Part 8

A szultánfi azonban nem ijedt meg a haláltól. Ujra összeszedelőzködtek s mentek hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön, folyóvizeken át szakadatlan. No, sok, sok vándorlás után, (a mesében hamar mulik az idő!) mikor már vagy három hónapig utaztak, elértek ismét egy magas hegy tetejére. Hát ott minden olyan piros volt, mint a vér! Nem tudták elgondolni, hogy mi lehet ennek az oka, lementek hát egy kicsi faluba, beültek egy kávéházba s elkezdtek kérdezősködni, hogy voltaképen hol, s merre járnak s mi oka annak az éktelen verességnek azon a magas hegyen.

Elmondják az emberek nagy szószaporítással, hogy annak bizony senki más az oka, mint a néma szultánkisasszony, annak az ajaka olyan rózsapiros, hogy a szine még a hegyet is pirosra festi. Megmutatták az utat, hogy merre menjenek, ha oda akarnak menni, de kérték erősen, hogy ne áldozzák fel hiába fiatal életüket, mert még eddig mindenki szörnyű halállal halt meg, aki a néma szultánleányt meg akarta nézni.

De bizony nem hallgattak a sok bölcs tanácsra, felkerekedtek újra s mentek tovább hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön, folyóvizeken át, szakadatlan.

Egyszer csak megint egy hegy aljába érnek, s hát annak a tetején egy olyan palota állott, amely csupa embercsontból volt kirakva.

– Na, – mondta a vezír – ez bizonyosan a néma szultánkisasszony palotája s ezek a csontok azoké a legényeké, akik nem tudták megszólaltatni. Ide kerül a mienk is, – vagy elvisszük a szultánkisasszonyt!

Volt a hegy lábánál egy városka, ott egy vendéglőben meghúzódtak s gondolták, eltöltenek egy-két napot, mielőtt tovább mennének. Node olyan csudálatos várost soha nem láttak még, mint amilyen ez volt! Az utcán, a vendéglőben s mindenütt csupa síró embert láttak. Az egyik a fiát, a másik a bátyját siratta: mindenkinek volt valaki siratni valója.

Kérdik a korcsmárost, hogy mi ennek a nagy szomoruságnak az oka. A korcsmáros összecsapja a kezét bámulatában:

– Hát ti nem tudjátok, hogy hol jártok? Ez a néma szultánkisasszony városa s az egész fiatalság felment már a várba, hogy megszólaltassa a szultánkisasszonyt, de bizony, mind ott hagyták a fogukat, mert egy szó nem sok, annyit sem tudtak kihúzni belőle. Azért sírnak mind az emberek, mert mindegyiknek veszett oda valakije. Ti is jobban teszitek, ha tovább állotok, mert bizony szörnyű halálnak halálával haltok meg szép fiatalságotokban!

Nem szóltak egy szót sem a fiatalok, hanem kimentek a városba, hogy egy kicsit széjjel nézzenek. Épen vásár napja volt s amint fel s alá jártak a vásáros népek közt, meglát a szultánfi egy embert, aki egy kalickába zárt pacsirtát árult. Megtetszett a kis pacsirta a szultánfinak, nem is tanakodik sokat, hanem megveszi száz piaszterért. Mikor a vendéglőbe értek, felakasztotta a szegre a kalickát s úgy nézegette nagy szomorusággal a madarat, mert elgondolta, hogy ugyan mivel is tudná ő megszólaltatni a szultánkisasszonyt, akiből annyi ember nem tudott egy szót se kihúzni. Eszébe jutott, hogy milyen fiatalon kell meghalnia s ebbéli szomoruságában hangos sírásra fakadt. Ahogy így sirdogált, egyszerre csak megszólal a kalickában a kis madár:

– Ugyan bizony, miért sírsz, te szultánfi?

Megijedt a szultánfi, egész testében elkezdett reszketni mint a nyárfalevél, hogy vajjon ki szólítja, a madár-e, vagy valami gonosz szellem, de mégis megemberelte magát. Gondolta, hátha Allah küldte segítségül ezt a kis madarat. Mondta néki:

– Hogyne sírnék, mikor akárhogy töröm a fejemet, nem tudom kigondolni, hogy mivel szólaltassam meg a néma szultánkisasszonyt!

– No, azért kár a fejedet a falba verni. Hallgass ide: Menj fel ma este a szerályba, vigy engem is magaddal s mikor beeresztenek a szultánkisasszonyhoz, kezdj el beszélgetni hozzá. Engem tégy egy zsámoly alá, hogy meg ne lásson s aztán, ha már sokáig beszéltél s még mindig nem válaszolt, mondd azt neki: hogyha ő nem szól hozzád, hát legalább a zsámollyal beszélgetsz egy kicsit, az bizonyosan nem lesz olyan néma, mint ő. A többit bízd reám!

Meg is fogadta a tanácsot a szultánfi s este elindult a szerályba. Ott leborult a szultán lába elé s úgy mondta el, hogy mi szél hozta ide. Nézte, nézte a szultán a szultánfit, tetszett neki a fiú erősen, s mert hogy tetszett, ugyancsak lelkire beszélt, hogy így, hogy úgy, menjen inkább haza az apjához, ne veszítse el szép ifju életét. De beszélhetett, a szultánfi nem tágított s végre is csak be kellett vezetni a szultánkisasszonyhoz.

Ahogy belépett a szultánfi, első dolga volt, hogy a zsámoly alá tegye a kalickát, aztán mélyen meghajolt az elfátyolozott szultánkisasszony előtt s megkérdezte, hogy szolgál az egészsége. Sok minden egyebet össze-visszabeszélt még, de beszélhetett annak akár ítéletnapig is, nem szólt az egy szót se. Mikor már elfogyott a türelme a szultánfinak, azt mondta:

– No, ha te nem szólasz hozzám, szultánkisasszony, beszélgetek evvel a kicsi zsámollyal. Meglásd, ha nincs is lelke, lesz annyi könyörület benne, hogy megszán s szól legalább egyet!

Csakugyan oda is fordult a zsámolyhoz s megkérdezte:

– Hogy vagy kis zsámoly?

Felelte a pacsirta:

– Igen jól, köszönöm kérdésedet. Óh, hány esztendeje vagyok már itt s még soha senki se szólott hozzám! Téged bizonyára Allah küldött hozzám, hogy megörvendeztess, de én sem leszek hálátlan, elmondok neked egy történetet, hogy jobban teljék az időd!

– Volt egyszer egy szultán s annak egy gyönyörű leánya. Mikor már akkora lett, hogy férjhez kellett volna adni, jött a palotába három kérő. A szultán nem tudott választani közülök, hát azt mondta nekik: – Menjetek el, fiaim, lássatok országot-világot s tanuljatok valami mesterséget. Amelyik legügyesebb lesz közületek, annak adom a leányomat. Jól van, a legények bele is egyeznek s elindulnak együtt világot látni, szerencsét próbálni. Egyszer csak elérnek egy forráshoz, ott letelepednek s azt mondja az egyik: – Én azt tanácsolom, váljunk itt el s menjünk ahányan vagyunk annyifelé, s mikor kitanultuk a mesterségünket, találkozzunk megint itt a forrás mellett. Hogy megtudjuk, nem ment-e valamelyikünk már elébb haza, tegyük le a gyűrünket egy kő alá, az legyen a jel.

Meg is egyeztek abba, hogy elválnak, a gyűrüt is betették a kő alá s elindultak hárman három felé.

A legidősebb közülök megtanulta, hogy hat hónapi utat hogy lehet egy óra alatt megtenni, a második láthatatlanná lett, amikor akart, a harmadik pedig még a halottat is fel tudta támasztani. Mikor már mind a hárman jót tudták a mesterségüket, szépen hazafelé indultak s épen egyszerre érkeztek a forráshoz, amelynél elváltak egymástól.

Az a legény, aki láthatatlan tudott lenni, ha akart, azt mondta a másik kettőnek:

– No, mi alighanem hiába tanultuk a mesterségünket, mert a királyleány olyan beteg, hogy hét óra mulva meg hal szegény! A harmadik azt mondta erre:

– Én meg tudnám gyógyítani, de ki tud olyan gyorsan hozzá jutni az orvosságommal?

– Ha csak az a baj, elviszem én, – mondta a másik – s avval repült az orvossággal a szultán palotájába.

Meg is gyógyult egy szempillantás alatt a szultánkisasszony s már lent sétált a kertben a legénnyel, mikor a másik kettő nagy fáradtan megérkezett.

A pacsirta most félbehagyta a mesét s azt kérdezte a szultánfitól:

– Ugyan, melyiknek adnád a három legény közül a szultánkisasszonyt?

– Ha tőlem függene, én bizony annak adnám, akié az orvosság volt! – felelte a szultánfi.

A pacsirta annak akarta adni, aki megtudta, hogy beteg a szultánleány s ezen addig huzakodtak-vitatkoztak, hogy szörnyen megmérgelődött a néma szultánkisasszony, letépte a fátyolt az arcáról s mondta:

– Na, igazi bolondok vagytok ti, hogy még annyit se tudtok, hogy ki érdemli meg a szultánkisasszonyt. Hát aki elvitte neki az orvosságot, nem az érdemli meg legjobban?

Hej, szaladtak a szolgák s szolgálók hamar a szultánhoz, hogy megszólalt a leánya, de az megkötötte magát, hogy csak akkor lesz a szultánfi felesége, ha még kétszer meg tudja szólítani.

Mit volt mit tenni a szultánnak, azt mondta a szultánfinak, hogy jöjjön fel holnap este is, szólaltassa meg a leányát.

Hazament a szultánfi a szállására s még le sem feküdött, elkezdte törni a fejét, hogy s mint szólaltathatná meg ismét a szultánleányt.

– Egyet se törd a fejedet, – szólalt meg a pacsirta – vigy el holnap este is magaddal s tégy fel a szekrényre engem, mert a zsámolyt összetörte nagy haragjában a szultánleány. A többit bízd reám.

El is vitte megint a szultánfi a pacsirtát a szerályba s feltette a szekrényre, ő pedig elkezdett ismét a szultánkisasszonyhoz beszélni. De bizony az olyan néma volt, mint a sír. Oda fordult akkor a szultánfi a szekrényhez s elkezdett avval beszélgetni.

– Jó, hogy a szultánkisasszony nem szól hozzád, így legalább én velem beszélgetsz, – felelte neki a pacsirta – s ha akarod, mondok egy szép mesét, hogy ne undd el magadat.

– Mondjad, mondjad, jó szívvel meghallgatom, – kérte a szultánfi.

A pacsirta nem is kérette magát sokáig, hanem bele kezdett a mondókájába:

– Élt egyszer egy kis városkában egy asszony s annak volt három kérője: az egyiket hívták Mézcsurgatónak, a másikat Bőrnyúzónak, a harmadikat Cserzővargának. Az asszony sokáig tanakodott magában, hogy melyikhez menjen feleségül, de sehogy se tudott rájönni, hogy melyik a legügyesebb a három közül. A három kérő közül egy sem tudta a másikról, hogy az is szeretné az asszonyt, mert mindegyik máskor járt az asszonyhoz, de mind a három egyformán sürgette az asszonyt, hogy adjon már feleletet a kérésükre. Egyszer mit gondolt, mit nem az asszony, nem tudom magam se, de elhivatta mind a három kérőjét egyszerre.

Legelőbb Bőrnyúzó jött el, de hogy el ne vétsem a dolgot, – még az előtt az asszony egy mély sírgödröt ásott az udvaron s mellé leterített egy szemfedőt. Mikor meglátta az asszony, hogy jön Bőrnyúzó, elkezdett sírni, jajveszékelni, hogy az alig győzte kérdezni, mi történt vele. Nagy sírással mondja az asszony, hogy egy hete, hogy eltemette az apját ebbe a sírba, de az kiszállott belőle boszorkány képében.

– Ha szeretsz engem, – mondotta Bőrnyúzónak, – takaródz be ebbe a szemfedőbe, feküdj belé a sírba s maradj ott három óra hosszat, hogy, ha visszajön az apám, mást találjon benne s ne jöjjön többet rémítgetni engem!

– Megteszem, hogyne tenném, te érted még a tengerbe is belé ugornék, – mondotta a szerelmes Bőrnyúzó – s egy perc alatt lent feküdött a sírban.

Alighogy lefeküdt Bőrnyúzó, jött Mézcsurgató. Hát azt is nagy sírással fogadja az asszony s mikor kérdezi, hogy miért van úgy búnak ereszkedve, azt mondja neki az asszony:

– Hát hogyne búsulnék, bánkódnék, mikor az apám a sírjában boszorkánnyá változott s úgy félek tőle, hogy a hideg is kiráz. Tedd meg, kedves Mézcsurgató, a kedvemért, s állj ide egy nagy kővel a sír mellé s ha megmozdul, üsd agyon, mert addig nem lesz nékem nyugvásom!

Megtette Mézcsurgató, hogyne tette volna meg az asszonyért, fogott egy nagy követ, odaállott a sír mellé s le nem vette róla a szemét a boszorkányról.

Nemsokára megérkezett Cserzővarga is. Hát azt is nagy jajveszékeléssel fogadja az asszony s mikor megkérdezi, hogy mi baja, azt zokogja sűrü könnyhullatással az asszony:

– Jaj, édes Cserzővargám, nagy az én bajom, csak te segíthetnél rajta. Nézd azt a sírt, abba temettem egy hete az apámat, de egy ellensége boszorkány képében kiásta a sírját s most nem hágy nyugtot szegénynek. Ha volna merszed hozzá, hogy ki vedd a sírból, bizony meghálálnám!

Bezzeg Cserzővarga se volt rest, odaszaladt a sírhoz, kihúzta belőle Bőrnyúzót, s hej, uccu neki! rohant utánuk Mézcsurgató a nagy kővel, mert azt hitte, hogy két boszorkány lett az egyből, de Bőrnyúzó se engedte csak úgy elvitetni magát, meg volt ijedve szörnyen, hogy no, most elérkezett a végső órája, mert viszi a boszorkány – s ő bizony, fogta a szemfedőt s egy perc alatt ledobta magáról.

No, volt csudálkozás, mikor megismerték egymást!

– De mondd csak, édes szultánfi, – fordult a pacsirta a legényhez – mit gondolsz, ki érdemli meg leginkább az asszonyt a három közül? – Én azt gondolom, hogy Cserzővarga volt a legbátrabb a három közül.

– No bizony, Mézcsurgató fáradozott a legtöbbet, én azt hiszem, – mondotta a szultánfi.

Amint így vitatkoznak, megint megmérgelődik a szultánleány, hogy szegény Bőrnyúzóra, aki három órán át ott feküdött a sírban, senki se gondol s közbekiáltott nagy hirtelen:

– No, ti ugyan jól osztjátok az igazságot! Bőrnyúzó volt a legállhatatosabb s mégis mindig a másik kettőről beszéltek!

Vitték megint nagy örömmel a hírt a szultánnak, hogy ismét megszólalt a leánya, de bizony, még harmadikszor is fel kellett mennie a szultánfinak, mert a szultánkisasszony megkötötte magát, hogy ő bizony, ha még egyszer meg nem szólaltatják, nem lesz a szultánfi felesége.

Mikor hazaért a legény a pacsirtájával, ismét gondolkodni kezdett, hogy vajjon miket mondjon a leánynak, de bizony nem hagyta a pacsirta, hogy sokat törje a fejét rajta, hanem azt mondotta neki:

– A szultánkisasszony nagy haragjában összetörte a szekrényt, hát ma tedd a kalickámat az ajtó sarka mellé, a többire ne gondolj.

El is mennek estére kelve, de akármennyit beszélt a szultánfi, még csak meg se mukkant a szultánkisasszony. Odafordult aztán az ajtófélfához s így szólt:

– Mesélj valamit nekem, ajtófélfa, mert a szultánkisasszonyt ugyan hiába faggatom.

A pacsirta nem is kérette sokat magát, hanem elkezdett mesélni:

– Volt egyszer egy asztalos, egy szabó, s egy szofta (diák.) Elment ez a három pajtás együtt vándorolni s első este egy kis vendéglőbe tértek s ott egy szobácskába lefeküdtek. Hajnalfelé felébredt az asztalos, s mert nem tudott tovább aludni, felkelt s ott a szobában széthullott fadarabokból egy leány alakot faragott, aztán mert a munkában ismét elálmosodott, lefeküdt megint.

Nemsokára felébred a szabó, az is felkel s mikor meglátja a szobában a fababát, mit gondolt, mit nem, összeszedett egy csomó rongyot s szép kis ruhát varrott neki. Aztán ő is visszafeküdött az ágyba.

Alig hogy elaludt, felkelt a szofta is, s hát amint meglátja a szép fababát, úgy megtetszik neki, hogy letérdepelt a szoba közepére s úgy kérte Allahot, hogy ebbe a szép testbe lelket is adjon. Meg is hallgatta az imádságot Allah, s olyan lelkes emberré tette a fababát, hogy a szoftának csak elállott a szeme-szája a nagy csudálkozástól. Nem sokáig bámulhatta a szép leányt, mert nemsokára felébredt a szabó meg az asztalos s hát azoknak is úgy megtetszett a leány, hogy mindegyik magának akarta.

– Mondd meg hát, szultánfi, – kérdezte a pacsirta – kié legyen a leány?

A szultánfi a szabónak ítélte a leányt s amint ott huzakodnak, vitatkoznak, megszólal nagy mérgesen a szultánkisasszony:

– Hát ti igazán bolondok vagytok? Ha a szofta nem imádkozott volna a lélekért, kinek kellett volna egy rongyos fababa!? Őt illeti meg, senki mást a leány.

A szultánfinak sem kellett több! Nagy boldogan szaladt a szultánhoz, hogy harmadszor is megszólalt a leánya. De az se vonakodott már többet, mert szó, ami szó, megtetszett neki is a legény. Hazamentek a fiu szüleihez s ott olyan lakodalmat csaptak, hogy tizennégy napig még a kutyák is bort ittak.

A vén asszonyt, akinek a szultánfi eltörte a korsaját, felhivatták a palotába s ott élt élete végeig. Jó dolga vót, míg meg nem hót, jó bizony!

A feltámadott asszony.

(Maláji mese.)

Élt Kazam városában egy ember s annak gyönyörű szép felesége. Ez az ember rendkívül szerette a feleségét, de annyira szerette, hogy az ő szeretetének párja nem volt messze földön. Haj, Istenem, mely nagy gyász érte ezt az embert! Mikor a legboldogabbnak gondolta magát, akkor szállott le a halál angyala az ő gyönyörű szép feleségéért. Jöttek az atyafiak, szomszédok, jó barátok, vigasztalták az embert, de hiába, ráborult a felesége holt testére s nem tudták onnan elszakasztani. Mult nap, nap után s nem volt arra lelke, hogy a feleségét eltemettesse.

– Mit gondolsz? – mondották az emberek – hiszen már oszladozik a feleséged teste. Temettesd el!

– Nem, nem, nem temetem el, – mondotta az ember – s ha el kell temetni, temessetek el engem is vele.

– Azt nem tesszük, – mondották az emberek – hogy temetnénk el mi tégedet, mikor élsz?!

– Ha nem temettek el, – mondotta az ember – akkor tegyétek a feleségem holttestét egy csolnakba. Eresszétek a csolnakot a tengerre, de a csolnakba én is beleülök, vele megyek: hadd pusztuljak el a tengeren.

Hiába beszéltek az emberek, nem tudták eszére téríteni szegényt. Csolnakba fektették a holttestet; ő meg beleült. A csolnakot ellökték a parttól s egyszerre csak eltünt szem elől. Nem látta senki.

Ment, ment a csolnak a tengeren s a szegény ember csak sírt, sirdogált folyton, keservesen, szakadott a könnye, mint a záporeső. És kesergett folytonosan: Miért, hogy miért kellett meghalnia az ő feleségének?! S íme, amint így kesergett, sirdogált a szegény ember, egyszerre csak valami mennyei szózat hangzott feléje:

– Óh, te fiatal ember, aki annyira szereted a te feleségedet! Valóban, nagy a te szerelmed, valóban, nagy a te hűséged, csudálatosan nagy. Hallgass hát ide: add át életednek a felét a feleségednek és ő azonnal életre fog kelni. Még 40 esztendőd van, oszd el vele. Adj át huszat a feleségednek, marad még húsz a te számodra.

Fölnézett az ember az égre s mondotta:

– Neki adom az életem felét, csak támadjon fel újra az én feleségem.

Ahogy ezt mondotta, abban a pillanatban felnyilt az asszony szeme. Mosolyogva ült fel a csolnakban. Szép volt, gyönyörű volt. Szebb volt, gyönyörübb volt, mint annak előtte. A csolnak pedig csak ment tovább, tovább s egyszerre csak elért egy szigetre. Annál a szigetnél szoktak kikötni a hajók, hogy vizet vegyenek fel. Kiszállottak a szigetre, egy fa alatt szépen letelepedtek s ott éltek, éldegéltek nap, nap után. Hanem munkához kellett látni, merthogy a semmiből nem élhettek. Munkához is láttak. A férj dolgozott reggeltől estig. Meg is szerezte a mindennapit. Egyszer aztán szörnyen elfáradott az ember. Fejét felesége ölébe hajtotta s elszundikált. Aludott mélyen, amikor egy hajó kötött ki a szigetnél. A hajóból kiszállott a kapitány s véletlenül arra ment, ahol az asszony ült. Odament egyenesen az asszonyhoz. Nézte, nézte; szörnyen megtetszett neki s kérdezte tőle:

– Ki ez az ember, aki a te öledben fekszik?

– A férjem, – felelt az asszony.

Mondotta a kapitány:

– Ej de csunya, lerongyolódott ember felesége vagy te! Nem tudod, hogy milyen szép vagy? Nem láttad soha a te szép arcodat? Nézd meg a víznek a tükrében, hasonlítsd össze az urad arcával. Hogyan élhetsz vele? Hallgass ide: jer én velem. Gazdag vagyok, előkelő ember vagyok. Nézd meg az arcomat, ugyebár szép vagyok? Hagyd itt ezt az embert, légy az én feleségem.

Az asszony nézte, nézte a kapitányt, aztán el kezdett gondolkozni:

– Bizony, – gondolta magában – ez csakugyan szép ember s úgy látszik, gazdag ember is. Itt hagyom az uramat, vele megyek.

Amit gondolt, azt meg is mondotta mindjárt:

– Jól van, veled megyek, követlek.

Szép csendesen letette az ura fejét a földre, aztán elment a kapitánnyal, beszállott a hajóra. Ahogy beszállott, a hajó azonnal el is indult. Alig ment el a hajó, felébredt az ember. Körülnéz, keresi a feleségét. Nem látja sehol. Bejárja, beszaladja a szigetet, kiabál: semmi válasz. Nincs, nincs, való igaz! Eltünt a felesége! Aztán egyszerre csak a nagy messzeségben meglátott egy hajót.

– Bizonyosan azon a hajón ment el, – gondolta magában. – S nagy lett az ő szívének a szomorusága. Búsan bolyongott a tenger partján s mind azon imádkozott, hogy bárcsak jönne egy másik hajó, hogy utánna mehetne a hűtlen asszonynak. Isten meghallgatta kívánságát, íme, jött egy másik hajó, kikötött az is a szigeten, hogy vizet vegyen fel. Ennek a hajónak is a kapitánya kiszállott a szigetre s megkérdezte:

– Hát te miért vagy olyan szomorú? Mi történt veled?

– Óh, uram, nagy az én esetem, – kesergett az ember s elmondotta az ő történetét.

– Ne búsulj, – mondotta a kapitány – gyere csak, ülj fel az én hajómra, majd utólérjük mi azt a hajót.

– Óh, uram, szolgád leszek egész életemre, – hálálkodott az ember. Azzal felült a hajóra s az indult is nyomban. Csak úgy repült a hajó a sík tengeren s csakhamar utólérte a másikat. Egymás mellett haladott a két hajó. Egyszerre érkeztek a kikötőbe. Ahogy horgonyt vetettek, mondotta a kapitány az embernek:

– Na, most eredj át a másik hajóra s keresd meg ott a feleségedet, aztán, ha megtalálod, jelentjük a dolgot a kikötő-parancsnoknak: az majd igazságot tesz.

Általment az ember a másik hajóra, elvegyült a hajósnép között. Kereste, vizsgálta mindenfelé, hogy megláthatná-e a feleségét. Aztán egyszerre csak betekintett egy kis ablakon s hát íme, ott volt az asszony!

– Itt a feleségem, – mondotta a kapitánynak.

– Bizonyosan a te feleséged? – kérdezte a kapitány.

– Az enyém, az enyém, – mondotta az ember.

– Hát akkor gyere velem. Megyünk a kikötő-parancsnokhoz.

Mentek a kikötő-parancsnokhoz s ott a kapitány elmondotta, hogy mi történt ezzel az emberrel. Kérdezte a parancsnok:

– Bizonyos vagy abban, hogy a te feleséged az, akit a hajón láttál?

– Óh, uram, tökéletesen bizonyos vagyok abban. Láttam. Saját szememmel láttam, nem csalódtam.

– Ha úgy van, akkor jól van, – mondotta a parancsnok – mindjárt idehozatom s igazságot teszek.

A parancsnok egyszeribe küldötte a szolgáit, hogy hívják oda a kapitányt. Jött is a kapitány mindjárt; mélyen, alázatosan meghajolt a parancsnok előtt. Közben megjöttek a bírák is, akiket a parancsnok hivatott s most a parancsnok kérdezte a kapitányt:

– Ki az az asszony, kapitány, aki a te hajódon van?

Felelte ez:

– Ez az asszony az én feleségem. Fiatal ember voltam még, amikor feleségül vettem.

Mondotta a parancsnok:

– Ez a fiatal ember pedig, aki itt áll, azt mondja, hogy az az asszony az ő felesége s hogy te tőle elraboltad.

– Óh, uram, óh hatalmas parancsnok, – mondotta a kapitány – még igen fiatal voltam, amikor ezt a nőt feleségül vettem. Más feleségem nem is volt soha.

– Mit szólsz ehhez? – fordult a parancsnok a férjhez. A kapitány azt mondja, hogy ez az asszony mindig az ő felesége volt.

Mondotta a férj:

– Ő azt mondhatja, uram, de hivasd ide az asszonyt. Kérdezd meg tőle, hadd mondja meg ő, melyiknek a felesége. És elbeszélte újra az ő történetét kezdettől végig.

A bírák nagy álmélkodással hallgatták a beszédét s parancsolták a kapitánynak, hogy egyszeribe hozza ide az asszonyt. A kapitány elment vissza a hajójára s mondotta az asszonynak:

– Hallod-e, most el kell jönnöd a bírák elé s vallomást kell tenned, hogy kinek vagy a felesége. Mondjad, hogy mindig az én feleségem voltál; ne hagyj engem hazugságban!

– Ne félj semmit, – biztatta az asszony.

Mentek egyenesen a parancsnok elé s ahogy oda megérkeztek, mondotta az egyik bíró:

– Asszony! Mondjad az igazságot: e két ember közül melyik volt elébb a te urad?

Felelt az asszony:

– Az én uram mindig ez a kapitány volt, senki más.

– Nos, fiatal ember, – fordult a bíró a férjhez – mit szólsz ehhez?

Felelet helyett a férj az asszonyhoz fordult s kérdezte tőle:

– Hát te csakugyan sohasem haltál meg? Nem igaz, hogy én nagy szeretetből megosztottam veled az életemet? Hogy negyven esztendőre szabott életemből huszat neked ajándékoztam?

Az asszony összecsapta a kezét:

– Óh, halljátok, urak, hogy folyik a hazugság ennek az embernek a szájából? Hát lehetséges az, hogy halott feltámadjon? Hallottatok ti ehhez hasonlót valaha, amit ez a hazug ember beszél?

Mondották a bírák egy értelemmel:

– Az asszonynak igaza van. Hogyan mondhatsz te, ifjú ember, olyat, hogy halott újra feltámadjon? Most már nyilvánvaló, hogy ez az asszony a kapitány felesége és nem a tied.

Akkor meg a kapitány szólalt meg, aki az asszonyt elrabolta s mondotta:

– Mit érdemel az olyan ember, azt kérdem én, aki másnak a feleségét el akarja rabolni? Mert ez az ember nem akar egyebet: el akarja rabolni az én feleségemet.

A bírák a férjhez fordultak most s mondották neki:

– Hallod, mit mond a kapitány? Bizony, súlyos ítéletet érdemel az olyan ember, aki a más feleségét el akarja rabolni.