Part 2

A legszebb, a legragyogóbb érzelemnek, a szeretetnek, mely a vad kebelben ép oly gyökeret bír verni, mint bármi ellágyult vagy az erkölcsök által megszelídült szívben, melyre jó vagy rossz ember egyaránt fogékony, – azon érzelemnek, mondom, csak mézes hetei, még csak nem is hónapjai, annál kevésbé évei volnának?

Ezzel is az emberi természet törpesége önmagára sütötte a gyengeségnek bélyegét. Mentségére alig hozhatunk fel mást, mint azt, hogy legalább igazat mond s nem igyekszik jobbnak látszani, mint a milyen valóban.

Minthogy csak mézes hetek s nem évek léteznek – legalább közönségesen ezt tartják – azért jelentenek annyit a szerelem történetében. Ez fénypont; ki annak birtokában sohasem volt, ki annak tudatával soha sem birt, az a földi élvek legnagyobbikát nem élvezte, nem tudja, hol s mikor pontosulnak össze a legellenkezőbb érzelmek szép és boldog egészszé.

A fiatal lánykának, fejlődése első napjától kezdve, ha nem világosan is, de legalább kellemes bizonytalanság, ködfátyolába burkoltan lebeg érzelmi világa előtt, mint a szerelem telje, a házasság, azaz a mézes hetek.

Ez természetes, azért jó is. Mert nő, ki sohasem birt ez előérzettel, ki soha nem vágyott azután, mi egyedüli költőisége lehet gondolatfolyamának, az nem nő, az akár szép, akár nem szép, a mint a természetnek épen tetszett őt alkotni, mégis szív nélküli.

A férfiak szemében, általán véve legalább egészen más alakúak a mézes hetek. Azok nem mint a szerelem fénypontja, édene, hanem inkább a már némileg lehangolt érzelmek Pygmaleonjaként tűnnek elő. A férfiak többnyire már akkor ott vesztik a költőiség első tiszta benyomásait, mikor az még alig él bennök mint öntudat. A nélkül, hogy világosan fel tudnák azt fogni, életbe lépnek, mint már félig elélt lények. Csakhamar észreveszik, hogy hiányzik keblökben az, mi mindennek fényt, kellemet s bizonyos bűvös álmokban ringató légkört bir alkotni körülöttünk; hiányzik bennök a szerelem költői képessége. A kit ilyenkor magába szállva, meglephet még az ihlet mindenhatósága, ki még költőiséggel tud szeretni, annál a mézes-hetek bűvös erővé válnak, mely eltiprott világot elevenít s már elveszettnek tartott paradicsom kapuit tárja fel.

*

Ha tollam elég ügyes volt arra, hogy tisztelt olvasóim a közelebbi fejezetben mondottak után, bizonyos kimért, tiszta fogalmat szerezzenek magoknak a gerőfalvi várlak belsejéről s annak környékéről, ha továbbá a mondottak nyomán Ágnest és Gyulát azon lényeknek képzelhetik, kik valódi életet öntnek mind e mesterség s természet-alkotta szépbe; akkor már némi fogalmuk lehet e pár mézesheteiről – mondanám, hónapjairól.

Mindent, mit a szerelem teljhatalma elő bir idézni, mindent, mit az ész, művészet s természet nyujt, hogy szebbé, fényesebbé alkossa életünk pályáját, mindazt egyesítve találjuk Gerőfalván.

E két lény, feledve mit átélt, feledve azt, mi nem egyszer visszaemlékezteté őket arra, hogy nem mindig simák s rózsákkal behintvék életünk kalandos utai, a jelen édesteljes perczeinek élt. Az egész nagy világ reájok nézve nem létezett; de annál szebb s mindenhatóbb volt az ő egyéni mindenségök: a szerelem-teremtette boldogság, megelégedés.

Kik az előtt ismerték Gyulát, alig hitték, hogy ő ugyanazon ember; a szerelem hatalma varázserővel birt reá. Víg kedélyű, nyilt keblű volt mindig, Ágnes közelében földöntúli kifejezés bélyegzé arczvonásait, tetteit, szavait.

Fiatal neje mindig szép és szeretetreméltó volt ugyan, de annyira szépnek s kedvesnek, mint most, eddigelé senki sem ismerte. Átlépve az örökös fesz- és félelmes visszavonulásnak előtte majdnem türhetlen határait, kifejlődött benne a tiszta érzelmek, a valódi meggondolatlan szerelem legfényesebb példája.

Ha az ember szeret s viszont szerettetik, minden csekélység örömet idéz elé.

Nincs gondolat, nincs érzés, mely habár magában tekintve szép és jó, százszorosan azzá ne válnék, ha közlöm vagy egyszerre érzem szerelmem tárgyával.

Gyula sokoldalú tapasztaláson szerzett ismeretei ha nem voltak is alaposak, mindenesetre oly fiatal nő irányában, milyen Ágnes, hasznosan mulattatók valának. Ágnes soha egy mestere szavait sem hallgatá oly figyelemmel, mint Gyuláéit, mikor az egy vagy más tárgyról véleményét kimondá. Soha regény nem mulattatá annyira, mint mikor férje néhány kalandját, mintegy beszélybe foglalva elmondá.

De van-e mester a világon, van-e regény, mely többet s igazabbat volna képes mondani, mint a valódi szerelem? E hatalmas érzelem nem egyszer varázsolt már együgyű embert érett eszűvé, indulatosat szelíddé, rosszat jóvá az életben; míg más részről a csalódott szerelem sokszor rövid perczek alatt az ellenkezőt idézé elő.

S viszont Ágnes öröme vagy figyelme, helybenhagyása vagy ellenkezése, mily rendkívül örömet okoztak Gyulának! Őt már sok ember hallgatta, de azok bármit gondoltak volna is arról, mit mondott, az közönyös volt reá nézve; Ágnest mulattatni, neki tetszeni, vele vitatkozni, volt most egyedüli öröme, élvezete.

A nap első felét mindenki külön szobáiban tölté. Gyula részint gazdasági, részint e tárgyat érdeklő más ügyekkel foglalkozott; neje olvasással, zenével mulata, a háztartás kisebb gondjai épen nem tartozának kedvencz foglalkozásai közé. Lelke mostani állapota annyira ellenkezék e kellemetlen s mégsem valódi gondokkal, hogy azt épen nem lehete csodálni.

A délután vagy gyalog sétának, vagy lovaglásnak, vagy kocsizásnak volt szánva, a mint épen vagy a kies természet egyik szebb pontja, vagy egy közel fekvő major, vagy nem távol eső szomszédság fölkeresése lőn kitűzve czélul.

Ez utóbbi ritkán történt, részint, mert Gerőfalva kevés érdekes szomszédsággal dicsekedheték, leginkább pedig, mert nem vala a boldog párnak sem szüksége sem kedve mások társaságát óhajtani, nem is képzelheték, hogy szűk körükön túl hasonló boldogság létezhessék.

E kirándulások képezék a mézeshetek egyik fénypontját; mert bármit élvezzünk is fényes, kényelmes, mindennel ellátott termek közepett, a legszebb lakás, érzelmeink, gondolataink, szóval létünk legszebb foglalványa maga a szabad természet. A szerelmes párt kétszeresen az, ha kies völgyek, friss erdők s virányos rétek szőnyegén halad végig; mert a mi lelköket vidítja, mi érzelmeiket emeli, az a legtermészetesebb, mert fő jellemvonása az embernek. Ha mindezeket a nagy és szép mindenséggel is közölhetjük, kétszeresen kellemessé s kedélyessé válik lelkünk állapota.

Az órák perczekként, a napok órákként folytak le. A szép várkastély lakói alig juthattak az élet öntudatához, oly sebesen haladt az élv ideje; röpülni látszott az, mikor meg kellett volna állapodnia.

S mégis hamar, mindent elnyelő sebességgel múltak napok, hónapok a boldog pár életében: mily sokat éltek s élveztek e rövid idő alatt!

Az ő boldogságuk hasonló vala a naphoz. Nem két lény, de Isten tudja hány szegény, szerelmet nélkülöző lény sütkérezhetett volna keblök benső melegének sugárzatán!

IV. (Folytatás.)

Ágnes fiatalkori barátnői közül G… grófnét kedvelé legjobban, vele társalga legtöbbet, vele közlötte szívének eddigelé csekély bajait, szerinte szerencsétlenségeit.

A két nő jellemére nézve nagyon egyezett. Mindkettőnél a költőiség, a hevesebb érzelmek voltak inkább kifejtve. G… grófné ezelőtt három évvel ment férjhez s most Magyarországban lakott Pest közelében. Mikor Ágnes Gyulát szeretni kezdé, barátnője épen Kolozsvárt tartózkodék szülői látogatása végett; látta tehát mint fogamzott s fejlődött végre szerelme boldogsággá.

G… grófné néhány hónappal Ágnes összekelése után érkezett Gerőfalvára, hogy mint asszonyt lássa azt, kitől mint mátka bucsúzott.

Nagy volt a két fiatal nő öröme; hiszen zsenge koruk álmait valósultaknak látták, mert szerelem boldogítá mindkettőt.

Az első üdvözlések után Gyula magokra hagyá a nőket, mintegy érezve, mi sok mondanivalójuk leszen.

– Végre magunk vagyunk, mondá G… grófné nyugodtan – s örömmel szemlélhetlek, mióta asszony vagy, még nem is láthattalak. Mily jó színben vagy! – hogy érzed magadat?

– Hogy is kérdezhetsz ilyesmit, egész világon nincs boldogabb lény nálamnál; minden, mit valaha képzelni mertem, valósult. Ha mostani érzelmeimet egybehasonlítom azokkal, melyek mátka koromban buzdíták keblemet, csak most szeretem igazán férjemet. Úgy látszik mintha szerelmem mindennap növekednék, egész éltemet eltölti s legcsekélyebb részletig boldogít. Mennyire sajnálom azon nőket s barátnőimet, kiktől a sors megtagadá mind ennek élvezhetését. Igaz, hogy nekem is sok búbánatomba került, míg elértem azt, mi most boldogít.

– Kétszeresen örvendeztet, hogy így hallak szólani, mert én is érzem s érzettem mindazokat, miket te elmondál. Az én boldogságom mintha nem volna képes megállapodni, mindig derűltebbé válik férjem szeretetreméltó viselete által.

– Hidd el, csak ezt szeretném elérni. De én, mintha félteném azt, mit most birok, mintha bensőm azt sugallaná, hogy nem lesz tartós.

– Hogy a szerelem-alkotta boldogság tartós legyen, csak egy fő sajátságot igényel, t. i. hogy valódi szeretet legyen. Ezen esetben nem mulandó, sőt tartós és örökös is lesz; Gyula és te pedig valóban, s így tehát alkalmasint tartósan is szeretitek egymást.

Kis mélázás után Ágnes így szóla:

– Az lehetetlen, hogy a mit most érzek, elenyésszen. Mi volna a szerelem, ha még örökké tartó sem volna; mi az élet, ha e fénypontja délibáb gyanánt mulékony és csalfa volna?

Míg a két nő beszélgetve mulatott, addig Gyula a kertben sétála, vizsgálá az egyes facsoportozatokat, melyeket nem rég ültetének. Az angolkertbe érve, kocsi robogott be ennek kapuján s egyenesen a kastélynak tartva. Fiatal ember űlt a nyitott kis hintó bakján s hajtotta a virgoncz székely négyes fogatot. Megpillantván a háziurat, megáll s leugorván ülőhelyéről, feléje tarta.

– Isten hozott, Béla, mily rég nem láttalak; ritka madár vagy nálunk, – mondá Gyula, jobbját nyujtva az érkezőnek.

– Köszönöm pajtás, csak megvagyok még, bár igen rossz kedvem van, ez oknál fogva kerülöm az emberek társaságát. De hát te hogy érzed magad, mióta Hymen hatalma uralkodik fölötted zsarnokilag.

– Boldog vagyok; hidd el barátom, ki nem házas, azt valódi szerencse még nem környezte. Mit ér az a legényélet, az ember mindent megún, de azt, leghamarébb.

– Kevés idővel ezelőtt pedig egészen más elvek apostola valál; megvallom, nagy változáson mentél keresztül e rövid idő alatt.

– Igazad van, de akkor még nem voltam szerelmes, sem házas; és hidd el, az egyetlen módja annak, hogy eltompult fogalmainkat fölelevenítsük, s még egyszer még pedig valóban fiatalokká váljunk.

– Teljes szívemből fogok örvendeni, ha később, bizonyos idő mulva is ily lelkesedéssel hallak szólani e tárgyról.

– Barátom, tudod, hogy nem vagyok már gyermek, eléggé tapasztaltam már az életben, hogy semmi sem tart örökké. Az első mámor után képesek vagyunk oly módon rendezni életmódunkat, hogy az örökös elégedettség forrásává váljék.

– Szívemből óhajtom mindezt – csakhogy –

– Kérlek, ne okoskodjál tovább e kényes állításokról. Jer velem, hadd mutassalak be nőmnek, azon varázshatalomnak, mely e változást előidézé rajtam.

A nőkkel alig találkozhattak; mert miután egy ideig még beszélgettek volna, Ágnes megmutatá barátnőjének a fényes várlak minden egyes szobáját, termeit s több kényelmesen s ízlésteljesen rendezett helyiségeit. Büszkeséggel s örömtől sugárzó arczczal mutatott és magyarázott mindent s hallgatta G… grófné tetszésteljes felkiáltásait s megjegyzéseit.

A férfiak a tágas folyosók egyikén pillantván az asszonyokat, feléjök tartottak. Gyula bemutatá báró Örkényi Bélát.

– Rég tartózkodik már vidékünkön báró Örkényi? – kérdé Ágnes az érkezőt.

– Úgyszólván, folyvást itt lakom, közelfekvő kis jószágomon.

– Elég nem szép, hogy csak most keres föl bennünket.

– Nem akartam háborgatni látogatásaimmal kegyetek boldogságát, melyről annyi sok szépet hallok a vidék miden lakójától.

– Szokásuk az embereknek, hogy inkább mások mint saját ügyeikkel foglalkoznak mindig – szóla közbe Ágnes.

– Mind a mellett reménylem, ez egyszer csak igazat mond a vidék hirnöke.

– Mindenesetre igazat és sokkal alaposabbat, mint hogy azt ön szives látogatásai megháborítni képesek volnának.

Kis idő mulva a férfiak eltávozván, Ágnes barátnője felé fordult:

– Hogy tetszik neked Örkényi?

– Még nem itélhetek – hisz alig hogy láttam.

– Igazad van; mind a mellett reám visszás s kellemetlen benyomást tett, van arczkifejezésében valami, mi rossz embert sejdíttet velem; vonásain az irígység látszik székelni.

– Ne ítéld el szegényt; te mindig szigorú valál. Ki tudja, talán a legjobb ember, s csak rosszúl alkalmazott elménczsége miatt kellemetlen neked az ő megjelenése.

– Szörnyű hiuságot is árult el megjegyzése, mintha ő mások boldogságát meg tudná zavarni.

– Nekem legalább úgy látszott, mintha azt akarta volna mondani.

Vannak emberek, kik – maguk sem tudjuk megfejteni miért – visszás, kellemetlen benyomást idéznek elő első látásra. Néha rögtönzött ugyan az itélet, de sokszor nagyon is alapos. A nőknek e tekintetben sokkal finomabb tapintatuk van, mint a férfiaknak, ők pillanat alatt többet vesznek észre, mint mi órák közben. Ágnesnek aligha igaza nem volt, midőn Béla irányában ellenszenvét nyilvánítá.

Béla fiatal ember volt még ugyan, de szellemileg nagyon is túlérett. Alig ismerte őt valaki, annyira visszavonultan s magának élt. Mindenki azt tartotta róla, hogy – mint mondani szokás – hamis ember, éles nyelvű; míg maga mindent kerül, mi életmódját zavarhatná, vagy kellemetlen viszonyokba ejthetné.

Most is, alig kereste fel szomszédjait. – Marosi csodálkozott, midőn érkezni látta azt, kiről tudta, hogy kerüli a társas köröket, különösen a nőket.

Külsejére nézve alacsony szikár alak, keleti görög arczulattal és színezettel. Mozdulataiban s kifejezésében bizonyos hidegség volt észrevehető, mely részint elfogultsággal részint alattomossággal látszott határos lenni.

Ilyen volt azon egyén, ki először talán, mióta Ágnes férjnél volt, néhány pillanatnyi rossz kedvet okozott a kedves háziasszonynak. Nem is tanácsos fiatal házasok irányában kétértelmű elménczkedések által akarni fényleni. Azok annyira féltik s őrzik boldogságukat, hogy gyűlölik mindazokat, kik bár gondolattal is meg merészlik támadni kincsöket.

V. (Egy év.)

G… grófné és báró Örkényi látogatásai, miután mindketten huzamosb ideig tartózkodtak volna a gerőfalvi várkastélyban, megzavarák a fiatal házaspár kellemetes egyforma életmódját.

Ágnes részint örült, hogy barátnőjének elmondhatja sokszorosan mindazokat, mik mostani életviszonyait szépíték, részint örömmel hallgatta, midőn G… grófné keble boldogságát s örömét kitárá előtte.

A női jellem egyik fényoldala azon odaadás, melynél fogva ha boldogok, egészen azok tudnak s akarnak maradni. Az önmegelégedés e páratlan érzelme nálok mindent elnémít, szivesen feledik mindazon eseményeket, melyek talán pillanatra, megzavarhatják örömtől sugárzó létöket; kétszeresen érzik és becsülik a sors azon kedvezményeit, melyek boldogságukat fényesebbé varázsolhatják.

E két nő most azon kellemes szakában vala éltének, midőn minden virulni látszott körültök, midőn a lanyha szellő is alig zavará boldogságuk fényét, sima víztükrét. Alig hiheték, hogy vannak – pedig mily számosan, a nagy világon, – kik boldogtalanok, szerencsétlenek.

Egészen más viszony volt Marosi és Örkényi között. Mig amaz mindig csak a jelen gyönyöreiről regélt barátjának, ez által a házasélet dicséretét zengedezve s mintegy felelve azon vádakra, melyek ellene felhozattak: hogy ő mint koros férfi oly fiatal lányt vett nőül, mint Ágnes; addig Örkényi, Tamásként nem szólt ugyan ellene, de mintegy lehetetlenségeket s túlzottakat hallgatta végig mindazokat, melyek előtte elmondattak.

Ágnes, ha nem állíthatjuk is, hogy Örkényit megkedvelte, de legalább megbarátkozott vele annyira, miszerint nem volt kellemetlen hatással kedélyére látása, kivált miután látta, hogy férje szívesen mulat vele.

Távozván a vendégek, ismét a régi kedves egyformaság állott be Ágnes nagy örömére, mert már szinte félteni kezdé Gyulát, hogy másokkal is épen oly kedvesen tudna mulatni, mint vele.

Midőn Béla távozott, Gyula felkéré, hogy látogatását minél többször ismételné; mert – úgymond, – jól esik néha szólani a multakról, megemlékezve mindazokról, mik most már nem léteznek.

Ágnes ezeket hallva, s férje karján haladva fel a lépcsőzeten, kis szünet után, szórakozott arczkifejezéssel e szavakat intézé Gyula felé:

– Miért akarod, hogy Örkényi sokszor eljárjon hozzánk, – azért leginkább, hogy a multakról beszélhess vele? – mostani boldogságod nem elégít ki, már is kedves emlékezetekre van szükséged?

– Ne magyarázd így szavaimat. Nemde, te is szivesen mulattál G… grófnéval, aligha másról volt szó köztetek, mint arról, mit átéltetek.

– De mind az csak mint mostani boldogságom alapja kedves előttem, – csak azért szerettem emlegetni a történteket, mert veled hozának érintkezésbe.

– S ki mondja, hogy én nem ugyanazokat tárgyalám Bélával s neki nem ugyanazokat beszéltem el?

– Örkényit nem tartom oly embernek, ki szivesen hallgatná, midőn mások saját boldogságukat regélik. Ezt kisebbíteni s elménczségei által nevetségessé tenni, hiszem, hogy hajlandóbb.

Béla nem felelvén, nejét termeibe vezeté s fontos dolgok végzését adván okúl – elbúcsuzék.

A meleg forró nyári hónapokat aranyos színezetű őszi napok követék, s ezeket ismét hó-fehérítette csillogó téli tájkép váltotta fel.

A természet egymást felváltó jelenetei nem idéztek elő semmi lényeges változást Gyula és Ágnes életfolyamában. Csergedező patakhoz hasonlíta ez, melynek tükre annyira sima, vize annyira tiszta, hogy fenekén látszik a fehérre mosott fövény, míg csendes s minden vadság nélküli folyása nem képes megtörni, magával sodorni a partjait diszítő nefelejts-szálakat.

S mégis voltak pillanatok, melyek vihart jelentő felhőcsoportként tanyáztak a szerelem tiszta láthatárán. Ágnes annyira boldog volt, hogy sokszor akaratlanul is, keblét félelmes érzés fogta el, mintha lehetetlennek hinné, hogy ez örökké tartson, mintha rémkép környezné belvilágát, mely megsemmisítni s megzavarni készül mostani lelki nyugalmát s boldogságát.

De nincs is a világon érző kebel, mely bármi csordultig legyen is az örömérzet legbensőbb öntudatával telve, egyszersmind aggasztó érzelmek is ne támadnának benne, midőn a mindenhatóság jótéteményei előtt leborulva, mintegy magába kénytelen szállani.

Ágnesnél e búskomor érzelmek a tiszta, valódi boldogságban gyökereztek-e vagy előérzelmek alkonyaként vetettek néha kétes világot sugárzó arczára s keble legbensőbb titkos életére? ezt a következmény mutatja meg.

VI. (S még néhány hónap.)

Mintha virányos rétről kopár tarlóra lépnék, oly lehangolt keblem, midőn elmondani készülök mindazt, mi annyira megváltoztathatá a gerőfalvi várlak belsejét, nehány hónap lefolyta alatt. Mintegy kényteleníttetünk elhinni, hogy az emberek nem érdemesek a boldogságra, ha sokszor taglalgatva egyesek elégületlenségét, visszagondolunk s átvizsgáljuk ennek kútforrásait s első indokait.

Azt tartják közönségesen, hogy az emberi természet minden hét évben változik.

Mennyi szerencsétlenség, bú-bánat szűnnék meg, ha ez valóban úgy volna.

Hány nő nem zengene hálát az égnek, ha csak hét év mulva változott volna is férje természete?

S viszont hány férj volna elégedett, ha nejeik – mert nincs tökéletesség e világon – hét év hosszú sora alatt ugyanazok, azaz épen oly kedvesek és szerelmesek maradtak volna!

Hogy Marosi jellemében s viseletében változás történjék, nem volt szükség évek hosszú sorára. Alig másfél éve, hogy boldogságát egész kiterjedésében élvezte, s már is nem épen kellemes reményekkel kecsegtető átmenet volt észrevehető lényében.

Magába vonulttá s nem ritkán rossz kedvűvé lett; szokottnál és szükségesnél többet foglalkodott jószágai igazgatásával, tisztei korholásával; ezen ürügy alatt nem ritkán hosszabb időre távozott hazulról, ez által elmulasztván a szerető férj – magában tekintve ugyan csekély s mégis oly sokat jelentő – házias kötelességeit.

Marosi viselete s kedélye, ez által egész jelleme nem változott ugyan rögtön, de mégis nagyon észrevehetőleg az idegen szemlélő előtt.

Mintha egy év elég volt volna arra, hogy kimerítse mind azon szíves hódolatot, melyet tanusítanunk kell örökké, ha örökké akarunk szerettetni.

Nem annyira feledni látszott Ágnest, mint irányában bizonyos kimért, hideg modort adni magaviseletének.

A szerelmes emberből szerető lesz, a szeretőből nem ritkán férj. Ha szerető- és férjnek megmarad, akkor megfelel hivatásának; ha csak férj marad s nem szerető többé, akkor vége az élet költőiségének. – Ez utolsó kedélyállapotban volt Gyula; szerető férjből csakhamar – mert mi egy év a szerelmek történetében? – okoskodóvá, s ezt alig elérve, unatkozottá, türelmetlenné lőn.

E változás oka egyrészről Marosi jellemében kereshető. Nem lévén már fiatal ember, örömmel karolta föl azon érzelmeket, melyeket Ágnes ébresztett keblében. Ujjászülöttnek érezte létét, fiatalnak lelkét, érzelmeit; de mind e szépet megőrizni, megtartani s mennyire lehet, szebbé, virulóbbá alkotni – arra az élet által kissé elfásult lelke s fogalmai nem voltak többé képesek. Csakhamar áldozatnak tartotta azt, mi tulajdonképen nem más, mint szives kötelesség; terhesnek azt, mit szerető szív örömmel teljesít, nevetségesnek s túlzottnak mindazon költőiségből eredő kaczérkodásokat, melyekben a szerelem legbecsesebb füszere rejlik.

Más részről pedig úgy látszott, mintha láthatatlan hatalom őrködött volna fölötte, mely a rossznak szerepét vállalván fel, mintegy erővel sodorja az elégedetlenség örvényébe.

A nők általán véve több ítélőtehetséggel birnak szív dolgában mint a férfiak; férjük és szeretőjük irányában pedig alig van gondolat, mely kikerülhetné figyelmöket.

Ágnes első pillanattól fogva érezte Gyula hidegülését, s ennek következtében változó viseletét mindenre nézve; de ő annyira szerette férjét, hogy nem volt képes valósággá átvarázsolni mindazt, mit talán csak félelmes rémképként látott álmaiban lebegni, képzelőtehetsége folytán.

Ha oly hibát követett volna el Gyula, mely méltán neheztelést vonhatott maga után s melyet csekély kifakadás után annál gyengédebb engesztelés követhet vala: Ágnes bizonyosan nem szenvedne annyit, mint jelen helyzetében. – Férje hanyaglásai sokkal csekélyebbek voltak, hogysem azokért neheztelni kellett volna s mégis annyira alaposak s gyakoriak, hogy azokat feledni vagy elnézni, a lehetetlenségek közé tartozott.

Ágnes érezte, hogy férje vétkezik, s mégsem volt elég erős azt megnevezni.

Ezen örökös izgatottság s azon vágy, hogy mennyire csak lehetséges igéző viselete által visszafoglalhassa s ujra birtokába keríthesse azon kincset, melyet fogyni érzett, igen veszedelmes hatást gyakoroltak jellemére.

Sokszor búskomor s elégedetlen volt a még nem rég oly víg Ágnes; kedélye víg perczeiben is heves, nyughatatlan volt némileg, mintha kénytelen volt volna elhitetni magával, hogy nincs panasza, hogy keble érzeményei derűltek.

Mind a mellett, hogy Ágnes jelleme egyik fővonását hevesség képezte, mégis jósága zsarnokilag uralkodott minden többi érzelmén. Nemcsak hogy szavakban is alig éreztette férjével viseletének fokozatos, reá nézve szomorú változását, de még gondolatban s keble magányos tünődései közepett is alig merte vádolni azt, kit szeretett s azt hitte, hogy ő vétkezik talán ellene s idézi elé e változást.

*

Hónapokig tartott már e lassankénti bomlása a szép viszonynak. Marosi kimért viselete mindinkább ridegebb lőn, szives, kedélyes pillanatai mind ritkábbak. Külsejére nézve is – a szokott csinosságot nem annyira egyszerű, mint rendetlen viselet váltá föl.

Midőn ezt mondom, talán sokat vádolhatnának mintha a külsőségek embere volnék. Korántsem, de tapasztalás nyomán meg vagyok győződve, hogy sok tekintetben, bizonyosan az embereknek külsőségekben, tisztaság vagy fesztelen odaadás, csinosság vagy ízléstelen tulterheltségben tükrödzik belviláguk.

Gerőfalván minden megtartotta a régi fényt s rend képét; csak maga Marosi látszott lelkileg s némileg testileg is rommá válni mindezek közepett.