és megszoritotta a Nero szerzőjének kezét.

Pár perc mulva a két jó barát már a Régi Lövölde fenyőgallyakkal diszitett termében volt, ujabb néhány perc mulva ráakadtak Quastl urra, aki bizonyos megilletődöttségel szorongatott balkezében egy oleandervirágot és ujabb pár perc mulva a magyar Justinianus már tüneményes komolysággal magyarázta hölgyének a római perjog alapelveit.

– Tudja-e ön, kisasszony, mi az az actio libera in causa? – kérdezte néhány „séta jobbra“ után szellemesen.

– Oh, igen, – felelte vékony hangon a jogász, aki konyitott egy kissé ehhez a tárgyhoz, – ez azt jelenti, hogy a tettes beszámithatatlan állapotban jogsértő eredményt idéz elő, de ez a magatartása beszámitható állapotban történt elhatározásra vezethető vissza.

– Nagyszerü! Fulmináns! Önnek ily nagy jogismeretei vannak? – csodálkozott Quastl ur.

– Szeretek joggal foglalkozni, – szerénykedett a sárga dominó. – És épp ezért kivántam önnel, a hires tudóssal is megismerkedni. De – nem adná nekem az oleandervirágját?

– Oh, szivesen. Valóban, meg kell mondanom, hogy ily müvelt hölggyel még nem hozott össze utam. Talán azt is tudja, mi az actio quanti minoris?

– Hogyne, – darált Pető, – ez egy olyan kereset, amelyet a vevő indit az eladó ellen s amelyben az áru hiányos voltára hivatkozva, a vételár aránylagos leszállitására törekszik.

– Fenomenális! Ön a női Verbőczy, – szólt a fiskális.

– Ön lekötelez, uram. Azonban, nem mennénk vacsorázni?

Quastl urat ez a közbevető mondat kissé lehütötte, de miután gavallér volt, a karját nyujtotta és az étterembe vezette hölgyét.

– Mit parancsolnak az uraságok? – kérdezte a sólyomként lecsapó pincér.

– Vaddisznófejet mártással! – inditványozta a jogi dolgokban annyira járatos Bellaria kisasszony és aztán könnyedén felsóhajtott.

– Vaddisznófej mártással? – döbbent meg magában a takarékos fiskális. – Hiszen ez az étlap legdrágább fogása! Mintha egy borjuszelet nem éppugy tenné meg s hozzá nem lenne táplálóbb!

De már késő volt. A pincér előkelő kézmozdulattal hozta el a vaddisznót és letette a sárga dominó elé, aki alapos étvággyal látott neki a ritka csemegének.

XXI.

Az alkotmányos éra helyreállitása után történt, hogy a király hosszas tartózkodásra Pestre igérkezett. A hirt természetesen általános öröm fogadta s az egész város már hetekkel előbb nekilátott, hogy méltóan fogadja az uralkodót. Diadalivek emelkedtek, az utcák járdáit kijavitották, a középületeket rendbehozták, a király szeme hadd lássa mentől tetszetősebb diszben a magyar fővárost. Ekkor történt, hogy a polgármesternek, amint végigjárta az utcákat, megnézendő, minden rendben van-e, az álla hirtelen leesett. Amint ugyanis a derék férfiu végigment a Koronaherceg-utcán, egy teleknél majd felforditotta két bozontos kuvasz, amelyek jobb ügyhöz méltó buzgalommal üldöztek egy acélkékszinü kakast. A kakasnak tudniillik kedve volt egyet sétálni s átröpült a palánkon, amit a komondorok nem hagyhattak szó nélkül és utána iramodtak a Koronaherceg-utcába. Hogy a kép teljes legyen, a telek belsejében egy tehén keservesen bőgni kezdett, mig a kuvaszokat egy ingujjas bolgár követte, aki, kezében vasvillájával, harsányan ezt kiáltozta:

– Burkus! Filax! Vissza! Azt mondom, hogy vissza!

A polgármester elkékülve nézte az ázsiai képet.

– Mi ez, atyámfiai az Urban, mi ez? – hebegte a szegény városfő és homlokán verejtékcseppek jelentek meg. – Mi akar ez lenni, az Isten szerelmére? Tatárok törtek be?

Hogy mi volt? A kakas, a két komondor, az ingujjas bolgár természetesen a hirhedt Bauernebel-telek tartozékai voltak. Hogy is kerülhettek volna másképpen a Koronaherceg-utcába? A polgármester is csakhamar rájött a dolog nyitjára és szomoruan felelt önmagának.

– Ez Bauernebel műve! Ez az ember még a penzióba visz mindnyájunkat! Ha őfelsége meglátja ezt a telket, meghallja a tehén bőgését, a komondorok vonitását… jaj! nem is merek a következményekre gondolni.

És a polgármester szomoruan ballagott tovább. Utja elvitte a másik Bauernebel-ház mellett, amely piszkosan, töredezett vakolatos falakkal bámult reá, káposzta- és szénaszag lengett rajta. A közigazgatási hatóság első tisztviselője elhatározottan kapta fel a fejét.

– Nem, nem, – mondotta magában, – ez nem maradhat igy! Ki kell egyezkednünk ezzel a Bauernebellel, mert soha többet a király sem jön Pestre, ha azt látja, hogy a város első utcájában szénaszag, káposztaraktár van és bőszült kuvaszok lökik fel a járókelőket. Itt tenni kell, – fejezte be elmefuttatását, – még pedig sürgősen!

Másnapra a tanács már össze is volt hiva és a Bauernebel-ügy szőnyegre került. Mindnyájan igazat adtak a polgármesternek, hogy ez ázsiai állapotokon segiteni kell s hogy erre csak a barátságos ut alkalmas, mert az arany polgár tovább viszi pénzzel, ravaszsággal, mint a tisztelt törvényhatóság. Mit érnek vele, ha el is tiltják tőle, hogy a Koronaherceg-utcában káposztát és kuvaszokat tartson, másnap kieszel valami ujat és talán még jobban bemártja őket az uralkodó előtt! Azért tehát határozatba ment, hogy Bauernebellel meg kell békülni s e célra rögtön bizottságot is alakitottak.

Az arany polgár egy délután éppen szobájában üldögélt és a pénzét számolgatta, mikor nyilik az ajtó és belép három feketekabátos, köcsögkalapos ur: Sartoris Vince, Gutfreund Erazmus és Gámauf Péter, a város küldöttei, akik némi köhögés után rátérnek jövetelük céljára, a Koronaherceg-utcai telekre.

Végre tehát!

Ez a perc Bauernebel életének legszebb pillanata volt. Ime, előtte állanak hát ellenségei és a béke olajágát lebbentik meg előtte. Ime, a büszke város megalázkodik az egyszerü polgár előtt. Ime, a dacos polgármester belátni kénytelen, hogy Pest legfontosabb faktora nem ő, hanem Bauernebel Jeromos. Diadal ez, oly fényes diadal, amilyet álmodni se mert volna s amely egyszerre elfeledtette a viselt hadjárat minden kellemetlenségét, nehézségét, borsát, sőt költségeit is!

Az arany polgár egy ideig szótlanul élvezte a győzelem édes mámorát, aztán kegyesen intett kezével.

– Üdvözletem a nemes uraknak!

A deputáció tagjai szaporán hajbókoltak.

Bauernebel ujabb szünetet tartott, majd igy szólt:

– A Bauernebelek egész földi pályafutásukban józan belátásuak és méltányosak voltak. Küzdelmeikben sohase vezette őket a bosszu, csak az igazság kutatása, soha rossz indulatot, csak az őket megillető jogok törvényadta tiszteletének keresése. Ez volt célom (majdnem azt mondotta: célunk) a galamb-pörnél is. Tudtam, hogy igazam van és bántott, hogy a hatóság ezt nem ismeri el. Ezért harcoltam, ezért lettem volna kész utolsó forintomat is csatába vinni. Ha azonban azt látom, hogy jogaim elismertetnek, hogy az igazság győz, akkor leteszem a fegyvert és szivesen nyujtok jobbkezet. Tehát, mindenekelőtt: mi lesz a galambokkal?

Sartoris Vince szaporán kapta el a szót.

– E tekintetben nyugodt lehet, Bauernebel ur. A galambokat a város megveszi, kisajátitja, agyonlövi, ahogyan ön kivánja s amikor ön kivánja.

Bauernebel komolyan intett fejével.

– Lőjjék agyon őket.

– Ugy, ugy, – bólintotta vissza Gámauf Péter.

– És a kártérités? Ki fizeti meg azt, hogy a galambokat évszámra tartottam, hogy azok részben elriasztották lakóimat, részben tönkretették szépen vakolt falaimat?

– A költségeket is a város viseli, – mondta Gutfreund Erazmus, hogy ő is szóljon valamit.

– Akkor kitüzhetjük a fehér lobogót! – jelentette ki az arany polgár méltóságteljesen. – A béke meg van kötve!

Igy fejeződött be a hires galamb-pör, amelynek aktái mai napig megtalálhatók a főváros levéltárában és igy esett, hogy a Koronaherceg-utca sétálóit ma már nem veszik üzőbe haragos alföldi komondorok.

XXII.

Az oleandervirág és az álarcosbáli jelenet végleg betette az ajtót Quastl urnak. Mikor a derék fiskális másnap látogatást akart tenni Tildánál, az arany polgár leánya nem fogadta el látogatóját, hanem a szobaleánnyal egy levelet kézbesittetett neki, amelyben ez állt:

„Vaddisznófej mártással!“

Quastl ur elsápadt s megsemmisülve tántorgott haza. Többé nem merte a lábát Bauernebelékhoz betenni, ha pedig disznót látott, hátán végigfutott a hideg. Tényleg: a vaddisznófej mártással a világ legdrágább eledele, – tőle elvitte Pest városa leggazdagabb eladóleányát.

Pár napra a nevezetes esemény után Pető lélekzetvesztve rohant be Tildához.

– Tudja-e, mit beszélnek a városban? – kérdezte rémülten. – Van sejtelme róla, hogy mit beszélnek?

– Hogy tuladtam Quastl uron?

– Nem! Ezerszer nem! – kiáltotta a jogász, aki még mindig levegő után kapkodott. – Azt beszélik, hogy Bulcsu megkérte az ön kezét és ön nem dobta ki a zenészt!