Part 3

Ő mindinkább visszavonult, alig kereste föl az emberek társaságát, az egyetlen, ki meghivását elfogadva rendesen látogatá Gerőfalvát, Örkényi volt. Ágnest e látogatások nem igen zavarták életmódjában, mert alig látta férje barátját, minek nagyon örvendett; mert a gyakori vendéget, mind a mellett, hogy kifogás nélküli volt magaviselete, sehogysem tudta megkedvelni.

VII. (Házasság és boldogság.)

Az 1852-diki év egyik tiszta nyári estéjén lovász fiú ügetett Marosi kastélyának udvarába. Kis, nyirottsörényű hegyi ponyn ülve, arab fajtájú szürke paripát vezetett, mely büszkén, mintegy öntudattal látszott hordani a derekát diszítő női nyeregszerszámot.

A szürke paripa helyes oknál fogva büszke, mert alig állapodott meg a folyosók lépcsőzete előtt s úrnője Ágnes a termekből kilépve haladott lefelé, míg inasa a fel- s leszállást könnyítő deszkaállványt állítá kedves lova mellé.

– Hát a gróf nem nyergeltetett? kérdé a fiúhoz fordulva, ki fabábuként meredten ült kis zömök lován.

– Ő nagysága azt mondá, hogy ma nem fog lovagolni, elment vadászni a hegyekbe.

Ágnes vonásait e szavak után a szomorúság s lehangoltság kifejezése borítá el.

– Vadászni kell ismét, – folytatá mintegy magában szólva. – Mióta igéri már, hogy gyakrabban s többet fog velem lenni, de igéretét mindeddig nem váltotta be. Azt mondja, szeret; de ha szeretne még, ugyan miért késnék annyira megörvendeztetni lelkemet ily csekélységek által.

Alig ült nyeregben s lova mintha előre tudta volna úrnője akaratát, lépést indult ki a kapun, s a dombon lefelé a virágos kert vas rostélyzatának. Tullépvén ezen, Ágnes felébredett mélázásából, s talán indulatosabban és rosszabb kedvben mint máskor, vágtatva indult s haladott végig az angolkerten.

Mintha e pillanatban azt sugalta volna neki a féltékenység mindeneken átható s mindeneken uralkodó hatalma, hogy ne szokott utján haladjon, hanem változtassa meg büszke lova futamodását, s keresse föl férjét ott, hol közönségesen mulatni szokott s hova őt kisérni nem engedi. Min alapult az egyszerre támadt gyanú, azt megmagyarázni még most sem tudjuk, kivált miután Ágnes tiszta keblében győzött a bizalom angyala s nem engede tért rémképei ijesztő hatalmának.

Még alig két éve, hogy Ágnes átlépve a szűziesség sokat igérő határain, mint nő valóban élni kezdett; s már is panaszt rebegtek szép ajkai, már is voltak pillanatok élete folyamán, midőn az indulatosság s rossz kedv eltorzíták kellemdús arczát, s megmérgezték – habár csak pillanatokra is – tiszta, jóság-derítette jellemét.

Pedig ha van lény a világon, kinek örök szerelmet s abból eredő boldogságot mertünk volna jósolni, bizonyosan Ágnes – mint azon választottak egyike – tündöklött volna a szépnem koszorújában.

Szépség, gazdagság, műveltség, szerelem, szóval minden egyesült, hogy édenné varázsolják élete napjait. S mégis e kiejtett néhány szava arra mutat, hogy mostani viszonyai s életmódját korántsem tartja édennek.

Az életben azon szomorú tapasztalást teszszük ismét egyszer, hogy nem mind arany, a mi fénylik.

*

Mi volt oka annak, hogy Ágnes grófné elégedettlennek és szerencsétlennek tartá magát akkor s azon viszonyok között, melyek mindmegannyi látszólagos tényezői voltak boldogságának?

Ennek oka egyedül férje megváltozott viseletében rejlett, mely szerint ő, a tapasztalt világfi, házaskörét rendezte s Ágnest mint asszonyt s nejét nézte.

Legtöbb boldogtalan házasságnak indoka, a férfiakban kereshető. Ők, kiknél a hatalom és erő van, kiknek feladatuk a fiatal lánykát az életbe vezetni, részint restségből vagy önzésből, vagy végre – mert indulataikat fékezni s a legfőbb boldogságot áldozatokkal megvásárolni nem birják s megrontják és semmisítik azon viszonyt, mely eleinte a szerelem s annak sokoldalú gyönyörei által széppé varázsoltatik; de valóban szép csak akkor marad, ha azokat ügyesen tudjuk élvezni.

A házasság olyan mint szép kép, melynek legfényesebb s művészileg becses részei csak akkor szemlélhetők, ha azokat a nap sugárinak jó irányzata tünteti elő.

A kép a nő, a napsugár a férfi, ennek viselete alkothatja leginkább széppé, magasztossá s kellemdussá a szerelem álmainak tüneményeit. Az ő feladata a szeretőt nejévé, nejét pedig asszonynyá varázsolni át.

Nincs az életben élvezet, mely több áldozatot igényel, mint épen a szerelem élve. De ki nem érzi magát képesnek ezen erőfeszítésre, az ne is követelje a mindenhatóságtól, hogy a szerelem s annak tartós gyönyörei derítsék élete pályáját.

Marosi legnagyobb hibát akkor követett el, mikor alig nehány hónapot töltve nejével, életmódját úgy rendezé, mintha már évek óta élt volna Ágnes grófnéval.

Azt szokták mondani, nem jó az asszonyt elkényeztetni.

Ezt más nem mondhatja, mint az, ki már első pillanattól fogva, mintegy azon előérzet által vezéreltetik, hogy nem fogja mindig egyenlően szeretni nejét és szeretettel bánni vele. Mintegy előre készül már azon meggondolatlan viseletre, melyet majd akkor akar követni, mikor megkezdi unni azt, kit most szeretni vél.

Vél, mondom, mert azt, kiről csak föltehetjük is, hogy egykor nem fogjuk úgy szeretni, mint szeretjük azon pillanatban, melyben oltárhoz vezetjük, azt valóban nem szeretjük; az csak szerelmi mámor, mely mulandó, mint a délibáb.

Marosi elhatározta, hogy örökké falun fog élni.

Miért? mert ő már eleget utazott, s most csöndesen kiván élni.

Követelte, hogy neje gazdálkodással foglalkozzék, mert attól tartott, hogy Ágnes megunhatná magát s akkor mitevő leend?

Napja úgy volt felosztva, hogy lehetőleg legkevesebbet legyen nejével; azt tartván, nem jó az asszonnyal sokat lenni, ebből ha más nem is, de lelki kimerültség következik.

Nem szerette, ha a házhoz vendégek jártak, ez őt életmódjában zavarta; unta is mindazon szomszédokat, Bélát kivéve, kik hozzájárhattak volna.

Mindezek igen szép és üdvös gondolatok, eszmék s élettervek, de csak akkor s azon esetben valának alkalmazhatók, ha Ágnes ugyanazon lelki állapotban volt volna, melybe Marosi sülyedett oly rövid idő alatt.

Ágnes nem szeretett falun lenni mindig, mert mióta élt, alig volt atyja falusi lakának határain túl. – Látni kivánt s tanulni.

Nem is mutatott nagy kedvet a ház csekély gondjaival bibelődni, mikor Thalberg egy szerzeménye, vagy valamelyik világhírű író munkájával foglalkodhaték.

Ő is úgy volt szoktatva, hogy napja minden órája bizonyos teendőknek vala szentelve; de azt épen nem kedvelte, hogy férje szinte neheztelt, ha többször kereste föl s kivánt lenni vele, mint ő akarta.

Férjét mindenek fölött, s azon költőiséggel szerette, mely egyedüli alapja a valódi szerelemnek. De tekintve Marosi életmódját s eszméit, nem csuda, ha a szegény Ágnes emberek társaságába vágyódott néha, kik lelkét a változékonyság kellemével földerítheték legalább az egyformaság okozta búskomorságból.

Pedig mily könnyű boldogítani asszonyt, ki igazán szeret bennünket. Csekélységek, engedmények, melyek életünkön hajszálnyit is alig változtatnak, óriási örömöt s megelégedést képesek előidézni.

Ha Marosi igazán szerette volna Ágnest, észreveheté, hogy tervei s eszméi nem egyeznek meg Ágnes élénk jellemével; észreveheté, hogy más eszmék, inkább a szívhez szóló s lelkét foglalkodtató vezetésre, s irányra volna szüksége, érezheté vala, hogy vulkánt igyekszik elnyomni, melynek kitörése kettős hatalmú leend egykor.

Gyenge biztosíték az, mikor annyira megfeszítjük az ívet, hogy elpattanván az, önérzelmünk felé szegzi mérges nyilait.

VIII. (Két szív.)

Azok után itélve, miket az utolsó két fejezetben mondottunk, sokan azt fogják talán hinni, hogy Ágnest boldogítani bármi férfira nézve is a legnehezebb feladatok egyike lett volna. Ő könnyelmű, változékony jellemű, mulatságra vágyónak látszik, ki bár hol otthonosbnak érezte volna magát, mint elvonult családi körben.

Azonban a nőnem e legkedvesebb egyikének dicséretére legyen mondva, hogy mindazok, kik ezt föltételezik, hibáznak s ferdén fogják fel Ágnes jellemét.

A női jellem már magában véve nagyobb élénkséget s lelki erőt tud kifejteni, mint a férfiaké.

Ezt más nemzet mint a magyar, alig képes megitélni. – Mi a régóta divatozó özvegyi jognál fogva, sokszor tapasztaltuk, hogy az özvegyek könnyen s rövid idő alatt keresztülvitték mindazon terveket, melyeket férjeik hosszú életfolyama alatt sem tudtak végrehajtani.

A női jellem olyan mint a pezsgő bor, ereje hamar fejlő s mintegy elragadni látszik mindazt, mi forrását netán akadályozza. S mégis épen ezen ereje s pezsgése miatt, nemde, a borok legkedvesbike a pezsgő?

A női jellem hasonlít a zsenge fűszálhoz, mely vigyázatlanúl érintve megtörik és semmisültnek gondolható; holott egy éjjeli harmat frissebbé s erősebbé varázsolhatja azt, mint valaha volt.

Szóval a nők ránk férfiakra nézve, – azt vélem – a föld legdrágább kincse. Nélkülöznünk őket nem lehet, valódi boldogságot csak általok élvezünk.

De mint minden, mi nagy gyönyört idézhet elé, úgy a női jellem is megkivánja, hogy állása kiváltságos s a bánásmód rendkívül gyöngéd s figyelmes legyen, mely által magunkévá akarjuk őt tenni, vagy érzelmét, szerelmét örökre birhatni.

Leginkább hibázunk akkor, midőn azt véljük, hogy valamely fiatal lányka úgy képes felfogni s azon szempontból szeretni az életet, melyből mi már jártasak s talán némileg unatkozottak felfogjuk s kedveljük azt.

Hibázunk továbbá, midőn föltételezzük ugyan a legnagyobb érettséget s meggondoltságot, s mégis a nővel gyermekként bánunk, mintha egészen a mi felfogásunk szerint volna köteles alája vetni magát akaratunknak, szeszélyeinknek. E vétségünk pedig azon féltékenységből származik, melylyel a legtöbb férfi őrzi hatalmát, s azon félelemből, mely a papucskormány örőkké előttünk lebegő s ijesztő rémképével rettegteti lelkünket.

Gyula, Ágnes irányában mindkét tekintetben hibázott. Eleinte maga is alig hivé, hogy szerelme csak mámor s nem valódi, alapos érzelem, míg későbben, miután önmaga megváltozott, alig birta felfogni, hogy azon általa behozott s jónak tartott életmód nejének is kellemes ne lehessen, Az ő felfogása szerint át kellett volna a szép Ágnesnek látnia azt, hogy férjhez mentével a mézeshetek elmulván, egészen más kötelességek nehezkedtek gyönge vállaira, mint míg szűzekként lebegtek a képzeletek szép honában.

Azon imént említett kötelességek, Marosi szerint, leginkább amaz alárendeltetésben összpontosultak volna, mely által a szív minden kitörése leigázva, mindent szépnek s jónak talált volna Ágnes, mit Gyula prózaikus fogalmai szépnek s jónak találtak.

Mennél tovább tudjuk a költőiséget s annak kellemdús kifolyásait fentartani nők irányában, annál továbbra van biztosítva boldogságunk s földi édenünk.

Későbben, mikor már Ágnes annyi bátorságra vergődött, hogy szólni mert férjének, kinek hideg, kimért viselete nem ritkán félelemmel árasztá el víg lelkét – kérve őt erre vagy arra, mi más, melegebb, derítőbb irányt adhatott volna életpályájoknak, Gyula csak azért sem engedett, mert az ő tapasztalása szerint a nők nagyon veszedelmes lények, kiknek, ha engedünk, akaratlanul is papucshősökké válunk.

Vannak, kik nem tudnak szakasztani rózsát a nélkül, hogy tövis ne sértse ujjaikat, s ismét mások, kik eléggé ügyesek megfosztani egész bokrot virányától, s kezeik mentek minden sebtől, s nem szorulnak gyógyító balzsamra.

A különbség e két szív között az volt: Ágnes szerette Gyulát annyira, hogy nemcsak képes lesz vala boldogíttatni általa, de önszerelmének is annyi melege s ereje volt, hogy örömöt s kellemet áraszthatott volna férjének életkörébe is.

Gyula szerelme pedig csak egyoldalú volt, szerettetni Ágnes által, arra képes volt, azaz örömmel türte, hogy őt boldogítsa. – Szívében hiányzott azon szikra, mely azt kétszeresen adja vissza, mit másoktól kapunk ajándékul.

Ágnes a költőiség egész erejével s azon öntudattal szeretett, hogy képes boldogítni azt, kit szeret.

Gyula szerette Ágnest, mert hiúság vezérlette s érezteté vele, mily rendkívüli benyomást tett ő azon lényre. Szerelme elmult akkor, mikor valóban fejlődnie kellett volna.

Ha e két képet egybeillesztjük, úgy fogjuk találni, hogy az élénk tűzzel, lélekkel szerető Ágnesnek mily veszélyes volt állása férje irányában, ki feledve azon gyönyöröket, melyek előőreiül tekinthetők tulajdonkép a mézes heteknek, feledve, hogy érző szív s nem kőszobor az, kivel összefűzte a sors, a házaséletből mérsékleti s bölcsészeti tanszéket alakított.

Egyedüli hallgatója, ki megsértve legszentebb érzelmeiben, eltiport virágként, kénytelen volt e leczkéknek martyrjává lenni, a szép Ágnes volt.

IX. (Holdvilágos esték.)

Alig van veszedelmesebb valami a szerelmes, vagy más oknál fogva búskomor lelkületekre nézve a holdvilágnál.

Rendkívül nagy vonzó erővel bir, s világa annyira kétes, hogy a körülöttünk levő tárgyakat sokszor egészen más alakban tünteti elénk, mint a milyeneknek napvilágnál szoktuk látni.

Nemcsak a tárgyaknak más külalakot, de gondolatjárásunknak is más irányt képes adni. Elragad és mégis elbusít. Túlszárnyalva az élet közönséges képén, képzelőtehetségünk holdvilágnál kettőzött hatású s oly képeket s viszonyokat alkot, melyeket ha más világításnál gondolnánk át, aligha annyira kiáltók s feltünő színezetüek volnának.

Ily állapotban volt Ágnes, midőn végigvágtatva az angolkerten, kiért a szabad vad természetbe. Lelke sirt, fájdalmas érzelmek szorongaták szívét, szerelme feljajdult s valami kimondhatatlan, első pillanatban a kívánságok még kétes körében lebegő lelki gyógyszer után vágyódott.

A holdvilág megtette hatását, mert más világba átvarázslá a szomorú nőt; körülötte minden óriási alakot, ezüst fénye, búskomor színt öltött. Természetes, hogy lelke érzeményei is ugyanazon irányban s fokozatban szomorúbbak s aggasztóbbak lőnek.

Mi után vágyódott Ágnes?

Melegen érző kebel, forrón szerető szív után. Ő még annyira szerette férjét, hogy első pillanatban alig birá felfogni a lassankénti hanyagolás-okozta hiányt; önmagát vádolva akarta csillapítani túlcsapongó érzelmeit.

Valahányszor önmagunkat vádoljuk, mindig kétszeres szigorral s figyelemmel kisérjük a felhozott vádpontokat.

Ezt téve Ágnes, csakhamar azon eredménye volt e szoros vizsgálatnak, hogy ő nem oka annak, ha nem jól érzi magát, ha nem boldog s megelégedett, de sőt egyedüli férjének hideg viselete okozá minden fájdalmát.

Gyulára nézve e következtetés s öntudat nagyon veszedelmes volt, mert ezen pillanattól fogva neje irányában nem úgy állott mint eddig. Nem engedni, nem örvendeztetni volt most már kötelessége, Ágnes felfogása szerint; hanem jóvá tenni a hibát s más részről bocsánatot vívni ki az elkövetett vétségekért, lőn feladata.

A mit néhány nappal, sőt mondhatnók, órával ezelőtt könnyű volt volna elérni, az a mostani pillanattól fogva Marosira nézve nehezen elérhetővé lett. Pedig ő mit sem gondolt nejével s annak – szerinte csak ábrándos s még a leányi nevelés szomorú utómaradványaiúl tekintendő – követeléseivel. Bizonyos elbizottsággal ásta alá önnyugalmát, s ölte meg boldogságát.

Míg ő a hegyek között járt s kerülgette Ágnest, félve attól, hogy kénytelen lesz kisérni őt, most már reá nézve untató kirándulásiban; addig neje, nemcsak délczeg paripájának futamodása, hanem képzelőtehetsége és szíve fájdalmai által is elragadva, mindinkább távozott tőle, a csalódások veszedelmes árjain.

Már késő este volt, midőn Ágnes grófné visszaérkezett a kastélyba.

Tekintve szíve érzeményeit, könnyen képzelhető, hogy épen nem vidor kedvben szállott le fehér lováról, melynek jutalmul darab nádmézet nyujtván, haladott fel a lépcsökön s az előcsarnokon keresztül termeibe.

Kicsinyded sőt gyermekes jellemvonás volt volna, ha Ágnes férjére, minthogy őt ez egyszer sétalovaglásában elkisérni elmulasztá, csak legkevésbé is neheztel vala. Felhoztuk e tényt csak azért, mert két év óta ez volt azon veszedelmes pillanatok elseje, melyben Ágnes valóban érezte, hogy boldogtalan, hogy szíve elégületlen, hogy csalódott. Érezte pedig azért, mert e kicsiny, reája nézve kellemetlen esemény szikraként szerepelt, felgyujtandó a már hónapok óta felhalmozott gyúanyagot.

Átöltözködvén, a nélkül hogy tudakozódott volna férje után, mit máskor nem mulasztott volna el, kis írószobájába ment.

E szent hely felséges volt.

Nagy, ívalakú ajtó vezetett belsejébe, ezzel szemközt hasonló alakú ablak, melynek tarka üvegtáblái kétes fényt vetettek az elvonultság e menhelyére.

Falai, régi divat szerint, egészen tölgyfával vonvák be, metszvényei ezen az örökséggel daczoló faszőnyegeknek s néhány ó-ízlés szerint faragott szobor s állvány volt egyedüli díszök.

A gótfaragványú butorok duzzadó párnái sötétkék selyemből készítvék, ugyanazon szövetből redőzvék az ajtó s ablak gazdagon aláhulló függönyei.

Az ablak közelében álló iróasztalt, ügyesen rendezett s nagy gonddal ápolt folyó növényzet keríti. A rajta látszólagos rendetlenségben szétszórt számtalan ízlésteljes csekély holmik, első pillanatra már hirdetni látszottak úrnőjük szépségét, kezeinek deliségét s kedves lágy fogását.

A szoba másik szegletét hamuszín márvány-kandalló bronzöntvényeivel, s egy fölötte felnyuló, egészen a szoba födeléig érő tükör diszíté s élénkíté.

E hely felé irányzá lépteit Ágnes, magányt keresve. Érzette, hogy lelke hullámzása inkább kívánja a kis szobát, hol minden közel van körülöttünk, mint a nagy termeket. Ezekben szemünk elől mintegy eltűnik a láthatár s az félelmes homályba kénytelen tekinteni akkor, mikor csak ismerős és szeretett tárgyakat óhajt látni.

Nincs türelmesebb a papirlapnál. Bármit írunk reá, az nem neheztel, s mi még ennél is jobb, nem szólal meg, nem pirongat.

Ágnes is csak habozott első pillanatban, vajjon naplójának megsugja-e érzeményeit, vagy barátnőjének írja meg azokat, sűrű, tömött sorokban, tanácsot kérendő tőle: mitevő legyen, felfogása szerint, boldogtalanságának közepette?

Annyira szokatlan s új volt lelkében a szerencsétlenség és bú, hogy alig talált kifejezésekre, szóval leírni azt, mit érzett még nem volt képes. Lelke még annyira tiszta s romlatlan volt, hogy neheztelni, annyival inkább haragra gyúlni nem tudott volna.

Tollát félretevé, mélázni kezdett s összehasonlítá azt, mit remélt, mit ideig élvezett, azzal, mit elért s mi most birtokában van. Hogy Gyulára nézve ezen összehasonlítás épen nem volt kedvező, bizton állíthatjuk.

Szerencséjére, ha fel akarta volna ugyan használni vagy felfogni azt – nagyon kegyelmes birószék elébe kerül vala még ez egyszer. Ágnes hosszasan gondolkodván, mitevő legyen s mi által változtassa meg férje viseletét, azon végeredményre jutott, hogy legjobb lesz Gyula irányában egyideig bondirozni, a mikor észrevevén majd férje, hogy elégületlen, sietni fog hibáját jóvátenni.

E részben női előérzete nagyon jó útra vezette Ágnest. Mert legtöbb nő – bármily szép legyen is – kétszeresen az, ha bondiroz. Kis vihar után pedig mily kellemdús az uj béke s annak számtalan csekély örömei!

Hiszem, hogy valamely szép nő ily ártatlan cselt használva hőn szerető férj irányában, sokat elérhet; sikerült-e az Gyula irányában, a jövő megmutatja.

X. (Szerelmed elásott kincs.)

Ágnes gondolatokba merülten ült még mindig, szíve érzeményei eleven színekkel festék lelke elébe mindazon rég nem tapasztalt élveket, melyeknek birtokába jutand kis neheztelés következtében kötött béke után. Remélte, hogy bizton czélt érend.

Mélázása közt halk kopogás hallatszott ajtaján, csak miután ez kétszer, háromszor ismételteték, rezzent fel mintegy álomból, s hangoztatá e szót «szabad!» – Különös, örömtől sugárzó arczkifejezéssel mondá azt; mert mit régóta nem élvezett, férje látogatását hitte s reménylette lehetségesnek.

Mennyire illett volna ez mostani terveihez, mennyire szebb színt öltöttek volna szeretett reményei!

Férje helyett komornyikja lépett be, jelentvén, hogy készen várja a thea a grófnét.

E csalódás következtében kedve még inkább elhagyta s terveihez illő rossz hangulatban indult a nagyobb termek egyike felé.

Belépvén, Gyulát már ott találta, ki karszékben ülve ujságlapokat olvasgatott.

– Jó estét, – monda férje felé indulva, mert minden erőlködés daczára sem birt felhagyni szives szokásaival.

– Jó estvét! volt Gyula felelete.

Ha történetesen ez este kissé szívesebb s derültebb volt volna férje viselete, talán mindent el bir felejteni s felhagyva terveivel, szokott kedves modora által igyekszik őt felmelegítni.

Sikerül-e? azért nem kezeskedhetünk.

Most azonban férjének nagyon is mérsékelt felelete mintegy eszébe juttatá s föleleveníté nagyszerű terveit, s Ágnes hideg maradt és szótlan.

Thea készítés alatt Marosi eldobván a lapokat, e szókra fakadt:

– Szörnyűség, mily üresek e hírlapok, alig lehet megtudni belőlük valamit, mi történik a világban?

– Kívánsz-e theát? kezdé Ágnes.

– Nem bánom, ha adsz egy csészével, ma sokat jártam a hegyek között, jól fog esni.

– Tapasztaltam, hogy hosszú sétát tevél, mert ismét magam valék kénytelen lovagolni.

– Igaz! – elfelejtettem, hogy megigértem, miszerint elkisérlek.

– Szokásod szerint.

– Remélem, nem neheztelsz, – tudod nem szeretek nőkkel lovagolni.

– Annyira megszoktam már, hogy most nem is tűnik fel többé, ha kérésem mellőztetik.

– Már ismét ábrándos gondolatok izgatják képzelő tehetségedet; azt kivánod, hogy a mézeshetek örökké tartanának.

– S miért ne óhajtanám ezt, több jogom van arra, mint bárkinek. Azok oly rövid ideig tartók voltak nálunk, hogy alig birok visszaemlékezni ama szép pillanatokra.

– Az asszony asszony marad örökké!

E szavak Marosi egyik legkedvesebb mondása valának, ezek által mintegy véget vete minden vitának, s megszabadítá lelkét minden ingerlékenységétől.

Ágnes érezvén, hogy thea előtt nem birván megingatni férje végtelen hidegvérűségét, nem fog czélt érni, tehát szót sem felelt. Reménylette, hogy talán később kedvezőbb alkalom nyilik tervei kivitelére.

Alig lőn vége a theázásnak, Gyula ismét ujságolvasáshoz fogott. Ezt látva neje, akaratlanul is e szavakkal fordult feléje:

– Azt mondád imént, üresek a hirlapok s mégis ujból buvárkodni kezdesz azokban.

– Már annyira megszoktam thea után az ujságolvasást, hogy mást alig tudnék tenni.

Ezt mondja ő akkor, mikor az én társaságomban van, gondolá Ágnes. Velem mulatni, beszélgetni, arról már úgy látszik, fogalma is alig van. Szeretném tudni, vajjon minden férj viselete ily hamar változó-e mint Gyuláé. Ha ez úgy van, akkor a mi szerelmünk valóban nem egyéb, mint pazarlása a szebb s nemesebb érzelmeknek. Mi szépen világlik még most is a hold ezüst fénye, kis sétát tehetnénk, ha férjem úgy akarná, vagyis inkább ha nem restelne velem lenni; lehetetlen, hogy ő még szeressen.

Ágnes munkát véve kezébe, a gazdagon világított előcsarnok pamlagainak egyikére ült, remélvén, hogy férje fölkeresendi talán.

A női természet egyik legkitünőbb s kedvesebb jellemvonása az örökké tartó remény. A mely nő igazán szeret, sokat tűr, sokat szenved szerelme tárgyától; de azért nem csügged. Hiszi, hogy mindez csak múló fergeteg, melyet annál derültebb, fényesebb nap váltand fel.

Ebből következtethetni azt, hogy mindazon nők, kiket férjök szívtelen bánásmódja taszított a hűtlenség örvényébe, sokkal kicsapongóbbak, mint azok, kik mintegy kiszámítás következtében lesznek hűtlenekké. E ferde ellentét azon indulatosság-okozta ingerlékenységből magyarázható, melynél fogva oly nő, ki férjétől sokat és sokáig szenvedett, mintegy elveszté a szerelem iránti hitét, nem képes többé felfogni szerelmét, – miért? mert néha e szent érzelem nem vette jutalmát, sőt még elismerésre sem talált.

Az érzelmek ez elsőbbik faja volt az, mely Ágnest még fentartá, lelkesíté. A nők csekélységek után itélik meg a férfiakat. Ebben tökéletesen igazuk van; nejeinket csekélységekben kezdjük elhanyagolni, a miből tökéletes feledség fejlődik.

Így most Ágnes is csekélységre, de még is szerinte nagy fődologra nézve csalódott reményeiben; mert Gyula még egy ideig olvasgatván, szundikálni kezdett.

Ujból felébredvén, elment aludni, alig kívánt jó éjt nejének; alig, hogy megemlékezett arról, kinek élete, minden eszméje s gondolata körülötte s vele foglalkodtak.