Az alföldi vadászok tanyája: Regény

Part 9

Chapter 93,327 wordsPublic domain

Mind e kérdésekre bizonyossággal nem felelhetünk, de annyit már is mondhatunk, hogy azon fiatal ember, ki az itt leírt módon halad végig a Feldunasoron – Zendy Kálmán.

Egyik vendéglőből a másikba siet, Marosi grófné után tudakozódván a kapusoktól s mindegyiktől azt nyerve feleletül: nálunk nem lakik.

Arczvonásai már-már sötétedni, reményei veszni kezdének, midőn az utczaszögletek egyikén falragasz költé fel figyelmét.

Kis papirlapon ez volt nyomatva:

«Január hó 17-én estvefelé az indóház közelében, veres bőrrel bevont útiszekrény veszett el. Az azt megtaláló kéretik a szekrénynek a Széchenyi-tér N. N. ház első emeletében átadására folyó hó 19-dikétől kezdve bármely napon vagy órában. A kézbesítőnek 50 pengő forint jutalom ajánltatik.»

– Itt az én szekrényemről van szó – tehát Széchenyi-tér, N. N. ház első emelet – lakik Ágnes, induljunk oda s próbáljunk szerencsét.

A házba érvén, azonnal a kapushoz sietett, s ezt kérdé tőle:

– Legyen szives megmondani, ki lakik az első emeleten. – Ez alatt egy ötös bankjegy csuszszant észrevétlenül a jámbor öreg tátongó markába.

– Sokan, uram, – s alig mondva ezt, egész legenda nevet számlált elé. Marosi grófné nem volt köztök.

– Üres szállás nincs?

– Mind ki van bérelve.

– Az lehetetlen.

– Pedig úgy van, ezelőtt néhány héttel kaphatott volna nagysád még nagyon szép lakást, most kibérelték valami grófné számára.

– S e grófné nem lakik itt?

– Nem, – néhány nap mulva fog ideérkezni mint nekem kárpitosa mondá, ki szobáit butorozza.

– Köszönöm – mondá Kálmán tovább sietve.

Mennyivel tudott többet e szerelmes fiatal most, mint ezelőtt egy órával.

Talán csak Ágnes cselédsége érkezett meg, s azok egyike veszté el a szekrényt.

Vagy itt van már ő is, de nem készülvén el szállása, addig valamelyik barátnőjénél lakik.

Ily gondolatokba merülten haladott Kálmán végig a városon, melynek e percztől kezdve egyetlen pontja bírt érdekkel s költőiséggel irányában; s e pont – a Széchenyi-tér volt.

XXIV. (A kúnok.)

Este a «Kúnok»-at, legjobb eredeti operáink egyikét adták.

Kálmán majdnem mindennapos volt a szinházban s azt szokott, minden kivételes érdek nélküli időtöltésnek tartá.

Ma azonban egészen kiváltságos volt kedélyállapota, midőn a szinház felé hajtatott.

Nemde keble izgatott vala, nemde támadtak reménysugarak, habár titkosak is, melyek környezni látszottak Ágnes képét a láthatáron?

Ugyanez oknál fogva nem szokott helyére, a casinoi erkélyre, hanem azzal szemközt a támlásszékek egyike felé irányzá lépteit; nem akarta, hogy mindazon érzelmeknek, melyeket váratlan szerencse vagy már megszokott nélkülözés előidézend benne, mások is tanúi lehessenek. Gátat kivánt vetni minden lehető kérdezősködésnek, mi elkerülhetlen, ha, mit hinni nem mert, Ágnes megjelen.

Kálmán elfoglalván helyét a karzaton, kedélye azon különös állapotban volt, mint mikor szinházba lépve valakit keresni akarunk, a nélkül, hogy azt mások észrevegyék. Midőn reméljük, hogy találunk valakit, de alig van elég bátorságunk széttekinteni, nehogy csalódás semmisítse egyszerre legszebb reményinket. – Alig találjuk helyünket, üvegünket tisztítjuk, ide s oda, – szóval mindenüvé nézünk, csak oda nem, a hol elrejtettnek hiszszük ama kincset, melyet ma találni föladatunk.

Végre elég bátorságra vergődött Kálmán s lassanként azon oldalon kezdette vizsgálatát, melyen bizonyossággal tudva, hogy nincs Ágnes, szorgalommal köröztette szemüvegét.

E diplomatikus manoeuvre-nek kevés percz mulva azon szomorú eredménye lőn, hogy Ágnes nincs jelen.

Helyzete azonban még nem volt reményvesztett, mert az előadás fényessége daczára lehete még néhány üres páholyt látni.

Nem levén mit keresni a páholyokban, művész lőn Kálmán, azaz kettőztetett figyelemmel hallgatta a Kúnok feltünőleg szép zenéjét s élvezte az egyes dalok költőiségét.

Az első felvonás már majdnem végét érte, midőn a Kálmánnal szemközt levő páholyok egyikének ajtaja megnyílt s azon Ágnes lépett be egy idősebb asszony társaságában.

Kálmán látta érkezni Ágnest, érezte a jelenet hatalmát, mert hideg futotta át minden tagját s azt forró láz váltotta fel.

Mintha láthatlan hatalom zavart volna fel ereiben minden csepp vért, mintha egy felette itéletet hozandó kegyetlen birószék előtt állott volna, annyi félelmes borzadálytól s mégis örömtől áthatott lőn egész valója a pillanattól fogva.

Nem csoda, ha Ágnes látása Kálmánt inkább elragadta, mint máskor.

Ez természetes, mert egyrészről szerelme, mind a mellett hogy régóta nem látta azt, kit imádott, az idegeket felizgató hosszas várakozás miatt is, ugyanazon fokozatban nőtt, melyben fejlődött szomorúságának s elhagyottságának érzelme.

Másrészről pedig, mert Ágnes ma szebb volt, mint valaha s megjelenése annyira feltünő és meglepő, hogy mindenkire nagy hatással, rendkívülivel volt pedig oly egyéniségre, ki már hetek óta, habár eszményileg csak, de mégis folytonosan ama szép képpel foglalkozott.

Testének finom rajzát, violaszín moire antique magosra kivágott ruha tünteté ki, szegélyei ugyanazon szinű bársonyból készítvék.

Nyakán violaszin bársony szalag, ugyanaz látszott kezein is, foglalványokul élénk tüzű gyémánt boglárok szolgáltak.

Fejét aranynyal átszőtt háromszinű magyar főkötő díszíté, mely alig birta fékentartani hullámos fekete haja tömöttségét.

Vállait fehér tibet-köpenyke a köntös szinével egybevágó római izlésű szegélyzettel fedé s őrzé lehető léghuzam ellen.

Mily szép, mily fenséges volt e pillanatban Ágnes!

Szemei nyugalommal s menten minden fesztől futottak végig a körülötte egybegyült társaságon.

Körülötte, mondom, mert ez arcz s annak e két szem kölcsönözte kifejezése Ágnest annyira mindenek fölé helyezék, hogy nem vele együtt, de körülötte, mint az est királynője körül – látszott egybegyülve e száz meg száz ember.

Pillanatra majdnem minden szem akaratlanul is a páholyra volt irányozva, hiszen minden szépnek, fenségesnek látása kedves az emberiségnek.

Csak Kálmán nem mert egyenesen odatekinteni, ő volt egyetlen, ki lopva vetett néhány pillantást amaz elbájoló alak felé.

Miért? mert a közönség csudálta, – Kálmán pedig szerette Ágnest.

Az első felvonás után kemény harcz támadt Kálmán keblében. Akart volna ugyan látogatást tenni Ágnes páholyában, de annyira elfogult volt, hogy hiányzott bátorsága, mintha saját lábai ellenszegültek volna akaratának, oly nagy habozás fogta el.

Végre felkelt s mintegy erőltetve, mitsem tudva s látva a körülte történő dolgokról, haladott végig az erkélyen s ért szívdobogva Ágnes páholyának ajtaja elé.

Mint örökös bú vagy örökös éden ajtaját megnyitandó, tevé reszkető kezét a kilincsre, hogy szólhasson azon lénynyel, kivel egyedül volt képes egyesítni képzelő tehetsége a boldogság fogalmát.

A páholyba lépvén s meghajtván magát így szóla:

– Jó estét grófnő, hogy érzi magát kis kalandunk óta?

– Köszönöm gróf Zendy, meglehetősen, de engedje meg, hogy bemutassam édes anyámnak.

S az idősebb asszony felé fordulva mondá:

– Gróf Zendy Kálmán, kiről multkor szólottam volt neked.

– Gróf úr sokat mulat Pesten? – kezdé Ágnes anyja.

– A telet itt szoktam tölteni, nyáron által, különösen pedig őszkor, falun tartózkodom.

– Egészen az én izlésem szerint él tehát, mert megvallva az igazat, nem szeretek télen át falun lenni, kivált mióta Ágnes nincs többé honn.

– A magánylét ellenkezik legtöbb ember természetével, – folytatá Kálmán – szerencsémre ifjú korom óta mintegy zsarnokilag kényszeríttetém örökké, bármi csekélységekkel is foglalkozni, mi most sokszor nagy hasznomra van.

– Úgy van, – mondá Ágnes, – ki falun nem tud foglalatosságot szerezni, az halálra unatkozik, kivált ha szomszédságok hiányában nincs társas élet, mint nálunk Gerőfalván.

– Pedig nagyon sok szépet hallottam a grófné falusi lakáról, néhányan pajtásim közül jól ismerik.

– Igaz, mit művészet és természet képes teremteni, ott meglehetősen feltalálható.

E szavak után Ágnes elnémulva, mélázva, búskomor tekintetet vetett maga elé.

Kálmán észrevette e szép szemek határozatlan s mégis annyit jelentő magyarázatát; mint ugyanannyi halálos döfés ismerteték meg vele Ágnes lelke ábrándjait; férje, Gerőfalva felé lengett keblének minden egyes sóhaja.

– A grófné sokáig késett, – már azt véltem, nem is érkezendik fővárosunk falai közé.

– Barátnőmnél töltöttem néhány hetet, s ott bevárám édes anyámat, együtt utazandók Pestre.

– Higyje meg gróf úr, alig hozhattam ide leányomat, annyira megszokta a falusi levegőt, hogy nem is kivánt többé résztvenni a társas élet derültebb szórakozásiban.

– Tehát csakugyan igazat sugalt sejtelmem, midőn azt mondám imént, hogy már-már kénytelen valék azt hinni, hogy nem is érkezendik a grófné körünkbe.

– Szinte kitalálta az igazat, engedtem férjem és anyám kivánságának, de csak azon feltétel alatt, hogy kerülendjük a nagyvilág zaját; nem levén Pesten ismerős, azt vélem, könnyen kivihető e terv.

– Egészen visszavonulva, a társas élet élénkebb körén kívül kiván tehát élni?

– Nemde czélszerűbb s jobb kerülni mindazt, minek birtoka nem gerjeszti örömre kedélyünket.

– Némi szórakozás azonban mégis jól esik a léleknek és testnek is, ez oknál fogva legalább czélirányos volna, ha felkeresné a grófné a szorosabb s kisebb társas köröket.

Kálmán e mondata homlokegyenest ellenkezett meggyőződésével s lelke titkos vágyaival; minden, még a legjobb szívű emberben is megvan az önzésnek bizonyos megfogható s bocsátandó foka; a szerelem érzete féltékenységgel határos, lelkiismeretesen őrzi mindazt, mit tulajdonának mond vagy birtokába kerítni igyekszik.

– A grófné tegnap érkezett meg, nemde?

– Az utolsó vasúti vonattal.

– S most még nem saját, de – ha nem csalatkozom – édes anyja, a báróné szállásán lakik?

– Nem levén még kész lakásom, kénytelen vagyok anyámnál tölteni néhány napot, sok alkalmatlanságot szerezve neki.

– Megérkezése alkalmával úti szekrényét veszté el, s a megtalálónak bizonyos jutalmat igért.

– Úgy van, de meg nem foghatom, hogy tudta meg mindezeket gróf úr, ily rövid idő alatt.

– Ennek a története igen egyszerű. Valakit várva az indóházba mentem s annak kapujában találtam a szekrényt; ma reggel – kénytelen vagyok megvallani bűnömet – hosszas vizsgálódás után végre sikerült felnyitnom a szekrényt s a metszvények betűi után itélve azt a grófné birtokának kellett tartanom. Egyik vendéglőből a másikba sietve, igyekeztem feltalálni a szekrény birtokosnőjét, ez nem sikerülvén, ma délután olvastam a falragaszok között hirdetményét, ennek nyomán mentem a grófné birtokának szállására s tudtam meg, hogy még nem foglalta el azt. S most, miután tudja, mi könnyen tud meg mindent az, ki sokat jár az utczán s kinek kevés dolga van, bátor vagyok kérdezni, mikor szabad kézbesítenem a szekrényt. – Hogy önzőnek ne látszassam, a nyerendő jutalom mi légyen? – azt a grófné kegyességére bízom.

– Nagyon örülök s kétszeresen örvendek, hogy e kedves holmim ily biztos kezek közé jutott; – ha nem restelli, látogasson meg, de csak holnapután új szállásomon, mert anyámnál még oly nagy a rendetlenség, hogy alig fogadhatunk látogatásokat.

– Reménylem azonban később – szólt közbe Dévay báróné – annál többször leend szerencsém.

– Ha megengedi báróné – leszek oly bátor.

Ez alatt újból kezdődvén a zene, csak szakadozva lehete a beszélgetést folytatni.

Kálmán mindinkább otthonosnak érzé magát, elfogultsága engede szokott kedélyességének s alig válhatott meg Ágnes kellemes társaságától.

Hónapok óta nem volt oly derült s víg kedvű Kálmán, mint ma szinház után; új világ újult meg előtte s világosan nem eszmélvén, még annak egyedül csak fényoldalait látta s vette ki.

A szerelem a nagyítóüvegek leghatalmasbika, de egyszersmind legveszélyesbike is; a nap sugárait annyira egyesíti, hogy a jótékony meleg csakhamar pusztító tűzzé képes változni.

XXV. (Virrad – nemde?)

Hogy világosan megmondhassuk, mit érzett Ágnes, miután Pesten Kálmánnal találkozott; hogy vele egyszerre s együtt átélhessük szíve legtitkosabb fejleményeit, vissza kell térnünk s történetünk fonalát ama pillanatban felfognunk, melyben Ágnes férje társaságában elhagyta Gerőfalvát.

Emlékeznek talán tisztelt olvasóim a «Vallomások»-ra, azokból kiviláglott, miszerint a szegény nő nem birván férje eszméit s irántai megváltozott viseletét szelidebbé irányozni, mintegy kifáradtan engedé oda magát Gyula akaratának.

A sorstól várta mindazt, mit maga nem vívhatott ki.

Mikor Gyula pillanatnyi szelidebb, vagyis élénkebb felhevülésnek engedve, elhatározta, hogy elkisérendi Pestig nejét, nagy volt Ágnes öröme. Női – majdnem általánosan gyulékonyabb jelleménél fogva a kis engedmény kedélye képzelődései nyomán óriási szint ölte. Már-már azt vélte, miszerint az elválás perczétől borzadván Gyula, azt a mennyire lehet késleltetni, sőt egészen eltávolítni igyekszik, – szóval azon szép remény által kecsegtetve ült hintójába, hogy Gyula Pestre jőve, nem bírand megválni tőle s ott töltendi a telet.

E hiedelmében az alföldi vadászok tanyáján töltött ama néhány nap még inkább megerősíté őt. Nemde úgy látszott, mintha Gyula elhagyva Gerőfalvát, ez élénk társaság közepett felüdülne, újból felvirulna, hogy ismét olyanná váljék, milyen volt, mikor még szerelem élénkíté vére keringését.

Szegény Ágnes! mily röviden tartók voltak hiedelmei, reményei!

Mihamar elveszett mindazon szép virány keblében, melyet néhány napi tavaszi lég idézett elő!

Csakhamar est lőn körülötte, pedig még alig kezde virradni!

Vannak emberek, kiket egyedül az ellenkező érzelmek és viselet által lehet odavinni s olyanná varázsolni, milyeneknek mi óhajtjuk.

Ezek legtartósabban szeretnek oly nőket, kik szerelmöket megvetik.

Kedvelik azokat, kik mindenben ellenkeznek velök.

Újból megszeretik azon lényeket, kiknek szíve távozni, idegenkedni látszik az övékétől.

Talán Gyula e veszedelmes, megfoghatlan egyéniségek egyike volt, nem tudjuk; annyit azonban bizonyossággal mondhatunk, hogy minél kedélyesebb és szeretetreméltóbb lett Ágnes, s minél több reménynyel kecsegtető magaviselete, annál hidegebb s megfontoltabb lőn Gyula.

Képzelhető, hogy midőn barátnőjéhez érve, látta s érezte Ágnes, mi könnyedén, talán mondhatnók örömest távozott Gyula, hogy keresse fel a magányt; midőn látta, hogy minden szép reményei mily hamar, mily egyszerre semmisülének meg, kétszeresen szomorúvá lőn kedélyének már is annyira lehangolt állapota.

Sem barátnőjének, sem anyjának szavai nem bírtak elég varázshatalommal, hogy elszéleszszék mindama rémes árnyakat, melyek körülvevék Ágnes képzelődéseit; nem bírtak elég hatalommal, hogy megszabadítsák búskomorságától s a kétségbeesés közelgő pillanataitól.

De nincs is szó, nincs szív, mely velünk ugyanazt s egyszerre éreztesse akkor, midőn kényteleníttetünk átlátni, hogy szerelmünkben csalódtunk, hogy szívünk minden kincsei megvetve porba hullanak.

Ki ilyenkor felénk jő és szavakkal akarja csillapítani fájdalmunkat, hasonlít amaz akaratlanul vétkezőhöz, ki égő házat látván, azt vétségből víz helyett olajjal locsolja.

Nem az, ki szól hozzánk, de ki velünk látszik érezni, képes hatni, felfogva elhagyott helyzetünket. Megszánni igen, de biztatni nem mer.

Ágnes minden mondását, Kálmán látogatása alkalmával a páholyban – amaz elégedetlenség, búskomorság lengte át. Az egész beszélgetés neme nem volt olyan, hogy belőle a közönségesnél messzebb terjedő következtetéseket lehetett volna kivonni, s mégis Kálmán szava lejtése, szemeinek minden egyes sugárzata Ágnesre különös hatással voltak.

Mintha tudta s érezte volna, mily szerencsétlen e nő, mintha szánalom s ennek szomszédja a szeretet nyilvánult volna Kálmán szavaiból, annyira átjárta Ágnest ez ifjú látása, szava járása, szemei hallgatag s mégis annyit mondó szavalása.

Balérzeményei azt sugallák, hogy Kálmán talán első minden lények között, ki valóban felfogta mindazt, mit ő szenved, első, ki felfogta ezt, enyhítni birná kinjait szelidebb érzelmei által.

Virrad – nemde? Ágnes szivétől ezt kérdezhetnők most, s mégis kénytelenek vagyunk felelni, hogy a felkelő nap első sugárait is sötét felhők borítják már.

Ágnes lelkülete nem volt eléggé könnyelmű, sem teljesen reménytvesztett, semhogy szerelme határozottan elnémulhatott volna Gyula iránt.

Kálmán irányában a mit érzett, az sejtelem, futólagos képzelődés gyanánt villant meg agyában.

Hogy szívéhez érhessen mindennek villanyossága, még arra sem volt eléggé lehangolt első szerelme, nem eléggé erélyes az, mi most kezdé csillapítani keble hullámos árjait.

Ha keblünk – túlemelkedik kissé a szokott hangulaton, azonnal megkedveli, sőt fölkeresi e változékonyságot, élénkséget.

Kálmán ez érzelem által vezérelve, szokása ellenére, szinház után nem a casinóba, hanem az «Angol királynő» termébe ment, – mert tudta, hogy ott zene leend, a zene pedig kedves volt kissé derültebb kedélyének.

Alig foglalt helyet az üres asztalok egyikénél s melléje jöve ugyanazon sápadt fiatal ember, kit nemrég a Váczi-utczában találtunk sétálva piros arczú, még ifjabb társával; odahagyva ama társaságot, melyben volt, kereste föl Kálmánt.

– Ma jól mulattál a szinházban – mondá feléje fordulva mosolygó képpel.

– Jobban talán mint máskor, de korántsem jól, – tiszteletemet tettem Marosi grófnénál, miután a vadászatok alatt megismerkedtem vele.

– A szinházból idesétálva mondá nekem J…, hogy köztetek mulatott néhány napot, kétszeresen sajnálom most, hogy mint őszkor, nem vadászhattam, mert csakugyan rendkívül szép nő, ritkítom párját.

– Ezt magam is mondom, társalgási modora pedig annyira fesztelen s egyszerű, hogy akaratlanul is jól érezzük magunkat, ha vele mulatunk egy ideig.

– Hiszem, noha nem bírom megitélni, mert még soha sem voltam társaságában, de sokat, talán többet tudok róla, mint mindazok, kik személyesen ismerik. Ezek következtében kétszeresen érdekes előttem e nő.

– Mit tudsz róla, mondd el, egy kis pletyka nem árt.

– Legérdekesebb s a mostani korban leginkább feltünő, mit róla hallék az, hogy rendkívül látszik szeretni férjét, mind a mellett, hogy férje őt egy idő óta hanyagolni kezdi, mi rendkívül nagy hatással van reá, búsítja és szerencsétlenné teszi. Csak férje akaratának engedve jött Pestre. Még azt is hallám, de ezt úgy hiszem csak a világ hamis része költötte – hogy egy környékbeni fiatal ember, ki egyetlen a szomszédok között, kivel Marosiék találkoznak – neve, ha jól emlékszem, Örkényi – udvarol a szép grófnénak, sikerrel-e, vagy nem? – ezt nem tudom, de inkább az utóbbit vagyok hinni, mert különben már híre járna e viszonynak, – mind a mellett, hogy férjét még szereti. A világ – a mint magad is igen jól tudod – többnyire a legvalószinűtlenebb alapokra fekteti okoskodásait s híreit.

– S ki beszélte neked mindezt?

– Egy nem rég ideérkezett erdélyi ismerősöm, ki, a mint mondá, csak mások beszéde nyomán tudta meg mindezeket, mert maga nem jár Marosiékhoz.

– Azt vettem észre már első ismeretségem alkalmával, hogy valami nyomja Ágnes lelkét, néha-néha mintha búskomor szórakozás szállta volna meg kedélyét; de nem hittem, hogy ily fontos okok képezik e futólagos jelenetek alapját.

– Kiváncsi vagyok tudni, vajjon fog-e társas körökben megjelenni.

– A szerint, mit nekem mondott, kerülve a farsangi örömöket, visszavonult s ismeretlen kiván maradni.

– Nagy kár, ámbár ha nincs jó kedve, úgy nem sokat nyerne vele a társaság.

– Meg nem foghatom, mint lehet oly asszonyt, minő Marosi grófné, elhanyagolni annyira, hogy e miatt szenvedés szálljon lelkébe. Azt vélném, ki ily nő birtokába jutott, rendkívüli szerencsének volna kénytelen tartani a sorsa kedvezményét. Mindent, mit figyelem, jó kedv, szerelem elővarázsolhat, egyedül neki hozza áldozatul, szóval azt hiszem, hogy a legszebb feladatok egyike ily nőért élve, boldogítni őt, és széppé alkotni mindent, mi körülveszi bájteljes alakját.

– Csodálom, hogy bírsz ily eseményeken még csak meg is ütődni; nemde mindennapi dolog az, mit épen most beszéltem; nemde száz meg száz nő, ki tulajdoninál fogva érdemes volna szerencsés viszonyok közt élhetni, sinlődik az elhagyottság s feledtség homályában. Az emberek, engedve pillanatnyi felhevülésnek, mely többnyire csakhamar elmulik, nem bírnak elég erővel, hogy észszerű felfogása által a női viszonyoknak, oly életmódot folytathassanak, mely ha nem fellengős, költői szerelemtől áthatott is, legalább a kölcsönös szeretetnek tegyen eleget. Szóval, egyik szélsőség a másikat éri életünkben, – ennek gátlására csak megfeszített lelkierő képesít; ezzel vajmi kevesen dicsekedhetnek, ha pedig bírják, szándékosan elhanyagolják, vagy hasztalanul elpazarolják.

– Mindenben tökéletesen igazad van, csak azt sajnálom, hogy ily nemes lények, mint Ágnes, esnek áldozatul mások könnyelműségének vagy önzésének.

– Tekints végig a világon s meg lesz fejtve a rejtély.

– Még egy ideig különnemű tárgyakról folytatva a cserebeszédet, búcsúzott egymástól e két jóbarát.

*

Kálmán egyenesen haza ment, alig várta, hogy magányban lehesen, hogy mindazt, a mit hallott, elméjében összefoglalja oly egészszé, mely vagy reményt, vagy puszta rideg jövőt igérjen álmainak.

Mindez ő reá szerfölött hatott, részint mert mitsem tudott Ágnes közelebbi viszonyairól, részint mert annyira szerette Ágnest, hogy az ő életkörébe vágó minden csekélység nagy érdekű volt Kálmánra nézve, mennyivel inkább ily fontos események!

Az első érzés, mely Kálmánt áthatotta, meggondolva Ágnes állapotát, részvevő szánalom volt.

Mint olyan ember, ki képes még valóban szeretni, nagyon is fel tudta fogni a nő szerencsétlenségét, s mindazt, mit férje hanyagolásai s muló szerelme miatt szenved.

Ha talán ezeket tudva látta volna először Ágnest, nem szereté vala meg őt. Annak tudata, hogy férjét még szereti, daczára annak, hogy ez érzés viszonzásra nem talál már, aligha más irányt nem adott volna érzeményinek.

Ő, mikor megismerkedett Ágnessel, benne csak a szép, elbájoló, nem a szerencsétlen nőt látta; szóval úgy tekinté, mint a külső viszonyoknál fogva, melyek hiven el szoktak rejteni minden bensőbb színezetet, nézni lehete – minden mellék okoskodáshoz közelítő eszmék nélkül, egyedül a külfény által elragadtatva.

De most már Ágnest szerencsétlennek ismerte, mint oly nőt, kit nem becsülnek eléggé, kivel méltatlanul bánnak. Megsajnálta őt s valljuk meg, e pillanattól fogva kétszeresen szerette, mert remény támadt keblében, minőt eddigelé nem mert táplálni.

A megvetett szerelem nem lehet tartós, kivált ha mások kecsegtetnek azzal, mit elveszettnek tartottunk már reánk nézve.

A nők sokszor, ha nem enyészik is szerelmök, de a megsértett hiúság, az önbecsülés következtében feledni akarják azt, kit még nem rég mindenek fölé emeltek.

S ha feledni akarják azt, kit imádnak s lassankint elpárolog a szív melege, – lehetetlen, hogy sokáig puszta s rideg maradjon azon szív környéke, mely örökösen érezni s mások boldogítására volt teremtve.

A mit barátja azon udvarlóról beszélt, azt első pillanattól fogva nem hitte Kálmán, s ez természetes; ki Ágnest látta egyszer, át volt hatva azon meggyőződéstől, hogy e nőnek udvarlója soha, egyedül szeretője lehet.

Nemde a férj szerető mindaddig, míg valóban férj?

Kálmán a jelen percztől fogva egészen más alakban látta mindazon viszonyokat, melyek szerelmét körülvevék. Mit sem hinni, sem reményleni nem mert még ezelőtt kevés idővel, azt most valószínűnek tartotta.

Keble érzeményeit kettőzteték a sajnálat s a magasztosság azon képe, mely Ágnest, mint olyan nőt állítá képzelődései körébe, ki szereti férjét, daczára megfoghatlan viseletének, szóval azon öntudat, hogy Ágnes valóban szíve egész erejével és lelke mindenhatóságával bír szeretni.

Égentúli fénytől környezetten látott most mindent, a jövő derült szinezetű képeivel foglalkozott, pedig néhány perczczel előbb a jelen is ingadozott lábai előtt.

Megmenteni s dicsőítni azt, kit más vétkes hanyagsággal mellőz, keserít, lőn e pillanattól fogva szerelme munkásságának egyedüli feladata.

XXVI. (Néhány hét Kálmán életéből.)

Kálmán pontos volt.

Ugyanaz nap, melyet Ágnes kitűzött, megjelent a szekrénynyel.

Ágnest honn találta.