Part 2

– _Hagyjuk kérlek az elméleteidet fiókban. Fagyaszd velök másoknak a vérét. Én arra kérlek, hogy házasodj meg. Mert utolsó sarja vagy a családnak, és ha igy maradsz, teljesen megecetesedel. Vártam eddig, hogy valamelyik leányismerősünk iránt érdeklődni látlak, de te valahányszor leánytársaságban vagy, akkorákat ásitasz, hogy az állkapcsod hallhatóan ropog. Hát kérve kérlek, teljesitsd öreg édesanyádnak ezt az egyetlen egy kivánságát! Mert csak azért gondolok félve a halálom órájára, hogy attól tartok, nőtlenül hagylak el!_

Feleltem:

– _Parancsnak tekintem az óhajtását. Jelölje meg, hogy kit vegyek el és három nap mulva lesz menye._

Irt:

– _Köszönöm, hogy oly engedelmes jó fiam vagy. De mégis azt szeretném, ha te választanál._

Feleltem:

– _Nekem egyik liba csak olyan liba mint a másik. Merőben fölösleges tünődnöm azon, hogy melyik gágogjon az udvaromon._

Erre három napig nem kaptam cédulát.

Akkor ismét irt:

– _Hogy tetszik neked Pipi? Bájos leány és angyali a jósága. Vagyona is van. A családja csupa előkelő ember. Hogy tetszik neked?_

Feleltem:

– _Sehogyse. Már az, hogy egy Paula nevü leány csirke nevet nyomat a névjegyére, arra vall, hogy valóban csirke-agyu. A jósága… Mi a jósága? Az hogy az apja erszényéből pénzt osztogat? Osztogasson a maga erszényéből! Hogy bájos? Az a sok gyürü az ujján, az a nehéz fülbevaló, gondolatának örökös bálba és szinházba járása, nekem azt mutatja, hogy a férjét pénz-szerző házi állatnak fogja tekinteni. De ha parancsolja édes anyám, azonnal feleségül veszem._

Irt:

– _Mit gondolsz Sarolta felől? Az csak müvelt leány! Angolul is ért, olaszul is! Németül és franciául ugy beszél mint magyarul! Komolysága éppen hozzád illő. Azonnal felelj._

Mindig azonnal feleltem, depersze a női természet türelmetlen. Hát feleltem:

– _Sarolta csakugyan művelt leány. Öt nyelven beszél de két =b=-vel irja az =egyebet= és ahhelyet, hogy =nem lehet=, azt mondja =ki van zárva!= Hogy értheti a többi nyelvet? ha az anyanyelvét se beszéli tisztán. A komolysága hozzám illő volna, ha lelki tulajdonság volna mint nálam, csakhogy nála gyomorbajból származik. Ha parancsolja, feleségül veszem._

Kétnapi szünet következett. Aztán ismét irt:

– _Sáfár Piroska ellen igazán nem lehet szavad. Csupa kedvesség és csupa zene. Bétóvent úgy játsza, hogy öröm hallani. A családja előkelő családokba ágazik. Az anyja jómódu özvegy._

Feleltem:

– _Ha valaki kótából rontja a zongorát, az még nem zene-értés. És ha valaki már reggel nyolc órakor zongorázik, abból ugyan nem lesz jó háziasszony. A kedvessége? Macska kedvesség. Simul, dorombol. Bizonyára karmol is, ha kedvetlen. A családja… A családjából csupán az anyját fogja a férje házába vinni. Az pedig mikor beszél, olyan mintha kotkodácsolna, mikor pedig nevet, olyan mintha kukorikolna. Aki elveszi a leányt, elveszi az anyját is, és hallgatni kénytelen élete hosszán át azokat a hajmeresztő hangokat. De ha parancsolja, feleségül veszem._

Erre aztán hosszu szünet következett. A cédulákon más ügyek jártak. De az anyám gyakrabban látogatott el a leányos házakhoz, és nekem mindig el kellett kisérnem. A szeme mindig rajtam állott, valahányszor leánynyal beszéltem. Szivesen szereztem volna örömet neki azzal, hogy valamelyiket megkülönböztetem, de hiába, orvosra nem hatnak az emberi bőrnek szinei, sem a tagok gömbölyüsége, sem a hosszú haj, sem a rózsaszinü pántlikák. S micsoda fárasztó volt nekem azt a sok csiripelést, csácsogást, és pápogást hallgatni, amely a női társaságokat jellemzi!

Végre is az anyám belefáradt.

– Fiam, – fakadt ki, – hát nincs egy se, aki tetszene?

Vállat vontam.

– Nekem valamennyi tetszik. De nem vagyok bogár, hogy belerepüljek a lángba. A házasság holtig való szerződés. Tessék csak emlékezni arra a szomoru fővárosi úrra, akivel tavaly Osztendében ismerkedtünk meg. A feleségénél éjjeli látogatót talált. Meg akarta verni, de az erősebb volt: még őt rugdalta meg. Aztán párviadal következett. Őt vitték haza lepedőben. Tehát először is felfedezte, hogy a felesége erkölcstelen, aztán kapott egy csomó rugást a teste különböző részeire, egy golyót a mellébe, s végül egy itéletet a szentszéktől, amelyben itélik, hogy tovább éljen azzal a bestiával! Mindez miért? Azért mert elkövette azt a könyelmüséget, hogy bevezetett a templomba egy leányt, és ott elmondott néhány szót vele. Ha nem a templomba vezette volna, hanem máshova, se meg nem csalták volna, se meg nem rugdosták volna, se mellbe nem lőtték volna, sepedig a világ nem nevetné.

– Dehát minden leány ilyen? Nincsenek jobb példáid a házas életről?

– A sorsjátékon is nyer mindig négy-öt ember. De hány az aki veszit! És az csak pénzt veszit. A házasság nem olyan lutri. Ott egy életet teszünk kockára.

Akkor már sirva fakadt az anyám.

Én a sirást nem állhatom. Tudom ugyan hogy az is micsoda. A tehetetlenség érzetének agybeli izgalma és annak az izgalomnak a hatása a szemidegek viztartójára. De mégis kellemetlen látni a józan embernek is.

– Hát ne sirjon édesanyám, – mondottam, – inkább megvallom, hogy egy leány nagyon tetszik nekem, és hogy a maga kedvéért elveszem.

Egyszerre elállt a sirása. Az utolsó könycsepp még ott ült a szeme pilláján, de már a szeme mosolygott:

– Melyik az?

Hirtelenében végigfutott a gondolatom a környékbeli leányokon, s nyugodtan feleltem:

– A Lóri.

Az anyám boldogan csapta össze a kezét:

– No nézd, hogy arra nem gondoltam! Gazdag is, szép is, okos is. Tündöklően okos! Az való éppen neked! Mikor kéred meg?

– Ha akarja még ma.

Ezt persze olyan elhatározással mondtam, mint aki az orvoshoz azzal állit be, hogy operálja meg. Véget akartam vetni a zaklatásnak.

Csak akkor kezdtem méregetni igazán a leányt, mikor már a szót kimondtam. Ki is az a lány voltaképpen?

Ismerni ismertem, hiszen az apja az apámmal jóbarát volt, dehát nem beszéltem vele életemben tiz szót se. Egy cigány-szemü, vékony orru leány. Az okosságáról nem tapasztaltam semmit. Csakugy icogott-vicogott a lányokkal, mint a többi. Aki hangosan nevet, nem okos. Aki rikoltva nevet, az meg éppenséggel ostoba. Dehát mindegy.

Az anyám persze nem lóditott még aznap neki a lánykérésnek. Megelégedett azzal, hogy választottam. Vacsorára magához hivatott, hogy mégjobban megbeszéljük az ügyet. Eltökéltem, hogy mindent ráhagyok. Elvégre bárkit veszek is el, nem magamnak veszem, hanem az anyámnak. S valóban kell a házba valami női fiatal lélek. Udvar kutya nélkül, kalitka madár nélkül, ház asszony nélkül, valóban üres látvány.

Csak arra az egyre kértem az anyámat, hogy látogasson el Lóriékhoz egyedül, és tapogassa ki, hogy a leány hozzám jönne-e? Mert az én természetem nem olyan, hogy a szokásos udvarlást végig tudjam csinálni. Meg fogom látogatni a menyekző előtt lehetőleg mindennap, elmondom valami szerelmi levelezőkönyvből azokat a diluviális régiségü frázisokat is, amiket a lányok megkivánnak, de hosszan ez nem tarthat, mert nekem nem gyönyörüség, hanem dolog. Dolognak is unalmas, mint a nyiratkozás.

Az anyám másnap kocsira ült és odavolt három napig. Beszélt a szülőkkel. A szülők beszéltek a lányukkal. A leány azt mondta, hogy csodálkozik az óhajtásomon, mert semmi érdeklődést nem tapasztalt, azonban hozzám jön, mert méltónak itél magához.

Erre nyeltem egyet.

Az anyám aztán a dicséretek vizözönjével boritotta el a leányt. Hogy hány évig volt a Szentsziv-klastromban, hogyan ért minden kézimunkát, de vivni is tud és lőni. És hogy nem zongorázik, hanem inkább hegedül.

Ez az utóbbi dicséret kissé megrezzentett. Mert hallottam már hölgyeket hegedülni, s mondhatom hogy a tüskés disznó nem borzolja úgy a sertéit mint ahogy az én hajam meredezett. De aztán arra gondoltam, hogy időnkint vizet csöpögtetek a hegedüjébe és attól megunja.

Másnap már nekem kellett kocsira ülnöm. Az anyám maga kötötte meg a nyakkendőmet, s maga válogatott egy akkora csokor virágot, hogy egy bácskai tehén jóllakott volna vele. És az utolsó szava is az volt hozzám, hogy a leendő anyóst ne cáfoljam semmiben.

Olyanforma érzéssel indultam útnak, mint aki a fogát húzatni megy.

Három-négy domb, egy köves patak, egy szalmatetős oláh falu, aztán egy vörösföldü erdő, hirtelen lapály, amelyen _s_-formán görbülő kettős házsor fehérlik; mind zsuppal fedett; a falu közepén régi divatos köpcös tornyu templom; oldalt a falutól különálló barna kastély, jókora parkban, – ez az a hely, ahol nekem asszonyt termesztett az egek ura!

Ahogy a park kőfala mellett haladok, a levegőből valami madárféle bukfencezik az ölembe.

Nézem, hogy micsoda? Hát egy véres nyaku veréb. Még élt és vergődött a szárnyával. Kidobtam az útfélre, s boszankodva törülgettem a vérét a nadrágomról. Ha babonás volnék, – gondoltam, – visszafordítanám a kocsimat. De én nem vagyok babonás.

A kastélyban áradozó örömmel fogadtak. Az apa, – dudaorru álmos ember, – megcsókolt, és fiának szólitott. Az anya, – úri ruhába járó kis parasztasszony, – örömigéket rikácsolt.

– Hát Lórika?

– Lenn van a parkban. Mingyárt jön ő is.

Leültettek. Beszélgettünk mindenféle közömbös dolgokról. A leány nem jön. Végre is az apó megszólal:

– Eredj le fiam a parkba. Lepd meg. Hátulról fogd be a szemét.

És döcögve nevetett.

Az anya kinyitotta a szalonjuknak a kertre néző ajtaját. Lementem. Egy helyen haragos női hangot hallok. Mingyárt rá is bukkanok Lórira.

Egy platán alatt állt meggyszin piros blúzban és fekete szoknyában. A vállán Flóber-puska. Egy tizenöt éves forma ostoba képü kertész bojtárt szidott:

– Máskor pedig, ha énelőttem állsz, hát levedd a kalapod, különben így ütöm le.

Azzal olyan gyors pofont rippentett a fiu képére, hogy a kalapja négy méternyit röpült.

A fiu az arcára kapta a tenyerét és káprázó szemmel nézett reá.

Visszahúzódtam, hogy ne legyek tanuja a pörnek. Megkerültem egy kis nyirfa-ligetet, és úgy tértem vissza. Már akkor a fiu nem volt ott. A leány felém lépegetett. Ahogy megpillantott, elpirosodott.

– Nini! – kiáltotta, – kit látok?

És a kacsóját nyujtotta. Mert a férjhez menő leánynak csupán kacsója van.

– Hát maga vadászik?

– Csak célba lőni tanulok. Parasztfiúkkal holmi apróságokat vettetek föl és azokra lövök.

Ezt mondva, felakasztotta a puskáját egy faágra és hogy tovább sétáltunk, az anyám egészsége felől tudakozódott.

Aztán elhallgatott. Jel volt ez arra, hogy nyilatkozhatok.

De én is hallgattam.

Arra gondoltam, hogy ime itt az óra, amelyben kinyujtom kezemet-lábamat, hogy a házasság békóját rákovácsolják. A nyelvem szinte belefagyott a számba. Ő is szótlanul lépegetett mellettem a park kanyargós utján. A kavics halkan hersegett a lábunk alatt.

Megálltam és ránéztem:

Ez tehát az a nőnemü ember, akivel nekem át kell élnem az életemet! A test vékony, de egészségesnek látszik; a szeme fehére tiszta, tehát regényeket nem olvas; az arcbőr kellő vérkeringésről tanuskodik; a fogak kopatlanok; az ajk és fül piros, tehát az emésztés rendes.

– Mondja csak Lórika, – szólaltam meg végre, – a családban miféle betegségek voltak?

Láttam az arcán, hogy meglepi a kérdésem, mindazonáltal elmosolyodott:

– Itt nem lesz alkalma gyógyítani!

– Mégis.

– Köhögés, nátha… Anyácskám egyszer a kezét forrázta le.

– Őrült nem volt a családban?

– Nem.

– Se tüdővészes?

– Az se.

– Az öreg szülőket mi baj vitte el?

– Nem tudom. De mért kérdez ilyeneket? Remélem, nem nyujtatja ki a nyelvemet is.

És láttam a szemén, hogy boszankodik.

Válasz helyett elgondolkodva néztem egy körtefagalyra, amelyen négy-öt kis kék hernyó legelt.

Sohse láttam azt a fajta hernyót.

– Nézze már, – mondottam, – miféle vendégek ezek?

S leszakitottam az egyik levelet, amelyen két hernyócska falatozott.

A leány arcát utálat torzitotta el.

– Jaj! tapossa össze! tapossa össze!

– Mért? Mit vétett magának ez a kis állat?

– Pusztitja a gyümölcsfát! Utálatos! Tapossa össze!

– De Lórika, – feleltem nyugodtan, – ez a néhány kis hernyó nem eszi meg ezt a nagy fát. A többit a kertész leszedte még tojás korában. Ezek véletlenül megmenekültek.

– De utálatosak!

– Tehetnek ezek arról? És vajjon csakugyan utálatosak-e? Nézze meg csak közelebbről, micsoda szép törökszin-kék moár-selyem a ruhájok!

– Én meg nem nézem!

– És nem sajnálja megölni ezt az állatkát csak azért mert utálatos?

– De kártékony!

– Azért, mert megeszik hét-nyolc kis falevelet?

A manó tudja, hogy mért vállaltam ügyvédséget a hernyók mellett. Én csakúgy irtom, mint más. Talán a leány utálkozása ingerelt ellenkezésre? Talán a gondolkodásának a belső rugóit akartam előpattantani.

A leány arcán mosolygás jelent meg. – Csipős szemmel nézett reám:

– Maga éppen olyan, mint Adria!

– Ki az az Adria?

– Egy idevaló bolondos leány. Azt hittem, ismeri.

– Adria… Talán Adrien?

– Nem: Adria.

– És mért vagyok olyan mint Adria?

A leány a vállát vonogatva nevetett:

– Azt nem mondom meg, csak… olyan, mint Adria!

Aztán elkomolyodott. Leszakított egy bugába érett fűszálat, és szórakozottan simogatta.

Eldobtam a hernyót, és hallgatva sétáltunk tovább. Egy fenyőkkel környezett kis árnyékos téren megálltam.

– Mit gondol, – szólaltam meg, – minek jöttem én ide?

Mert untam már az üres beszélgetést. Eltökéltem, hogy még azon órában megkérem a leányt, el is veszem, otthon aztán beteszem az anyám butorai közé, s élek tovább, mint ahogy eddig éltem. Az a fő, hogy az anyámnak menye legyen!

A leány mosolygó arccal morzsolta a fűszálat.

– Mit gondolok? Hát kell gondolni valamit, ha egy ismerős család meglátogatja a másikat?

– Én nem vagyok család, én csak egy szál fiatal ember vagyok. Egy nagyjelentőségü kerités ajtaja előtt állok, már jó ideje…

Itt elhallgattam.

A leány rámpillantott, és a fűszállal játszva, álmatag hangon szólott:

– No, és mért nem nyitott be?

– Hát először is, mert okos ember nem nyit be olyan ajtón, amelynek belülről nincsen kilincse…

E pillanatban halk zördülést hallok. A lombok közül odalebben egy fehér batisztruhás nyulánk szőke leány. Megheppenve áll meg, és rám bámul.

– Jaj! – rebegi ijedten, – bocsánat… Azt hittem, magad vagy…

És egy lépést hátrált, mintha vissza akarna futni.

Én olyan szép szál leányt soha életemben nem láttam! És a megjelenése olyan különös volt: ahogy a zöld lombok közül a fehér batisztruhában ott termett; sötétkék szeme ahogy rám-csodálkozott, és szelid fehér arcán az a hirtelen megjelent könnyü pirosság…

Nem lehetett több tizennyolc évesnél. A szeme olyan ártatlan volt, mint egy hat éves gyermeké.

Lóri megmondta a nevemet, az ő nevét is:

– Adria, a papunk leánya, akit az imént említettem.

Ön bizonyára visszát lát abban a mondásomban, hogy olyan szép leányt sohse láttam. Nekem magamnak is különös volt, hogy annyira megdöbbentett. De gondoltam, azért hatott rám annyira, mert a sötétzöld környezetből előlobbanó fehérruha váratlan volt a szememnek, és a lombok közül kibukkanó fiatal üde arc épp olyan meglepő, mintha komor fenyőfán rózsákat pillantanánk meg.

– Nem zavarom a beszélgetésükben? – kérdezte a leány tétován. A kertalján jöttem be. Nem tudtam Lóri, hogy vendéged van. Ahogy ideértem, a fák között a te blúzodat láttam piroslani. Nem zavarlak? Remélem nem beszéltetek valami fontosat?

– Nem, – feleltem Lóri helyett, – a céllövésről beszélgettünk. Maga is puskával sétál a kertben?

– Óh dehogy.

És Lórihoz fordult. Tréfásan megfenyegette:

– Remélem…

– Nyugodj meg, – felelte Lóri, – négykrajcárosokra lövöldöztem.

Szerettem volna megmondani, hogy egy négykrajcáros véresen bukott a magasból az ölembe, de hát hagyjuk, ha ez a mulatsága!

A szőke leány mégis gyanakodva nézett reá. Lóri visszanézte büszke mosolygással.

– Negyven lövés, – mondotta dicsekedve, – és harminc találás! Képzelheted, hogy a gyerekek milyen boldogok voltak!

És hozzám fordult:

– Az átlőtt négykrajcárosok az övék.

Adria lehajolt és fölvett a fűből egy négykrajcárost:

– Itt is van egy. De nem adom vissza. A mihálydi koldusnak adom, tudod annak a nagyszakállunak, akire azt mondtad, hogy bibliai alak. Megengeded ugye hogy annak adjam?

És hozzám beszélve folytatta:

– Nem a mi falunkba való, hát nem igen adnak neki. Meg kálvinista a jámbor, az is vesztesége. Pedig mijen szépen fújja a zsoltárt: „_Pe-he-herelj uram pehe-herlőimmel. Ha-ha-harcolj éhéhén ellenségihimmel._“ Szegény öreg, néha eldanoltatok vele három zsoltárt is!

A szó kedvesen pergett az ajkáról. A szeme oly bizalmasan állt rajtam, mintha régóta ismerne. Karját a Lóri karjába füzte. A batisztruhán átlátszott a karja. Szobrásznak, festőnek gyönyörüség lett volna látni. De én se szobrász, se festő nem vagyok. Ámbátor ruhán átlátszó kart nem is láttam még se képben, se szoborban.

Aztán az tünt fel, hogy a szeme milyen meleg. A kék szem többnyire hideg vagy langyos. Az övé meleg, mint az olasz ég. És valami kimondhatatlanul szelid és jóságos és vidám, mint a májusi nap.

Együtt sétáltunk tovább a kertben. Adriának néhány szóval elmondtam, hogy az apám a Lóri apjának jóbarátja volt és hogy az anyámmal róluk beszélgettünk, azt mondta, látogassam meg őket.

Amig beszéltem, a leány szeme nyugodtan, szinte csodálkozón állt az arcomon. Igazán különös szem. Úgy hat rám… hogy is fejezzem ki… mint, mint ha a vas érezne és mágnessel simogatják végig…

Engem a világon semmi se érinthet olyan mélyen, mint a szem. Nem mindenkinek a szeme. De a nyugodtan néző tiszta szem mindig megérint. Miért? Mert abban már nemcsak az optikai szerkezetet látom. A szemben van valami. Mondjuk: a lélek. A nagy _nem tudom_ világából egy erő. De az ő szeme különben is… egy mennyből szállott szempár.

A leány mintha magában beszélne, megszólalt:

– Magának el kellene vennie Lórit.

Erre az lett volna a válasz, hogy hiszen éppen azért jöttem. De a nyelvem nem mozdult reá. Valami különös érzés bágyasztott el. Az a kékszemü leány úgy jelent meg nékem olyan váratlanul, olyan ünnepiesen, mint Éva a teremtés hajnalán. És ő mondja, hogy el kellene vennem Lórit!

De mindez csak egy percnyi ellágyulás volt, mint mikor télen a kályha mellett elálmosodunk. Csakhamar felocsudtam.

A leányok egymással beszélgettek.

– Mit dolgoztál ma? – kérdezte Lóri mosolyogva.

És Adria felelt:

– Mért kérdezed ezt nevetve?

– Mert arra gondoltam, hogy talán megint csigát ragasztottál.

Hozzám fordulva folytatta:

– Minap egy csigának a házát ragasztotta meg enyvvel.

Adria mentegetődzött:

A csiga még élt. A gyerekek a falhoz vágták… Elvégre annak a csigának a háza mindene…

Fiatal hársfák közé értünk. A krétás homokból csinált kerti utat kövér iriszek szegélyezték. Éppen virágzottak. Lóri letört két virágot, és az egyiket Adriának adta, a másikat a keblébe tűzte.

– Köszönöm, – mondotta Adria.

És megcsókolta a virágot olyan szeretettel, mint ahogy az anya csókolja a gyermekét.

Nekem az a mozdulat megint valami kedves volt.

– Látom, hogy maga szereti a virágot, – mondottam.

– Szeretem, – felelte, – hát hogyne szeretném! Különösen az írisz kedves nekem! Ez a finom kék patyolat az Isten szövő kezének remeke. És nekem olyan, mintha minden virág élne, gondolkodna, mint mink, és szeretne bennünket. De azt gondolom, fájdalmat nem érez a virág.

Rám nézett, hogy én is így vélekedek-e? Aztán hogy én bólintottam, folytatta:

– És azt gondolom, hogy az élete csupa boldogság. Mihelyt kifeslik a bimbóból gyönyörüséggel tartja az arcát a meleg napsugárnak, gyönyörüséggel fürdik éjjel a harmatban, és mikor a hársfák árnyékot teritenek reá, az is boldogság neki. Te hogyan gondolod, Lóri?

Lóri mosolygott:

– Te csak a régi képzelődő maradsz. A virág virág, semmi egyéb. A természet játéka épp úgy mint a sár. Az bizony se nem érez, se nem gondolkodik.

Ez volt az én véleményem is, de amazt mégis jobban szerettem hallani.

Adria elkomolyodva rázta a fejét:

– Csalódol Lóri! A virág az Isten művészete; épp úgy mint a holdfény, a szivárvány és az emberi arc. A művészet arra való, hogy nemesítse az embert. Amikor virágot csodálunk, a lelkünk fölemelkedik. Elképzelheted-e, hogy a leggonoszabb ember gyilkos gondolatot tud forgatni az agyában, ha egy csomó gyöngyvirágot szemlél?

És a kezében levő nagy kék virágra gyönyörködött.

– Milyen szép! Milyen szép!

Hirtelen Lórinak nyujotta:

– Csókold meg!

Lóri mosolyogva vont vállat, és megcsókolta a virágot.

– Csókolja meg maga is!

Megtettem, amit kívánt.

Gyermekes volt a magaviselete, de oly kedves, hogy úgy gyönyörködtem benne, mint ő a virágban.

Itt úgylátszik, mintha magamat cáfolnám, az előbb emlitett józanságomat. Dehát kérem, ha józan vagyok is, a só nekem is só-ízü, a cukor nekem is édes, és az akácvirág nekem is jószagu.

Egy tiszta-vizü patakocskához érkeztünk. Lóri csak neki iramodott és átugrott rajta. Adria habozva állt meg. Oldalt egy kiálló követ nézett a víz közepén. Odakerült. Kedvesen fogta fel két ujjal a fehér batisztszoknyát, és formás sárga cipőjét a kőre nyujtotta. Megtapogatta előbb, hogy nem billen-e félre? Csak azután lépett reá.

– Mily gyáva vagy! – kiáltotta Lóri.

Én is a kövön mentem át.

Ahogy tovább sétálunk, látom, hogy a kerti úton mintha egy fekete zsinór heverne keresztben. Hangyanép. A lányok is meglátták. Adria visszatartón emelte föl a két kezét:

– Rájok ne lépjenek!

– Nyugodjék meg, – feleltem, – nem lépünk rájok.

Lóri unatkozó hangon szólott:

– Nyugodt lehetsz: a doktor még a hernyókat se tapossa el.

Adria örvendő arccal nézett rám és tapsolt:

– Bravó! Végre egy _ember!_

Oly őszinte lelkesedéssel mondta ezt a szót: _ember_, hogy lehetetlen volt benne meg nem érezni a legnagyobb dicséretet.

Érdekes, hogy a nők százszor annyit beszélnek, mint a mi férfiak, de századrésznyi a szótáruk a miénkhez képest. Hanem amit ki nem tudnak fejezni szóval, igével, jelzővel, kifejezi a hangjuk zengése, a szemük, az arcuk mozgékonysága.

Ahogy ő kimondta az _ember_ szót, az egy óda volt, szavak nélkül.

Megértettem.

Átléptük a hangyákat és Adriához fordultam:

– Mondja, kis Adria, kitől tanulta maga ezt a szép gondolkodást?

– Szép gondolkodást? Az irgalmat az állatok iránt? Nem tanított engem arra senki.

– Bizonyosan az édesanyja.

A leány szomorún pillantott reám:

– Anyám? Nem ismertem őt.

– Akkor bizonyára az édesatyja…

Elmosolyodva rázta a fejét.

– Nem. Atyámmal én mindig harcolok az állatokért. Ő is eltapossa a hernyót, ha nem látom. A hangyát is. Azt véli, hogy minden bogár ellensége az embernek. Pedig ugye nem igaz? Az a sok kis élet nem tudja mi az ember? A minap, hogy nálunk is így táboroztak a hangyák, szőnyeget vittem ki a kertbe és nagyító üveget. A hangyák ilyen vékony vonalban haladtak át a mi kertünk útján is. Föléjük hajoltam. Nem zavarodtak meg, tehát nem láttak. Talán felhőnek véltek. De bizonyosan nem tudták, hogy én is élő élet vagyok. Pedig okosak! Milyen okosak! Tudja mit csináltak?

– Verekedtek.

– Nem. Költözködtek. A gyermekeiket szállították. Megfogták egyenkint derékon, és úgy vitték őket. Száz meg száz hangya-gyermeket! Bizonyosan elromlott a régi lakásuk, és ujba költöztek át.

És álmodozva nézett maga elé.

Aztán elmosolyodott:

– Igazán védi a hernyókat? Én örülök, ha egy-kettő megmenekül. Mert télen mind összeszedjük a hernyófészkeket és elégetjük. Azokat nincs miért sajnálni. Tojások. Nem éreznek. De mikor már kibujnak s örülnek a napfénynek, boldogan összebujnak és eszegetik a gyönge levelet. Akkor már sajnálom őket, ha bántják. Mert akkor már az a kis hernyó _él_.

– Igaz.

– És olyan érdekes, mikor a hideg reggeleken összebujnak! Finom fehér fátyolsátorukban úgy összebujnak. Jó testvérek. A fátyolon néha apró harmatszemek csillognak, mint a gyémántpor…

Rám nézett:

– Hát a pókkal hogy van maga?

– Békességben, – feleltem kitérően.

– No én nem vagyok velök békességben. Ha meglátok egyet, rögtön poharat borítok rája és kivetem a kertből. Azok gonosz állatok! Az emberek közt is vannak gonoszak. Az állatok között is. Hanem télen mégis irgalmazok nekik. Akkor üres üvegekbe gyüjtöm őket és szállást kapnak az ablakomban tavaszig. Maga megöli őket?

– Nem, – feleltem határozottan. De mondja, kedves Adria, ugye az édesatyjától tanulta ezt?

– Mit?

– Hogy az állatokat ennyire védelmezi.

A leány mosolyogva rázta a fejét.

– Atyám a pókot is eltapossa, ha nem látom. Mindenki eltapossa őket. Még nem ismertem olyan embert, aki könyörülne rajtok.