Part 8

– S hol lehet ily borzasztó időben?

– Künn van a vadászlakban, már két nap óta tartózkodik az erdőségben, hanem bizonyosnak mondá, hogy ma délre visszaérkezik. Legjobb lesz, ha méltóságod a nappali nagy teremben várja meg a grófot. Ha megengedi, hozok kis frissítőt, mert most utazni nem igen lehet kellemes.

– Nagyon bölcsen, János gazda.

Béla fölérkezvén, a tágas kandalló pattagó tüze előtt foglalt helyet, miután nehéz öltönyétől megszabadítá zsibbadt tagjait.

Alig melegedett kissé fel, s visszajöve János gazda, ezüsttálon égettbort és csemegét hozván.

Míg Béla kéjteljesen hörpölgeté a kis pohárkából a hevítő italt s mintegy erővel jó kedvűnek akart látszani, így szólítá meg a szobában rendezgető komornyikot.

– Hát hogy érzi magát, mióta ily elhagyatott a nagy kastély?

– Rosszul, uram.

– Talán beteges?

– Dehogy vagyok beteg – attól még megőrzött az isten, testemnek nincs baja, lelkem fáj, mióta eltávozott a grófné. Higgye meg méltóságod, nem lehet képzelni jobb asszonyt; mindnyájan annyira szeretjük, hogy készek volnánk meghalni érette. Természetes, hogy nehezünkre esik távolléte, kivált miután tudjuk, mily kényszerítve, mily megtört szivvel vált meg urunktól, a gróftól. Nem is tudom, mit gondol a gróf, hogy nem tudja úgy szeretni s kedvelni nejét most, mint az első időben. Elszomorodom, valahányszor visszagondolok azon szép időre, midőn boldogság s örökös jó kedv ragyogott uraságunk arczain. De úgy van az a nagy uraknál. Ha már nagyon jó dolguk van isten kegyelméből, akkor nem tudnak mit csinálni. Addig fészkelődnek, míg el nem távozik a szerencse; pedig azután egyre járja a bánkódás. Félek, hogy mindennek nem jó vége lesz.

Ez egyszerű embernek szivből fakadó szavai kétszeres hatással voltak Bélára. Érezte, hogy birtokában van nagyrészint azon hatalom, mely leginkább képes volna Gyulát még más útra vezényelni. Nemde, ő volt évek óta azon egyetlen ember, ki Marosi körül élt, kire ez hallgatott, kivel gondolatait közlötte. Tudta, hogy Gyula természeténél fogva jó szivű, hogy ha vétkezik, csak lelkületének gyöngesége, bizonyos erőtlen odaengedés a pillanatnyi szeszélyeknek, oka azon bánásmódnak, melylyel annyira bántja, sérti nejét. Mert ha magunk nem bírunk is szeretni, legalább ha másoknak irányunkban nyilvánuló szeretetét megbecsüljük, már is hány seb vérzését nem csillapíthatjuk, gyógyító balzsamot hintve azokra méreg helyett.

Habozás fogta el újból Bélát.

Szégyenpír futotta el arczát János gazda szavai után.

Mily kedélyesen, mily szívből eredő módon fogta fel ez ember a házaspár szomorú viszonyát. Bizonyára ha ő rendelkezhetnék Béla hatalmával s tehetségeivel, más, szentebb czélokra használná fel azokat.

A szélvész által némileg megrongált, már-már sülyedésnek induló hajót megragadná, biztos kikötőbe igyekezvén vezényelni azt, hogy megmentse a rajtalevőket.

Az öreg hű szolga kétes pillantásokat vetett Bélára, mintha mindazt el akarta volna mondani, mit öntudata sugallataként akaratlanul érzett a vendég, – mintha tudta volna, ki az ő urának titokban működő legveszélyesebb ellene.

Béla kerülni látszott minden további szóváltást a romlatlan lelkű öreggel.

Még harczolt önmagával egy ideig s megérkezék Gyula. Arczkifejezése rendkívüli, rég nem látott vígságot s az unalom okozta szokott rosszkedvnek legkisebb nyomát sem tanusítá.

Azonnal észrevette Béla, hogy ez ember szunnyadozó indulatát valami esemény felizgatá, sejdítette is, mi lehet az, de bizonyossággal legalább e pillanatban maga sem akarta hinni.

– Bocsáss meg, hogy várakoztattalak; de időnk annyira kellemetlen, hogy kissé késnem kelle. Reménylettem, hogy a déli nap habár csekély ereje némileg földerítendi egünket.

– Az ugyan nem történt meg, szólt közbe Béla; hanem arczod sokkal derültebb egünknél. Rég nem láttalak ily jó kedvben.

E szavakkal egyenesen támadólag indult Gyula keblének, lázas állapotban várva, mi leend válasza. Tudta, hogy a felelettől nagyon sok, talán minden függ.

– Nem is mondtam volt neked multkori ittléted alkalmával, mily nagy kincscsel ajándékozál meg, talán akaratod ellenére.

– Csalatkozol, rendelkezésem alatt nem tudok semmiféle kincset.

– Néhány hete, hogy – mint tudod – felfogadtam amaz általad ajánlott erdei csőszt. Többször kijárván, megtudtam, hogy családja is van. Most elkészülvén lakása, magával hozta lányát. Hidd el annyira szép ő, hogy csudálatra ragadt látása; alig hihető, hogy füstös kunyhó szalmafödele alatt ily gyöngy létezhetik.

Béla e szavak után gondolatokba mélyedve halkan e szavakat ejté:

– Már késő, a koczka el van vetve – kikelt a vetés. – Gyula ezeket nem hallá, mert épen akkor távozott s a terem másik szegletében levő állványra rakta a kezében levő uti tárczát.

– Tudtam ugyan hogy van családja, de azt nem, hogy annak egyik tagja annyira feltünő értékű – mondá Béla, ez által mintegy minden gyanut, mintha ő nem esetleg ajánlotta volna ama szolgát – elhárítandó magáról.

Béla e pillanatban azon emberhez hasonlíta, ki folyam partján állva, annak habjaiban látja fuldoklani embertársát; – segély után kiált a helyett, hogy merész ugrással önmaga ragadná ki a vad elem sima s mégis halált hirdető karjai közül. Érezte, hogy itt a pillanat, mely talán két ember sorsa fölött határozhat, de ez okoskodása által: hisz úgy is késő már, mintegy önlelkülete birószéke előtt mentendő magát, ily modorban folytatá beszédét:

– Arról meg vagyok győződve, hogy feltünő szépségű lehet amaz erdei vadrózsa, különben nem érteném, mint birna elragadni annyira épen téged, kinek úgy látszott, már alkalmatlanok a szép nők szeszélyei.

– Hidd el, e lány fölötte különbözik minden nőtől, ki nékem eddigelé tetszett, nagy hatást gyakorolt reám. E különczsége már is megfizethetlen kincs. A «toujour perdrix» nem jelszavam.

– Gondold meg, mit cselekszel; oly nőt, milyen Ágnes, megsérteni vétek, soha többé jóvá nem tehető hiba.

– E tekintetben egészen különös fogalmaim vannak, nejeink nem is kénytelenek megtudni mindent, mi a titok áthatlan leple alatt történik. Ha ma visszajő Ágnes, mintha mi sem történt volna, úgy leszünk egymás irányában.

– Veszélyes játékot űzesz, nem hittem, hogy annyi élv után, még ily gyulékony természetű lehetsz, de ha már ez lehetséges, miért nem frissül fel szerelmed nőd iránt.

– Az a folytonos egyformaság zsibbasztó álmakba ringat. De mennyire csodálom, hogy épen te szólasz így; nem reménylettem, hogy benned ily szigorú erkölcsbiróra találjak.

– Annyira tisztelem nődet, hogy mindent, mi legkevésbé sötétíthetné boldogsága tisztaságát, teljes erőmből kívántam elhárítni. Különben én azok közé tartozom, kik azt mondják: ne szavaim, de tetteimből itéljetek meg.

– Meglátod, az én tetteimnek sem leend annyira szomorú következménye, mint te gondolod.

– Ki mint vet, úgy arat.

– Már látom, hogy pap lesz belőled, – az mind onnan származik, mert kolostor romaiban lakol. Ezek elnémítnak benned minden életkedvet s erőt.

– Ne hidd, hogy szigorú biró előtt állasz, csak megmondám vélekedésemet. Másrészről szinte örvendek, hogy lelki s testi tespedésed legalább pillanatra megszakad s élénkebb vérforgásnak enged helyt.

*

Mi úton találjuk Gyulát e pillanatban?

Azon úton, mely megmérhetlen tömkelegbe visz, és szabadulást alig enged reményleni.

Azon úton, melyre könnyelműségből vagy túlfeszített önbizalom által késztetve annyi férj lép, nem gondolván meg, hogy minden lépcső ingadozóbbá teszi ama már alig meglevő gyenge szálakból összeférczelt hidat, mely az üdvvel, a nők szívével köti össze létünket.

A férfiak e tekintetben megbocsáthatlan szívtelenséget árulnak el csekély kivétellel.

Mintha nem egyedül, a hűségnek legtitkosabb vágyainkra s érzelminkre fektetett alapja volna föltétele két lény házassági kötelékek által egybefűzött békéjének, boldogságának?

Ha száz bomladozó házaspár életfolyamát vizsgáljuk, kétharmadánál kénytelenek leszünk átlátni, hogy a férfiak oka minden szerencsétlenségnek, s búbánatnak.

Pedig azt szoktuk mondani: a férfiakat az ész, a nőket a szív teljhatalma kormányozza.

A nőknél hiszem, hogy ez így van, – nem is szabad, hogy más legyen cselekedeteiknek rugója. De épen ezért, ha vétkeznek, inkább menthetők.

A férfiak ellenkezőleg nem az ész, de a vad indulat minden költőiségtől vagy mélyebben rejlő érzelmektől megfosztott ösztönének engednek épen akkor, mikor a szív fejleményei virányát nem zsarnokilag eltiporni, de ápolni, friss életben tartani volna az összboldogságukat föltételező kötelesség.

Sajnálatraméltók mindazok, kiket szerencsétlenség ér.

De ki önvalóját átengedve az indulatok és szeszélyek bizonytalan árjának, ássa alá létét s ez által mások üdvét – azt nem sajnálni, de megvetni egyedüli kötelességünk.

Gyöngeséget hozunk fel többnyire mentségül. Jellemgyöngeség csak addig szolgálhat mentségül, míg a szív túláradó érzelméből fakad.

Gyöngeség, a mely feledteti velünk szelidebb indulatunkat s elölve a lelkiismeretet, a vad ösztönök szomjának enged, határos a vétekkel s következményeiben már is mint ilyen jelentkezik.

Szegény Ágnesnek – ha megsúghatnók, kit szeret s kiért szenvedt annyi búbánatot évek óta, talán gyógyulásnak indulna beteg szive? talán fölegyenesednék megsértett szerelme, hogy megvívjon azzal, ki búját okozta, hogy csillapítsa könyei árját.

Sebei nem hegedni, de kettőztetett erővel volnának kénytelenek újulni, ha mindezt tudná. Mert ama szomorú meggyőződés támadna keblében, hogy nemcsak viszont nem szerettetik többé, de oly lényre pazarolta szíve legszentebb érzeményeit, ki arra már régóta nem volt érdemes.

XXII. (Elkéstem.)

Míg Gerőfalván s az elhagyott kolostorban ezek történtek, addig Pest egészen másféle arczot mutatott.

A farsang könnyelmű víg kiséretével, mitsem gondolva a rideg téllel, a borzadalmas szélvészek süvöltésével, sem a farkasok s rókák csoportjaival, tanyát ütött a főváros falai között, hogy feledtesse legalább időre az emberek gondjait, elevenítse a szunnyadókat s mámorba ringassa az eleveneket, mámorba, mely körülfolyva a szerelem költői képei által, százszorta édesebb az éberség többnyire leverő valójánál.

Január hó közepe táján délutáni három órakor két férfit látunk végig lépdegélni a Váczi-utczán.

A kisebbik idősebbnek, a nagyobbik egészen fiatalnak látszott, az elsőbbiknek sok élvezet-előidézte sápadtsága s ránczai s a másiknak ifjú vérpirította arcza után itélve.

Karonfogva haladtak egymás mellett, majd e, majd ama bolt rakványait s az azokból ki- s bemenőket nézegetve.

Hintó robogván el mellettök, a fiatalabbik feléje pillantott, s köszönté a bennülőket.

– Ki volt az? kérdé az idősbik.

– Y… grófné, első a mult éj tündérei közől, kit ma látunk.

– Ez nem csoda, mert ha reggeli nyolcz óráig tánczolnak, csak nem kivánhatjuk, hogy már két órakor ismét talpon legyenek.

– Nem értem, hogy lehet tánczvigalom után oly sokáig aludni.

– Engedj meg, ha udvarol az ember s mindenféle eszmékkel, képzelődésekkel megtölti fejét éjen által, akkor nem csoda, ha az álom kerüli szemeinket. Látod – én ugyan csendesen nyugszom akár meddig s akár mikor, ha épen esetleg hozzájutok.

– De valóban szép volt a mult éjjeli mulatság, – rendkívül jól töltöttem az időt, különösen a cotillon alatt.

– Láttam, vagyis hogy igazat mondjak, láttuk, mert Zendyvel együtt állva s nem tánczolva bámultuk olvadásodat, s mint csüngtek élvezettől túláradó szemeid szép tánczosnőd bájteljes alakján.

– Épen itt jő Zendy Kálmán, mindjárt megkérdezem, vajjon igaz-e mindaz, mit mondasz. Jó reggelt, Kálmán! hogy nyugodtál?

– Köszönöm, jól, – s jobbját nyujtva mindkettőnek, tovább sietett, azt adván okúl, hogy sürgős végzendői vannak.

– Nem tudom mi baja ennek az embernek egy idő óta – folytatá a fiatalabbik megsemmisült kisérlete után.

– Kálmánt vagy a szerelem, vagy más valami rendkívüli gond nyomja, az bizonyos, mert annyira megváltozott, hogy alig maradt hátra árnyéka régi vígságának, könnyelműségének.

– E télen még alig mulatott velünk egyszer, a zenét és bort kerüli, szórakozott, szót sem vált a nőkkel, pedig úgy hiszem többen szívesen beszélgetnének vele.

– Savanyú a szőlő.

– De még maga a tőkéje is, mert azt nem értem, mi bánthat annyira fiatal embert, hogy így megváltozzék.

– A felől te még nem itélhetsz, vannak az életnek oly pillanatai, melyekről csak akkor lehet fogalmunk, ha átéltük azokat, mindaddig hihetlen s valószinűtlennek látszik. Én nem is kérdezem Kálmánt, hogy mi baja, mert ismerem őt, s tudom, hogy ok nélkül alig engedi oda magát a búskomorságnak.

*

Míg e két férfi beszélgetve odébb ballagott, addig Kálmán bérkocsiba ülve s felhasználva a némileg tiszta időt, kihajtatott a városligetbe s a fasorok közt végig indult.

Séta közben ilyformán beszélgetett önmagával:

– Itt legalább magam vagyok, nem bánt senki és semmi.

Annyira fel vagyok izgatva, mióta Ágnes képe nem akar többé távozni lelkemből, annyira érdeknélküli minden, mi körülfog, mióta e nő szemeinek átható világa örökös nap gyanánt égi fényt gerjeszt körülöttem, hogy legjobb pajtásaim körében sem érzem magam oly jól s otthonosan, mint az előtt.

Már majd két hava, hogy nem láttam őt, nem értem hol késik, nemde bizonyossággal mondá, hogy Pestre jövend telelni.

Úgy érzem magam, mintha folytonosan valami hiányzót keresnék, mintha kincs után sóvárognék, melynek birtoka egyedül képes boldogítni; mintha hatalom áradna Ágnes majdani ittlétéből, mely eléggé erős leend új fénynyel diszítni életem eddig kopár s zavart ösvényét.

Most egyedül jól érzem magamat, elszigetelten mindentől.

Gondolatim ilyenkor tovább s ismét tovább röpdesnek a képzelődések hullámzó árjain, mitsem gondolva a szomorú valóval oly képeket teremtnek, melyek új, legforróbb óhajtásomat valóként kápráztató világba tesznek által.

Azt mondják, a szerelem a legmagasztosabb, a legboldogítóbb érzet, mely keblünket lelkesíti. – Szerelem nélkül nincs üdv, nincs élvezet e világon.

Ki a nélkül távozik e mindenségből, hogy szívvére magasztosabb felhevülés által jött volna forrongásba, az nem élt, csak gépként mozgott kőbálványok között – mert valódi életet csak a szív ereje teremt.

S mégis mennyi kínt, mennyi gyötrelmet nem hoz magával a szerelem bevonulása szívünkbe!

Alig képzelhető, hogy ha bizonytalanság által gyötörve, reményhagyottan sínlődünk keblünk fájdalmai közepett, hogy mindez boldogság- s üdvteljes létnek vesse meg alapját. –

A mily mértékben hullámoztatá kedélyét a gondolatok különnemű folyása, ugyanazon mértékben majd lassúbb, majd ismét sebesebb lőn Kálmán lépése.

Ki ily állapotban látta volna, bizonyára nem tartá őt szerelem által kínzottnak, hanem inkább embergyűlölőnek, életuntnak.

Ezt látszott bizonyítani leginkább néhány öregebb úr sajnálkozásteljes mosolygása, midőn e csinos fiatalt ily felizgatott állapotban többször látták elhaladni magok mellett.

Ők, kik nyugodalmas séta által akarták egy nemrég elköltött ebéd élveit kétszerezni, szivaraik minden egyes füstfelhőcskéjét örömtől sugárzó képpel bocsátván a nagy világnak – alig foghatták meg, hogy létezhet ember, ki velök ellenkező ily módon élvezi a szabad s tiszta téli levegő jótéteményeit.

Pedig mind e megjegyzések daczára még Kálmán sokáig folytatá sétáját, míglen a testi bágyadtság helyre nem pótolá némileg lelke nyugtalanságát s egyensúlyt alkota, melynek legközelebbi következménye megállapodás lőn.

Órájára pillantván, kocsijába szállott s a Váczi-útra hajtatott. Kiszállván, mintegy titokteljes utat teendő, gyalog haladott az indóház felé.

Kálmán minden gondolatát s tettét, melyek Ágnes képével hozák érintkezésbe, legnagyobb titokban tartá.

Miért? mert nem dicsvágy vagy hiúság, nem önzés vagy elbizottság lelkesíté keblét, hanem valódi tiszta szerelem, kerülve mindazt, mi legkevésbé árthatna azon nőnek, kit ő mindenek fölé helyezett.

Alig indult el s a mozdony visító füttyentései jelenték, hogy megérkezett a vonat.

– Elkéstem kissé – mondá s kettőztetett léptekkel haladott tovább.

Az indóház kapujához érve, több érkezőkkel telt hintó robogott el mellette. Már sötétedni kezdvén, alig lehete meghatározni, kik ültek a kocsikban. Azt azonban, kit ő várt, Ágnest, észrevette volna – legalább ez volt hiedelme – még az éj sötétében is.

A hintókat egymásután sebesen ügető, málhával telt néhány szekér követé, ezek által akadályozva kénytelen volt időzni Kálmán. Tovább akarván indulni az indóház belsejébe, földön heverő kis szekrény voná magára figyelmét. Utána nyulván, fölvevé. Bőrrel bevont csinos szekrény volt az, az utasok egyikének kezéből sikamlott ki talán a nagy zavar, idestova tolongás közepett.

Kezében tartva a szekrényt nézte a kocsiba szállókat, mind ismeretlen, érdek nélküli arczok.

Egy ott levő csendőri szolgának akará majdan kézbesítés végett átadni a talált kincset, de kiváncsisága annyi hatással volt reá, hogy ezt másnapra halasztá, föltevén, hogy otthon majd megvizsgálja minemű e szekrény belseje, foglalata.

Lehangoltan tért vissza most már lassú, kimért léptekkel kocsijához s elhajtatott.

XXIII. (A szekrény rejtelme.)

Még ugyanaz nap estvéjén tánczvigalom gyűjté egybe a főváros egyik palotaszerű termébe az egész társaságot.

Mintha szorgalmas kertészkezek ápolta üvegház elevenedett volna fel, mintha a «Les fleurs animées»-k nemcsak csinos párisi kiadásban, de valósággal szálltak volna alá földtekénkre, oly élénk kedvtől pezsgő, szép szinekben ragyogó volt az ott együtt mulató női koszorú.

Víg, derült arczot mutatott legalább mindenki.

Csak Kálmán volt néma és szórakozott. Alig képzelheté, mint lehet örvendeni, mint lehet derült kedélylyel vigadni ott, hol Ágnes nincs jelen.

Az emberek gyengeségeinek egyike az, hogy csodálkoznak fölötte, ha nem látszanak mások is ugyanazt érezni, mit nekik önkeblök sugal. Ezek nem akarják felfogni, mint nem lehet egy értelemben, egy fokozaton velök társaiknak talán épen ellenkező indulatra vezénylett gondolatfolyása.

E visszavonultságát, e magábaszállást kettőzteté s örömmel teljesítendő kötelességévé tevé azon öntudata, hogy mindezt azon lényért szenvedi s érzi, kit imád. Bizton hitte ezt, s ez a szerelmeseknél a szív megfoghatlan titkaiból eredő általános hit – hogy Ágnes bár távol tőle, az érzelmek viszonyosságánál fogva ha nem osztozik is Kálmán érzelmeiben, legalább öntudatával bír azoknak.

A hit boldogít.

Hit nélkül nincs remény, remény nélkül boldogság nem létezhetik.

Kálmán a hivők sorába tartozott, mert szerelme sokkal tisztább s minden elfajultságtól mentebb volt, semhogy azt megtagadhatta volna tőle a mindenhatóság.

Kálmán remélt, mert hitte, hogy mások szíve épen oly romlatlan, mint azon szív, mely egyedül Ágnesért dobog.

Sokáig nézte az előtte hullámzó társaságot.

Hallgatta az itt-ott ég felé lengő fohászokat, sóhajokat.

Megleste a szép szemek villanyos játékát, mint lövelnek igéző sugarakat szívök választottja felé.

Az a fiatal szépség, élet, szerelem előidézte mozgékonyság s elevenség lehetetlen, hogy bár pillanatokra is le ne bilincselte volna Kálmán messze elágazó gondolatait.

A fényesen világított, nézőkkel tömött termeken keresztülvergődve, mintegy örömtől sugárzó arczczal az előcsarnokon végig a lépcsőzeten lefelé induló Kálmán vajjon mit érzett?

Hogy nincs e fényes körben egy lény is, mely szebb, dicsőbb s tökéletesebb volna Ágnesnél.

*

Másnap reggel az ablakokon gazdagon belövellő napsugarak világa költé fel Kálmánt.

Mintha a mult éjjel utolsó érzeményeinek hatalma álmait is áthatotta volna, annyira nyílt, szenvedéstől ment kedélyt árultak el arczvonásai.

Talán szép álom utolsó hangjai élénkíték még vére keringését.

Oh bárcsak örökké álmodhatnánk!

Így kiáltunk fel sokszor a csalódások búsította élet számtalan perczeiben.

Alig jött Kálmán érintkezésbe a szokott mindennapiassággal, csakhamar újból feltámada búskomorsága. Gépként mozgott s engedett komornyikja minden egyes mozdulatának, – melyek évek óta ugyanazok, azaz a megszokottak voltak.

Hálóköntösben volt végre, kis asztalkához ült, melyen reggelije s az utolsó hírlapok valának elkészítve.

Alig foglalt helyet, eszébe jutott a tegnap talált szekrény.

Egy állványhoz sietve s kezébe vevén azt, vizsgálni kezdé minden oldalról, mert be volt zárva.

És vizsgálata közben a lakat felett látszó kis domborúságot vett észre; kis nyomás után engede a lakat s a szekrény megnyilt.

Ezüst lemezből csinosan vert uti készület volt annak belsejében; az egyes kisebb szekrények tetején egymásba folyó betűk voltak láthatók. – Ezeket értelmezte Kálmán; mily feltünő, mily rendkívüli örömteljes volt eredménye. D. és A. betűket ábrázolta az ügyes s alig kivehető angol modorú metszvény.

Új élet hatotta meg Kálmánt a betűk látására, nem mert szemeinek hinni, oly fürkésző vizsgálattal csüngtek azok ez ártatlan jeleken. Végre meggyöződött, hogy lehetetlen csalódnia, mert csakugyan nem mások, hanem egyedül az említett betűk voltak kivehetők.

– Tehát Ágnes már tegnap óta itt van, s én nem tudtam ezt! – kiálta fel mintegy akaratlanul.

Mily ügyetlen mégis az ember, ha az indulatok árja csak legkevésbé is kirántja őt az élet már megszokott utaiból.

– Nemde a mellettem elrobogó hintók egyikében ült ő, s én nem láttam, szívem nem sugalá jelenlétét.

Egymás után kezébe vevé a szekrény belszerkezetének minden egyes részét; Ágnes kezeiben számtalanszor voltak már ezek, ugyanannyi villanyos összeköttetésbe jutott szive bálványával ez egyes tárgyak megérintésénél.

– Délig megtudom, hol lakik, s ma estve meglátom őt! – E szavak kifejezése leirhatlan, annyira örömtől sugárzó arczczal ejté ki azokat Kálmán, annyira víg kedvű s elégedett lőn e percztől fogva.

S pedig mily nagy, mérhetlen távolság létezett még Ágnes látása s azon boldogság között, mely viszontszeretet által háramlott volna Kálmánra!

Ki az ész dönthetlen okoskodásira építi szerelme reményinek palotáját, az nem szeret, legfölebb mások által kiván szerettetni; azt nem tiszta forrásból fakadó belérzemények, azt egyedül hiúsága vezérli.

Pár órával e fölfedezés után, Kálmán jó kedvben ugyan, de mégis dobogó szívvel haladt le a lépcsőzeten az utczák tömkelegébe.

Korábban és sebesebb léptekkel indult mint máskor, oly emberként, kinek sok teendője van.

Ha figyelemmel kisérjük az utczán mellettünk elhaladókat, járásuk, külsejök s arczvonásaik minőségéből többnyire, habár nem biztos, legalább ritkán csalékony következtetést hozhatunk foglalkodásaik jelleméről.

Kimért, lassú léptekkel, figyelve mindenre, mi körülötte történik, figyelve szivara hamvára s különösen arra, hogy a mellette elsietők el ne piszkolják tarka szineket játszó köntösét, halad az utczákon végig a tétlen naplopó; nem annyira a szabad levegőt élvezendő, mintsem a nagy közönséget hiúságtól sugárzó megjelenése által szerencséltető.

A ki rohamhoz hasonló sebességgel, mire sem tekintve s gondolatokba merülten, az utczaszögleteken másokba ütközik, embertársait majdnem fellöki, az vagy kereskedő, vagy zongoramester, mindkét faj annyira ismeri az idő megmérhetlen becsét, hogy mitsem gondolva mindazzal, mi a nagy világban előadja magát, egyedül hivatásának él, arra gondol, azt látja maga előtt.

Szép tiszta idő van: nem fényesen, de sötét szinekbe csinosan öltözött sápadt egyén tart felénk, lábait, mind a mellett, hogy sárnak még csak híre sincs, sárczipők fedik, fényes csizmáit a lehető mocsoktól védendők. Lépése gyors, de mégis kimért, hiszszük hogy dologban jár, de nem akar sem kifáradni, sem felhevülni; gondolatai bizonyos eszmével látszanak foglalkozni, mind a mellett szívesen s kegyelettel köszön mellette elhaladó ismerőseinek.

Ki az? nem lehet más, mint orvos.

Hát az a fiatal ember, ki divatosan, de könnyelműen öltözve siet végig az utczákon? földöntúli hatalom látszik könnyítni lépteit, mosolygó arcza megelégedést s örömöt árul el, alig veszi észre mindazokat, kik körülötte hemzsegnek. Ha nem csalatkozunk, ez szerelmes, talán bonne fortune-t hajhász, vagy légyottra siet? vagy talán csak azért ily gondatlan járása, mert nem ütött még az óra, melyben találkozni szokott ama lénynyel, ki egyedül érdekli?