Part 3

És hálásan nézett reám.

Én tovább vallattam:

– De az édesatyja mégis csak foglalkozik a természettudományokkal?

– Nem. Ahhoz ért legkevesebbet. Ő csak a régi könyveket olvassa. Én is szeretem a régi könyveket, különösen a szentek legendáit. Este vacsora után mindig olvasunk a szentek életéből. Mindig azt a szentet, akinek a napja van. Én olvasok hangosan. A férfiszenteket néha gyorsan olvasom, de a nő-szenteket mindig lassan. Mert lássa azokat jobban _érzem_. Micsoda más gondolkodásu nők voltak azok! _Fehér lelkek_…

– Ezt nem is tudtam, hogy a mi vallásunkon kívül más vallásbeliek is tisztelik a szenteket. A tiszteletes úr bizonyára csak különösségképpen olvassa.

Erre mind a két leány nevető arccal fordult felém. Aztán Adria arca piros lángba borult, elkomolyodott, szinte szenvedővé vált. De elpirosodott még a füle is.

A szeme egy pillanatra rám szegeződött, mintha valamit akarna mondani, majd Lórira pillantott:

– Megyek már, – rebegte zavarodottan, – sietnem kell!

Gyorsan kezet szoritott Lórival; nekem csak könnyedén bólintott, azzal átlebegett a gyepen s eltünt a fenyőfák között.

Lóri bámulva nézett utána:

– Mi lelte ezt?

Én is csodálkoztam:

– Mit nevettek az imént?

– Hogy maga azt mondta: „_más vallásbeliek_“, „_nagytiszteletü úr_.“ Merthiszen ők is római katolikusok. De mért hogy így elszaladt?

Én már értettem.

És sajnálattól elnehezült szívvel néztem utána.

A kert hátulján néhányszor megvillant a fehér ruha. A leány futva haladt kifelé. A futása könnyü volt, mint az őzé. Aztán eltünt. Csak a hosszu fenyőfagalyak inogtak, ahol közöttük elhaladt.

Mily könnyen kártyázik a sorssal némely ember! – gondoltam. – Ő csak játszik, játszik, tüzes butasággal, s a gyermek sohajtja meg a kárát.

A házasság kérdését nem fontam tovább. Gondoltam elteszem ezt az ügyet abba a fiókomba, amelyikre ez a mesebeli szó van írva: _Holnap_.

Uzsonnára marasztottak volna, de nem maradtam. Mikor a kocsim előgördült, akkor láttam, hogy a csokor ott maradt az ülésben. Vesszőkosárba tette az anyám, s vizes palackba, hogy el ne hervadjon. Azért felejtettem a kocsin, mert én hajtottam a lovakat.

Már késő volt átadnom. Megint csak a bakra ültem és a kezembe vettem a gyeplőt:

– Gyi!

Ahogy a falu utolsó házát elhagytam, arra a szegény leányra gondoltam: az elpirosodására, szégyenkező rám-tekintésére.

Hátha neki adnám ezt az ülésen feledt csokrot?

Megállitottam a lovakat, s névjegyet vettem elő. Ceruzával ráírtam:

_Adria kisasszonynak. Nagyon örülnék ha elfogadná tőlem ezt a csokrot. Nem kötelezi semmire, csupán tiszteletemnek a jele._

– Károly, – szólottam hátra a kocsisnak. Bontsd ki azt a kosarat! Egy ház előtt majd megállok. Ott kiveszed a virágot belőle és ezzel a cédulával együtt beviszed. Az itatós papirosba, ami mellette van, töröld meg a bokréta szárát, hogy vizes ne legyen!

Azzal megforditottam a lovakat és visszatértünk a faluba.

A parokiát könnyü volt megismernem. A legúribb ház a templom közelében. Öreg akácfák sátoroznak előtte, és a kapun belől is falombok tekintenek ki az utcára.

A kocsis bevitte a csokrot. Csupa fehér zsándárkrózsa. Néhány perc mulva visszatért eggy névjegygyel. A névjegyen csupán ez az egy név: _Adria_, és csupán ez az egy ceruzával irott szó: _Köszönöm_.

Pillantást vetettem az ablak csipke kárpitjára, de nem láttam, hogy ott állna, hát csak csettentettem a lovaknak, s röpültünk a falusi porfellegben haza.

Csak a mi határunk útján kezdtem arra gondolni, hogy mit mondjak az anyámnak?

Hazudjak, hogy nem voltak otthon?

Ej, a hazugságot nem szeretem! Gyáváknak és rókáknak való! Megmondom inkább, hogy kivánat nélkül nem eszek almát se.

– A leányt nem kértem meg, – mondottam az anyámnak. Alig félórát időztem vele, és máris ellenkezés támadt köztünk. Mi lesz, ha elveszem? És azt mondják, hogy ezt a leányt apácák nevelték? Hamarabb hiszem, hogy katona-iskolába járt.

– Dehiszen csekélység volt! – szólt kedvetlenül az anyám.

– Egy kanál viz a tengerből, szintén csekélység, – feleltem, – de az az egy kanál viz elárulja, hogy az egész tenger keserü. Jobb ha ma válok el tőle, mintsemhogy akkor, mikor már a házassági szentség sziámi ikreket csinált belőlünk.

Az anyám sóhajtott:

– Nem fogsz megházasodni soha!

– Igérem, hogy egy éven belől asszony lesz a háznál! Mától kezdve magam járok-kelek a környéken, és ha itt nem találok alkalmas feleséget, elnézek a fürdőkre is, sőt még a bálokba is elmegyek.

Az anyám ebben megnyugodott. Én meg arra gondoltam, bárcsak országos leánykiállitást is csinálnának egyszer, hogy ne kellene annyit bajlódnom az asszonykereséssel.

Az első napokban persze csak otthon ültem. Egy vaskos amerikai pszihologia érkezett. Azzal töltöttem éjet és napot. Minek siessek, – gondoltam, – egy év alatt sok lánynyal fogok találkozni, s választok közülök. Olyat választok, akinek a nyelve sohase mondja: _Nem akarom!_

De különös volt nekem, hogy minduntalan eszembe ötlött az a fehérruhás, kékszemü lány, és a fülembe csendült a hangja: „Végre egy _ember!_“ Még álmomban is!

Milyen kár, hogy az a lány kivül született a társadalmi keritésen!

Dehát mért gondolok reá? Hogy annyira foglalkozik az állatokkal? Bizonyára azért. Más nők értetlenül járnak a természet világában. Csak a szinek hatnak rájok: a virág, a tájszinek, a fák formái, vizek csillogása, – szóval ami a szem-idegeket izgatja. De az értelmüket nem érintik meg a természet jelenségei.

Hogy az a leány érdeklődéssel tudja nézni a hernyót, hogy nem tapossa el a lába elé kerülő férget, – ez tetszett nekem. Láttam, hogy fogalma van arról, mi az életnek az értéke. Az a kis bogár épp oly joggal szívja a levegőt, mint mink; bennünket nem támad meg gyilkos szándékkal; éli a maga életét csendesen, békén.

Hogy az a leány ezt meg tudja érteni!

Szerettem volna közelebbről látni a lelkét. Dehiszen megtehetem én azt úgy is, hogy a házasság kérdését kívül hagyom az ajtón! Mért ne próbáljam meg, hogy egy-két kedves órát töltsek vele?

Az öreg pap a régi könyvek iránt érdeklődik. Van az én padlásomon halommal. Küldeni fogok neki. Aztán vagy meglátogat, vagy nekem lehet meglátogatnom. És akkor megnézem, hogyan foltozgatja a csigák házát az a kedves leány?

Kiválasztottam öt különféle ócska könyvet és melléje irtam néhány sort, hogy magam is foglalkozom a régiek lelkével és örömmel hallom, hogy más is. Itt küldöm stb. A nevét nem tudtam, dehát minek is? _Főtisztelendő Plébánia-hivatal_, – megtalálják.

Meg is találták. Öreges vastag betükben köszönte meg a pap a könyveket. Őt csak a Pázmán-korabeli tollharcok érdeklik. Ha van olyan a gyüjteményben, szívesen ád cserébe olyat, ami engem érdekel. A levél alatt ott volt a neve: _Bentzefalvy János_.

A padláson még aznap felforgattam a könyveket, s találtam is egynéhány olyat, amelyben a szeretet vallásának pásztorai egymásnak a fejéhez vagdalják a bibliát.

Ezzel már mehetek Bentzefalvy János uramhoz magam!

Nem vittem el mind, csak két testes pergamenkötésüt. Délután öt órakor beléptem a parókia ajtaján.

Zöldbokros kis udvar. Csupa olasz-jázmin. Széles téglafolyosó. A folyosón egy öreg púpos pap sétál. A reverendája fakó. A kezében csaknem földig érő tajtékcsibuk. A szemén nagy kerek ókula.

Tehát ez az éltes pap, ez a felnéző szemü agg bagoly…

Dehiszen ez ezelőtt tizennyolc évvel is ilyen lehetett!

Tekintete az arcomról a könyvekre fordult. Alig hallgatja a nevemet, elveszi a könyvet, és gyors ujjakkal lapoz belé:

– Ezt ismerem, – mondja mély mellhangon, mintha pincéből jönne a hangja. – _Az igazság győzedelme_ és egyéb apró Pázmán-korabeli tiszavirág.

Hóna alá csapja a könyvet és a másikba nyit:

– _Bornemissza Péter: Fejtegetés_… Tyhű! Ez már érdekesebb! De tessék beljebb…

Abban a pillanatban megnyillik a folyosó egyik üveges ajtaja, – bizonyára konyha, – s megjelenik a küszöbön kíváncsi kikukkanással egy kékruhás leány: Adria. Szinte megrettenve bámul reám. Némán köszönök neki. Elpirulva bólint.

Csak annyit láttam még, hogy fehér melles kötény volt rajta és a kezében fakanál. A következő pillanatban beléptem egy könyvekkel körülfalazott szobába.

Csak akkor gondoltam arra, hogy micsoda ügyetlenséget követtem el: hangosan kellett volna köszönnöm, és nevén szólítanom. Azt kellett volna mondanom: Jónapot, kis Adria! Mit dolgozik? – De a jó gondolatok néha elkésnek, és különösen a szíves gondolatok. A hűtő készülék…

Node, amit én elmulasztottam, azt helyre pótolta ő. Alig ültem le az ódon könyves szobában, Adria benyitott, és örömtől pirosló arccal nyujtotta a kezét:

– Isten hozta!

És a paphoz fordult:

– Atyám, ő az a doktor úr… tudja, akivel Lóriéknál találkoztam.

A pap arcán a ráncok vonaglottak, ami nála mosolygást jelentett. A fél szemöldökét fölemelte a homloka közepéig s rám nézett:

– Aha! Aki nem tapossa el a hernyót! A lányom nagyon örült, hogy találkozott egy magához hasonló hernyótenyésztővel. És gazda ön?

– Gazda vagyok, – feleltem, – és nálam a hernyók nem pusztítanak.

Az öreg pap hümmögött. Szivart kapart elő egy fiókból, és maga is megtömte vékony görcsös ujjaival a pipáját.

Adria széket igazitott az asztalhoz, és félretette a ráhalmozódott könyveket. Eközben rámpillantott kétszer is, és mosolygó májusi kék ég sugárzott a szeméből. Mintha egy megérkezett testvér volnék!

Következett egy unalmas negyedóra. Bentzefalvy uram, hogy magunkra maradtunk, elmagyarázta, hogy micsoda érdekes kor volt az a Pázmán kora, és hogy azóta hova sülyedtünk.

– Hova _süjjjettünkk!_ – szólt tüzesen az öreg a csibukot kiáltó jel gyanánt rázogatva a levegőben.

– Bátorkodom ellenkezőleg vélekedni, – feleltem nyugodtan, – én bizony szívesebben élek a mai korban, amikor nem szamarazzák az embert azért, amit hisz. A hit épp olyan belső ügy, mint az emésztés.

Mingyárt meg is bántam, amit mondtam, mert az öregúr szeme úgy kikerekedett, mint a cintányér. Bizonyára mázsás gorombaságot vágott volna a fejemhez, de szerencsémre ismét megjelent a leány. Ezúttal a szomszéd szobában jelent meg, amelynek az ajtaja tárva volt. Fehér asztalkendőt vetett az asztalra:

– Velünk fog uzsonnázni, doktor! – mondotta felénk hajolva, terítés közben, kedvesen. Atyámnak oly nagy örömet szerzett a könyvekkel, hogy elfogadhatja!

No lám, a kis ravasz!

Bentzefalvy uram keblében ezalatt elhiggadt a boszúság. Csupán annyit mondott rosszaló arccal, hogy fiatal ember vagyok; a lelkeknek azt a küzdelmes korát nem ítélhetem meg, ha annyira bele nem hatolok, mint ő.

– Egyébiránt mit szokott olvasni öcsém uram?

– Mindenfélét, – feleltem kitérően.

– De hiszen azt írta nekem, hogy a régi időket búvárolja maga is.

– A régi időket.

– Dehát milyen irányban?

– Hogy milyen irányban? Hát… én főleg a régi költészet iránt érdeklődöm.

– Hm… Az is valami. A költészet testvére a vallásnak, persze a nemes költészet. No majd keresek valamit viszonzásul.

Azzal a könyves polcnak fordult.

– Nem sürgős, – feleltem. – Ne tessék most vesződni vele.

De az öreg tovább kaparászott a könyvei között.

A leány megszólalt:

– Mennyire meglepett… De most velünk fog uzsonnázni. Az uzsonnát mindig magam készítem. Atyám kedvére nem tudja a kávét elkészíteni más.

És susogva esdeklő nézéssel folytatta:

– Nem fog elsietni, ugye?

– Nem addig, – feleltem, – míg a kertjét meg nem nézem.

– Óh, az én kertem csak olyan hitványka…

– És hát uzsonnát nekem ne terítsen, kedves Adria. Én nem szoktam. Azért maguk csak költsék el, mintha itt se volnék. Ha azt látom, hogy miattam rendbontás történik, akkor azonnal elbúcsúzok.

A leány azonban nem hallgatott reám. Egy terebélyes fatálcán beszállított egy lábos tejet, meg egy ibrik kávét.

– Azért hoztam be így, – mondotta, – hogy lássa, mennyi tej van itt. Ebből akár még két vendég is meguzsonnázhatik.

Valóban csodálatos jó kávét adott, aminőt soha életemben nem ettem. Pedig mink is tartunk egy-két bivalyt csupán a kávé kedvéért, és én a kávét Budapestről a legjobb kereskedőtől hozatom.

Nem is álltam meg szó nélkül:

– Valami különös jó az íze ennek a kávénak. Mondja meg kis Adria, hogyan keveri?

Adria mosolygott:

– Maga azt véli, hogy ez valami különös kávé? hogy egyenesen Arábiából hozatjuk? Közönséges brassai kávé ez. De látom, nem hisz nekem, hát megmondom a titkomat: Jó sűrű tejet szerzek a kávéhoz és egy icinke-picinke vaniliamorzsát vetek belé. Attól a vaniliától van az a különös zamatja.

Az öreg nem elegyedett a beszélgetésünkbe. Elmélyedt arccal hörpölte a kávét. Aztán mikor az utolsó kortyot is benyelte, egy régi magyar Ovidiusz fordításról kezdett beszélni, hogy azt keresi a könyvei között.

– Remek magyarsággal van az megírva, – mondotta. A fordító valamikor gyalui eretnek pap volt, de úgy átfordította Ovidiuszt, hogy a könyv címe ez lehetne: _Ovidiusz sarkantyus csizmában_.

Leggyentett:

– A tanárok, tudósok semmit se tudnak erről, pedig nagyobb költő volt az a predikátor Gyöngyösinél is!

Azzal fölkelt, s a feje kopaszát vakarva nézett a könyves polcra.

– No míg megtalálja plébános uram, addig megnézem a kertjét.

– Jó, jó, – dörmögte az öreg, – hát csak mutasd meg Adria a hernyóidat meg a pókhálóidat.

Hát a kert bizony nem volt valami pompás, csak afféle egyholdas falusi kert. Fele veteményes, fele elvénült gyümölcsös. De nem is a kert érdekelt engem, hanem a leány.

Sétálva mentünk végig a széles egyenes kerti úton, amely a kertet ketté választotta. Adria boldog arccal sétált mellettem.

Dehát mért boldog? Mért örült az én látogatásomnak? Hiszen Lóri bizonyosan elmondta neki, hogy az anyám nálok járt, és hogy csak a formaságok vannak hátra. Azt is tudja, hogy én jócsaládból való vagyonos ember vagyok, aki nem a plébánosok szakácsnéinál keresek feleséget. Hát mért örült? mért tündöklött a szeme? Mért játszott az arcán a pirosság a fehérséggel?

Sétálva mentünk a kerti úton. Adria mutogatta a veteményeit, barackfáit, szilvafáit. Nem volt ott semmi különös, amit már másutt nem láttam volna, de azért mindenre ránéztem, amire mutatott.

Mindössze az lepett meg, hogy majdnem minden fán volt valami fészek. Adria mindegyikről tudta, hogy micsoda madáré, és hogy egyikben másikban mennyi a fióka?

A fészkes fák derekán valami vörhenyes színü gubancot láttam. Közelebbről nézem, hát bádognyiradék.

– Mire való az?

– Macskák ellen.

Ahogy a fészeknél megálltunk, az anyák csipogva-csettegve röpködtek körülöttünk. Csaknem a fejünket verték.

Ezen se volt csodálni való. Tapasztalásból tudom, hogy a madarak féltik a fészköket. A gáborján meg is üti az embert a szárnyával, ha a fészkéhez közeledik.

Adria azonban szüntelen csevegett velök:

– No ne félj, kis Frici! Nem bántjuk a kicsinyeidet! Jó bácsi ez, nem ellenség! Csillapodj no! Ejnye, de megijedtetek! Gyere no ide, gyere!

És hozzám fordult:

– Menjen csak odább. Huzódjon be oda a lugosba. Majd meglátja, hogyan szeretnek ezek engem!

Az út végén öreg szőlőlugas zöldült. Oda huzódtam be. Ahogy megfordulok, látom, hogy pintyek, cinkék, verebek, mindenféle madarak úgy rajzanak Adria körül, mintha királyasszonyuk volna. Kerengenek, repesnek a feje fölött. Rászállanak a vállára, kezére, és csicseregve-csevegve esznek a tenyeréből.

És ő kedveskedve beszél hozzájok:

– No, ugye, hogy nincs mit félnetek! Nesze neked is Fáni! Nesze neked is Jancsi! Ahol én vagyok, ott nem bánt titeket senki! No Sárika! Gyere no! Vedd el a számból ezt a morzsát!

És egy kis idei veréb az ajkához röppent.

Én ilyen csodát soha nem láttam!

– Mondja kis Adria, – szóltam aztán, mikor a madártársaságot szétkergette, – hogyan tudta őket ennyire megszelidíteni?

Mosolyogva vont vállat:

– Úgy, hogy mindig gondoskodtam róluk. Télen enniök adtam. Árva fiókákat megvettem a parasztgyermekektől és fölneveltem, aztán elbocsátottam. Megszoktak. Egyik madár látta a másiktól, hogy én nem vagyok ellenségök, és hozzám bátorodtak az idegen madarak is. Nincs ebben semmi különös.

Egy veréb a közelünkbe szállt egy szőlőkaróra, és ránk kandikálva csipogott:

– Nini, a Kati, – mondja nevetve Adria, – elkésett az uzsonnától és most reklamálja. Gyere no kis bohó.

Azzal belenyult a zsebébe és néhány morzsát nyujtott a madár felé.

A veréb nyugtalanul billegette a farkát. Adria egy lépést feléje közeledett. Akkor a veréb a tenyerére röppent. Felcsipegette a morzsákat.

Adria aztán a verebet gyöngéden a két kezébe fogta és megcsókolta a fejét. Aztán: huss! feldobta a levegőbe.

– Ez is az én nevelt lányom, – mondotta utána pillantva. Ezt csupaszka korától fogva neveltem föl szegényt.

Azon az éjszakán folyton Adriával álmodtam. Láttam őt kék ruhában, fehér felhők között, s madarak röpködték körül.

Azonban reggel erősen dolgozott a hütőkészülék:

– Szokatlan volt, azért izgatott!

De végképpen nem tudtam elfagyasztani a leányt. Arra gondoltam, hogy ime ő felneveli a csupasz verebeket, a társadalom pedig ellöki a csupasz emberi szülötteket is, ha az apa nincs ott a fészeknél. Mi közöm nekem valamely leány születésének az előzményeivel? Hány _vólgebórene_ leánynak pontos-rendes a születési bizonyitványa, de nem rendes az erkölcse, gondolkodása! Elvégre nem a papirost veszi az ember feleségül!

Mégis az anyámnak nem mertem szólani. Éreztem, hogy ha feltárnám a szándékomat, elfintorodna az arca, és az fájna nekem.

Ebből persze ön azt gondolja, hogy az én józanságomat mégiscsak meghódította a párkereső ösztön. Nem. Nekem nem azért fájt volna az anyám arcfintora, hanem azért, hogy a gondolkodásának alacsonyságát láttam volna benne. Mégis a gyümölcs nem vetheti meg azt az ágat, amelyiken termett…

Azt gondoltam sohse megyek többé Adriához.

De mi történt?

Egy fiatal tanitócska lakik a falumban. Én hozattam az uj népiskolába, amelyet az anyám alapitott.

A tanitócska beállitott Illés napján, a nevemnapjára, köszöntőt mondani. Kis alázatos fekete csacsi. Szalonkabátban és szalmakalapban jár. Ott talált a reggelinél a kertünkben. Aznap az anyám is velem reggelizett. Az anyám megszólitotta:

– Nem gondol-e arra, hogy megnősüljön?

– Gondolnék, – felelte vonagló nyakkal mosolyogva, mintha csiklandoznák, – de nincs ismeretségem. Két leányt is dicsérnek. Az egyik az ispán úr leánykája; a másik valami papnak a nevelt leánya, Adriának hívják. Azt mondják igen nekem való, jólelkü leány…

Énvelem megfordult az udvar, a ház, de még az ég is! Az arcomat sápadni éreztem. A tanitónk arca egyszerre oly utálatossá vált előttem, hogy szerettem volna ráköpni!

Percekig tartott, míg annyira össze birtam szedni a nyugalmamat, hogy megszólalhattam:

– Az ispánunk leánya valóban jó választás lenne. Ha azt veszi el, én is adok a házasságához egy szép svájci tehenet.

A tanitócska hálás szemmel köszönte meg. Az anyám is igért egyet-mást. Láttam rajta, hogy az ispán lányával meg fog elégedni. És az arca nem volt már annyira utálatos.

Mindazonáltal dübörgött bennem a nyugtalanság. Délután ujabb könyveket válogattam a padláson és vittem az öregnek.

Adriát a folyosón találtam. Egy odahelyezett sárga asztalkán valami nagy uj könyvbe irt és egy másik nagy ó könyv állt feltámasztva előtte. Tisztázott. Anyakönyvet.

Ahogy beléptem, oly örömmel nézett reám, oly nyilt örömmel… hogy meg is kérdeztem. Alig hogy leültem, megkérdeztem:

– Mondja meg igazán, mért örül?

Erre a nyers őszinteségre mélyen elpirult, mint _akkor_, a kertben.

– Igazán magam se tudom… De ön oly jó ember… És nekem olyan… mintha rokonok volnánk…

– Beszélt azóta Lórival?

– Hogyne, hiszen mindennap eljön misére. Nyáron én minisztrálok. Ne nevessen ki, nem öltözöm minisztráns ruhába. De minden gyerek libapásztor, hát atyámnak kell a segitségem. És mise után Lóri bejön néha hozzánk, beszélgetünk. Néha meg délután én látogatok el.

– És mondja meg őszintén, mit mondott énrólam Lóri?

A leány nyugodtan felelte:

– Azt, hogy maga el fogja venni, csak éppen a szokott formaságok vannak hátra. Maga e napokban nyilatkozni fog.

Ezt mondva szomoru pillantást vetett reám.

Bennem megrezdült valami. Tehát ez a leány tudja, hogy én már körülbelül vőlegény is vagyok. Nem remél tőlem semmit.

De leakartam rázni a varázslatot teljesen:

– Magának nincs még jelöltje? – kérdeztem tréfás hangon.

A leány nyugodtan nézett reám:

– Hogy érti ezt?

– Hogy maga is nincs-e a férjhezmenés útján?

– Nem is leszek.

– Csak nem akar tán aggleány maradni?

– De.

– Komolyan mondja?

– Nincs miért tréfálnom. Atyám is azt mondja, hogy helyesen gondolkodom.

– Talán csalódott valakiben?

– Nem.

– Hiszen akkor még eljöhet, akiről csak a sejtelmek beszélnek…

Mélázva nézett reám, és szomoruan ingatta a fejét:

– Az én sejtelmeim… Nekem nincsenek efféle sejtelmeim.

– Ne mondja azt komolyan Adria! Nincs olyan leány a világon akinek ne volnának álmai.

– Álmaim nekem is vannak.

– No és nem jelenik meg az álmaiban _valaki?_

Adria csodálkozva nézett rám, aztán az arcán pajkos hullám futott át:

– Körszakállas ifju? vagy felpödört bajuszu hadnagy? Nem. Az én álmaimban nem sétálnak hadnagyok. Ha nem csúfol ki, megmondom magának, hogy nekem különös álmaim vannak. Soha nem hallottam mástól afféléket. És én oly boldogan ébredek!…

– Hát mondja el egy álmát.

– Nem tudnám. Csak egyes képek maradnak meg az eszemben. Elfelejtem. Én többnyire bibliai álmokat álmodok. Az éjjel is Jézust láttam, amint egy fa alatt állott és prédikált. Én ott ültem előtte és bámultam. Fehér ruhás magasas szőke ember. A lába alatt tavaszi zöld pázsit. És különösen a fa volt csodálatos. Kajszi barackfa volt, de eleven levendula-szín kékvirágu. És a nap a fára sütött…

Elmondtam reggel az atyámnak. Ő is gyönyörködött benne. Biztatott, hogy irjam meg a Magyar Államnak, hátha valamelyik festő kedvet kap rá s vászonra festi? De én nem irtam meg. Bizony még kinevetnének a kékvirágu barackfámmal! Egyszer meg Szalomét láttam táncolni. Gyönyörü piros-barna leány volt, kis karcsu termetü és villogós feketeszemü. A haja olyan fekete volt, mint a fénylő szurok. A ruhája sárgás-fehér selyem és a vállán hosszu fátyol. A lábán tüzes-piros selyemcipő. És táncolt egy nagy teremben, amely tele volt római néppel. Hosszu asztalnál ültek, aranykancsók és ezüsttálak, asztali csokrok között. És Szalome táncolt. Csupa gyönyörüség volt, és csupa forgás! A fátyola körben lengedezett. Mikor elvégezte a táncot, mindenki tapsolt. Én is. A leány lihegve fordult az én karomba, és én megcsókoltam. Ezt már nem mondtam el az atyámnak.

És akkor elmosolyodott.

De hogyan beszélte el ezt a két álmot! Micsoda pompás szinek és vonalak játszottak az arcán! És a szeme! micsoda ábrándos elmerüléssel nézett a levegőbe: mintha ujra látná az álmát.

Szerettem volna azt mondani neki: Te kedves jó lélek, te énhozzám való volnál! De lehetetlen volt, lehetetlen! Az az átkozott papiros…

A lány aztán megszólalt a szokott vidám hangján:

– Atyám a cigányokhoz ment. Hallotta, hogy beteg az egyik: egy vén vályogvető. Rábeszéli, hogy esküdjön össze a feleségével. A cigányok furcsa nép: a házasság szentségét többnyire együtt veszik fel az utolsó kenettel. Szegény ördögök!

Erre hosszu szünet következett. Én a szék karjára könyökölve ültem és néztem, néztem azt a patyolat-tisztaságu üde arcot, azt a tiszta tükrü kék szemet…

A hallgatásom és nézésem bizonyára feltünt neki, mert csodálkozón pillantott reám, de meleg volt a pillantása. Aztán fölkelt:

– Szivart hozok önnek.

– Köszönöm, – feleltem fölocsudva. Köszönöm, kis Adria. Van nálam is. Később talán rágyujtok. De nem zavarom a munkájában?

– Nem. Ez nem olyan munka. Már két éve tisztázom. De csak mikor ráérek.

Rápillantottam a papirosra. Az irása csupa álló vonal volt. Hasonlitott a nyomtatáshoz.

– De különös irás. Kitől tanulta?

– Nem tetszik önnek?

– De nagyon is.

– Egyszer láttam Ediznnek a fonográf feltalálójának az irását. Azt utánzom.

Az öregúr visszatért. A bűbájos beszélgetésnek vége szakadt. Betértünk a szobába. Az öregúr azon kezdte, hogy a minap én leszóltam a Pázmán korabeli eszmeharcot. Hosszu magyarázatot kellett hallgatnom. Láttam, hogy az öreg az én egypár szavamon napokig kotlott, és most beadja nekem a gondolatait.

Az ablakra néztem. Nyári zivatarfelhők gomolyogtak az égen. Esni fog. Adria nem volt velünk a szobában. A kertbe nem mehetünk ki.

– Sok a dolgom, – mondottam az öregnek.