Part 2

– Ön azt tartja, hogy őrült vagyok?! – kérdezte villogó szemmel.

– Azt, – felelte a diák a dunyha alól.

Lámpl megkövesedve állott gazdája oldalán.

– Egy fiatalember meri ezt egy idősebb arcába vágni? – pattogott a háziur, oly vadul gesztikulálva, hogy kiütötte Lámpl uram kezéből az istállólámpát. – Egy fiatal jogász?! Egy senki?!

De Pető már nem válaszolt.

Nyugodtan lehunyta szemét, elaludt és álmában ujra táncba bocsátkozott a kacér kigyóval.

A háziur mégegyszer megismételte a kérdést, de feleletet most sem kapott.

– Lámpl! – fordult Bauernebel szigoruan a házmesterhez, látva az eredménytelen kisérletezést. – Lámpl, költse fel ezt az urat!

A szegény cerberus hozzáfogott a hálátlan munkához. Elkezdte rázni Petőt, könyörgött neki, a fülébe kiabált, az ágyát döngette, vizet fröccsentett rá, de hiába, a diák sehogysem akart felébredni, nyugodtan, erős lélekzettel aludt, mint a medve vizkeresztkor. Lámpl egy ideig még folytatta a harcot, aztán kimerülten fordult a háziur felé.

– Lehetetlen! Lehetetlen, uram! Ettől az idomtalan fiatalurtól kitelik, miszerint meghalt, csakhogy minket bosszantson.

– Ügyetlen! – vetette oda neki Bauernebel s megvető tekintetet vetett a diákra. – Előre! – fordult aztán Lámplhoz, aki ugy fujt, mint egy motola. – Gyerünk a szomszédba!

IV.

Reggel Pető összeszedte a holmiját és beállitott a háziurhoz, aki hosszu slafrokban ülve, éppen a kávéját szürcsölte. A logika szabályai szerint az arany polgárnak, amint megpillantotta a goromba lakóját, fel kellett volna ugrani székéből és visszatérve az éjjeli találkozásra, a legszenvedélyesek indulatszókban kellett volna kitörnie. De a logika ezuttal nem állta meg helyét.

Bauernebel nyugodtan ülve maradt, – dühe az éj folyamán lecsillapodott. Ennek a magyarázata a következő: Az arany polgár – ahogy kortársai nevezték – hajthatatlan és összeférhetetlen természet volt ugyan, de éppen azért meg tudta érteni, ha más embernek is hasonló tulajdonságai voltak. Hogy aludt egyet rá, fejéből kipárolgott a harag, a magáéhoz hasonló karaktert fedezett fel a jogászban, sőt még tetszett is neki, hogy valaki, akinek nincs semmije és nem is lesz semmije, aki egy öröknek igérkező nulla, egy mittudoménki, ilyen vakmerőn mer vele, a hatalmas háziurral szembeszállni. Éppen azért kissé gunyosan, de mégis mosolyogva fogadta Petőt.

– Nos, tisztelt fiatalur, – kérdezte szemét hunyorgatva, – hát csak még sincsenek oly erős idegei, ahogy gondolta?

A diák vállat vont.

– Erős idegeim vannak, Bauernebel ur, – felelte kurtán, – de azokat nem az ön, hanem a magam számára kaptam az Uristentől.

Az arany polgár bólintott a fejével.

– Ebben igaza van, tisztelt fiatalur, feltétlen igaza. Ez jól van mondva. Bár nálam is ugy állna a dolog.

– Ön más. Ön egy kellemetlen, összeférhetetlen természet, tisztelt Bauernebel ur, – jegyezte meg a diák nyugodt szemtelenséggel, – de én, én a légynek sem vétek. És éppen azért a lakást felmondom. Az én hajamat maga nem fogja megfehériteni, mint a szegény Lámplét.

Bauernebel nem haragudott meg: mosolyogva kapta be a tejeskifli csücskét, aztán felállt és Pető vállára tette kezét.

– Nagyon jól beszél, kedves barátom uram, nagyon jól. A fő az őszinteség! Én összeférhetetlen vagyok, sőt házsártos is a legnagyobb mértékben. Tisztában vagyok büneimmel. Mea culpa! De csak egyet kérdek. Látott ön már embert, akinek kártyában, asszonyban telik öröme, s megérti ön az ilyen embereket?

– Meg, – felelte a diák, aki maga is szeretett kártyázni és asszonyok után futkosni.

– No hát, barátom uram, – bólintott a háziur, – ahogy másnak a szép lány, a pique dame a passziója, nekem a pörlekedés nyujt élvezetet. Hiszi ön, hogy ez igy van?

– Elhiszem, – felelte Pető. – Én minden rosszat készséggel hiszek el önről.

A háziur most sem haragudott meg.

– Hahaha, – kacagott kesernyésen. – Meg kell mondanom, hogy az őszintesége nincs ellenemre. Velem ezen a hangon nem igen mernek beszélni az emberek. De nem ám! Éppen ezért, sajnálnám, ha ön, aki tiszteletreméltó kivétel, ily gyorsan elhagyná házamat.

Pető vállat vont.

– Azt hiszi, szerencsének tartom, – felelt félvállról, – ha minden éjszaka alabárdosok kiséretében tesz nálam látogatást?

Bauernebel ravaszul pislogott.

– Ah, az csak próba volt, barátocskám. Ez még nem ok a haragra. Sőt, ez alap a barátságra. Ne nézzen csodálkozva reám. Mindjárt kimagyarázom magamat.

– Kiváncsi vagyok.

– Nos, akkor figyeljen rám, – mosolygott a háziur. – Ön, nemde, megesküdött nekem, hogy semmiféle összeköttetésben nem áll Jozefinnel, sőt erről kötelezvényt is adott. Ez szép, de hát tudjuk, hogy minden irásból, esküből van valami kibuvó, van valami mentalis reservatio – másképp a fiskálisok már rég éhen vesztek volna. De maradjunk a tárgynál. Tehát én éltem a gyanupörrel, hogy ön mégis csak valamelyes nexusban áll Jozefinnel, tudom is én, hogy s miként: talán tizenöt emberen keresztül, talán ugy, hogy maga sem tudott róla s ezért elhatároztam, hogy kipróbálom önt.

– Nagyon kedves, – jegyezte meg a diák szárazon.

– Tervem a következő volt, – folytatta a háziur. – Ha ez a Pető ur az első őrült éjszaka után megtartja a szobát, akkor föltétlen a Jozefin embere, mert a Jozefin megbizottaival tehetek, amit akarok, agyonszekirozhatom őket, azok minden ördög és pokol dacára itt tanyáznak a nyakamon, vide a harangöntők vagy a fagottművész. Jozefin ugy megfizeti őket, hogy ha a ház összedől, a harangok még mindig zugni fognak benne s a fagottista még mindig ifjukoráról ábrándozik. Ha tehát az első éjszaka után a diák ur azt mondja: „alászolgája!“, akkor a dolog rendben van, ő nem megbizott, nem a leányom bérence és én csak örülhetek, hogy ilyen jó lakóm akadt.

Petőnek nevetnie kellett.

– Az ön logikája, – felelte meghajtva fejét, – valóban bámulatos!

– Nos tehát, – folytatta tovább az arany polgár, – ön kiállta a próbát s azt mondta: „Alászolgája!“ Ennek következtében ezennel leteszem ön előtt a fegyvert s igérem, hogy több éjjeli inspekciót nem tartok.

– Ez esetben – jegyezte meg a diák, – visszavonom a felmondást.

Bauernebel átszólt a másik szobába.

– Tilda! Tilda! Gyere csak át! Vendégünk van!

Az ajtó megnyilt s a küszöbön megjelent egy csinos fiatal hölgy: ugyanaz, aki annakidején Petőt a lakatosműhelyhez irányitotta.

A diák meghajolt, a kisasszony pedig odanyujtotta keskeny fehér kezét.

– A leányom, – mondta Bauernebel büszkeséggel s azután hozzátette: – Az apja leánya! Ezennel bemutatom neked Pető urat!

Tényleg volt benne valami az öregurból: a makacs szem, az okos homlok s a parancsoláshoz szokott száj az arany polgárra vallott, de a kemény vonásokat a fiatalság és üdeség zománca puhitotta meg.

– Nos, hogy tetszik? – kérdezte a házigazda a diákot.

Pető habozott.

– Azt nem lehet egy-kettőre megállapitani, – szólt megfontoltan. – Ha azt fogom mondani, hogy a kisasszony szép, ugy a kedves leánya, aki az „ön leánya“, föl fogja biggyeszteni az ajkát és azt mondja: olcsó bók! Ha pedig az ellenkezőjét állitanám, összeütközésbe kerülnék az igazságérzésemmel.

Bauernebel bólintott a fejével.

– Nagyon jó, fiatal barátom, nagyon jó. Ön a rébuszt helyesen fejtette meg.

Tilda nem osztotta apja véleményét.

– Ez is csak bók, – jegyezte meg hidegen, – ha mindjárt más formában.

A diák nem jött zavarba.

– Nem kezdhetem meg az ismeretséget rögtön igazmondással, – felelte nyugodtan. – Mert méltóztasson elhinni, kegyeddel csak olyan férfi tudna megférni, aki keményen fogná a gyeplőt.

A leány dacosan nézett Pető szemébe.

– Abba nekem is van beleszólásom.

– Kérem, – hajtotta meg magát az ifju, – én nem vágyom e szerepre.

Az arany polgár a kezét dörzsölte.

– Nagyon jól beszél ön, fiatal barátom, nagyon jól. Kész debatter, kész dialektikus. Tehát térjünk a tárgyra. Ön ezek szerint megtartja a szobát s én lemondok az inspekciózásról: clara pacta, boni amici.

– Rendben van. Ha ön azonban megszegi a szavát, – jelentette ki az ifju vésztjóslóan, – akkor én holnap elmegyek Jozefinhez, beállok bérencének s lőporgyárat nyitok a szobámban.

Pető fölkelt s távozni készült.

A háziur kezet fogott vele, aztán, mintha nagy kegyet osztana, igy szólt:

– Ha kivánja, leszedetem a szobája butoráról a vaspántokat. Biztos vagyok benne, hogy ön éjjelente nem fogja az ágyat jobbról-balra huzgálni.

– Ez több, mint amennyit megérdemlek, – jegyezte meg az ifju szerényen s azzal távozott.

V.

Amint Pető visszament a szobájába, a folyosón egy különös emberrel találkozott, egy zordarcu urral, aki nagy fekete karbonári-köpenybe volt burkolva s a hóna alatt rengeteg kottacsomót tartott. Nyilván zenész volt: bársonykalapja s hosszu haja legalább arra vallott, s ezért a diák joggal szomszédját vélte fölismerni benne.

Pető gondolt egyet.

– Bocsánat, uram, – szólitotta meg udvariasan a karbonári-köpönyegest, – nem ahhoz a kiváló fagott-művészhez van szerencsém, aki mellettem lakik?

A bársonykalapos meghajtotta magát.

– Valóban, uram, – felelte, – a fagottista én vagyok.

– Pető a nevem, – mondta a diák kezét nyujtva.

– És engem Bulcsu Emődnek hivnak – felelte a zenész. – Bulcsu, ez t. i. a művészi nevem. Valóban azonban a Buchwald család tagja vagyok.

Pető elgondolkozott egy pillanatig. Mi az ördögnek kell a regényes Bulcsu név ahhoz, hogy az ember egész éjjel azt fujja: „Mig ifju voltam, sok lányt csókoltam, tilaárom haj!?“ Ezt ugyan a derék Buchwald név is megteszi.

A karbonáris nyilván megsejtette szomszédja titkos gondolatát.

– Ah, uram! – szólt sóhajtva, – engedje meg, hogy röstelkedésemnek adjak kifejezést. Nagy röstelkedésemnek, mert az előzmények után ön engem bizonnyal félreismer, mint sokan a világban.

– Tessék elhinni, hogy ez a szándék távol áll tőlem, – udvariaskodott a jogász.

– Nem, ne mondjon ellent, – erősködött a fagottista. – Tisztában vagyok a helyzettel. Elismerem, hogy sokat vétek a muzsa ellen, sokat hibáztam önmagammal szemben, de… nem tisztelne meg egy percre látogatásával? – tette hozzá szobája ajtaja felé mutatva.

– Tartom szerencsémnek, – hajtotta meg fejét Pető s azzal már bent is volt a fagott-művész odvában.

Barátságosnak az ifju zenész lakását mondani nem lehetett. A butorzat még puritánabb volt, mint a jogásznál s szobadiszül csak egy ócska lovaglóostor szolgált, amely busan fityegett le a falról.

– Ön lovagolni is szokott? – kérdezte Pető a hippológiai szimbólumra mutatva.

– Oh dehogy, – tiltakozott szomoru mosollyal a művész, – ez az ostor nem az enyém. Ez az elődömtől, egy nyugdijazott kapitánytól maradt fönn. Mert én itt, mint talán sejti, csak albérlő vagyok. A lakás tulajdonképp egy nyugdijazott századosé, akit azonban a harangöntők első nap szerencsésen kizavartak az elátkozott falak közül. Ekkor Jozefin őnagysága kibérelte számomra e helyiségeket. Helyiségeket mondok, mert még három szobám van. Cifra nyomoruság: négy szoba és egy tál étel se. Méltóztasson megpillantani a lakosztályt!

És a művész végigvezette uj ösmerősét további három szobán, ahol a butorzatot mindössze egy öreg kalap és egy kitömött galamb képviselték. Mikor a szemle véget ért, visszakerültek az első helyiségbe, Pető egy kottákkal megtömött ládára, a fagottista pedig az ágyra telepedett le.

– Üdvözlöm önt lakomban, – kezdte el ujra a zenész, – és remélem, hogy nem leszünk ellenségek, jóllehet önnek erre, belátom, oka és joga van. Kétségtelennek tartom ugyanis, hogy kegyed, mint a legtöbb ember, nem barátja a fagottnak, valamint annak sem, ha valaki ezerszer énekli el a szomszédjában azt, hogy: „Mig ifju voltam, sok lányt csókoltam, tilaárom haj!“ Én sem vagyok kedvelője az ilyen zenei élvezetnek, legkevésbbé sem. De hajh! az élet nehéz! Engem e szörnyü hangszerhez az a kérdés füz, hogy mi jobb: éhenhalni, vagy fagottozni? Nem nehéz eldönteni: nyilván az utóbbi, azért hát jobb meggyőződésem ellenére kénytelen voltam elfogadni Jozefin őnagysága ajánlatát és magamra venni ezt az átkozott igát! Havi harminc forintért napestig bosszantanom kell Bauernebel urat, ez az én hivatásom, ez az én életem, – piha!

Bulcsu mester elkeseredve lóbálta a lábát, majd igy folytatta:

– Az emberek, s köztük ön is, joggal hihetik, hogy egész valóm nem ér egy pipa dohányt. A látszat is e mellett szól. Pedig tévednek, nagyon tévednek. Bennem is léteznek ambiciók, én is tudom, mi az ideális cél s remélem, hogy azt egykor el is érem, hogy egykoron lesz belőlem valami. Anch’ io sono pittore. Tessék itt körülnézni, a szoba, nemde, csupa kotta. Tudja mi ez? A Nero cimü nagy opera előmunkálatai, partitura-részletek, megkezdett dalok, hangszerelési kisérletek. Ez az én életcélom, ambicióm. De amint belemelegszem a munkába s emelkedem a Parnasszus felé, egyszerre eszembe jut, hogy tulajdonkép mire is szerződtem: semmi másra, mint hogy megbosszantsam Bauernebel urat, valamint, hogy kiszekirozzam a többi bérlőt, s igy rá kell gyujtanom a fagottra. Oh, te utálatos szerszám! – tört ki belőle az elkeseredés, – csak téged ne látnálak, csak te pusztulnál el, csak téged ragadna már el a zord enyészet, amely annyi sok más derék embert s intézményt tesz tönkre!

Pető részvéttel nézett uj barátjára. Tényleg, naphosszat jobb meggyőződés ellenére fagottozni, nem lehet a legkellemesebb életpálya.

– És mióta tart a pörlekedés apa és leánya közt? – kérdezte a jogász a zenésztől, aki még mindig gyilkos tekintetet lövelt a fagottra.

– Ki annak a megmondhatója?! – sóhajtotta a muzsikus. – Azt hiszem, ez a pörlekedés már évszázadok óta tart és ugy sejtem, sohasem fog véget érni.

– Ez a Jozefin nagy hárpia lehet, – vélte Pető egy kis szünet után.

Bulcsu mester tétován nézett a jogászra.

– Ön nem ismeri őnagyságát? – kérdezte aztán.

– Sohase láttam; egyébként is, most jöttem vidékről.

A zenész tiszteletteljesen fölállott, mintha szemben lenne Jozefinnel.

– Bauernebel ur leánya, – mondta sok kenettel, – bájos, szeretetreméltó teremtés. Üde, okos, kedves, csaknem olyan üde és kedves, mint Tilda.

A Tilda szónál a zenész alakoskodáshoz nem szokott muzsikus-arca hirtelen kigyult, ugyhogy Pető, aki pszichológiailag némileg képzett volt, gyanakodva nézett szomszédjára.

– Tilda, ugy látszik, tetszik önnek? – kérdezte egy kis szünet után a fagottistától.

Bulcsu az ablakhoz ment. Ott állt egy ideig és szomoruan nézett ki az utcára, ahol, az utcagyerekek éktelen visitása közben, éppen a külvárosok szenzációja, a sintérkocsi döcögött végig.

– Hogy tetszik-e? – mormolta inkább a zenész, semmint mondta. – Kinek ne tetszene a hajnal, a rózsabimbó, a napsugár? Kit ne illetne meg a szépség, a szűzi tisztaság? Oh! Hiszen ez az én tragédiám! Ez az én kétségbeejtő, ödipuszi tragédiám! Minek is tagadnám! Fülig szerelmes vagyok Tildába és mindazonáltal gyűlölnöm, bosszantanom kell őt. S mindezt a nyomorult pénzért! Uram! Négyfelvonásos szomorujátékot lehetne irni rólam, szivhasogató, keserves tragédiát!… Hopp! Megszökött! – tette hozzá egyszerre élénken, az ablakon át meglátván, hogy egy nagy kuvasz, amelyet a pecér éppen elcsipett, diadalmasan eltépte a dróthálókat.

Pető is odalépett az ablakhoz.

– Ez bizony szomoru, kedves barátom, szólt, kezét a muzsikus vállára téve, – de az élet, a kenyér igazolja önt. Én értem helyzetét… Ki vehetné rossz néven öntől, hogy alkalmazkodik a lét rideg törvényéhez?

– Nekem csak az fáj, – szólt Bulcsu lemondással, – hogy Tilda rossz néven veszi működésemet. Pedig, ha tudná, hogyan imádom, hogy minden dalom neki szól, hogy még éjjel is róla álmodom, talán jobb véleménnyel lenne rólam!… De elég volt, – tette hozzá, végigsimitva homlokát, mintha a gondokat akarná letörölni róla, – lássunk munkához!

Visszafordult a kályhához, levette a falról borzalmas hangszerét és elkeseredve, kipirult arccal, kidült szemmel kezdte fujni a fagottot, amely recsegve, dörmögve engedelmeskedett ura parancsának.

VI.

Amint Pető másnap az utcán végigballagott, egy urifogat robogott el mellette és kiméletlenül lefröcskendezte sárral. A diák – ahogy ilyenkor mindenki tenni szokta – megvetéssel nézett utána az udvariatlan kocsisnak, amelynek lovai hirtelen mozdulattal a barna ház előtt állapodtak meg. A zöldkabátos inas leugrott a bakról, kinyitotta a fogat ajtaját s egy kék selyembe öltözött hölgynek nyujtotta kezét.

– Ez bizonyára Jozefin, – konstatálta a jogász s rögtön megjegyezte: – Valóban oly csinos, amilyennek Bulcsu festette!

A szép asszony egy percre megállapodott a kapunál. Az utcán ugyanis a következő dolog történt:

A szomszédos épületből a veteránzenekar indult utjára s a tábornok megpillantva Jozefint, tisztelgést vezényelt őnagysága előtt, majd a zenekar a diszindulóba fogott. A kisdob gyorsan pörgött, a klarinét nemes harcra kelt a bombardonnal s a kecskeszakállas suszterek peckesen lépkedtek az utca pocsolyáiban.

A diák nevetett s aztán megkérdezte a szonszéd gyertyamártótól, aki a nagy zajra szintén kiszaladt az üzletéből, vajjon mi az oka a hadastyánok e nagyrabecsülésének? A gyertyamester ekkor azt a választ adta, hogy őnagysága védnöke s mecenása az egyletnek. Ő tartja fönn az egyletet, ő veszi a hangszereket. A derék katonák, a világ legrémesebb malacbandájával nap-nap után végigvonulnak az utcán, persze csak azért, hogy az öreg Bauernebel kibujjék a bőréből, részben a hamis játék, részben a leánya pazarlása miatt.

– Kedves egy családi élet, – vélte a jogász s még egyszer megnézte Jozefint, aki bájos mosollyal bucsuzott el a parádéző hadastyánoktól.

Pár nap mulva Pető ujra összeakadt a szép asszonnyal és pedig a következő módon.

Jozefinnek két paripája volt s egy sétalovaglásról hazatérve, az urhölggyel a Király-utcában a következő dolog történt: Egy csomó suszterinas, akik már pár nap óta ellenséges magatartást tanusitottak vele szemben, utána szaladt s a fővárosi csibészifjuság szokása szerint, mindenféle gunyos szavakkal illette az amazont.

– Kisasszony! Hosszabb a péntek, mint a szombat! – ezt kiáltották, meg azt:

– Néni, néni! Ha leesik, jöjjön ide, majd felemelem!

Edward, az angol lovász, jéghideg ábrázattal türte a gyalázatos sértéseket, amelyekkel szemben védtelen volt, de Jozefinnek kigyult az arca a haragtól, egyrészt szégyentől, másrészt mert érezte, hogy a jelenetet az apja rendezte.

Ugy is volt; az öreg Bauernebel nekiszélesedett ábrázattal ült ott az ablakban és látható örömmel élvezte az épületes botrányt, amely ugyan hatvan krajcárjába került, de ezt az összeget bőven megérte. Az összecsődült utca népe is ezen a véleményen volt, a kintornások, kofák, utcaseprők csomóba verődtek és hangos derültséggel fejezték ki tetszésüket, mialatt a két lovas mielőbb otthon szeretett volna lenni.

Az egyik suszterinas, aki, amint látszott, a többi vezére volt, éppen egy ujabb tréfára készült s egy tulérett almával célba vette Edward kokárdás köcsögkalapját, amikor váratlan dolog történt. A gyalogjáróról ugyanis egy ur a csirkefogók közé ugrott, az egyiknek jól meghuzta a fülét, a másodikat felpofozta, majd a vezért a gallérjánál fogva felemelte a magasba, ahogy a kutyakölyköket szokás, mialatt szabad kezével tovább osztotta jobbra-balra a nyakleveseket.

Ez a titokzatos idegen, talán nem kell mondanom, a lovagias Pető vala.

A hatás meglepő volt.

A cipészifjuság pár pillanat alatt le volt fegyverezve s ahány inas, annyifelé szaladt éktelen sivitással. Maga a levegőben függő vezér is forditott egyet a dolgon s kétségbeesve rimánkodott a diáknak, hogy kegyelmezzen meg ifju életének, hogy őt csak felbérelték, hogy életében többé nem fog ilyet tenni s még holnap mindent meggyón a templomban.

A diák hajlandónak mutatkozott az irgalomra s a földre tette a vezért, a kezét azonban nem eresztette el.

– Elbocsátlak, – szólt szigoruan, – de csak ugy, hogy előbb odaméssz a nagyságos asszonyhoz, kezet csókolsz neki és alázatosan bocsánatot kérsz tőle.

A suszterinas minden feltételt elfogadott és Petőtől kalauzolva, bement a barna ház udvarába, amelyet ezalatt Jozefin, a diák közbelépése alapján, immár háboritatlanul ért volt el. A szép hölgy éppen leszállt paripájáról, mikor a rab és kisérője hozzáléptek.

– Nos, mit mondasz? – kérdezte a jogászalakba öltözött nemezis, nagyot lóditva a póruljárt vezéren.

A suszterinas lerótta az eléje szabott feltételeket: kezet csókolt és alázatosan bocsánatot kért a megsértett hölgytől.

– Elmehetsz – intett Pető a szép aktus után. A csiszlik azonnal neki is iramodott a végtelenségnek. Mikor azonban a kapuhoz ért, visszafordult, tölcsért csinált a kezéből és éles hangon visitotta a jogász felé:

– Dunavadász! Dunavadász!

Dunavadász – azaz: Donaujaeger! – a hatvanas években ugyanazt a gyanus fogalmat fedte, mint ma a csirkefogó szó s ennek következtében Petőt oly érzékenyen érintette, hogy a diák szó nélkül ujabb üldözésére akart indulni a csiszliknek s már ugrott is egyet, mikor egy puha kéz megfogta a karját és visszatartotta az amugy is meddőnek látszó hajszától. A puha kéz, mint jól sejtik, a Jozefiné s nem Edwardé volt.

– Hagyja el, – szólt őnagysága mosolyogva, – ez a háboru! Adunk is, kapunk is sebeket.

A diák meghajtotta magát és bemutatkozott:

– Pető vagyok, – mondta, félszemmel még mindig a suszterinas felé sanditva.

Őnagysága kecsesen biccentette meg fejét.

– Ön odaát lakik, apám házában? – kérdezte, szép kék szemét az ifjura függesztve.

– Valóban, – dadogta a jogász meghatva. – Hogyan tudja ezt a nagyságos asszony?

– Mindenről pontosan vagyok tájékozva, ami odaát történik. Ön hétfőn hurcolkodott be a második emeletre, egyik szomszédja Bulcsu, a másik az apám; igaz?

– Tényleg ugy van, – mondotta a diák, mert ugyan mi mást mondhatott volna?

Jozefin kissé gunyosan mosolygott.

– És hogy van megelégedve a lakással?

– Mondhatom, furcsa diáktanya, – szólt a diák és megállapitotta, hogy Jozefinnek nemcsak szép szeme és arca, hanem bámulatos haja és pompás termete is van.

– És hogy jutott az eszébe ideköltözni – kérdezte őnagysága, mialatt egy lesiető inas kék köpenyeget boritott vállára.

– Egyrészt azért, – felelt a diák, – mert barátja vagyok az érdekes dolgoknak, már pedig e házban ugyancsak sok nevezetes esemény akad, másrészt pedig kitünő egérutnak tartom a jövő számára.

– Egérutnak?

– Ugy van. Az okos jogász a jövőbe néz, ellentétben a történelem barátjával, aki a multakat fürkészi. Ha pedig leveszem a következendő idők képéről a fátylat, éppen nem tartom kizártnak, hogy a vizsgáim oly jól sikerülnének, mint azt az édesatyám kivánja. Méltóztatik érteni?

– Legkevésbbé sem, – válaszolta őnagysága őszintén.

– Akkor hát folytatom. Vegyük a dolgokat ugy, ahogy vannak. Vegyük azt az egyszerü, mondhatnám magától értetődő esetet, hogy az alapvizsgáimon megbukom. Mit teszek akkor? Mint igazolom magamat szüleim előtt? Rendes körülmények között semmivel, ha csak azzal nem, hogy lusta voltam. De e házban a helyzet más. Ha itt megbukom, egyszerüen Pestre kéretem apámat, elviszem a szomoru négy fal közé, végighallgattatom vele a veteránok koncertjét, Bulcsu mester szerenádját és a harangöntők fulgura frango-ját s aztán azt mondom neki: „Hát lehet itt tanulni? Hát tudnál te itt előkészülni vizsgára?“ és az öregur, mint igazságszerető lélek, kénytelen lesz velem együtt belátni, hogy fiának tökéletesen igazsága van e tárgyban.

Jozefin kezet fogott az ifjuval.

– Önt sem a csirke költötte, – jegyezte meg mosolyogva.

– Valóban nem, – csatlakozott nézetéhez Pető. – Csókolom a kezét!

A szép asszony kegyesen megbiccentette fejét, aztán még egyszer megszólitásával tüntette ki a jogászt.

– Tud lovagolni? – kérdezte szeretetreméltóan.

Pető habozott. Igazat mondjon-e, vagy hazudjon? Ha az előbbi irányhoz tartja magát, ugy be kell vallania, hogy nem ért e mesterséghez, de micsoda lovag az, aki nem tud paripákkal bánni? Végre is győzött benne a jobb érzés és őszintén nyilatkozott:

– Nem tudok, – mondta szemét lesütve.

– Kár, – biggyesztette fel ajkát őnagysága, – néha talán kedve lett volna engem elkisérni.