Part 15

Elaludott a cárevics, reggel megkondultak a harangok, ébresztgette a Mogol madár, de hiába: nem volt képes felébreszteni. Mikor azonban a déli harangszó megkondult, akkor felébredett magától, hirtelen felugrott, megmosakodott, felöltözött és szaladva szaladott a templomba. Most már üdvözölte a leányt. Megfogta jobb kezét, úgy állottak egymás mellett, úgy imádkoztak. Mikor a litániának vége volt, szépen kijött a templomból, de íme, ismét jött egy hajó a Kék tengeren s a hajóból most 24 vitéz szállott ki. Azok is gúnyolódva, mosolyogva nézték a cárevicset s mondották neki:

– Oh, te parasztkölyök, te! Mit akarsz itt? Talán bizony a párjanincs szép királykisasszonyért jöttél? Hisz még a kisujjára sem vagy érdemes!

Egyszeribe körülfogták a cárevicset és el akarták vinni a párjanincs szép királykisasszonyt. De a cárevics fölemelte az öklét, ismét közéjük sújtott, s egyszerre tizenkét vitéz harapott a fűbe. Akkor ismét fölemelte az öklét, ismét közéjük sújtott: másik tizenkét vitéz is a fűbe harapott. Most pedig szép gyöngén megfogta a párjanincs szép királykisasszony a cárevics kezét, elvezette a palotájába, aztán asztalt teríttetett, arra hordatott mindenféle drága ételt és italt, leültette az asztal mellé s mondotta neki lelkes szóval:

– Te vagy az én mátkám, cárevics. Feleséged leszek!

Még ott mindjárt megtartották a lakodalmat. Lakodalom után a cárevics lefeküdött s mondotta a párjanincs szép királykisasszonynak:

– Most pedig hagyj engem magamra, teljes kilenc napig aludni fogok. Senki engem meg ne háborítson. Hiába is próbálsz felkelteni, úgysem ébredek fel. Majd felébredek magamtól, amikor eljön az ideje.

– Soká lesz az, cárevics, – mondotta a felesége. Mi lesz addig velem?

– Sokáig, vagy nem sokáig: nem tesz semmit, – mondotta a cárevics. – Most aludnom kell.

Lefeküdött s kilenc nap és kilenc éjjel aludott.

Hej! hanem aközben mi történt? Egyszerre csak ott termett a palotában a világhíres csontvázkirály. Csupa csontváz volt ez az ember. Igazi szörnyeteg. S ez a csontvázkirály, mire felébredett a cárevics, elrabolta a feleségét. Kereste szegény cárevics mindenfelé a palotában, az udvaron, a kertben: nem találta. Amint járt-kelt, bolyongott szegény, egyszerre csak találkozott egy öregasszonnyal.

– Hej, cárevics, – mondotta az öregasszony, – itt hiába ne is keresd a feleségedet! Eredj a csontvázkirály országába. Ott van ő szomorú rabságban.

Elindult nagy búsan a cárevics, ment, mendegélt hetedhét ország ellen, hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön át. Addig meg nem állott, míg a csontvázkirály országába nem ért, a csontvázkirály országában is az ő városába. Ottan bement egy házba, abban a házban lakott egy öregasszony; szállást kért tőle.

– Mért vagy olyan szomorú, cárevics? – kérdezte az öregassszony.

– Azért vagyok, öreganyám, mert mindenem volt és most semmim sincs már! – Aztán elmondta, hogy mi történt vele. – Hej, ha még egyszer láthatnám az én feleségemet! – sóhajtozott a cárevics.

– Hát csak feküdj le és aludjál! – mondotta az öregasszony. – Holnap reggel háboruba megy a csontvázkirály, akkor majd elmehetsz a feleségedért.

A cárevics lefeküdött, de nem jött álom a szemére, egész éjjel nem aludott. Jókor reggel felkelt és ment egyenesen a csontvázkirály palotájába, kopogtatott a kapun. Hát édes Istenem, a párjanincs szép királykisasszony nyitotta ki a kaput! Sírva borult a nyakába, aztán felmentek a palotába, ottan leültek egy asztal mellé s keseregtek, panaszkodtak, kiöntötték szívük bánatát.

– Hiába minden, a csontvázkirálytól nem szabadulok én meg soha. Mert a csontvázkirály halhatatlan ember. Hiszen, ha tudnám, hol van a halála! – kesergett az asszony.

– Kérdezd meg, – mondotta a cárevics.

– Jó, meg is kérdezem.

Ahogy hazajött a csontvázkirály, az volt az első szava:

– Orosz szagot érzek, bizonyosan itt volt a cárevics.

– Ugyan, mit gondolsz, – mondta az asszony – hiszen ott maradott a rengeteg erdőben, bizonyosan összeszaggatták a vadak.

– Aztán leültek vacsorázni. Vacsora közben elkezdette cirókálni-morókálni az asszony a csontvázkirályt és kérdezte:

– Ugyan bizony, hol van a te halálod?

– Te ostoba asszony, te! Mit akarsz tudni? Be van kötve a seprűbe.

Jókor reggel elment a csontvázkirály, a cárevics pedig visszajött a feleségéhez és a mikor megtudta, hogy a csontvázkirály halála a seprűbe van kötve, aranyporral behintette, aztán elment. Estére meg visszajött a csontvázkirály.

– Hej, asszony, asszony! – ez volt az első szava, – orosz szagot érzek! Bizonyosan itt volt a cárevics!

– Ugyan, hogy gondolsz ilyet! Te bizonyosan átnyargalsz egész Oroszországon, azért érzed az orosz szagot. Hogy lehetne itt a cárevics, mikor ott maradt a rengeteg erdőben, ahol bizonyosan felfalták szegényt a vadállatok.

Aztán leültek a vacsorához. Az asszony ült a székre, a csontvázkirály a padra s hát egyszerre csak meglátja az aranyozott seprűt.

– Mi ez?

– Óh, halhatatlan csontvázkirály, látod, mennyire tisztellek, milyen drága vagy te nékem. Még a halálod is kedves: bearanyoztam.

– Ostoba asszony! – nevetett a csontvázkirály, hiszen csak tréfa volt! Az én halálom az ajtófélfában van.

Na jó. Másnap ismét elment az csontvázkirály, a cárevics pedig visszajött. Mikor megtudta, hogy az ajtófélfában van a csontvázkirály halála, azt aranyozta meg.

Jön haza este a csontvázkirály s megint az volt az első szava:

– Orosz szagot érzek, bizonyosan itt volt a cárevics.

– Mit gondolsz, hiszen ott maradott a rengeteg erdőben, bizonyosan felfalták a vadak.

Vacsorához ültek, a csontvázkirály körülnézett és látta, hogy csakugy ragyog az ajtófélfa.

– Mi ez? – kérdezte a csontvázkirály.

– Látod, látod, csontvázkirály! Mennyire tisztellek én téged! Még a halálod is kedves nekem, azért aranyoztam be az ajtófélfát.

– Ostoba asszony, ostoba asszony! Hiszen az csak tréfa volt! Az én halálom egy tojásban van. Az a tojás pedig egy kacsában, a kacsa pedig egy fatönkben, az a fatönk pedig a tengeren úszik.

Másnap a csontvázkirály ismét elment háborúba s jött a cárevics. Mondta neki az asszony:

– Na, most már mégis csak megtalálom a csontvázkirály halálát! Azt mondotta: egy tojásban van, az a tojás pedig egy kacsában, az a kacsa pedig egy fatönkben és az a fatönk a tengeren úszik. Ime, adok neked kenyeret, kalácsot, minden jót, vidd magaddal, mert ki tudja, meddig jársz oda.

Elindult a cárevics, ment, mendegélt, hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön által. Addig ment, mendegélt, hogy amit magával vitt, minden elfogyott. Szörnyen megéhezett. Nézett erre, nézett arra, ha valami ennivalót találna. Egyszer csak látja, hogy fenn a magas levegőégben repül egy ölyvmadár. Fogta a fegyverét, megcélozta az ölyvet. De az ölyv lekiáltott neki:

– Ne lőjj meg, cárevics, mert bizony mondom neked, hogy, ha bajba kerülsz, nagy hasznomat veszed. – A cárevics nem lőtte meg az ölyvet. Ment tovább s amint ment, mendegélt, szembe jött vele egy medve. Mondotta a cárevics:

– Na, Miska, meg kell halnod, mert szörnyen éhes vagyok!

– Ne ölj meg, cárevics, mert még nagy hasznomat veheted. – Nem ölte meg a medvét sem. Tovább ment, mendegélt, elérkezett a tenger partjára. A tengernek a szélén ott uszkált egy csuka.

– Na, éppen jókor jössz, csuka! – mondotta a cárevics. – Ebbe a helybe meglőlek s megeszlek.

– Ne lőjj meg, cárevics, mert bizony mondom, még nagy hasznomat veszed.

Nem bántotta a cárevics a csukát sem, hagyta, hogy visszaússzon a tengerbe, a tengernek a közepébe; ő meg ottan állt, álldogált, nézett jobbra, nézett balra. Hát Uram, Teremtőm, egyszerre csak megmozdul a tenger. Zuhogott, kavargott, kicsapott a partra. A cárevics megfutamodott, szaladott a tenger elől magas hegynek oldalába, ottan állott egy ágas fa, arra hirtelen felmászott, hogy el ne lepje a tenger. De amint felmászott a fára, a tenger vize szép csendesen visszaereszkedett s ím, a szárazföldön ott maradott egy fatönk. Abban a pillanatban ott volt a medve s szót se szólt, csak megragadta a fatönköt, szerteszaggatta, akkor a fatönkből kiröppent egy kacsa, felszállott a magas levegőégbe. De ím, jött az ölyv is. Utána a kacsának! Megragadta s darabokra szaggatta. S ím, kiesett a kacsából egy tojás. Egyenesen belé a tengerbe. De ott volt ám a csuka! Kifogta a tojást, úszott vele a tenger partjára és általadta a cárevicsnek. Az meg szépen a zsebébe tette a tojást és ment vissza a csontvázkirály palotájába. Felment egyenesen a palotába, s ámbátor ott volt a csontvázkirály, megölelte, megcsókolta a feleségét. Rárivallt a csontvázkirály:

– Hát te mit akarsz, cárevics? – Talán bizony el akarod venni ezt az asszonyt? Mindjárt szörnyű halálnak halálával halsz meg!

– Elraboltad az én asszonyomat, – mondotta a cárevics, – de most kezemben a halálod! – S kivette a tojást a zsebéből és mutatta a csontvázkirálynak. És ím, abban a pillanatban elhomályosodott a csontvázkirály szeme. Legyengűlt, elerőtlenedett. A cárevics történetesen egyik kezéből a másikba tette a tojást s hát abban a pillanatban a csontvázkirály a szoba egyik sarkából a másik sarkába szaladott, de úgy szaladott, hogy beleütődött a feje. Ahogy ezt meglátta a cárevics, nagy gyorsan dobta egyik kezéből a másikba, meg vissza a tojást, a csontvázkirály pedig esze nélkül szaladott a szoba egyik sarkából a másikba, össze-vissza, míg egyszer csak összeesett, lerogyott, meghalt szörnyű halállal.

Hej Istenem, volt öröm! A cárevics mindjárt befogott hat lovat aranyos hintóba, egy zsákot megraktak arannyal-ezüsttel, azt feltették a hintóba, aztán elindult a feleségével haza, az apjának az országába.

Útközben betértek ahhoz az öregasszonyhoz, akinek a halak, madarak s mindenféle vadak a szolgálatában állottak. Akinél a cárevics hagyta az ő lovát. Hej, de örült a cárevics, amikor a lovát meglátta! Megajándékozta gazdagon az öregasszonyt arannyal-ezüsttel; annyit adott, hogy még kilencven esztendeig élhetett belőle. Aztán futárt küldött az apjához, hogy jelentse: jön a fia, még pedig a feleségével, a párjanincs szép királykisasszonnyal. Még haza sem ért a futár jóformán, már otthon volt a cárevics a feleségével. Volt öröm otthon!

– Ihol, édesapám, hazajöttem, elhoztam a párjanincs szép királykisasszonyt!

Bezzeg, a cárnál nem kellett sokáig főzni a sört, égetni a pálinkát: volt ott minden bőviben. Mindjárt megtartották a lakodalmat, rengeteg sok hordót gurítottak ki az utcára, tele voltak azok mindenféle jó italokkal: ihatott belőle boldog, boldogtalan, amennyi csak belefért. Én is ott voltam, mézet és sört ittam, de mind lefolyt a szakállamon, egy csepp sem be a szájamon.

Bella-Flór hercegnő.

(Spanyol mese.)

Réges-régen élt egy ember, s annak volt két fia. Az egyik, amikor felcseperedett, elment világot látni, s teltek, multak az évek, senki semmi hírt nem hallott róla, azt hitték, hogy talán meg is halt. Az apjuk is lassan-lassan megöregedett, aztán meg is halt, s ráhagyta egész vagyonát a kisebbik fiára, aki ezentúl egyedül gazdálkodott a birtokon. Egyszer, amikor jő haza, látja, hogy a szobában egy idegen ember áll, s nézeget jobbra-balra, mintha nem ismerné meg a házat. Amikor a fiatal legény bejött, megkérdezte tőle az idegen:

– Elfelejtettél engem?

– Nem felejthetek el olyan valakit, akit nem is ismertem soha, – felelte barátságtalanul a legény.

– Én vagyok a te rég elvándorolt testvéred, – válaszolta az utas, – s egy krajcár nélkül tértem haza. Itt hallottam a faluban, hogy meghalt az édesapánk, Isten nyugosztalja szegényt.

– Már hat hónapja meghalt, – felelt a gazdag legény, – s rád hagyott egy vén fakoporsót, ott van most is a padlás tetején. Jobb lesz, ha sok fecsegés helyett az után nézel, mert én ugyan nem töltöm veled a drága időmet! – Azzal megfordult, s otthagyta a szegény embert a házban.

Mit volt mit tenni, felkapaszkodott a padlásra a szegény vándor, s hát ott csakugyan megtalálta a fakoporsót, de az olyan rozoga volt, hogy alig tartotta össze egy-két szeg a deszkáit.

– Minek ez az ócska koporsó nekem? – mondotta magában. – Legfeljebb tüzet rakhatok belőle, egyébre úgy se jó.

Le is vitte a hátán a koporsót az udvarra, elkezdte hasogatni egy fejszével, s hát, amint hasogatja, egyszerre egy kis titkos rekeszt lát benne, azt mindjárt kinyitja, s egy írást talál benne. Nézi, nézi, jobbról-balról a papírt, hát látja, hogy adóslevél, amely az apja nevére szólt s egy gazdag ember volt az adós. Zsebredugta hamar az írást, szaladt vele a bíróhoz, mutatja neki, s hát az azt mondja, hogy attól az embertől ugyan hiába kéri a pénzét, mert az apjának se akarta semmiképpen megfizetni az adósságát. Nem sokat törődött José (mert így hívták a szegény embert) evvel a beszéddel, szaladt az adóshoz, s addig fenyegette, hogy így s úgy, viszi akár a király elébe is a dolgot, hogy az nagy keservesen kifizette neki a pénzt. Bezzeg, boldog volt most José, zsebredugta a sok aranyat, többet nem is nézett az öccse háza felé, hanem elindult a szomszéd város irányában.

Amint ment, mendegélt, jön vele szembe egy szegény asszony nagy sírással. Kérdezi José tőle:

– Hát neked mi bajod, te szegény asszony?

– Nagy baj az én bajom, – felelte zokogva az asszony, – halálán van az uram, s egy kegyetlen ember, akinek pénzzel tartozik, ilyen betegen be akarja záratni a börtönbe!

– Ne búsulj, te szegény asszony, – mondta José neki, – adok én pénzt, hogy kifizesd az urad adósságát!

Bezzeg, hálálkodott a szegény asszony Josénak, s szaladt haza boldogan a pénzzel, átadta annak, akinek tartozott, s futott az urához. No, annak szegénynek többet semmire se volt szüksége, meg volt már halva, mire a felesége hazaért. Mikor José beérkezett a városba, ismét ott találta az utcán a szegény asszonyt, siratta az urát, hogy még csak el se temetheti, mert mind ami pénzt kapott, odaadta adósságba. Megsajnálta José, kifizette a koporsó árát is, s ment tovább. Erősen megfogyatkozott most már a pénze, össze-vissza három arany volt a zsebében. Gondolta magában, evvel ugyan nem jut messzire, ő bizony beáll a királyhoz szolgálatba.

Úgy is tett, ahogy elgondolta magában, elment a királyi udvarba, s ott legelőször szolga lett, de olyan ügyesen végezte a dolgát, hogy a király csakhamar lovaggá tette.

Telt, mult az idő, az ifjabbik testvér mind elpazarolta a pénzét, s olyan szegény lett, mint a templom egere. Hallotta, hogy a bátyja milyen szerencsésen járt a királyi udvarban, elment hát oda, s addig könyörgött a bátyjának, amíg az ő szavára fel nem vették szolgának.

Itt is irígy, s rosszlelkű maradt, mint amilyen azelőtt volt, s amikor megtudta, hogy az öreg, csúf király szerelmes Bella-Flór hercegnőbe, aki elmenekült előle valahová, – elhatározta, hogy azt hazudja a királynak, hogy az ő bátyja tudja, hová bujdosott a hercegnő, s el is tudja hozni. Gondolta, majd karóba huzatja a király a José fejét, ha leány nélkül tér vissza.

Úgy is tett, ahogy a gonosz eszével elgondolta, felsompolygott a királyhoz, s eléadta, a mondókáját. Hej, felugrott a király nagy örömében, s szalajtott rögtön José után! Jött is az lélekszakadva, mert el nem tudta gondolni, hogy miért hivatják olyan sebbel-lobbal. Hát, alig hogy beteszi a lábát a király szobájába, mondta ez neki:

– Ebben a pillanatban rohanj Bella-Flór hercegnőért, s ha nélküle térsz haza, az életeddel játszol! – Amint ezt mondta, hátat fordított a király s otthagyta egyedül a teremben.

Állt, állt egy darabig nagy csudálkozással José s nem tudta elgondolni, hogy ugyan honnan is tudja ő elhozni Bella-Flór hercegnőt, mikor azt se tudja, hogy hol van? De a világ végéig még se állhatott a király szobájában, nagy búsan lement az istállóba, hogy lovat válasszon magának az útra. Nézegette a szebbnél-szebb lovakat egymásután, olvasgatta le a nevüket az aranytábláról, mert abba volt mindegyiké belevésve, de egyik se tetszett neki, s már végire ért az istállónak, mikor egy öreg fehér ló feléje fordította fejét, s így szólt hozzá suttogva:

– Válassz engem s minden jóra fordul!

José nem is gondolkodott a dolgon sokat, rátette a nyerget a fehér lóra, kivezette az istállóból, ráugrott s elindultak. Ott volt a kemence előtt három frissen sütött cipó, azt felvétette a ló Joséval, s betették a tarisznyába, úgy mentek ki a kapun. Jó messzire haladtak már, anélkül, hogy valami történt volna velük, egyszerre aztán a ló megpillant egy hatalmas hangyabolyt, ott megállott, s azt mondta Josénak:

– Morzsáld el azt a három cipót ezeknek a hangyáknak, fiam.

– Jó lenne az nekünk is, édes lovam, – felelte José, de a ló nem hallgatott a szavára, s azt válaszolta:

– Egy alkalmat se mulassz el soha, hogy jót tégy valakivel! Add oda a cipókat!

Többet José egyet sem ellenkezett, hanem elmorzsálta a cipókat, aztán felült a lova hátára s mentek tovább: Alig mentek ismét egy jó darabon, sziklás, meredek helyre értek, s hát ott vergődött egy hatalmas sas a vadász hálójában. Megállott a ló a sas előtt, s mondta Josénak:

– Szállj le, s szabadítsd ki azt a szegény madarat!

– Igen sokáig fog tartani, édes lovam, – felelte José, – s mikor érünk akkor a hercegnőhöz?

– Ne törődj te avval, te csak ne mulassz el soha egy alkalmat se, hogy jót tégy valakivel, – mondotta a ló Josénak.

Leszállott hát kénytelen-kelletlen a legény, s kiszabadította a sast a hálóból, s akkor indultak ismét tovább. Amint jó darabon mentek, egy folyó partjára érnek, hát ott látnak a homokban egy kis halat, amint tátogtat nagy keservesen, s szeretne visszajutni a vízbe.

– Nem látod, édes gazdám, azt a kis halat? – szólalt meg ismét a ló, – hiszen ha nem teszed vissza a vízbe, meg fog fulladni a homokban?

– Nohát, mi így soha rá nem találunk Bella-Flór hercegnőre, ha minden percben megállunk, – dohogott José, – de mégis leszállott, s visszadobta a vízbe a halat.

– Ne félj, az nem időveszteség, amikor másokon segítünk, – mondotta a ló, – s avval mentek ismét tovább.

Kis idő mulva rengeteg erdő közepébe értek, ott állott a Bella-Flór hercegnő palotája, s ő éppen mikor odaértek, etetgette a tyúkjait, kakasait.

– Álljunk meg itt az udvaron, majd én ficánkolok s kelletem magam, – mondotta a ló, – hogy a hercegnő is kedvet kapjon egy kis lovaglásra. Akkor aztán, ha felült reám, ugrálni kezdek, úgy teszek, mintha le akarnám dobni a hátamról, s te mondjad neki, hogy bizonyosan azért ugrálok, mert nem szokott nő ülni rajtam, aztán kérjed, engedje meg, hogy te is felülj a háta mögé, hogy vigyázhass rá. Ha aztán te is a nyeregben leszel, egyet se búsulj, repülünk haza a király udvarába, mint a szél.

Minden úgy is történt, ahogy a ló előre megmondotta, s alig telt belé egy jó fertályóra, már vágtattak, sebesebben, mint a szél, a királyi vár felé. A hercegnő rögtön látta, hogy őt bizony csúffá tették, de nem szólt egy szót sem, hanem hirtelen leoldotta a kötényét, amely tele volt csirkéknek való korpával, s egy szempillantás alatt mind leszórta a földre.

– Ó Istenem, – sikoltott most, – elejtettem mind a korpámat, kérlek, lovag, szállj le s szedd fel.

De José nem állította meg a lovat, hanem azt felelte neki:

– Lesz ott elég korpa, ahova mi megyünk! – s avval vágtattak is tovább.

Nemsokára egy sűrű erdőbe értek, ott elévette Bella-Flór hercegnő a zsebkendőjét, elengedte s a szél felfujta a legmagasabb fa tetejére.

– Ó Istenem, – kiáltott fel – állítsd meg a lovat, s menj fel a fa tetejére a zsebkendőmért!

– Lesz ott elég zsebkendő, ahová mi megyünk, – felelte José és vágtatott tovább.

Az erdőből hamarosan kijutottak s egy patakhoz értek, ott lehúzta Bella-Flór hercegnő az ujjáról az aranygyűrűjét, behajította a vízbe, s felsikoltott:

– Jaj Istenem, a legkedvesebb gyűrűm beleesett a vízbe, szálljunk le és nézzük meg, hol lehet.

De José nem állította meg most sem a lovat, hanem azt mondta:

– Lesz ott szebbnél-szebb gyűrű elég, ahová mi megyünk.

Nemsokára a palotához értek. Hát, a király már ott várta őket, de bizony a hercegnő még csak rá sem vetette a tekintetét, hamar beszaladt egy szobába s magára zárta az ajtót. Hiába könyörgött a király neki, hogy jöjjön ki, egyre azt hajtogatta, hogy csak akkor jön ki, ha elhozza neki valaki azt a három dolgot, amit elvesztett az úton. Hivatta a király ismét Josét, mert azt gondolta, ha valaki, akkor csak ő fogja tudni, hogy mit, s hol vesztett el a hercegnő. No, szegény José, amint meghallotta a király parancsát, megint búnak eresztette a fejét, de bizony azt ereszthette, mert ha kedves volt az élete, újra vissza kellett indulnia. Legelőször is hű társához, a fehér lóhoz ment, elkeseregte a bánatát, de az megvígasztalta:

– Egyet se búsulj, édes gazdám, ülj fel a hátamra, majd csak megleszünk valahogy.

Fel is pattant José rögtön a hátára, s mentek a sebes szélnél is sebesebben, addig, amíg a hangyabolyhoz nem értek. Ott megállott a ló, s azt mondta Josénak:

– Akarod, hogy megkapjad a hercegnő korpáját?

– Hát persze, hogy akarom, – felelte José, – de hiába akarom, mert míg a világ, meg két nap, nem tudnám én azt összeszedni!

– Kiálts csak egyet a hangyáknak, ne félj, összeszedik azok neked, hálából, hogy jóllakattad őket! – mondotta a ló.

Csudálkozva tekintett José a lóra, de mert okosabb dolog úgy sem jutott az eszébe, hát kiáltott a hangyáknak, s ím, alig mondta el nekik, hogy mit akar, nagy sürgés-forgás támadt közöttük, s hordták nagy buzgón mindenünnen a korpamorzsákat. José leült egy fa alá pihenni, a lova meg ropogtatta mellette a jó friss füvet, amíg csak egy jókora halom korpa nem állott előttük. Azt hamar felszedte José, bekötötte egy zsákba, felpattant a lóra és mentek tovább. Addig vágtattak, amíg csak ahhoz a hatalmas fához nem értek, amelyre felröpítette a szél Bella-Flór hercegnő zsebkendőjét. Csóválta szegény José a fejét, amikor megpillantotta a fa legeslegtetején, egy vékonyka ág végén lobogni a zsebkendőt.

– Hej, ha madár volnék, – sóhajtotta, – akkor talán le tudnám hozni onnan, de ember képében sohase!

– Egyet se félj, édes gazdám – mondotta a ló, – hívd csak azt a sast, amelyiket megszabadítottál a hálóból, majd lehozza az neked a zsebkendőt.

Kiáltott is mindjárt José a sasnak, s az ott termett, egy perc mulva már hozta is csőrében a Bella-Flór hercegnő zsebkendőjét. Köszönte nagy boldogan José s felpattant ismét a fehér lóra, s addig vágtattak, míg csak a patak partjára nem értek.

Már sötétedett az idő, s José alig látott az orráig, nemhogy a patak fenekén meg tudta volna találni a gyűrűt. Felsóhajtott nagy szomorúan:

– Hogy tudnám én megtalálni azt a gyűrűt, mikor azt sem tudom, hogy merre keressem?

– Ne búsulj, – felelte a fehér ló – kiálts csak egyet annak a halnak, amelyiket bedobtál a vízbe, majd eléhozza az mindjárt!

Csakugyan így is tett José, kiáltott a halnak, az ott is termett, s egy szempillantás mulva hozta szájában a gyűrűt. Köszönte José, s felpattant a lóra, visszalovagolt a palotába. Hej, vitte a király nagy örömmel a hercegnő szobájához az elveszett holmikat, de bizony az most se akarta semmiképpen beereszteni, hanem azt kiáltotta ki:

– Addig az én szobám ajtaját ki nem nyitja senki, amíg azt a gazembert, aki elrabolt engem a váramból, forró olajban meg nem főzik!

A király megszomorodott erre a beszédre, hogy így fizessen a José hűséges szolgálatáért, de aztán mégis maga elé hivatta, s azt mondta neki:

– Nem tehetek róla, édes szolgám, hogy így kell hűségedet meghálálnom, de Bella-Flór hercegnő azt akarja, hogy forró olajban főzesselek meg, s én az ő kívánsága ellen semmit sem tehetek.

Elbúsulta magát szegény José, lement nagy búsan az istállóba s elpanaszolta szomorú sorsát a fehér lónak.

– Egyet se búsulj, – vígasztalta meg a ló – csak ülj az én hátamra. Amikor be kell ugranod a forró olajba, én felszippantom az egyik orrlyukamon a forró olajat, s mire kieresztem a másikon, már le is hült, semmi bajod se lesz tőle.