Part 1

AZ ARANY POLGÁR

REGÉNY

IRTA: LOVIK KÁROLY

BUDAPEST,

LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÁSA

14. kötet, 1928 március 25.

_Copyright by Pesti Hirlap._

A boritékot Byss Róbert rajzolta.

Légrády Testvérek könyvnyomdája, Budapest.

Igazgató: Kertész Árpád.

I.

Pető Péter, egy ifju pesti jogász, szeptember elsején lakás után kutatott. Bolyongásaiban elvetődött a Terézvárosba, ahol egy ormótlan sárga ház kapuján a következő cédula fityegett:

„Itt egy szoba kiadó. Megjegyzendő, hogy nem mindenkinek alkalmas.“

A diák, akit a szoba sajátos meghatározása izgatott, befordult a kapu alá és megkérdezte a házmestert, ki intézkedik a furcsa lakás ügyében? A háziurhoz utasitották és az ifju csakhamar a második emeleten járt, ahol egy kemény tölgyfaajtóra ez volt kiirva: „Karpfenbiller“.

– Enyje, de különüs név, – elmélkedett a jogász és erőteljesen meghuzta az ódon sárgaréz csöngetyüt.

Meglehetős sokáig kellett várnia, mig végre lépések hallatszottak s egy hang szólalt meg az ajtó mögött:

– Ki az?

– Én vagyok, – felelt Pető öntudatosan.

– Mit kiván? – kérdezte tovább a hang.

– A szobát akarom kibérelni, – volt a felelet.

Az ajtó megnyilt. Pető egy csinos arcu kisasszonnyal állt szemben; a hölgy nyilván éppen takaritott, a fején kendő, a kezében tollseprő volt.

– Van szerencsém, – mondotta az ifju.

A kisasszony röviden végzett.

– A szobát édesapám adja ki, – jelentette ki. – Szemben velünk van egy barna ház, abban a földszinten lakatosműhelyt talál, ott beszélhet vele.

Ezzel az ajtó becsukódott s a diák ismét leballagott a lépcsőkön. Amint kifelé tartott, egy pillantást vetett a nagy udvarra, amely tele volt zöldséggel, répával, kalarábéval, retekkel, salátával; a töredezett vakolatu falak között a veteményeskertek nehéz levegője lógott. Az udvar végén pár lépcső látszott, amelyek a kertféle telekre vezettek. Egy nagy boglyában rengeteg széna meredezett itt az égnek.

– Furcsa egy ház, – állapitotta meg magában a diák és kiballagva a kapun, kivülről is végignézett az épületen.

A régi Pest egy jellegzetes maradványával állott szemben. A kétemeletes, fészerhez hasonló alkotmány multszázad-eleji pallérstilusban épült, apró ablakokkal, bástyaszerü kéményekkel, mélyen leereszkedő tetővel, amely még barátságtalanabbá tette az amugy sem kedvező benyomást. A kapualja rengeteg nagy volt, fölötte Szent Nepomuk álldogált üvegburkolat mögött; a jóságos védnök piros kancsót tartott a kezében és buzgón öntözött egy égő házat, amely rácáfolva a perspektiva törvényeire, éppen akkora volt, mint a szent feje. Jobbra a bejárattól pékműhely helyezkedett el, balra koporsókereskedés: a kis kirakatban szemfödelek és gipszangyalok szomorkodtak. A ház falán kőtábla jelezte a nagy árviz egykori állását.

A diák, bevégezvén szemléjét, átment az utca tulsó oldalára s a barna épület udvarában csakhamar megtalálta a jelzett lakatosműhelyt. Keskeny ajtón kellett bejárulnia, hogy egy sötét, hideg szobába érjen, amelyben füstölgő lámpa terjesztett gyönge fényt. A sarokban, rozoga asztal mellett, prémes galléru, hosszu kabátban, gyapotkendővel nyakán egy öreg ur ült és egykedvüen pipázott, mig a szomszéd helyiségben vadul csattogtak a kalapácsok.

– Karpfenbiller ur? – kérdezte a diák, udvariasan megemelve kalapját.

– Nem, – felelte az öreg meg sem mozdulva.

– Ide utasitottak, – folytatta Pető és körüljártatta szemét a rideg helyiségben, amelynek butorzata egy szék meg egy asztal volt. – A kiadó szoba miatt érdeklődtem és odaát egy fiatal hölgy azt mondta, hogy Karpfenbiller ur a lakatosműhelyben található.

A rosszkedvü öreg gunyosan nézett rá a diákra.

– Nem vagyok Karpfenbiller, – felelte aztán.

– Bocsánat, – szólt Pető, – akkor talán szives volna megmondani, hol találhatom meg Karpfenbiller urat?

Az öreg most gunyosan hunyoritott a szemével.

– Sehol, fiatalur, sehol.

– Sehol?

– Nem bizony. És pedig egyszerü oknál fogva. Azon oknál fogva, mert Karpfenbiller ur nem létezik.

A diák csodálkozva nézett a prémeskabátura, aztán igy szólt:

– Miként lehet az, hogy Karpfenbiller nem létezik, mikor most voltam a lakásán s magam szemével láttam ajtajára a nevét kiirva?

Az öreg szippantott egyet-kettőt rosszul égő pipájából.

– Az ugy lehet, fiatalur, – felelte szárazon, – hogy önnek a logikája rossz. Mert, humillime, miből következteti ön azt, hogy Karpfenbiller ur létezik? Abból, hogy ezt a nevet kiirva látta az ajtóra. Hát ha azt irom a lakásom elé: „Asztal“ vagy „Ablak“, abból az következik, hogy engem, aki benne lakom, Asztalnak vagy Ablaknak hivnak? Én azt irhatom ki az ajtómra, amit akarok, azt, hogy „Kaptafa“ éppugy, mint azt, hogy „Diátrum“, az ellen senkinek sem lehet kifogása… Avagy – tette hozzá csöndes megvetéssel – a mélyen tisztelt hatóság már ezt a jogot is el akarja tőlünk venni?

Az öreg szavai befejezésével ránézett a diákra, körülbelül azzal a tekintettel, amellyel a tarokkjátékos, ha befejezésül az ultimót vágja ki. De Petőre nem hatottak az ilyen dolgok, elve volt, hogy nem egykönnyen hagyja magát a kerékvágásból kizökkenteni.

– Teljesen értem önt, uram, – válaszolta tehát nyugodtan. – Jogi szempontból önnek mindenképp igaza van.

– És személyi okokból is, – tette hozzá az öreg. – Igy legalább nem zavarnak minduntalan alkalmatlan látogatók, kéregetők és egyéb tolakodók.

Egy kis szünet következett.

– Milyen néven tisztelhetem tehát uraságodat? – kérdezte végre Pető.

– Okvetlen szükséges ezt tudnia? – vetette ellene a háziur.

– Miután ki akarom venni a szobát, mindenesetre.

Az öreg egy ideig hallgatott, aztán röviden igy szólt:

– Bauernebel a nevem.

A diák kissé meglepődött.

– Bauernebel Jeromos? – kérdezte.

– Az vagyok, – felelte a megszólitott.

Pető ránézett az öregre, akinek nevét hallásból, ujsághirekből régen ismerte. De ki is ne ismerte volna ezt a sajátos különcöt, Pest leggazdagabb háziurát, aki ötven beépitett telket vallhatott a magáénak s akinél fukarabb embert még anya nem szült? Házait a város minden részében megtalálhattad, rosszkarban tartott, nagy, sárga kaszárnyákat, amelyekről leritt gazdájuk rideg pénzszomja, jóllehet valamennyin ott állt a Szent Nepomuk, jóságos arccal öntözve az elrajzolt lángokat. A Bauernebelek együtt keletkeztek Pesttel, együtt gazdagodtak meg vele, csak a haladásban nem tartottak lépést a fővárossal. Mig körülöttük minden fejlődött, szépült, addig a Bauernebel-házak megmaradtak azoknak a rozoga hombároknak, amilyeneknek őket a század elején épitették, apró ablakokkal, sötét lépcsőházakkal, repedezett falakkal. Némelyik ház a város legforgalmasabb pontján állott s maga a telek kétszer annyit ért meg, mint a rajta álló ócska alkotmány. Ám a Bauernebelek nem bontottak s nem épitettek ujra, nem alakitották át ócskaságaikat, a világért el nem adták őket. Mint az igazi fukar, aki nem adja takarékba pénzét, hanem rajta ül a pénzeszsákon, a Bauernebelek éppigy helyezkedtek el házaikon, nem engedték ki őket a karmaik közül, gyönyörködtek bennök, imádták őket s valamint egy kabátot addig viseltek, amig rongyokban nem szakadt le róluk, a házaikat is addig tartogatták, mig össze nem dőltek. Könnyen tehették, annyi vagyonuk volt, hogy egy vármegyét a mellényzsebükből kifizethettek volna, szőröstől-bőröstől, hajduval, pandurral, instrukcióval együtt.

A Bauernebeleknek gazdagságukon kivül két jellemző vonása volt: az egyik a már jelzett fukarság, a másik a perlekedésre való hajlandóság. Az előbbit dédapjuk Németországból hozta magával, a répatermő sváb földekről, a másik hajlandóság magyar szerzemény volt, jele az aklimatizálódásnak. A garasoskodásban ezek a gazdag háziurak páratlanok voltak: a személyükre semmit sem költöttek, ötször felmelegitett ételekkel táplálkoztak s egy rend ruhában mentek át a férfikorból az aggastyáni mesgyékre. Az utcán messziről meg lehetett őket ismerni borzasszőrü köcsögkalapjukról, flaskózöld kabátjukról, kampósnyelü tarka esernyőjükről, amely családi ereklyeként szállt apáról-fiura. Soha őket élő lélek omnibuszon kivül más kocsin járni nem látta, soha rajtuk kereskedő, iparos nem keresett. Szórakozás, fényüzés ismeretlen volt számukra s csak Bauernebel Jeromos engedett meg magának annyit, hogy délután egy-egy órára bement a kávéházba s ott egy pohár vizet kért, amelybe aztán a magával hozott cukrot dobta bele.

A fővárosban számos anekdota keringett a gazdag család fukarságáról, közülök csak egyet jegyeztem föl. Amikor Bauernebel Konrádot, Jeromos apját, az utcán a guta ütötte meg, két hordár cipelte haza az öreget, aki már beszélni nem tudott, csak a két ujját mutatta a feleségének, jelezve, hogy ilyen kulcs szerint fizesse ki a segitő kezeket. Az asszony a mozdulatból két forintot értett s azt át is adta a hordároknak, Konrád azonban két hatost gondolt s látva a hallatlan pazarlást, amelyet felesége mivel, szörnyethalt.

De nemcsak a fukarságban, a Bauernebelek összeférhetetlenségben is nagyok voltak és szere-száma nincs azoknak a bélyeges papirosoknak, amelyek az ő ügyeikben bolyongtak fórumról-fórumra. Jeromos boldogtalan volt, ha egy nap nem pörölhette ki alaposan magát, sőt volt egy ügyvédje, az öreg Juvenczius, aki nem foglalkozott mással, minthogy az ő pöreit bonyolitgatta. Bauernebel összekapott az egész világgal, magányosokkal éppugy, mint testületekkel, családokkal éppugy, mint a hatósággal. Bepörölte a susztert, – elmaradt haszon és erkölcsi kár miatt, – ha a kitüzött időnél csak egy nappal is később hozta el a cipőjét; sikkasztás miatt jelentette fel a cselédjét, ha az a kiszabott egy darab kenyér helyett két karajt szelt le magának vacsorára; idegen vagyon rongálás cimén támadt rá lakóira, ha azok a gyufáikat a lépcsőház falán huzták végig. És e csodálatos pörök, minden biró legrémesebb álomképei, évszámra folytak, meg lettek appellálva, ki lettek bővitve, meg lettek ujitva, részben anyagi haszonból, főleg azonban, hogy Bauernebel Jeromosnak igaza legyen. Ez volt az ő szenvedélye, az ő alfája és omegája s hogy igaza legyen, nyugodt lélekkel képes lett volna a legnagyobb igazságtalanságra.

– Tehát, hogy a tárgyra térjünk; egy szoba kiadó a házban? – kérdezte ujra Pető.

– Igenis, fiatalur, – felelte Jeromos. – Mégpedig egy furcsa szoba. Egy igen furcsa szoba. Előre figyelmeztetem rá, csak ugy vegye ki, ha jó idegei vannak. Nem akarom, hogy utólagos differenciák merüljenek fel köztünk, clara pacta, boni amici.

– Az idegzetem eléggé rendben van, – szólt a diák önérzetesen.

– No, majd meglátjuk, – hümmögött a háziur. – Végén csattan az ostor.

– Tudom, – bólintotta a jogász.

Bauernebel egy percig hallgatott, aztán igy szólt:

– Tehát ha a dolog igy áll, térjünk a részletekre. Mindenekelőtt; ösmeri ön Jozefint?

– Sohasem hallottam ilyen hölgynek a hirét, – rázta meg fejét az ifju.

– Valóban nem? – kérdezte az öreg, vércsetekintettel kémlelve a fiatalember arcvonásait.

– Megesküdhetem rá, uram.

– Hát tegye azt, – kapott a szón a háziur. – Tegye azt és esküdjön meg, hogy nem ösmeri Jozefint és nem Jozefin küldte önt hozzám.

Pető vállat vont. Ugy látszik, az öreg igazat mondott, mikor kijelentette, hogy a Bauernebel-házban erős idegekre van szükség.

– Ahogy parancsolja!

A pesti Krőzus gyorsan felállt és megeskette az ifjut, hogy sohasem beszélt Jozefinnel, sem megbizottjával és nem jár el Jozefin semminemü dolgában.

Pető nyugodtan letette a főesküt.

Bauernebel most megint visszatelepedett a székre.

– Akkor megkaphatja a szobát, – dörmögte lassan. – Fizet érte havonta tizennégy forint és hatvan krajcárt és pedig mindig előre, elsején, déli tizenkét óráig.

A diák fölcsapott. Micsoda mulatságos dolgokra van itt kilátás, ha már a bevezetés ilyen sokat igérő! Dehogy szabad egy ilyen szobát kiengedni!

– Az üzlet meg van kötve, – szólt a háziur, egy ivet vonva elő a fiókból, – most még tessék a szerződést aláirni.

Rendes kontraktus volt, mindenféle pontozatokkal, amelyek közt az volt a legérdekesebb, hogy a bérlő kijelentette, miszerint se nem zenész, sem pedig ipari célokra nem kivánja a szobát, sem azt üzleti helyiségnek nem fogja használni. A diák aláirta a föltételeket, aztán igy szólt:

– Rendben vagyunk?

– Rendben, – intett a prémkabátos.

– Engedje meg, – szót Pető a kalapja után nyulva, – hogy örvendjek a szerencsének.

– Majd elválik, – sunyitott az öreg és óvatosan elrakta a papirost.

II.

Pető másnap, egy hordártól kisérve, beköltözött a sárga házba. A furcsa szoba puritán egyszerüséggel volt berendezve: mindössze egy ágy, egy asztal, egy szekrény és egy szék állt benne; igaz, még egy ócska kandalló is, amelyre rá volt irva: „Kályhajavitásokat a háziur nem végeztet.“ Az utóbbi széljegyzeten Pető, ismerve az előzményeket, nem igen csodálkozott, az a tény azonban, hogy az összes butorok vaspántokkal voltak a padlóhoz erősitve, némileg meglepte.

– Csak nem gondolja a háziur, hogy ezeket az ócskaságokat valaki ellopja? – kérdezte tehát az installációra megjelent házmestertől.

– Óh nem, – felelte Lámpl, a derék kulcsár, akinek gondterhelt sovány ábrázata messziről elárulta az agyonkinzott alkalmazottat. – Ennek más oka van!

– És pedig?

– És pedig az, – sóhajtott a házmester, hogy az ur előtt e helyen egy rosszlelkü fiatalember lakott. Ez a bérlő azt tette, hogy egész éjjel jobbra-balra huzgálta az ágyat, meg a szekrényt, ugyhogy Bauernebel ur, aki a szomszéd szobában lakik, percre nem volt képes a szemét lehunyni.

Pető nagy szemet meresztett.

– Egész éjjel huzogatta a butorokat? Talán meghibbant az elméje?

A házmester sóhajtott.

– Nem, uram, óh nem. Távolról sem. Ő a Jozefin őnagysága megbizottja volt.

A diák most másodszor hallotta ezt a női nevet s azért célszerünek tartotta megkérdezni, ki tulajdonképpen Jozefin őnagysága, akinek személye ilyen furcsa dolgokkal van összeköttetésben.

Lámpl ur összecsapta a kezét, mint a történelem tanára, ha a diák nem tudja, mi az aranybulla.

– Ön nem ismeri őnagyságát? – szólt kételkedve. – Ön nem ismeri? Lehetetlen.

– A lehetetlen szót Napoleon kitörölte a szótárból, Lámpl ur, – vélte Pető.

A házmester keserü mosollyal bólintgatta ősz fejét.

– Nos, ha nem tudja, még mindig elég korán fogja megtudni, uram, ki ő? Tulkorán, uram, tulkorán! És eleget is fog szenvedni tőle, én mondom, ha ugyan első nap meg nem szökik innét!

E pillanatban különös dolog történt.

Az udvar felől harangok szólaltak meg, komoly, nagy harangok, amilyenek csak öreg vidéki templomokban vannak: mélyszavuak, ablakrenditők, messzire repülők. Ha püspököt temetnek, királyfit keresztelnek, akkor van ilyen harangozás, aminő e percben végigviharzott az ódon Bauernebel-házon, lepörgetve a falakról a vakolatot.

– Hát ez mi? – csodálkozott a diák. – Templom is van a házban?

Lámpl mélyen felsóhajtott.

– Óh nem. Ez nem templom. Ez őnagysága műve.

– Jozefiné?

– Igen, uram. Csak ő tudja igy az embert megkinozni. Mert tudnia kell, uram, hogy őnagysága harangműhelyt tart a házban.

– Hát harangöntő ez a hölgy? – kérdezte Pető egyre jobban beleszédülve Jozefin természetrajzába.

Lámpl megrázta fejét.

– Nem, uram. Ő nem harangöntő, távolról sem az. Ő egy urihölgy, akinek a története, ha érdekli, a következő: Jozefin őnagysága Bauernebel urnak az idősebb leánya, egy ifju özvegy, özvegye a tiszteletreméltó Reinhold vaskereskedő urnak. Reinhold ur meghalt (Isten nyugosztalja, nagy gavallér volt, a régi cipőit mind én kaptam meg) és mikor Reinhold ur meghalt, őnagysága igen pazarlóan kezdett élni s ekkor az apja, aki élére állitja a garast, kitagadta a leányát tékozlás miatt. Ez sulyos büntetés és más gyermeket bizonnyal megtörne, de Jozefin őnagysága csak nevette a dolgot. Csak nevette és azt üzentette az apjának: hogy két vége van a botnak s azzal elkezdte bosszantani az öregurat. Sok, sok csipős borsot tört az orra alá, alig lehet mind elmondani. Egyebek közt ezidőszerint harangműhelyt tart fenn abban a két szobában, amelynek haszonélvezeti jogát a mi házainkban élethossziglan örökölte az anyai vagyonnal együtt. Ez a két szoba az övé, azt tőle elvenni nem lehet s igy akár tigriseket tarthat benne. És ezért harangoznak itt, uram, délben, este, éjjel, reggel, minden órában, minden percben, hogy az ember dühiben majd kibujik a bőréből.

A hordárnak, aki Pető holmiját hozta, éppen elég volt ennyi a sárga ház titkaiból.

– Tessék, kérem, engem kifizetni, hadd mehessek, – mondta megszeppenve.

– No, ez kedélyes, – jegyezte meg a diák, kiegyenlitve a targoncás számláját. – Itt valóban szükség van a jó idegekre. És nem lehet az őrült harangozás ellen valamit tenni?

Lámpl busan csörgette kulcsait.

– Mit lehetne tenni? Pörlünk, uram, pörlünk, de nincs az a biróság, amelyik ezen a dolgon el tudjon igazodni!

Az öreg kulcsár elhallgatott és beteg madárként csüggesztette le szögletes fejét.

Pető nevetett.

– Nono, – mondta, kezét Lámpl vállára téve, – azért nem kell mindjárt kétségbeesni. Minden zsákra van folt. Hallgasson csak rám, öregem. Nézze: a botnak két vége van, ugyebár?

– Mindenesetre, – felelt a kulcsár némi gondolkodás után.

– Nos hát, ha ez áll, – érvelt a jogász, – akkor Bauernebel ur is csak tud szeget-szeggel megfizetni? Nem képes ő is őnagyságát megbosszantani?

A cerberus megrázta fejét.

– Dehogy is nem, uram, dehogy is nem! Hiszen az egész élete nem áll egyébből, mint hogy ezen gondolkodik és bizonyos, hogy ő is elég borsot tör őnagysága orra alá. Ime például, uram, látta már a lakatosműhelyt odaát a barna házban? A barna házban lakik tudniillik Jozefin őnagysága s Bauernebel ur a műhelyt csak azért bérelte ki a tulajdonosától, hogy állandóan őnagyságának becsörömpöljön, cserébe a harangokért. Négy legény egész nap nem csinál egyebet, mint hogy a leglármásabb pléheket kalapálja, mig azok rostává nem lyukadnak. Maga Bauernebel ur ellenőrzi őket, ott ül egész nap a műhelyben és biztatja a legényeket: „Csak rajta! csak vigan!“

– És nem mondják fel neki a műhelyt? – ébredt fel a diákban a jogász.

– Hogyne, hogyne, – bólintgatott Lámpl ur, – hogyne mondanák fel. De hát mindig ki lehet valami ujat találni. Ki bizony. Okos emberek a Bauernebelek!

– Engedjen meg még egy kérdést, kedves mester, – szólt Pető. – Tudtommal Bauernebel Jeromosnak legalább ötven háza van Pesten; miért nem költözik hát át az ön gazdája egy másik ingatlanába?

Lámpl lemondólag legyintett kezével.

– Mert meddő dolog lenne. Meddő, uram, meddő. Bemenjünk a Koronaherceg-utcába? Ott pár éve egy ártatlannak látszó örményt fogadtunk be, aki kanárikat, papagájokat, majmokat, kigyókat árult. Mi történt? Az örmény egy nap vidékről két ritka kigyót kapott, hogy adja el őket a patikának és persze az egyik kigyó szerencsésen megszabadult, bemászott a kályhába s azóta ott kuszik a kürtőkben: az ember sohase tudhatja, melyik percben dugja ki fejét a spórhertből vagy a vizvezetékből? Ki mer ilyen házban lakni? Vagy próbáljunk szerencsét a Duna-parton? Őnagysága megvesztegeti az összes kormányosokat, hogy éppen a mi házunk előtt huzzák meg a gőzkürtöt, ami olyat szól, hogy az ember még a ravatalról is leugrik. És különben is: Jozefin őnagyságának minden házban két szobára való haszonélvezete van, előle nem lehet elmenekülni.

A diák ki volt forgatva érveiből, tehát nevetett és csak ezt jegyezte meg:

– Valóban kiváncsi vagyok, mi mindent fogok még e különös házban látni és tapasztalni? Mert az előzmények joggal kiváncsivá tesznek, kedves Lámpl ur.

A szegény házmester busan bólintgatott fejével, aztán meghajtotta magát és távozott.

A harangok még mindig zugtak, vadul, kétségbeesve, mintha jeges-felhőt akarnának megtörni.

III.

Pető nem sokat törődött a zajjal és elrakta holmiját. Nem volt nagy munka, hat gallér és négy kézelő gyorsan helyet talál, igy a diák pár perc alatt elkészült a rendezgetéssel s azután nyugodtan élvezte az ércnyelvek tomboló zenéjét. A legények alaposan müködtek vagy egy félóráig, néha mulatságból félreverték a harangokat, közbe a lélekcsengetyünek is szerepet adtak, de végre mégis csak csend lett.

Az ifju most megfőzte teáját, megette hozzá a hazulról hozott rózsaszinü szalonnát s aztán, késő este lévén, nyugovóra készült. A faágy ugyan puritán volt, de azért elég puha és kényelmes s Pető már azon jártatta eszét, milyen furcsa dolgokról fog álmodni az elátkozott házban, mikor egyszerre a jobb szobában nesz hallatszott s a következő percben egy mély hang teljes erővel kezdett énekbe:

Mig ifju voltam Sok lányt csókoltam Tilaárom haj!

– Ez se rossz, – jegyezte meg magában Pető, mikor a szomszédja azt a nevezetes tényt, hogy sok lányt csókolt, immár harmadszor erősitette meg.

A ház falai igazi Bauernebel-falak voltak, pókhálóból, esetleg csalánszövetből készitve, minek folytán teljes erővel továbbitották az énekhangot: az ember azt hihette volna, hogy az éjjeli dalnok az ágy lábánál ülve koptatja öblös torkát. Nagy változatosság egyébként az énekes előadásában nem volt: a dalnok folyton csak a fönti három sort ismételte, bámulatos kitartással és egykedvüséggel.

– Jó, jó, – dörmögte magában a diák, – nekem énekelhetsz! Végre mégis csak elhagyod.

Mikor a szomszéd már vagy huszszor eldalolta érdekes fiatalkori eseményét, pillanatra elhallgatott. Pető már remélni kezdte, hogy immár elérkezett a nyugalom ideje, mikor ujra megtört a csend s a dalnok fagotton kezdte fujni a nótát. A fagott általában nem szimpatikus hangszer, de a szomszédé különösen förtelmes instrumentum volt; a magasabb regiszterben recsegett, mint a kifizetetlen cipő, mélyhangjai pedig vetekedtek a medve bőgésével.

Az uj lakó joggal mondta el magáról, hogy erős szervezete van. Ugy is volt, a sors karvastagságu idegekkel ajándékozta meg. Egy ideig ugyan bántotta e szokatlan hangszer, de aztán a diák szép csendesen elszenderedett. Különös álma volt: lehunyt szeme előtt megjelent a Koronaherceg-utcai kigyó és udvarias főhajtással keringőre szólitotta fel, amelyhez a lakatosok ütötték a taktust és Pető már táncra is kelt, mikor egyszerre rémes dörömbölés hallatszott az ajtón és Petőnek jobb szándéka ellenére, fel kellett ébrednie.

– Ki az? – dörmögte és azt érezte, hogy tenyerében pofonok viszketnek. – Ki az a csendháboritó?

Egy rosszkedvü hang válaszolt kivülről:

– A háziur van itt!

– Mit kiván? – üvöltött vissza Pető, aki semmi hajlandóságot sem érzett arra, hogy kimásszon meleg ágyából.

– Bebocsájtatást, – jelentette ki az előbbi szózat. – Fontos ügyről van szó.

Mit lehetett tenni, a jogász felkelt és ajtót nyitott. A küszöbön Bauernebel Jeromos állt, mögötte a házmester, hálósapkában, alabárddal, istállólámpával a kezében, akár a német városok éjjeli őrei.

A háziur megemelte kalapját és belépett a szobába.

– Mit tetszik parancsolni? – kérdezte a diák, gyorsan visszabujva a meleg párnák közé.

Jeromos ur egy nyomtatott irást mutatott fel.

– Ezek a hatósági lakbérstatutumok, – mondotta. – Kételkedik bennök?

– Nem! – orditotta az ifju.

– Ez szép öntől, – folytatta a háziur. – Eszerint továbbmehetünk. A szabályzat, melyet bemutattam, kifejezett jogot ád a háziurnak, hogy a kiadott lakást bármikor megszemlélheti. Van ez ellen kifogása?

Pető ugy érezte, hogy ki kell bujnia a bőréből.

– És ön a jogával éjjel él?! – bömbölte a téli álmából felriasztott medve hangjával.

Bauernebel arca jéghideg maradt.

– Ez az én belátásomra tartozik, – válaszolta szárazon. – Miután pedig házam nappal nem elég nyugodt arra, hogy izgatottság nélkül élhessek e jogommal, az éjjeli órákat kell e célra felhasználnom.

A diák egy pillanatig nem tudta, mit csináljon: nevessen-e, avagy kapja fel a sétabotját és kergesse ki a hálókabátos társaságot? Mind a kettőhöz nagy hajlandóságot érzett volna, különösen az utóbbihoz, de aztán meggondolta, hogy ha mérgelődik, ezzel csak örömet szerez a háziurnak, hát vállat vont és aránylag higgadtan igy szólt:

– Tisztelt uram! Bauernebel Jeromos ur! Engedjen meg egy kijelentést. Ön tökéletes bolond. Megváltozhatatlan, javithatatlan, képezhetetlen bolond. És ezek után: jóéjt! Jóéjt!

A háziur meghökkent. Mit mondott ez az ifju?

Hogy ő, Bauernebel Jeromos, ötven ház tulajdonosa, az arany polgár, Pest leggazdagabb embere, bolond? Lehetséges ez? Lehetséges, hogy ekkora vakmerőség lakozzon egy zöld ifjuban?

A terézvárosi Krőzus kiegyenesedett. Most már ő volt dühös.