Part 9

A férj erre az asszonyhoz fordult s mondotta elkeseredett szívvel:

– Óh, te hűtlen, te áruló asszony te! Hátha te csakugyan nem akarsz az én feleségem lenni, ha inkább akarod a kapitányt, mert annak van aranya s ezüstje, ám legyen, de akkor vissza is veszem tőled azt a húsz évet, amit neked ajándékoztam.

Ezzel felemelte a kezét s imádkozott fennhangon:

– Óh, egek ura, királya, mindenható Úr, te, aki mindenütt jelen vagy s mindent látsz, hozzád könyörgök: add vissza nekem az én éveimet, mert ez az asszony tagadja, hogy én az ő férje vagyok!

És halljatok csudát, mi történt ebben a pillanatban!

Az történt, hogy az asszony holtan rogyott össze. Most már látták a bírák, hogy kinek részén az igazság. Nagy felháborodással szólították be a szolgákat s parancsolták nekik: – Fogjátok meg a kapitányt, vigyétek ki s kövezzétek meg. Nem érdemel mást az olyan ember, aki más feleségét elrabolja.

Megragadták a szolgák a kapitányt, kivitték az udvarra, megkövezték, azután ami vagyona volt, annak a felét odaadták a férjnek, felét adták az állam kincstárának, a hajóját pedig a város öreg embereinek.

Bar Kappara.

(Zsidó mese.)

Élt valahol, nagy tengernek a partján, egy igen gazdag zsidó ember, Bar Kappara volt a neve. Elment egyszer Bar Kappara a tenger partjára, ott sétálgatott, nézegette a tengert, s hát csak fut be a kikötőbe egy rengeteg nagy hajó, de mielőtt parthoz érne, nekifut egy nagy sziklának, s úgy össze-vissza törött, hogy egy perc mulva csak a deszkája úszkált szerteszét a vizen. Hej, lett nagy ordítozás a hajó népe között! Ott úszkáltak, vergődtek, fuldoklottak a tengerben, s nyujtogatták a karjukat a part felé, hátha segítség jönne onnét?

Nosza, neki, a parton állók sem tátották el a szájukat, hanem futottak ki erre, ki arra, az egyik kötélért, a másik csolnakért, sokan ruhástól is beléugrottak a vízbe, hogy csak segíthessenek a szerencsétleneken.

Bar Kappara sem gondolkozott sokat, hanem beleugrott a vízbe, s úszott nagy igyekezettel a hajó felé. Ott lubickolt, nem messze a sok szertehullott deszkától egy ifju ember, el-elmerült, majd ismét felvetette egy hatalmas hullám, afelé igyekezett Bar Kappara, s jó szerencsére épen akkor érkezett, mikor a szerencsétlent feléje sodorta a haragos hullám. Megfogta jó erősen, s nagy üggyel-bajjal, kievickélt vele a partra. Meg sem állott a parton, hanem a karján hazavitte a halottnak tetsző ifjat, otthon lefektette a saját ágyába, úgy melengette, élesztgette sokáig.

Végre kinyitotta szemét az ifju, s Bar Kappara elmondotta neki, hogy Isten milyen csudásan mentette meg a haláltól őt egyedül, mert a hajó többi embere mind egy szálig odaveszett. Aztán megkérdezte tőle:

– Ki vagy te, s hol lakol?

– A római császár nagyobbik fia vagyok, – felelt az ifju – tengeri utazást tettem az embereimmel, s most Isten tudja, hogyan, s mikor jutok haza. Pénzem, kincsem elsülyedt, az embereim odavesztek, amíg az apám elküldhetné számomra a pénzt, éhen veszhetek itt.

De Bar Kappara nem hagyta ám, hogy sokáig szomorkodjék a herceg. Szép selyemköntöst hozatott be a szolgáival, abba felöltöztette, három gyönyörű pejparipát kivezetett az istállójából, s oda vitte azokat is a herceg elé.

– Ne búsulj, fenséges herceg azon, hogy hogyan kerülsz haza. Itt van ez a három ló, az egyiket használd te magad, a másik kettőn két hű szolgám fog hazáig kísérni. Hogy valamiben szükséget ne lássatok az úton, nesze, itt van egy zacskó arany, ennyi elég lesz addig, amíg haza nem értek.

A herceg nagy örömében azt sem tudta, hova legyen, sírt is, nevetett is egyszerre, aztán megölelte a megmentőjét, s így szóllott hozzá:

– Neked köszönhetem az életemet, te jó ember, most még haza is jutok a te jóvoltodból. Soha, míg élek, meg nem hálálhatom a te jószívüségedet, de azt megigérem neked, hogy, ha a császári korona valaha a fejemre kerül, a te jóságodat azzal jutalmazom, hogy minden zsidó emberrel jól fogok bánni.

– Az Isten tartson meg jó szándékod mellett, ifju herceg, s kísérjen messzi utadon, hogy semmi baj ne érhessen, – mondotta Bar Kappara, s a míg láthatta a herceget, integetett utána.

Az ifju herceg el is jutott sok vándorlás után Rómába, az édesapja házához. Hej, örvendtek, s szörnyülködtek eleget, amíg elmondotta, hogy milyen nagy veszedelemben volt, s mint szabadult meg! Azt is elmesélte, hogy milyen jóságos volt hozzá az a zsidó ember, aki megmentette. Örült a császár a fia menekülésének, csak egy nem tetszett neki, az, hogy miért épen zsidó embernek kellett kihúzni a vízből a fiát s olyan kegyesnek lenni hozzá! Nem szerette a zsidókat: ha jót, ha rosszat hallott róluk, mindegy volt neki.

– No, fiam, ha zsidó ember mentette meg az életedet, s az küldött haza, – mondotta a császár a fiának – hamar küldd vissza az embereit és küldd vissza a pénzt is neki, mert nem akarok zsidó embernek sokáig tartozni. Még eljönne érte s követelné rajtad.

Nem tetszett az ifju hercegnek az ilyen beszéd, de mit tehetett volna, utnak eresztette az embereket s a pénzen kívül gyönyörű ajándékokat is küldött Bar Kapparának, mégpedig udvari emberek által.

Mikor a küldöttek megjelentek Bar Kappara udvarán, gondolta mindjárt, hogy valami nagy úr küldhette őket, s meg is kérdezte tőlük:

– Kinek a házától jöttök ilyen pompával?

Azt felelték a küldöttek:

– A római herceg küldött minket hozzád, azzal az izenettel, hogy ez az ajándék, amit itt küld, nem fizetség a te jóságodért, azt sohasem hálálhatja meg neked, de ismét megfogadja, amint a fejére teszik a császári koronát, a zsidóknak nem lesz bántódásuk többé!

De Bar Kappara így szólt:

– Ha a herceg megjavítja az én testvéreim sorsát, én nem kivánok semmi ajándékot tőle, vigyétek vissza.

Hiába bizonygatták az emberek, hogy szigoruan rájuk parancsoltak, hogy semmit se vigyenek vissza, Bar Kappara nem fogadott el semmit, hanem még megajándékozta aranygyűrükkel, karperecekkel s egyéb drágaságokkal őket. Nem tehettek egyebet, vissza kellett fordulniok a császár udvarába.

Elmesélték a küldöttek, amikor hazaértek, hogy hogyan s mint jártak, nem hogy a zsidó ember fogadott volna el tőlük valamit, sőt még az ajándékozta meg őket. Megörült ennek a fiatal herceg, de bezzeg, dúlt-fúlt magában a császár! Hogy őt egy zsidó így csúffá meri tenni! Nagy haragjában azzal fizetett Bar Kappara nagylelküségeért, hogy megtiltotta a zsidóknak az ünnepek megtartását, s ha valaki mégis meg merné tartani, elrendelte, hogy azt halállal büntessék.

Hej, Istenem, imádkoztak, könyörögtek eleget a zsidók, hogy fordítsa meg a császár akaratát az Isten, de mikor látták, hogy hiába imádkoznak, elküldtek egy csomó embert rengeteg ajándékkal a római császárhoz, hátha akkor enged majd nagy haragja. De bizony, ebben is csalódtak szegények! A gőgös császár még színe elé se bocsátotta őket, úgy kellett hazamenniök, ahogy eljöttek.

Mikor Bar Kappara látta, hogy a császár szíve semmiképen meg nem könyörül a szegény zsidó népen, elhatározta, hogy elmegy Rómába a császár színe elé, s megpróbálja, hátha ő majd megindítja szívét azzal, hogy ő mentette meg a fia életét. Fel is szedelőzködött s elment Rómába.

Alig hogy odaért, a tudósok mind elébe jöttek, s nagy tisztelettel fogadták, mert nemcsak gazdagságáról s jóságáról, de bölcsességéről is híres volt. Mikor megtudták a tudósok, hogy miben jár, azt tanácsolták neki, hogy elébb a herceghez menjen s annak a pártfogását kérje, az még talán meg tudja az apja szívét puhítani.

– Ha pedig pénzre lenne szükséged, bölcs Bar Kappara, hogy célodat elérd, – mondták a tudósok – akkor csak fordulj hozzánk, majd megsegítünk mi téged.

– Ha Isten úgy akarja, – felelte Bar Kappara – akkor pénz nélkül is sikerül az, amit akarok, s így nincs pénzre szükségem. Azt hiszem, az ifju herceg szívesen fogad s könyörögni fog érettünk.

Felöltözött Bar Kappara díszes ruhájába s elment a herceg palotája elé. Az őrnek azt mondotta:

– Mondd meg a hercegnek, hogy egy zsidó akar ő fenségével beszélni.

Mikor a hercegnek megmondták az üzenetet, gondolta, hogy maga elé se ereszti azt a zsidó embert, bizonyosan könyörög az is, hogy puhítsa meg az apja szívét. Mintha bizony ő nem eleget kérte volna már, de mikor még neki se akarja megtenni! De aztán eszébe jutott, hogy mégis beereszteti a zsidót, hadd lássák legalább, hogy ő nem gyűlöli őket úgy, mint az apja.

Be is engedték Bar Kapparát, s bizony, a herceg meg sem ösmerte megmentőjét, mert jó pár esztendő eltelt azóta, hogy elváltak egymástól.

Bar Kappara levetette térdre magát s könnyek között így szólott a herceghez:

– Fenséges herceg, indítsd meg az édesapád szívét, hogy vonja vissza a mi fejünkről azt a szigorú törvényt, amit hozott. Gondolj arra is, amit ígértél nekem, amikor kimentettelek a vízből, hogy én érettem jó leszel minden zsidóhoz.

Felugrott a herceg ülőhelyéből nagy lelkendezéssel, amint meghallotta, hogy Bar Kappara az, aki a lábánál könyörög, fölemelte, maga mellé ültette, s olyan szívesen bánt vele, hogy egy herceg is megirigyelhette volna. De Bar Kappara nemsokára ismét megszólalt:

– Fenséges herceg, igaz, hogy nagy boldogságot szereztél nekem azzal, hogy hozzám, az egyszerű zsidó emberhez ilyen jólelkű vagy, de mégis arra kérlek, bocsáss el most engem, mert amikor a testvéreim ilyen nagy bajban vannak, nem illik, hogy én ilyen tisztességben részesüljek. Menj és kérd atyádat, s a zsidók Istene meg fog jutalmazni téged nemes tettedért.

– Igazad van, megyek, – felelt a herceg – s bátran szembeszállok az apámmal a ti jóvoltotokért.

Míg Bar Kappara a hercegnél volt, nagy izgalommal várakoztak rá a római zsidók, s amikor meglátták, faggatták, kérdezték, hogy mire ment a hercegnél. Bar Kappara azt válaszolta nekik:

– Azt gondolom, kedves testvéreim, hogy jóra fordul a mi szomorú sorsunk, de azért ne bízzuk el magunkat, hanem imádkozzunk, hogy az Isten megszánjon bennünket.

A zsidók szerettek volna többet is megtudni, de Bar Kappara, egy szó nem sok, annyit se szólott hozzájuk, hanem elment a templomba, s buzgón imádkozott.

A fiatal herceg ezalatt elment az apjához, s meghívta másnapra ebédre magához, hátha ott majd könnyebben rá tudja beszélni, hogy kegyelmes legyen a zsidókhoz. Alig hogy letelepedtek az asztalhoz, megjelenik Bar Kappara a palota előtt, s kéri az ajtónállót, hogy eressze be a herceghez.

– Dehogy eresztelek, dehogy eresztelek, – mondta az ajtónálló – épen most ebédel a herceg.

– Ne törődj vele, engedj be, – mondta Bar Kappara, s hogy megindítsa a szolga szívét, egy aranygyűrüt adott neki.

– Ha száz aranygyűrűt adnál, akkor sem engedhetnélek be, mert itt van az öreg császár, az nem szenvedheti a zsidókat, s a fejemmel fizethetném meg az aranygyűrüdet.

Akkor csak azt kérte Bar Kappara, hogy egy levelet vinne be a herceghez. Ha elfogadja a herceg, jó, ha nem, úgy elmegy onnan, hogy senki meg nem látja.

Megtetszett az aranygyűrü a szolgának, szerette volna megszolgálni, hát bevitte a levelet.

Hej, megijedt a herceg, mikor a levelet elolvasta! Gondolta magában: Ha beeresztem a zsidót, az apám bizonyosan itt hagyja az ebédet, mert nem állhatja őket. Ha nem, akkor meg megsértem az életem megmentőjét. Én bizony, inkább beeresztem a zsidót, legalább a szívem szerint cselekszem. Hátha az édesapámnak is meglágyul a szíve, ha meglátja szemtől-szembe a fia megmentőjét?

Ki is adta a parancsot, hogy eresszék be a zsidót.

És bement Bar Kappara, nagy alázatosan leborult a császár lábához s kegyelemért könyörgött, hogy a szegény testvérei sorsán könnyítsen valamit a császár. De alig fejezte be könyörgését, a fiatal herceg felállott az asztaltól, maga mellé ültette, s aztán így szólott az apjához:

– Édes jó apám, ez a zsidó ember az, aki megmentett a bizonyos haláltól. Én szeretettel és tisztelettel tartozom neki, s meg akarom jutalmazni bátorságáért. Az egyetlen méltó jutalom az lenne, ha te visszavonnád szigorú parancsodat, melyet a zsidókra küldöttél; tedd meg hát, gondolj arra, ha ez a jó ember meg nem menti az életemet, nem állanék itt előtted, de még az sem lenne, aki utódod legyen az uralkodásban.

Nagy haragra gerjedt a császár, amikor hallotta a fia kivánságát, de aztán gondolkozóba esett, s eszébe jutott, hogy mi minden történhetett volna koronájával, birodalmával, ha a zsidó meg nem menti a fiát, s megjuhászodott egy kicsit.

– No, édes fiam, teljesítem a kivánságodat. Ugy is nemsokára eljő az az idő, mikor minden alattvalóm a te kezedbe kerül. A zsidókat már most átengedem neked, csinálj velük azt, amit akarsz, csak én ne tudjak róla.

– Neked pedig, zsidó, – fordult Bar Kapparához a császár – ezt az aranyláncot adom, jutalmul a fiam megmentéseért.

Azzal felkelt az asztaltól s átment egy másik szobába.

Bar Kappara eleget vonakodott, hogy így s úgy, ő neki elég jutalom az, ha a szigorú parancsot visszavonják, s nem kell még az aranylánc is, a császár nem engedte el anélkül, el kellett vinnie magával.

No, volt öröm, mikor elmondta Bar Kappara, hogy vége a szenvedésnek. A zsidók nagy ünnepséget csaptak, s úgy tisztelték, ünnepelték őt, mint egy fejedelmet. Bar Kappara aztán hazatért, s nagy öregséget ért, de akkor is, azután is sokáig nem volt okuk panaszra a zsidóknak, mert amíg a fiatal herceg élt, nem esett semmi bántódásuk.

A kőtörő.

(Japán mese.)

Réges-régen élt egy szegény ember, aki minden áldott nap kijárt a nagy sziklás hegyek közé, ott egy nagy csákánnyal egymásután fejtette ki a hatalmasabbnál-hatalmasabb kődarabokat, szállította be a városba az embereknek, hogy építsenek házakat belőle. Nem volt ember a falujában, aki nálánál ügyesebben tudott volna köveket fejteni, szívesen is vették tőle a városiak, s ő úgy, ahogy, szegényesen megélt a mesterségéből.

Hosszú ideig élt így boldogan, sorsával megelégedetten a szegény ember, nem irígyelte a mások gazdagságát, eszébe se jutott, hogy az ő élete is folyhatna másként. Élt abban az időben egy szellem a hegyek között, s mit gondolt, mit nem, nem tudom, odatelepedett arra a sziklára, ahol a szegény ember dolgozott serényen s elkezdett beszélgetni vele. Össze-visszabeszélt mindenfélét, hogy alig győzte hallgatni a szegény kőtörő, hogy így s úgy, ő megsegíti varázslattal s olyan gazdaggá teszi, amilyenné csak akarja. Csóválta az ember a fejét, egy hangot se szólt, nem tetszett neki ez a különös dolog s otthagyta a szellemet. Ment be a városba, vitt egy csomó követ egy nagy, gazdag embernek, s hát, a mint ott bemegy a szobába, lát olyan sok szép dolgot, amilyent soha még csak álmában sem látott.

Ettől a perctől fogva olyan nehéznek, s olyan szegényesnek tűnt fel a sorsa, hogy örökösen búslakodott, békétlenkedett magában. Egyszer csak felsóhajtott magában:

– Ó, bárcsak gazdag ember lehetnék, s aludhatnék olyan ágyban, amelynek ezüstös függönye van, arany rojtok lógnak le róla!

Egy hang szólalt meg a feje felett:

– Meghallgattam a kívánságodat, ezentúl gazdag ember leszel!

Nézett a szegény ember mindenfelé, hogy vajjon ki szól hozzá, de sehol senkit sem látott. Gondolta, hogy talán csak képzelődött, fogta a csákányát, s indult hazafelé, mert semmi kedve nem volt ma a munkához. Hát amint hazaért, szeme-szája elállott a csudálkozástól: a fakunyhó helyett, amelyben eddig lakott, ragyogó, tündöklő palota állott! Benyit a fényes palotába nagy boldogsággal a szegény ember, hát ott meg olyan ezüstös-aranyos ágy állott, amilyenre vágyakozott. Na, a szegény ember rögtön belé is feküdött, jól aludt, s reggelre még azt is elfelejtette, hogy valaha ő valamit dolgozott is. Henyélt egész nap, sétált le s fel egyik szobából a másikba, nézegetett ki az ablakon, s úgy töltötte el a napját. Erősen unalmas volt bíz ez, mert nem tudta, hogy s mint szokták eltölteni az idejüket a gazdag emberek, de segíteni nem tudott rajta.

Egyszer nagy forró meleg nap volt, sütötte úgy a palotát a nap, hogy majd megsült benne a szegény ember, aztán kidugta a fejét az ablakon, hogy hátha egy kis friss szellőcske fujna arrafelé, s ím, éppen akkor robogott arra a herceg kocsija nagy büszkén, s a herceg feje felett egy aranyos napernyő tartott árnyékot.

– Ó, bár én herceg lehetnék, – sóhajtott fel a kőtörő, – s lenne egy ilyen gyönyörű fogatom, meg ilyen aranyos napernyőm!

– Kívánságodat meghallgattam, s teljesítem is! – hangzott ismét a hang, – légy ezentúl herceg!

Úgy is lett, ahogy a szellem akarta, herceg lett a szegény kőtörőből, skárlát-piros ruhás, arany-sujtásos szolgák állottak sorfalat előtte, s mikor gyönyörű fogatával s az arany napernyővel kocsizni indult, a nép csak úgy tolongott utána, hogy megbámulja a gazdagságát. Büszke is volt a kőtörő a hercegségére, de, amint így kocsikázott keresztül-kasul a városon egész nap, hiába tartotta maga fölé az aranyos napernyőt, mégis csak keresztül törtek azon is a napsugarak, s napról-napra feketébb lett az arca. Mérgelődött erősen a szegény ember, hogy a nap mégis csak nagyobb úr őnála, s így sóhajtott fel:

– A nap mégis csak hatalmasabb, mint én, ó, bárcsak én is az lehetnék!

A hegy szelleme ismét megszólalt a feje felett:

– Meghallgattam a kívánságodat, te léssz ezután a nap!

Úgy is lett s a kőtörő boldogan küldte le égető sugarait a földre, perzselte ki hatalmas forróságával a zöld füvet, megrepesztette a földet, feketére sütötte a hercegek s a szegény emberek arcát. Boldog volt, mert úgy érezte, hogy most már igazán ő a leghatalmasabb a világon. De egyszerre csak egy felhő közeledett hozzá, eléje húzódott s ő nem látott többé semmit, nem küldhette le a sugarait a földre.

– Hát ez a rongyos felhő hatalmasabb, mint én? – kiáltott fel dühösen, – nos, akkor felhő akarok lenni!

– Kívánságodat teljesítem, – hangzott ismét a szellem hangja.

Rögtön felhővé változott a kőtörő s ezentúl ott lebegett a nap és a föld között. Öntötte a vizet magából, s boldogan látta, hogy a hatalma mekkora; hogy a földön ismét virágzik és zöldellik minden a nagy forróság után. Öntötte, öntötte a vizet napokon, heteken át magából, a patakok kiáradtak a medrükből, elöntötték a vetéseket, elvitték a falvakat, s a felhő boldogan látta, hogy az ő hatalma elől semmi sem menekül meg. De egyszerre csak a sziklára pillantott, amelyen azelőtt oly szorgalmasan dolgozott, az állott szilárdan, megingathatatlanul magában. Csodálkozva kiáltott fel a felhő:

– Hát a szikla erősebb, mint én? Ó, bárcsak azzá lehetnék!

Ismét hallatszott a szikla szellemének a szava:

– Teljesítem kívánságodat, légy szikla!

Boldog volt most a szegény ember, nap sütése, eső esése őt meg nem zavarhatták, úgy érezte, hogy most igazán ő a leghatalmasabb a világon. Ám egy reggelen nagy ütéseket érzett a fején; odapillant, hát egy ember vágja a követ csákányával, s szakadnak le egymásután a kődarabok. Roppant félelem reszketett át minden részén, s szomorúan mondta:

– Hát egy földi emberke hatalmasabb lehet, mint én? Ó, bárcsak még egyszer én is az lehetnék!

– Légy hát emberré, ha úgy kívánod, – szólt ismét a szikla szelleme.

Azzá is lett egy szempillantás alatt, s boldogan kezdte ismét fejteni a köveket a szikláról. Soha többé nem gondolt arra, hogy hatalmasabb legyen annál, a mi; szorgalmasan dolgozott, kemény ágyon aludt, fakunyhóban lakott, s mégis elégedett, boldog volt mindég. Sokszor hallgatódzott azután is, hogy vajjon nem szólítja-e meg ismét a szikla szelleme, de soha-soha nem hallotta többé a hangját.

A féleszű Lull.

(A Felső-Indus vidékéről.)

Volt egyszer egy féleszű legény. Lull volt a neve. Ennek a Lullnak épen a születése napján halt meg az apja. Régi példabeszéd, hogy a fiu, akinek nincs apja, király az, mert azt tehet, amit akar. Na, még csak Lull lett igazán király! Mert Lullnak egy csipetnyi esze sem volt. Szegény anyja beszélhetett neki akármit, nem tudta meggyőzni az eszét. Ostobának született, ostoba maradott Lull. Hanem azért az anyja mégis csak anyja volt, szerette Lullt erősen s mind azon járatta az eszét, ha valahol egy ügyes feleséget találna neki.

Volt a Lull anyjának egy huga, özvegy asszony, s annak egyetlen egy leánya. Lull anyja mindegyre eljárt a hugához s folyton mondogatta:

– Hallod-e, hugom, neked van leányod, nekem van fiam. Látod, a két gyermekből egy párt csinálhatnánk!

Mondotta a másik asszony:

– Ugyan, mit gondolsz? Hogy adjam a leányomat ehhez a féleszű legényhez? Nem, édes néném, ezt nem tehetem.

De a Lull anyja csak beszélt, beszélt tovább. Nem hagyta magát:

– Lásd, te nekem édes testvérem vagy, ha még te sem adod a leányodat az én együgyű fiamhoz, hát ugyan ki adja más?

Addig beszélt, addig könyörgött, míg végre is azt mondotta a huga:

– Jól van, néném, nem bánom, küldd el a fiadat, majd meglátom. Beszélek vele. Lesz, ahogy lesz.

Hazament a Lull anyja nagy örömmel s ahogy hazament, mindjárt vett mindenféle drága ruhákat, ajándékokat, azt általadta a fiának:

– Eredj, fiam, vidd a nénédhez, add által a leányának: az lesz a te menyasszonyod. Az ám: a feleséged. Lull nem szólt semmit, csak röhögött. Vette a sok, drága, szép ruhát, a mindenféle ajándékot, ment a menyasszonyához s általadta neki, de szólni nem szólt semmit, csak ült egy helyben. Aztán, mikor este lett, szépen hazament. Elment másnap is a menyasszonyához. Elment harmadnap is. Minden nap elment, pedig hát a szokás szerint nem illett, hogy valaki minden nap elmenjen a menyasszonyához. Bizony meg is unták Lullt, de szörnyen megunták. Egyszer, amint Lull a menyasszonyától jött hazafelé, találkozik egy leánnyal. Ez a leány épen a kút mellett állott, akkor merte tele a dézsát vízzel, s fel akarta emelni a fejére.

– Hallod-e, Lull, – szólította meg a leány – gyere ide, segélj nekem, te erős vagy szörnyen: emeld a fejemre ezt a dézsát. Lull odament, a leány azonban a szeme közé nevetett. El kezdett évődni vele:

– Hát igazán vőlegény vagy te, Lull? Hát ilyen bolond legénynek is adnak leányt?

Addig évődött, addig gúnyolódott a leány, hogy Lull bizony kifogyott a béketűrésből. Hirtelen megragadta a leányt, felemelte, megforgatta a levegőben s azzal belelódította a kútba. Aztán mintha semmi sem történt volna, szépen hazament.

Ahogy hazament, kérdi az anyja tőle:

– Hol voltál, Lull?

– Ott voltam – felelt Lull – s annyit ettem, amennyi csak belém fért.

– Hallod-e, Lull, – mondotta az anyja – nem volna szabad minden nap elmenned, amíg jegyes vagy. Látod, a leányok kinevetnek, tréfát űznek belőled s még vége szakadhat a mátkaságnak emiatt.

– Tréfát űznek belőlem? – kérdezte Lull. – Hát hiszen egy leány már meg is próbálta, de meg is járta ám! Megfogtam a nyakánál fogva s belédobtam a kútba. Olyan halott az, tudom, mint a kő. S Lull akkorát kacagott, hogy csakúgy rengett belé.

– Óh, jaj, mit cselekedtél, – sopánkodott az asszony – tudod-e, hogy ezért felakasztanak téged? Esze nélkül szaladott ki az asszony a házból. Épen sötét volt. Nem látta senki, szaladott egyenesen a kúthoz, leszállott a fenekére s nagy kínlódással a leány holttestét fölcipelte, aztán egy korsót megtöltött homokkal, azt a leánynak a nyakára kötötte s belédobta a folyóvizbe.

Amint jött hazafelé az asszony, egyszerre csak megbotlik valamibe. Nézi, nézi, mi lehet. Tapogatja, hát egy kecskebaknak a hullája. Mit gondolt, mit nem, felvette a kecskebakot, vitte a kúthoz s beledobta; azzal szépen hazament. De az asszony félt erősen, hogy az ő bolond fia az egész világnak el fogja mesélni, mit csinált. Hogy megmentse a haláltól, össze-vissza gondolt mindent. Gondolt ide, gondolt oda, aztán elszaladott a boltba, vett egy nagy skatulya cukrot, azzal hazaszaladott s a cukrot az udvaron széjjelhintette. Akkor bement a szobába, szólította Lullt, aki már aludott javában:

– Kelj fel, Lull! Kelj fel, Lull! Szaladj ki hamar. Láss csudát: cukor-eső esett.

Lull egyszeribe kiugrott az ágyból, szaladott ki az udvarra, mert hát Lull erősen szerette a cukrot. Hiszen fel is szedte egyszeribe mind, amennyi cukor volt. Egyre-kettőre felhabzsolta.