Part 7

– És miért?

– Mert ez a Bulcsu mester született korhely, aki egész életében cigány volt és mindig az is marad. Nem lesz, nem volt soha egy krajcárja, ami részben szerencse, mivel ha pénze volna, véglegesen az italnak szentelné ifjuságát, férfikorát és agg napjait.

Tilda egy ideig hallgatott, aztán igy szólt:

– Azt hittem, hogy Bulcsu önnek a barátja? Mindig együtt szoktak járni.

– Az nem zárja ki, hogy a Neró szerzője ne lehessen csélcsap ifju.

– Mi az a Neró?

– A Bulcsu leendő operája. A nyitány első üteme már meg is van. Az üstök szólnak s ugyanakkor a hegedük pizzicató játszanak. Pokoli ötlet. Kár, hogy a leendő mester még nem érkezett el a második ütemig s igy nem részletezhetem tovább dalművét.

– Nem szép, ha az ember barátairól kedvezőtlen véleményeket terjeszt, – jegyezte meg a kisasszony.

– Amit róla közöltem, csak az igazság megállapitása volt.

– Talán mások nem igy gondolkodnak róla.

A diák kacagott.

– Oh, persze! Kérdezze csak meg a szabóját, a mosónőjét vagy a suszterjét. Azok Bulcsut a világ legrettenetesebb emberének tartják.

A leány elgondolkodott, majd valami eszébe jutott.

– Mennyire nincs igaza, – mondta diadalmasan. – Emlékszem, egyizben Lámpl ur emlitette előttem, hogy Bulcsu ur szépen hegedül.

– Lámpl urnak bizonyára kitünő zenei érzéke van, – bólintott gunyosan Pető.

– És egyébként, a gyalázatos okarináját kivéve, a zenészre más panasz még nem volt a házban.

– Nos? És az okarina nem elég? Egy fiatalember, aki pénzért bosszantja a háziurat? Nemes dolog ez?

– Bizonyára azért teszi, hogy kenyérre valója legyen. Ha önt nem látnák el a szülei, örülne, ha legalább ezen a módon szerezhetné meg a mindennapit.

– No, ez nem egészen igy van, – jegyezte meg Pető, sértődöttséget szinlelve.

De Tilda nem törődött a mű-érzékenységgel és tovább folytatta. Már benne volt az ellentmondásban!

– Ha valaki az életben küzd és emellett eszményeket hord a szivében, az tiszteletet érdemel. Bulcsu egész nap okarinázik, éjjel pedig arról álmodozik, hogy egykor jeles férfiu lészen, aki csak a művészetnek fogja magát szentelni. És, ha nem lenne a röghöz kötve, szegény fiu talán már megirta volna művét. Igazán sajnálom, hogy eddig oly rossz véleménnyel voltam róla, de azt hittem, hogy nem ér egy hajitófát sem. Okarinázni rendesen a cirkuszi bohócok szoktak; arról sejtelmem se volt, hogy Bulcsu az akadémiára jár.

Pető – ha szabad ezt a tulmerész kifejezést leirnom – a lelki kezeit dörzsölgette. Hisz ez a siker első lépése volt. A győzelem első sugara! Tildában felébredt az érdeklődés Bulcsu iránt, aki mellett eddig szótlanul, hideg közömbösséggel haladt el!

A kocsi a terézvárosi templomhoz érkezett. Le kellett szállaniok.

– A viszontlátásra, – nyujtotta kezét Tilda. – És ne nézze le a szegény embereket, meg a munkát.

Pető meghajolt és szerényen mosolygott, körülbelül ugy, mint a fiatal Napoleon Toulon bevételénél.

XV.

Történt, hogy egy napon a jogász összeakadt Jozefinnel, aki éppen a ligetbe ment sétálni. A szép asszony kegyes volt és megengedte, hogy a diák elkisérje. Pető örömmel kapott az alkalmon, azonban mihamar kellemetlen felfedezést tett. Ő, aki oly bőbeszédüen és vigan tudott elcsevegni Bauernebellel, Fabricziussal, sőt Quastl urral is, ő, aki Tildát észrevétlenül, csupán beszélgetések utján, ellenkező véleményekre tudta birni, Jozefinnel szemben elfogult és hallgatag volt, mint egy harmadik gimnázista. Jóllehet már egy negyedóráig sétáltak az ugynevezett Bimbó-vendéglő és a zöldhináros tó körül, sehogyan se találta meg a társalgás fonalát és össze-vissza kalandozott a leghétköznapibb tárgyak, sőt még az időjárás és a husdrágaság között is. Be kell látnunk, hogy ez az ifjut kissé bosszantotta, mert ostoba embernek nem kivánt látszani.

Ám, ha Petőt gondolatszegénysége bántotta is, a szép asszony látszólag jól mulatott a jogász zavarán és mivel se járult hozzá, hogy a csevegést talpra segitse. Az ifju egy ideig ötölt-hatolt, aztán, ugy vélte, hogy az egyenes ut mégis csak a legjobb s azért igy szólt:

– Meg kell vallanom, nagysád, bár ezt ön furcsának nevezheti, hogy a társaságában ostobának érzem magamat. Ne tessék félreérteni, kegyed szellemes asszony, akivel mások bizonyára kellemesen tudnak elcsevegni. Csak én vagyok elfogult, ha önt látom, pedig máskülönben elég jó beszélőszervekkel áldott meg a sors. Miután szeretek természettudományi alapon állani, kutatom az okokat, amik arra vezetnek, hogy a kegyed közelében állandó zavarban vagyok. De – érdekli-e?

– Oh, hogyne, – mosolygott Jozefin jóindulatulag. – Egészen bátran beszélhet.

– Akkor hát bátor leszek. Meg fogom állapitani elfogódottságom okát, de kérem, ne ijedjen meg tőle. Én ugyanis azt hiszem, hogy szerelmes vagyok önbe.

A szép asszony nevetett.

– Be kell ismernem, – mondotta aztán, – hogy ön eredeti ember.

– Nem haragszik? – tudakolta a jogász, kissé megijedve a vitézségén.

Jozefin nem felelt, az arca azonban nem mutatott haragot, azért Pető, aki, ha benne volt valamiben, az ördögtől se ijedt meg, tovább folytatta:

– Igenis, én szeretem önt, minden jel arra vall. Éjjel önről álmodom, reggel versiráshoz van kedvem. Gyakran szórakozott vagyok és tegnapelőtt is az omnibusz helyett egy zöldséges kocsira szállottam fel. Továbbá: gyakran minden ok nélkül magyar népdalokat énekelek és félrevágom a kalapomat.

– Ez tényleg a szerelem, – vélte Jozefin jóindulatuan.

– Tesék elhinni, hogy az. Én ismerem magamat. Még sohase történt meg velem, hogy omnibusz helyett zöldséges kocsira szállottam volna fel. Sőt még egy élményemet közölhetem. A minap egy trafikba mentem, szivart vásároltam és aztán szivar helyett az esernyőmre gyujtottam rá, az esernyőmet pedig a zsebembe akartam tenni.

– Szegény barátom!

– Bizony, szegény. Mert ugy érzem, hogy ez az én szerelmem dőre álom, utólérhetetlen álomkép. Mindegy. Örülök, hogy ezt önnek elmondtam és ezennel sorsomat kezébe tettem le.

Egy ideig hallgattak, aztán ujra a lendületbe jött jogász vette fel a szót.

– Kétségtelen, hogy első perctől fogva igaz érzéssel vonzódtam önhöz. Emlékszik arra a – nekem oly szép! – napra, mikor ön lovagolni volt és a csirkefogók Edwards-ot rothadt almákkal dobálták meg? Még ma is előttem áll a találkozás minden mozzanata. Megfogtam egy suszterinast, az kegyelemért esdeklett kegyedhez, majd mikor szabadjára bocsátottuk, a kapuból ezzel a megszólitással tisztelt meg: „Dunavadász“.

– Tényleg, azt mondta: dunavadász, – hagyta helyben Jozefin kissé elgondolkozva.

– Azóta mindazt, ami önnel összefügg, tisztelni és szeretni tanultam meg. Nemcsak a karcsu alakját, a nemes homlokát, bájos vonásait becsülöm nagyra: ragaszkodással nézem el a lakása ablakait, a paripáit, sőt még a veteránzenekarát is. Gondolja, hogy ez nem szerelem?

– Meglehet, – felelte Jozefin, aki végre maga is még ifju volt.

– Mennyire örvendek, hogy ezt hallom! – lelkesedett Pető. – Mert meg kell vallanom, amikor vallomásomba kezdtem, ugy hittem, hogy pofon lesz a vége s éppen ezért választottam ki mondókámra ezt a helyet, ahol egy kutya se jár.

Tényleg: a liget néptelen részébe kerültek. Vékony nyirfák közül feléjük villant a kopott Fuit sirkő.

– Jó lesz visszafordulni, – inditványozta az asszony.

Hazafelé mentek, mialatt Petőből hatalmas sugárban ömlöttek a szavak.

– Micsoda gyönyörü érzés a szerelem! Milyen másként látja az ember a világot! Mennyivel különb szemében az utolsó hangya is! Lehet akármilyen borus az ég, rám azért nap süt, rombadőlhet az egész város, azért én a tavaszt érzem magam körül! Nem hittem soha, hogy ilyen hangulatok foglalhassanak helyet bensőmben, meg voltam róla győződve, hogy cinikus, hideg ember vagyok és most, ime, azt látom, hogy a szivem tele van melegséggel, ragaszkodással és jó gondolatokkal.

Mindezt már elmondták százezerszer Pető előtt, de azért e szavaknak még mindig van hatása. Jozefin is szivesen vette tudomásul, hogy a jogász szivében tulipánok virulnak és hogy lelke az erények központi gyüjtőpénztára lett. A szép asszony elgondolkodva nézett maga elé és nem mondott ellen a fiatalurnak, aki végre is elég csinos és kellemes embernek látszott.

Sajnos, mi sem tart örökké és végre ők is a kapuhoz értek.

– Szabad-e remélnem, – kérdezte Pető régi lovagok módjára, – hogy viszontláthatom e nemes virágszálat?

Jozefin mosolygott.

– Majd meglátjuk, – felelte óvatosan és csókra nyujtotta kezét.

A diák boldogan illesztette ajkát a puha keztyükre, aztán emelkedett hangulatban tért haza. Gondolatai még visszakalandoztak a Városligetbe és az elhangzott körmondatokra, amikor a költészetből egyszerre a kötött nyelv birodalmába hullott. A kötött nyelv országát Bulcsu képviselte, aki zordonan állt meg előtte.

XVI.

A zenész szokása szerint el volt szontyolodva.

– No, te ugyan szépen képviseled érdekeimet, – mondotta kesernyésen. – Egész délután Jozefinnal beszélgetsz, szavalsz és az én ügyem kátyuban reked.

Petőnek jó kedve volt.

– Hadd el, – szólt pajtása vállára csapva. – Biztos remény van, hogy lesz még szőlő, sőt lágy kenyér is. Érdekeidet szivemen viselem és ha Isten megsegit, diadalra is viszem.

Bulcsu orra nem lett rövidebb e vigasztól.

– De vajjon hogy és mikor? – kérdezte zordonan.

A jogász eddig nem közölte volt a barátjával beszélgetését az omnibuszon. Még várni akart, hogy a dolgok jobban kifejlődjenek. Most azonban, hogy örömében osztályosa legyen, ugy vélte, illik Bulcsut is kissé felvillanyozni s ezért nagylelküen beavatta őt titkába.

– Ám hallgass rám, – kezdte el titokzatosan, – és aztán itéld meg, helyes nyomon járok-e? De ne szólj ellent, mig be nem fejeztem.

– Ugy lesz, ahogy parancsolod.

– Tehát, tervem kiindulópontja az, hogy: a Bauernebelek mind önfejü, a saját utaikon haladó emberek, akiket valamire rábeszélni nem lehet. Nekik mindenről megvan a maguk nézete s ez a véleményük rendszerint ellentétben van az általános felfogásokkal. Ilyen az öreg Bauernebel koponyája, ilyen a Jozefiné, ilyen a Tildáé is. Reájuk hatni egy aranyszáju János sem tudna, Demoszteneszről nem is beszélve. Hogyan tudnám hát én Tildát valamire persvadeálni?

– No, ez csinos vigasz, – vetette közbe a Nero szerzője.

– Csak lassan, barátom. Arra, hogy az ilyen embereket valami véleményre birjuk, van más fegyver is. És ez a ravaszság. És a ravaszságon kivül: az ellentmondás. Ha én valamiről egy Baurnebelnek azt jelentem ki, miszerint az fehér, az igazi Bauernebel lelki tulajdonságainál fogva azt fogja felelni: „Nem igaz. Ez fekete.“ Érted?

– Egy kukkot sem, – felelte Bulcsu megrémülve a logikai fejtegetések láncaitól.

– Tehát példákkal fogom a dolgot megvilágitani. Ha én rólad azt fogom mondani egy Bauernebelnek, hogy te a világ legderekabb embere vagy, az arany polgár azt fogja kijelenteni: „Ez a Bulcsu a mérsékelt földöv leghaszontalanabb frátere.“ De ha én helyezkedem rá arra az álláspontra, hogy Bulcsu közönséges pernahajder, akkor Bauernebelék azonnal, csakhogy ellent mondhassanak (mert ez a vérükben van), ki fogják jelenteni, hogy soha szeretetreméltóbb halandót nem ismertek, mint csekélységedet.

Bulcsu arca kezdett felderülni.

– Teringettét! – felelte. – Kezdem érteni. Hisz ez az ellenpont, ahogy mi zenészek mondjuk.

– Igen, ez az ellenpont. Avagy a contredanse, ahogy mi jogászok mondjuk.

A muzsikus megállt és a földre koppintott botjával.

– Mégis lángész vagy te, Pető! – jelentette ki erélyesen. – Ilyesmi csak a te agyadban teremhet.

– No már most – folytatta a diák – a helyzet a következő. Én állandóan rosszakat fogok rólad beszélni Tildának, viszont Quastl urat égre-földre magasztalom. Amint hogy az részben már meg is történt. Ha helyesen számitottam, a kisasszony ennek következtében rólad jobb véleménnyel lesz, mint eleddig, Quastl urba vetett bizalma pedig csökken. És igy is van. A minap együtt jöttem haza Tildával és kisérletképp kissé befeketitettelek. Elmondtam, hogy csélcsap vagy, tehetségtelen, pénzért mindenre kapható.

– Nem volt kicsit sok?

– Oh, nem. A hatás bekövetkezett. Tilda, aki eddig rád se nézett, védelmébe vett és azt mondta: „Ha valaki az életében küzd és emellett mégis eszményeket hord a szivében, tiszteletet érdemel.“ Majd meg: „Ha Bulcsu nem lenne a röghöz kötve, szegény fiu bizonyára megirta volna már korszakalkotó zenekari művét, a Nerot.“

– A Nerot!?

– Igenis. A Nerot.

– Ő érdeklődik e munka iránt?

– Érdeklődik.

– Tán elmondtál neki róla egyet-mást?

– Igen. Azt, hogy az első taktus megvan és üstpörgést nyujt, amelyhez a hegedük halk pizzicatoval csatlakoznak. Kár, – tettem hozzá, – hogy csak egy ütem kész.

– De hisz ez nem igaz. Az első ütem: vadászkürtök con affetto. És már az utolsó aktus is megvan.

– Éppen azzal keltettem fel érdeklődését, mert lusta és terméketlen embernek akartalak odaállitani. És igy lassan belemélyedtünk a beszélgetésbe, én támadtalak, ő védett, mig az omnibusz végre szerencsésen kikötött a terézvárosi plébániánál. Azért tehát ne csüggedj és ha a dolog igy fejlődik tovább, ugy a szénád rendbe jöhet.

Bulcsuból kitört a rég elfojtott lelkesedés.

– Pető! – kiáltott fel elragadtatással. – Nagyszerü fiu vagy!

Karonfogta barátját és boldogan hurcolta el sétálni, azt se tudta, merre. Csak mentek, mentek, a zenész össze-vissza fecsegett mindenféléről, dicsőségről, G-kulcsról, ellenpontról, üdvösségről, mig egyszerre észrevették, hogy a Paskál-malomnál vannak. Szomoru hely ez, egy ócska csárda, tehénólak és káposztáskertek közé ékelve, de Bulcsuban még ez is szép gondolatokat ébresztett, mert igy szólt a jogászhoz:

– Pető, tudod-e, mi a szerelem? Az eszményi, a tisztult szerelem?

– Ugy rémlik, tudom, – felelte a jogász, akinek most jutott eszébe, hogy éppen eleget sétált már ma.

– Te szerelmes vagy? – kérdezte Bulcsu csodálkozva.

– Hogy az ördögbe ne! – méltatlankodott a diák. – Azt hiszed, kizárólag a te kedvedért találták fel ezt a portékát?

A Nero szerzője egy ideig gondolkodott, aztán hirtelen a homlokára csapott. Eszébe jutott, milyen lelkes szavalások közt kisérte volt haza barátja a szép özvegyet.

– Jozefinbe? – szaladt ki Bulcsu száján a szó.

Pető nem akart érzelegni barátja előtt, aki benne eddig a józan, hidegen cselekvő férfit tanulta meg ismerni. Azért röviden végzett az üggyel.

– Igenis, Jozefinbe, – jelentette ki szárazon. – De most menjünk haza, mert majd leszakad a lábam. A szerelem végre is nem a járkálásban fejeződik ki. Ha ez igy lenne, akkor Romeó levélhordó volt, ami pedig, köztudomásulag, nem felel meg a valóságnak.

XVII.

Akik még vissza tudnak emlékezni a régi Pestre, bizonyára nem feledkeztek meg arról a förtelmes telekről, amely annakidején az ugynevezett Uri-utcát megcsufitotta. A város szivében egy külvárosi zöldségeskert helyezkedett el, kalarábészaggal, napraforgókkal, salátával és sárgarépával. Ház az ócska palánkkal övezett területen nem volt, mindössze egy szalmafedeles viskó, amelynek oldalán kezdetleges ólak huzódtak meg. A felügyelő szerepével egy szürkeingü bolgár volt megbizva, aki, ha jó kedve volt, kiállt a kapuja elé és onnét eregette büzös pipafüstjét az égnek. Bentről, az ólak sötétségéből panaszos tehénbőgés hallatszott, reggelente pedig a kakasok olyan kukorékolásba kezdtek, hogy a szomszéd házak lakói mérgesen tömték be gyapottal a fülüket.

Nem kell elárulnom, hogy ez a zöldségestelep a Bauernebel kontra főváros inditott pörben az arany polgár bosszuja volt. Mit törődött ő azzal, hogy ezen a területen, ahol ő borjukat nevelt és salátát termelt, háromemeletes, jól jövedelmező palota emelkedhetett volna? Mit hederitett ő rá, hogy a derék belvárosi kereskedők és lakók folyton megujuló peticiókkal fordultak a tanácshoz, hogy segitsen az áldatlan állapotokon és közben a sárga földig gyalázták a terézvárosi háziurat? Ő bosszut akart állani s ezt a célját el is érte, mert a polgármester majd kibujt a bőréből, valahányszor utja az Uri-utcán vezette végig. De nemcsak a polgármester, a tanácsnokok, a városatyák is szégyenkezve ballagtak keresztül az utcán, egyéb hiján behunyván a szemüket, mikor a Bauernebel-féle gazdaság mellett elsétáltak.

A régi Pestnek az Uri-utca volt a szemefénye. Itt láttuk a legjobb üzleteket, itt emelkedtek a legelőkelőbb házak, itt forgolódott vasárnap délelőttönként az uri nép. A vidékieket erre vitte első utjuk; a bennlakók a Párisi-udvarral és a Trattner-Károlyi-házzal voltak legnagyobbra. És mikor várni lehetett, hogy ez az utca még jobban kifejlődik, kiszinesedik, hogy világvárosi szinvonalra emelkedik, egyszerre jön Bauernebel és teheneket, kakasokat, trágyadombokat telepit belé.

Az arany polgárnak három telke volt az Uri-utcában. Az egyiken ócska ház meredezett, azon már a terézvárosi Krőzus nem tudott változtatni. Igy legalább annyit megtett célja érdekében, hogy nem tataroztatta az épületet és azon kopottan, piszkosan, viharverten, ahogy évek óta volt, hagyta a házat szomorkodni. A lakók lassan mind kimenekültek belőle, mert a falak repedeztek, a tető szélben erősen ingadozott, de mit érintette az Bauernebelt? Csak hadd legyen a Nepomukkal ellátott ház még kopottabb, még düledezőbb: annál jobban mérgelődik a polgármester! A másik telken a már emlitett és részletesen megrajzolt zöldséges kertészet helyezkedett el. A harmadikon Bauernebel annyi szénát és szalmát helyezett el, amennyit össze lehetett vásárolni Pest környékén. Ugyaninnen indultak utjukra a kátrányos szekerek, pokoli büzt és füstöt okádva maguk körül. De nemcsak az Uri-utcában volt ilyen a helyzet. Ahol a városban Bauernebel-terület volt, az mind a tanács bosszantásán fáradozott. Az egyiken éktelen pajta emelkedett, a másikon rozsdás kályhacsöveket és elromlott diványrugókat gyüjtöttek; a harmadikon az arany polgár juhászkutyákat tenyésztett, amelyek holdtölténél panaszos karban fordultak az égbeli vándor felé.

Pető megmutatta, hogy képzelőtehetsége a helyén van és nem mult el nap, hogy valami ujat ki ne talált volna. Hogy pedig a meginditott mozgalom el ne aludjon, a jogász buzgó ellenőrzőszemléket tartott a különböző telepeken: elég hangosak-e a kakasok, elég jól fejlődik-e a kalarábé, elég élénkek-e a komondorok? Ilyen látogatásoknál a jogász gyakran összetalálkozott Tildával, aki szintén érdeklődött az ügyek állapota iránt.

Mikor éppen egy ilyen inspekcióról hazasétáltak a Terézváros ódon házai felé, Pető mindig talált rá módot, hogy szóbahozza zeneszerző barátját. Hol szidta, amiért megint reggel vetődött haza, hol amiért minden pénzét dohányra és borra költi. Tilda természetesen más véleményen volt. Ő, csakhogy ellentmondhasson, meg tudta érteni, ha egy művészlélek kissé letér a józan nyárspolgáriasság utjáról és a szesz meg a nikotin által élénkiti a fantáziáját.

– De hát meggyőződött-e ön legalább róla, – kérdezte egyszer Pető, – hogy ennek a mi barátunknak egyáltalán van tehetsége?

Tilda bólintott fejével.

– Igenis, meggyőződtem róla. Tegnap találkoztam Bulcsuval a folyosón és megkértem, ha ideje engedi, mutassa be nékem a Nero néhány részletét. Bulcsu ma délelőtt nálam volt és eljátszotta a nyitányt. Mondhatom, szép részletek vannak benne.

– És fagotton játszotta el? – elméskedett a diák.

– Nem, zongorán. Bulcsu tudniillik igen jól zongorázik.

Pető megállt egy pillanatra.

– Hát nem kár, hogy az ilyen ember elzüllik?

– Semmi ok sincs rá, hogy ezen a nézeten legyen, – felelt Tilda sértődötten. – Mindenkinek megvannak az életben a maga küzdelmes esztendői. És Bulcsu eddig sem nem lopott, sem nem sikkasztott, sőt becstelenséget sem követett el.

– Ön tehát azt hiszi, hogy lehet rajta segiteni?

– Igenis, azt hiszem. Sőt feltettem magamban, hogy kissé gondot viselek rá. Szegény fiunak nincs senkije, nem csoda, hogyha nem tud zöldágra vergődni.

– Én azt hiszem, hogy van neki valami szerelme. Állitólag az a hölgy, aki a Kék macskában idomitott kecskéket mutat be.

– Az nekem mindegy, – felelt kurtán a leány.

Tilda ilyen módon egyre jobban kezdett érdeklődni Bulcsu iránt. Ő, aki ezelőtt hideg gunnyal nézte a karbonáriköpönyeges zenészt, most másnak, nemesebbnek, csinosabbnak látta alakját s éppen nem volt ellenére, ha a Nero szerzője az utcán is csatlakozott hozzá. És miért ne? Bulcsu a maga nagy szegénységével és ügyetlenségével rokonszenves benyomást keltett s miután soha nem mondott ellent senkinek, Tildával se gyülhetett meg a baja. A muzsikus vakon, szinte kétségbeesve szerette Tildát, kutyánál hivebben követte minden lépését és boldog volt, ha a leány csak rá is tekintett. Egyideig a bálványa ugyan nem sokat gondolt dacból készült uj barátságával, utóbb aztán egyre melegebben érezte Bulcsu szeretetét, végül pedig maga is vonzódni kezdett ehhez a kócos fiuhoz, aki, ha nem is szólt róla, bizonyára szivesen a tűzbe ment volna Tildáért.

Pető mindezt éles szemmel figyelte meg. Esténként, ha Bulcsuval összeültek, a jogász elismeréssel ütött barátja vállára.

– A dolog jól megy, kedves öcsém, a dolog nagyon jól megy!

Bulcsu hizott a boldogságtól és szerette volna, ha pajtása is meg lenne elégedve.

– Hát a te ügyed rendben van-e? – kérdezte egy nap Petőtől.

A jogász megvonta a vállát.

– No, ugy közepesen, – felelte röviden. – Tudod, Jozefin szeszélyes asszony és az sincs kizárva, hogy kicsit kacér. Nála az ember sohase lehet biztos a dolgában.

– Ez szomoru.

– No, azért még nem ijedek meg. Kitartással az ember sokra megy, aztán meg, hiszen arra sincs okom, hogy kétségbeessem. Jozefin szivesen fogadja bókjaimat, rózsacsokraimat, sőt kegyes többször letekinteni az ablakból, ha alatta elsétálok. De lehet, hogy csak szórakozásnak tekinti ezt a kis kalandot, amelynek nem lehetnek komolyabb következményei.

– És te? Igazán szereted őt?

– Azt hiszem, igazán. De hát miért ne? Hiszen oly szép, oly fiatal és oly bájos!

Bulcsu gondolkodni kezdett, aztán többet nem szólt az esetről. Mikor azonban hazaérkezett odvába és az okarinán kinos keservek közt elvégezte feladatát, ujra töprengeni kezdett a barátja ügyében.

Nem lehetne lóditani a cimbora szekerén? Nem kellene segiteni Petőn, ahogy ő is segitett az ő ügyén? Dehogy nem, csak az a kérdés, milyen formában. A zenész egész éjjel álmatlanul hánykódott ágyában, reggel azonban diadalmasan olyat csapott a homlokára, hogy a feje közepén diónagyságu daganat támadt.

XVIII.

A kulcs megvolt. Szinte hihetetlen, hogy előbb az eszébe nem jutott, amikor az eset oly egyszerü. Hiszen Jozefin is a Bauernebel-család tagja, következésképp Tildához és az apjához hasonlatosan gondolkodik; erre vall egész élete. Ha tehát Tildát az ellentmondásra való ingerkedéssel más nézetre lehetett birni, az orvosságnak hatni kell Jozefinnél is! A kétszerkettő nem lehet világosabb, – minél fogva Bulcsu azonnal el is határozta, hogy Petőnek kellemes meglepetést csinál és titokban meghóditja számára a szép özvegyet.

Az életben sok dolog jön kapóra és igy esett, hogy másnap – éppen elseje lévén, – Bulcsu mester átment Jozefinhez, hogy nála az ugynevezett Judás-pénzt fölvegye. Az asszony rózsaszinü kuvertában nyujtotta át a Nero szerzőjének a bűnnel szerzett összeget, aztán a lorgnonjával játszva, igy szólt:

– Apropos, Bulcsu. Ismeri ön azt a fiatalembert, aki odaát lakik ön mellett?

A muzsikus csak erre várt.

– Hogyne ismerném, nagyságos asszony. Az az ifju: Pető, a jogász.

– Ugy? És miféle ember máskülönben? – tudakozódott közömbös arcot mutatva az özvegy. – Én tudniillik csak futólag ismerkedtem meg vele.

Bulcsu lélekzetet vett.

– Nagyságos asszony, őszinte választ akar?

– Mindenesetre, kedves Bulcsu.

– Akkor méltóztassék kérdezni, én majd felelek.

Jozefin a karosszékre mutatott.

– Üljön le, barátom és gyujtson rá. Azután pedig kezdjük el a dolgot. De nehogy valami ostobaságra gondoljon; Pető engem csak azért érdekel, mert talán fel tudom használni eszközömül.

– Tudom, – gondolta magában a zenész.

– Mindenekelőtt tehát: mióta ismeri a jogász urat?

– Oh, nagyon régen, – füllentette Bulcsu. – Együtt jártunk iskolába, ketten mindig a szamár-padban foglaltunk helyet.

– Nagyon szép. De hát az régen volt. A kérdés az, milyen ma Pető? Megbizható-e?

A muzsikus a tempó megrázta a fejét.