Part 14

– Az a gyermek bizonyosan angyal volt, aki vigyázott rátok éjjel.

Esténként az özvegyasszony mesélt nekik, ők meg hallgatták, reggel jókor keltek, segítettek az anyjuknak minden dolgában. Igy telt, mult az idő szép lassan.

Hát egyszer aztán, egy este, mi történt? Az történt, hogy amint asztalnál ültek s beszélgettek, kopogtatott valaki az ajtón.

– Nyiss ajtót, Rózsapiroska, szólt az asszony, hátha vándorember keres szállást.

Rózsapiroska az ajtóhoz sietett, hátratolta a zárt, kinyitotta az ajtót, de mindjárt vissza is ugrott: nem ember, de medve állott az ajtóban. Rózsapiroska is, Hófehérke is az ágy mögé bújtak ijedtükben, de a medve megszólalt s mondta:

– Ne féljetek, nem bántok én senkit. A nagy hidegben majd megfagytam, azért jöttem, hogy felmelegedjem itt.

– Szegény medve, sajnálkozott az asszony, kerülj beljebb, feküdj a tűzhely elé, csak arra vigyázz, nehogy a bundád meggyúljon.

Aztán szólt a leánykáknak:

– Hófehérke, Rózsapiroska, jertek elé, ne féljetek, nem bánt a medve.

Mindaketten elésompolyogtak s leültek ők is a tűzhely mellé. Megszólalt a medve megint, kérte a leánykákat, olyan szépen kérte:

– Jó leánykák, verjétek ki a bundámból a havat.

A leánykák elévették a kis söprűjöket s kiverték a medve bundájából a havat, a medve meg dörmögött megelégedetten s hálálkodva pislogatott a leánykákra. Ugy nekibátorodtak a leánykák, hogy le is ültek mellé a földre, hempergőztek rajta, simogatták a bundáját, csiklandozták a talpát: majd felvetették a házat, olyan jókedvük kerekedett. Aztán, amikor elálmosodtak, lefeküdtek, elaludtak, elszundított a medve is. Reggel jókor felkelt a medve, megköszönte a szállást, elbúcsuzott s visszament az erdőbe. Hanem ettől a naptól kezdve minden este eljött a medve, játszott a leánykákkal s ezek úgy megszerették, hogy várva-várták minden este.

Elmult a tél, jött a tavasz s mondja a medve Hófehérkének:

– Na, most elmegyek s az egész nyáron nem jövök el.

– Hová mégy? kérdezte Hófehérke s a köny kicsordult szeméből, úgy elszomorodott erre.

– El kell mennem a rengetegbe, hogy megőrizzem a kincseimet a gonosz törpéktől. Télen, mikor fagyos a föld, nem tudnak feljönni, de nyáron kibújnak a föld alúl s ezer szemem legyen, hogy meg ne lopjanak. Áldjon meg az Isten, Hófehérke!

Nem is ment, de szaladt a medve. Bizony, bizony, úgy tetszett Hófehérkének, mintha a medve szeméből is kicsordult volna a köny.

Telt, mult az idő, s Hófehérke és Rózsapiroska kimentek az erdőbe, hogy száraz galyat gyüjtsenek. Amint mennek elébb, elébb, meglátnak egy nagy, földre döntött fát s látták, hogy azon ugrált föl s alá valaki, vagy valami: ember-e, állat-e, nem tudták. Közelebb mennek a fához, hát egy vén, hosszú fehérszakállas törpe az, kinek a szakálla a fa hasadéka közé szorult s nem tudott kiszabadulni semmiletteképpen.

– No, mit álldogáltok itt? – kiáltott a leánykákra. – Jertek, segéljetek rajtam.

– Hát mi történt kigyelmeddel? – kérdezték a leánykák.

– Nem látjátok, ostobák? Amint el akartam hasítani ezt a fát, a szakállam beléakadt, a hasadék hirtelen összecsapódott s ide fogta szép fehér szakállamat.

Próbálták a leánykák mindenféleképpen, de sehogysem tudták kiszabadítani a törpe szakállát.

– Elfutok a faluba emberekért, mondotta Rózsapiroska.

– Te, ostoba! förmedt rá a törpe, hát ennél okosabbat nem tudsz kitalálni?

– Csak ne türelmetlenkedjék kelmed, csitította Hófehérke, mindjárt segítek én.

Történetesen zsebében volt a kis ollója, azzal nyissz, nyissz! lenyisszentette a törpe szakállát. Ahogy megszabadult a törpe, fölkapta a zsákját, amely ott hevert a fa mellett s amely tele volt arannyal, s ahelyett, hogy csak egy szóval is megköszönte volna a leánykák jóságát, felkapta a zsákot a vállára, rá se nézett a leánykákra, csak eltűnt a rengetegben.

– No, ez igazi fura ember, mondották a leánykák, de többet nem törődtek vele. Amint elegendő galyat szedtek, hazamentek.

Telt, mult az idő, egyszer Hófehérke és Rózsapiroska kimentek a patakra, hogy horgásszanak. Amint a patakhoz közelednek, látják, hogy a patak partján valaki, valami vergelődik, mintha bele akarna ugorni a patakba. Oda futnak s hát – a törpe volt az.

– Mit akar kelmed? kérdezte Rózsapiroska, csak nem akar a vízbe ugorni?

– De már olyan bolond csak nem vagyok, kiabált a törpe. Nem látjátok, hogy a hal akar belerántani?

Az ám, a törpe hosszú szakálla valahogy összegabalyodott a horoggal s annál fogva rángatni kezdette egy nagy hal. Húzta, rángatta a horgot, de a szakálla miatt nem tudta rándítani elég erővel s ha oda nem érnek a leánykák, bizonyosan belebukik a vízbe. De a leánykák hirtelen elvágták a szakállát, kiszabadították a horogból. Hát azt hiszitek, megköszönte ezt a törpe? Dehogy köszönte, dehogy köszönte! Elkezdett kiabálni, szitkozódni, hogy egyebet sem tudnak, csak mindég az ő szép szakállából vágnak le, úgy segítnek rajta!

Ahogy megszabadult, fölkapott egy zsákot a nádasból, (az a zsák tele volt drága gyöngyökkel), s egy szempillantás alatt eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Telt, mult ismét az idő, az özvegyasszony beküldötte a városba a leánykákat, hogy vegyenek tűt, cérnát, szalagot s mi mást. Egy nagy kopár pusztaságon mentek át a leánykák, azon a pusztaságon nagy, óriás sziklák voltak szerte-széjjel. Ott a sziklák felett egy szörnyű madár kerengett, aztán egyszerre csak leszállott a földre egy szikla mellé. Abban a pillanatban szörnyű sikoltást hallanak, futnak oda s hát az a nagy madár – keselyűsas volt az! – éppen fel akarja venni a törpét a hátára s vinni, ki tudja, hová, merre. Nosza, a leánykák megragadták a törpét, s addig küzdöttek a sassal, hogy az végre is eleresztette. Ahogy megszabadult a törpe s magához tért az ijedtségtől, rárivalt a leánykákra:

– Hát aztán nem tudtatok vigyázni jobban? Mind összeszaggattátok a ruhámat, haszontalanok, ügyetlenek!

Azzal felkapott egy zsákot a szikla mellől (tele volt a zsák drágakővel) s eltűnt.

A leánykák csak mosolyogtak rajta, megszokták már a hálátlanságát, nem törődtek vele. Bementek a városba, ott elvégezték vásárjukat, aztán jöttek vissza szép csendesen. Hát amint jönnek visszafelé a pusztaságon, kit látnak megint? Ott ült egy kicsi tiszta helyen a törpe, kiürítette a zsákból a drágaköveket. A nap éppen akkor szállott le, visszasütött a drágakövekre, ragyogtak, tündököltek s a leánykák ámulva, bámulva állottak meg, úgy csudálták a ragyogó drágaköveket. Egyszerre csak felpillant a törpe, meglátja őket, rájuk kiált:

– Na, mit álltok, mit tátjátok itt a szájatokat?

Felugrott nagy mérgesen, hogy tovább állítson, de abban a pillanatban kilép az erdőből a medve, szalad feléjük szörnyű ordítással, szaladott volna a törpe is, de a félelemtől földbe gyökerezett a lába. Amikor a medve odaérkezett, a törpe összefogta a kezét, úgy könyörgött:

– Hagyd meg életemet s neked adom ezt a sok drágakövet!

De a medve nem hallgatott rá, csak rátapintott a talpával s a gonosz törpe még jajt sem kiálthatott – vége volt.

Hófehérke s Rózsapiroska is, amikor messziről látták a medvét, elszaladtak, mert nem ismerték meg az ő kedves medvéjüket, de a medve utánuk szaladt, megállította:

– Ne féljetek, Hófehérke s Rózsapiroska, várjatok, veletek megyek én is.

A leánykák megismerték a hangjáról, megálltak, s ím, amint a medve közelükbe ért, nem volt az már medve! Hirtelen levetette magáról a medvebőrt s színarany gúnyába öltözött, deli, szép királyfi állott előttük. Mondta a leánykáknak:

– A király fia vagyok én, de ez az istentelen törpe, aki a kincseimet ellopta volt, megvarázsolt, medveként kellett élnem az erdőben, míg kezem közé nem került s ki nem nyomtam belőle a gonosz lelkét.

Még aznap eljegyezte a királyfi Hófehérkét, a testvére meg Rózsapiroskát. Az anyjukat s a két rózsafát magukkal vitték a királyi palotába, volt ott aztán lakodalom, hét országra szóló. A rózsafácskákat elültették az ablakuk előtt s nyílott minden esztendőben fehér rózsa, piros rózsa, nyílik most is – aki nem hiszi, menjen oda s nézze meg!

A párjanincs szép királykisasszony.

(Orosz mese.)

Volt egyszer egy cár s annak felesége s egyetlenegy fia. Egy-két napos volt még a gyermek, de szörnyen sírós: egy sereg dajka volt körülötte, folytonosan ringatták-rengették, csicsísgatták, de ha egyszer sírni kezdett, nem voltak képesek elhallgattatni. Sorba dültek ki a dajkák mellőle. Egyszer azután az egyik dajka beszaladt a cárhoz és mondotta neki:

– Gyere, nagy cár, gyere, ringasd el a fiacskádat, mi nem vagyunk rá képesek.

Szaladott a cár, elkezdette ringatni a bölcsőt s dúdolgatta magában:

– Aludj, fiacskám, édes fiacskám, aludj, aludj! Nőjj nagyra, szépre, majd azután a feleséged lesz a párjanincs szép királykisasszony, aki három anyának a leánykája, három nagyanyának az unokája és kilenc testvérnek a hugocskája!

A cárevics azonnal elaludott, három teljes napig meg sem mozdult, aludott szépen, csendesen. De amikor felébredett, olyan keservesen sírt, hogy a dajkák hiába csicsísgatták, hiába ringatták-rengették, nem tudták elaltatni. Megint szaladott az egyik dajka a cárhoz.

– Gyere, nagy cár, gyere, siess. Altasd el a fiacskádat! – Jött a cár, rengette, ringatta a bölcsőt s dudolgatta magában:

– Aludj, édes fiam, aludj. Nőjj nagyra, szépre; azután a feleséged lesz a párjanincs szép királykisasszony, aki három anyának a leánykája, három nagyanyának az unokája, kilenc testvérnek a hugocskája!

A cárevics ismét elaludott és három napig meg sem mozdult. Aludott szépen, csendesen. Amikor aztán felébredett, megszólalt s mondotta a cárnak:

– Apácskám! Add rám áldásodat, mert én elmegyek messze földre világot látni.

– Mit gondoltál, fiacskám, hiszen még csak kilenc napos vagy! – mondotta a cár.

– Add rám áldásodat, mert akár adod, akár nem, én megyek.

– Hát csak eredj, fiam, legyen rajtad Isten áldása! – mondotta a cár.

De akkor már a cárevics szép nagy fiú volt. Aki látta, megcsudálta, nem hitt a szemének.

Elbúcsuzott apjától, anyjától, mindenkitől, aztán elindult a cárevics, hogy megkeresse a párjanincs szép királykisasszonyt. Amint ment, mendegélt, találkozott egy öregemberrel.

– Hova mégy, fiacskám? – kérdezte az öregember. – Szabad akaratból mégy, vagy kényszerűségből?

– Semmi kedvem arra, hogy veled beszélgessek! – felelte a cárevics. De amint egy-két lépéssel tovább haladott, megbánta nyers beszédét, visszafordult az öregemberhez s mondotta neki:

– Várj, nagyapácskám, várj! Mit is kérdeztél te tőlem?

– Azt kérdeztem, hogy szabad akaratból indultál-e útnak, vagy kényszerűségből?

– Félig szabad akaratból, félig kényszerűségből, – felelte a cárevics. – Mikor még bölcsőbeli gyermek voltam, az apám azzal altatott el, hogy enyém lesz a párjanincs szép királykisasszony, aki három anyának a leánykája, három nagyanyának az unokája s kilenc testvérnek a hugocskája.

– Szép, szép, – mondotta az öregember – hanem gyalogszerrel nem érsz te el ahhoz a párjanincs szép királykisasszonyhoz. Messze, igen messze lakik az ide.

– Hát hol lakik? – kérdezte a cárevics.

– Az aranyországban, a világnak a végén.

– Hát hogyan juthatok én oda? Hol találhatok én magamnak való csikót, amely odavigyen?

Mosolygott az öregember:

– Hol találhatsz? Hát nincs az apádnak elég lova? Eredj vissza! Van otthon harminc egyforma ló, s parancsold meg a lovásznak, hogy hajtsa ki azt a harminc lovat a Kéktengerre. Amelyik ló legmesszebb megy be a tengerbe, akkor, amikor éppen nyakáig ér a víz, s nagyot csendül a hab, akkorát, hogy a csendülés a tenger egyik partjától a másik partjáig hallik: azt a lovat, amikor visszajön, fogd meg, nyergeld fel, azzal indulj az aranyországba.

– Köszönöm a jó tanácsot, nagyapácskám! – mondotta a cárevics, s úgy tett, amint az öregember tanácsolta. Hazament, még egy éjjel otthon aludott, másnap reggel a harminc lovat kihajtotta a Kéktengerre. Azt a lovat, amelyik a legbeljebb ment a tengerbe, amikor visszajött, megfogta, felnyergelte, s felült reá. Ahogy a kapún kiértek, megszólalt a ló:

– Fordulj le a földre, cárevics, hadd lépek rád háromszor!

A cárevics lefordult a ló hátáról, de a ló csak kétszer lépett rá és mondta:

– Mégis sok volna háromszor rád lépnem, mert akkor olyan nehéz lennél, hogy kettőnket a föld nem bírna el.

A cárevics visszaült a lóra és azzal elvágtattak. Egész nap vágtatott a ló, szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben. Amikor aztán esteledett, alkonyodott, a félhomályosságban valami épületfélét pillantott meg a cárevics. – Vajjon mi lehet ez? – kérdezte magában. – Kunyhó-e, torony-e, ház-e? – Nem tudta kivenni. Odament az épülethez, a lovát megkötötte a kapu rézgyűrüjéhez, ő pedig belépett az udvarba. Ahogy belépett, egy öregasszony állott előtte. Üdvözölte az öregasszonyt, az fogadta nyájasan s marasztotta:

– Maradj itt, fiam, éjszakára! Hova indultál?

– Ne kérdezd ezt most, öreganyám. Elébb adj ennem-innom, hagyd, hogy lefeküdjem. Éhes is vagyok, szomjas is vagyok, igen fáradt vagyok; majd azután kérdezősködhetel.

Bement az öregasszony házába, az meg mindjárt készített jó vacsorát, vetett neki jó puha ágyat. Hamarosan megvacsorázott, aztán lefeküdött az ágyba a cárevics s mondta:

– Na, öreganyám, most már kérdezhetsz.

– Hát, hova indultál, édes fiam?

– Anyácskám, amikor én kicsi gyermek voltam, az édes apám, a cár, azzal ringatott el, hogy a párjanincs szép királykisasszony lesz a feleségem, aki három anyának a leánykája, három nagyanyának az unokája s kilenc testvérnek a hugocskája.

– Hej, fiam, – mondotta az öregasszony – hetven esztendős vagyok, de a párjanincs szép királykisasszonyról soha sem hallottam. Talán a néném tud róla. Egy napi távolságra lakik ide. Majd reggel menj hozzá, addig csak aludjál. A reggel okosabb, mint az este.

A cárevics lefeküdött, elaludott szépen, egész éjjel meg sem mozdult, aztán jókor reggel felkelt, megmosakodott, a lovát felnyergelte; elbúcsuzott az öregasszonytól, azután elvágtatott hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön át. Amikor esteledett, alkonyodott, a félhomályosságban ismét valami épületfélét pillantott meg. De nem tudta, ház-e, palota-e, amit lát. Közelébe vágtatott: ház volt az is. Nagy kapuja volt, a kapun ezüst gyűrü, ahhoz kötötte a lovát, azután belépett az udvarba. Éppen az udvaron állott egy öregasszony.

– Pfuj, pfuj, még sohasem szagoltam orosz csontot! – mondotta az öregasszony. – Hogy kerültél te ide?

– Majd megmondom, édes öreganyám. Elébb azonban adj ennem, innom s vess nekem jó ágyat, mert éhes vagyok, szomjas vagyok s igen elfáradtam.

Az öregasszony mindjárt vacsorát készített, jól megvendégelte a cárevicset, ágyat is vetett neki, azután kérdezte:

– Na, fiacskám, hát honnét vezérelt ide az Isten?

– Anyácskám, amikor még kicsi gyermek voltam, édes apám, a cár, azt mondotta, hogy a párjanincs szép királykisasszony lesz a feleségem.

– Hej, fiam, – mondotta az öregasszony – nyolcvan esztendős vagyok, azóta itt lakom folyton ebben az erdőben, de hírét sem hallottam a párjanincs szép királykisasszonynak. Hanem van nekem egy idősebb néném, annak a szolgálatában vannak az erdő vadjai, a levegő madarai, a vizek halai. Ami csak ezen a világon van, ezek mindenről tudnak. Most csak feküdj le szépen, aludjál, reggel menj tovább. A reggel okosabb, mint az este.

A cárevics lefeküdött, aludott szépen; reggel korán felkelt, megmosakodott, a lovát felnyergelte, elbúcsuzott az öregasszonytól. Vágtatott hegyeken-völgyeken át s meg sem állott, amíg nem esteledett, alkonyodott. Akkor megint egy házhoz ért. Annak a háznak rengeteg nagy kapuja volt, azon a kapun aranygyűrü. Idekötötte a lovát, azután bement, hogy szállást kérjen éjszakára. Ott állott az udvar közepén egy öregasszony és rákiáltott a sötétségben:

– Ki jött ide? Arra sem vagy érdemes, hogy vasgyűrühöz kösd a lovadat, nemhogy aranyhoz kössed!

– Jó anyácskám, – mondotta a cárevics – ne haragudj, inkább eloldom a lovamat s valahova máshova kötöm!

– Hát csak maradjon a lovad, gyere be, nem akarok én semmi rosszat. Csak azt mondd meg: honnét jöttél, mióta jöttél, s merre szándékozol?

– Hej, anyácskám, hiszen majd elmondom én azt, hanem reggel óta egy befaló falás nem sok, annyit sem ettem, egy csepp vizet nem ittam. Éhes vagyok, fáradt vagyok, adj nekem előbb vacsorát, azután majd mindent elmondok.

Adott neki az öregasszony vacsorát, vetett jó puha ágyat, akkor azután elmondotta a cárevics, hogy mivel altatta őt el az apja, amikor gyermek volt.

– Hej, fiam, fiam! Kilencven esztendős vagyok, mióta megszülettem, itt lakom ebben az erdőben, de a párjanincs szép királykisasszonynak még hírét sem hallottam. Hanem csak feküdj le, aludjál, majd reggel elészólítom én az állataimat, valamelyik csak tud a párjanincs szép királykisasszonyról.

Lefeküdött a cárevics, aludott szépen, csendesen.

Reggel, amikor felkelt, felkelt az öregasszony is, kiállott az udvar közepére s csengő hangon kiáltotta:

– Halak, halak! Gyertek ide mind!

Abban a pillanatban háborogni kezdett a Kéktenger, zajgott, hullámzott, kicsapott a medréből, azután megint visszacsapott és rengeteg sok hal maradt a szárazföldön, a kapu előtt. Kérdezte az öregasszony:

– Hallottatok-e ti a párjanincs szép királykisasszonyról, aki három anyának a leánykája, három nagyanyának az unokája és kilenc testvérnek a hugocskája?

– Nem, sohasem hallottunk! – felelték a halak mind egyértelemmel.

Akkor újra kiáltott az öregasszony:

– Erdő vadjai, gyertek ide!

Egyszeribe megmozdult az erdő, s amennyi vad volt benne, mind ott termett az öregasszony előtt. Kérdezte ezeket is:

– Hallottátok-e hírét a párjanincs szép királykisasszonynak?

– Soha, de soha nem hallottuk! – felelték egyértelemmel az erdő vadjai.

– Gyertek ide, levegő madarai! – kiáltott az öregasszony.

Még az ég is elfeketedett, annyi madár szállott le egyszerre a magas levegőégből.

– Hallottátok-e hírét a párjanincs szép királykisasszonynak?

– Soha, de soha nem hallottuk! – felelték a madarak is egyértelemmel.

Az öregasszony megfogta a cárevics kezét, bevezette a házába. Szomorú volt maga is, de még szomorúbb a cárevics.

– Látod, fiam, látod, még ezek sem hallották a párjanincs szép királykisasszonynak a hírét! – De alig léptek be a házba, egyszerre csak jött nagy szárnycsattogással, hogy csakúgy zúgott-búgott bele a levegő, a Mogol madár. Leszállott a ház elé.

– Hol voltál, – kérdezte az öregasszony – hogy olyan későn értél ide?

– Ott voltam a párjanincs szép királykisasszonynál, – felelte a Mogol madár. – Éppen templomba készült, én díszítettem fel a ruháját.

– Na, ez jó, – mondotta az öregasszony – ez majd téged elvisz, cárevics, ne búsulj. Hallod, – fordult a Mogol madárhoz az öregasszony – ezt a fiút elviszed a párjanincs szép királykisasszonyhoz!

– Jó szívvel, – mondotta a Mogol madár – hanem ugyancsak el kell látni magunkat ennivalóval, mert messze útra megyünk!

– Mennyi hús kell? – kérdezte a cárevics.

– Bizony kell 120 font hús és egy hordó víz.

A cárevics ökröt vásárolt, levágatta, azután egy hordót megtöltetett vízzel, a húst is, a vizet is rátette a madár hátára, akkor ment a kovácshoz, csináltatott egy hosszú vaslándsát, aztán elbúcsuzott az öregasszonytól s felült a Mogol hátára. A lovat otthagyta az öregasszonynál; rábízta, hogy őrizze, amíg visszatér.

Felszállott a Mogol madár a magas levegőégbe, repült erdőkön, tengereken át s amint repült, vissza-visszafordította a fejét. A cárevics pedig egy-egy nagy darab húst rákötött a lándsára, odanyujtotta. Már csak egy darab hús volt, félt a szegény cárevics, vajjon mi lesz most, ha az is elfogy? Mondta a Mogolnak:

– Mogol madár, Mogol madár! Szállj le a földre, mert mindjárt nem lesz, amit egyél.

– Mit gondolsz, cárevics? Rengeteg erdő van itt alattunk és szörnyű süppedős mocsár. Ha itt leszállunk, innen soha ki nem kerülünk.

Odaadta az utolsó darab húst is a Mogol madárnak, aztán a madár csak repült, repült tovább. Még mindig nem szállhatott le.

– Adj húst! – kiáltott vissza a Mogol madár.

Mit volt mit nem tenni szegény cárevicsnek, kivágott a combjából egy darab húst, azt nyújtotta elé. Amikor aztán azt is megette a Mogol madár, megcsattogtatta a szárnyát, hogy rengeteg szél kerekedett belé s a következő pillanatban leereszkedett szép csendesen a földre. Gyönyörű szép selyemrét volt, ahova a Mogol madár leszállott. Tele volt ez a selyemrét csupa kék virággal. A cárevics leszállott a madárról, elindult, de szörnyen sántított.

– Hát te miért sántálsz, cárevics? – kérdezte a Mogol.

– Én bizony azért, Mogol madár, mert az utolsó falatot a combomból vágtam ki.

– Bizony, ha a combodból, nesze! – s kiköpte a szájából a cárevics combját, visszatette a helyére. Azután ráfujt, megint ráköpött s a cárevics combja visszaforrott a helyére.

– Na, cárevics, ihol a város. Én itt majd várlak téged. Te csak menj be bátran, ott lakik a párjanincs szép királykisasszony. Elébb azonban feküdj le szépen, pihend ki magadat, aludjál. Majd reggel, amikor a harangok megkondulnak, felébresztlek, menj a templomba, ott meglátod a párjanincs szép királykisasszonyt.

Lefeküdött a cárevics, elaludott, s amikor aztán reggel megkondultak a harangok, költötte, ébresztgette a Mogol madár, de a cárevics meg sem mozdult. Csipkedte a csőrével, rugdosta a karmával: hiába! Meg sem mozdult. Egész délelőtt nem ébredett fel. Aztán délben megint megkondultak a harangok a déli litániára, akkor nagynehezen felébredett a cárevics. Hirtelen felugrott, megmosakodott, szépen felöltözködött, sietett a templomba, belépett, meghajtotta magát négy felé, azután még egyszer a párjanincs szép királykisasszony előtt. Akkor szépen a leány mellé állott s egymás mellett állva imádkoztak. Amikor a litániának vége volt, a cárevics szépen kijött a templomból, körülnézett s hát éppen akkor jön a Kéktengeren egy hajó, ebből a hajóból kiszállott hat vitéz. Azért jöttek, hogy megverekedjenek a párjanincs szép királykisasszonyért. Amint a hat vitéz meglátta a cárevicset, gúnyosan szóltak rá:

– Hát ez a parasztfickó mit akar itt? A párjanincs szép királykisasszonynak még a kisujjára sem érdemes!

De hiszen ezt csak egyszer mondották, másodszor nem, mert a cárevics szörnyű haraggal felemelte az öklét, egyet sujtott, s három vitéz esett el abban a pillanatban. Azután megint felemelte az öklét, sujtott másodszor is, s megint három vitéz esett le a porba. Akkor aztán visszament a Mogol madárhoz.

– Na, cárevics, láttad-e a párjanincs szép királykisasszonyt?

– Láttam, láttam és el sem is felejtem soha.

– Hát akkor csak feküdj le, pihend ki magadat, reggel majd felébresztlek, ha megkondítják a harangot.

Lefeküdött, elaludott, hanem mikor reggel megkondultak a harangok, hiába ébresztgette, költögette, csipkedte, rugta a Mogol madár, nem tudta felébreszteni, olyan mélyen aludott. Aludt délig, akkor ismét megkondultak a harangok a déli litániára. A cárevics felébredett, hirtelen felugrott, megmosakodott, felöltözött és szaladott a templomba. Ott találta ismét a templomban a párjanincs szép királykisasszonyt, melléje állott, a királykisasszony ránézett, elpirult, de nem szólt semmit, csak szép csendesen imádkozott. Imádkozott a cárevics is.

Mikor a litániának vége volt, egymás mellett mentek ki a templomból, de ahogy kilépett a templomból a cárevics, íme megint jött egy hajó a Kéktengeren s a hajóból kiszállott most tizenkét vitéz. Ezek is megnézték gúnyosan a cárevicset és mondták:

– Hát ez a parasztfickó mit akar itt? Hisz még a kisujjára sem érdemes a párjanincs szép királykisasszonynak!

Szörnyű haragra lobbant a cárevics, öklét felemelte, közibök sujtott és egyszerre hat vitéz harapott a fűbe. Aztán ismét felemelte az öklét, közéjük sujtott s a másik hat vitéz is a fűbe harapott. Azzal visszament a Mogol madárhoz.

– Na, cárevics, láttad-e a párjanincs szép királykisasszonyt?

– Láttam, láttam s el sem is feledem soha, amíg élek!

– Hát csak aludjál, majd reggel fölkeltlek, amikor a harangok megkondulnak.