Part 12

– Sem hírét, sem nevét nem hallottam, édes fiam, de túl a hegyen, kerek erdő aljában, lakik a néném, az talán hallotta hírét. Hé, Miczi, hopp elé a sutból! – szólott a macskájának. – Igazítsd útba ezt a legényt.

Kiszökött a macska a sutból, s a királyfi ment utána.

Mire pitymallott, megtalálta a másik öreg asszonyt is. Elémondja, hogy mi jóban jár. Hallgat, hallgat az öreg asszony, mintha erősen gondolkoznék, s aztán mondja:

– Hej, fiam, nem érsz te soha oda világon való életedben, ha olyan paripát nem szerzesz, amely sárkánytejet szopott, égő parazsat evett, s tűzlángot ivott. De nini, mi van a fejeden? Ihol, három arany hajszál, ezt a három arany hajszálat kihúzom a fejedből, adok hozzá egy kilincsmadzagot. Mikor aztán kiérsz erre meg erre a magas hegyre, ott a madzaggal csapd meg a három arany hajszálat, s egyszeribe elébed toppan a táltos paripa.

Kihúzta az öreg asszony a királyfi fejéből a három arany hajszálat, odaadja a kilincsmadzagot, megköszöni a királyfi, s meg sem állott, míg annak a magas hegynek a tetejére nem ért. Ott megcsapja a kilincsmadzaggal a három arany hajszálat s ím, halljatok csudát! – ég, föld megrendül, száll a levegőégből nagyerős vágtatással egy aranyszőrű ménes, aranyszőrű ménesből kiválik egy paripa, szakad a láng a két orralikán, s nyerít hármat egymásután, hogy megcsendült-bondult belé az egész világ, s csak elejébe toppan a királyfinak:

– Itt vagyok, kicsi gazdám!

De hallgassatok csak ide, mi lett a madzagból! Szép aranyos kantár, hogy csak úgy ragyogott, hogy csak úgy tündökölt.

– No, kicsi gazdám, hogy menjek? Úgy-e, mint a szél, vagy úgy, mint a madár? Vagy még annál is sebesebben, úgy, mint a gondolat?

Mondotta a királyfi:

– Mint a gondolat, édes lovam.

– Jól van, jól, kicsi gazdám, tudom én, mi a szíved szándéka. De addig hiába megyünk a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére, amíg meg nem jártuk a Napnak fényes pitvarát, s onnét egy égő sugarat el nem hozunk.

Nekiereszkedik a táltos a levegőnek, felszáll, mint a madár, aztán nekivág, hasítja a levegőt, vágtat, mint a gondolat, s egy jó szempillantás sem telt belé, megérkeznek a Föld kapujához. Az ám, csakhogy a Föld kapujában két farkas állott istrázsát, s azt mondták, hogy addig be nem eresztik a kapun a királyfit, amíg két font húst nem ad a lovából. Gondolja a királyfi, bizony, nem adok én a lovam húsából, inkább adok a magaméból. Kivette a zsebéből csillagos bicskáját, kanyarított a combjából két font húst, odavetette a farkasoknak:

– Most már mehettek, – mondták a farkasok. Repült a táltos, s ím, jóformán be sem húnyta a szemét a királyfi, megszólal a táltos:

– Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám, itt vagyunk a Napnak fényes pitvarában.

Leszáll a királyfi s hát ott a Nap pitvarában van egy arany kád, arany kádban tűzfürdő: megfürdött abban; gyémánt szegen arany törülköző: abban megtörülközött; ezüst polcon arany fésű: azzal megfésülködött; s vala ottan egy talpig tükör, odaállott, s nézegette magát. De Uram, Teremtőm, halljátok csak, mi történt! Kijön a pitvarba egy haragos öreg ember, bizonyosan a Napnak a szolgája, meglátja a királyfit, amint nézegeti magát a tükörben, nagy mérgesen ráfuj, kerekedik rettentő nagy szélvész, s úgy elfujja lovastól, mindenestől, hogy hetvenhétezer mérföldig sem ért földet a talpuk. Akkor meg leestek, olyan sötét lyukba, hogy sem eget, sem földet nem láttak.

Hej, búnak ereszkedik a királyfi! Azt hitte, hogy soha, míg ez a világ s még két nap, meg nem látja az áldott fényes napot, nem hogy annak egy sugarát a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére vihesse. Csúszva, mászva tapogattak elébb-elébb, hol kígyóra, hol békára léptek, s mikor vagy hét nap s hét éjszaka eltelhetett, akkor értek egy nagy vaskapuhoz. Na, ide ugyan elcsúszhattak, mászhattak, mert itt meg egy százfejű sárkány állott istrázsát. Az ugyan által nem ereszti a kapun.

Sóhajtozott, tűnődött a szegény királyfi, hogy most már mit csináljon. Tapogatott erre, tapogatott arra a kezével, hátha másfelé mehetne, s ím, egyszerre valami pálcácska akad a kezébe. Az ám, nem pálca volt ez, hanem furulya. Nagy bújában, bánatjában belefujt a furulyába, s hát az olyan szépen szólt, hogy annál az angyalok se muzsikálhatnak szebben. S mit gondoltok, mi történt? Az történt, hogy a százfejű sárkány szépen lefeküdött a földre, egy feje sem mozdult meg, úgy hallgatta a furulyaszót. De, bezzeg, nekibátorodott a királyfi is s a vaskapun szépen kisétált.

Hát ahogy keresztülment a vaskapun, nyiladozni kezd a sötétség, s mit látnak szemei? Jön elébe egy szépséges leány, aki nem vala más, mint maga a Hajnal, a Napnak legszebb s legkedvesebb leánya. Hogy történt, mint történt, én bizony nem tudom, úgy láttam, mint ma, elég az, hogy megtetszett Hajnalnak a királyfi, maga mellé ültette az ő szárnyas lovára, s vitte hetedhét ország ellen, emberi szem nem látta gyönyörüséges szép tartományokon keresztül. Először levitte a rézerdőbe. Ott dolgoztak a Nap favágói, vágták, döngették a fákat, rakták a szekerekre, s vitték a Nap konyhájára. Innét vitte az ezüsterdőbe. Ottan ezüstmadarak énekeltek szebbnél szebb dalokat, s az ezüstfák háromszor egymásután szépen meghajoltak Hajnal előtt. Ezüsterdőből az aranyerdőbe vitte. Csengett is az az arany madarak énekétől, s Hajnal előtt a fák háromszor egymásután szépen meghajoltak.

Ennek az aranyerdőnek a közepén volt a Hajnal kertje, ennek a kertnek a közepén a Hajnal gyémántpalotája, s ahogy megérkezett Hajnal, összegyűltek mind a ragyogó csillagok, azután intett Hajnal, leszállott a levegőégből bíboros fellegkocsi, bíborosfellegkocsiban volt az aranylóca, arra ült a királyfival, s azután úgy szállottak feljebb, feljebb, feljebb, mígnem fölértek a Napnak fényes pitvarába. Ottan kiválasztott Hajnal egy sugarat, szépen belefonta a királyfi hajába s mondotta:

– Na, királyfi, most már mehetsz, megtalálod világszép Nádszál kisasszonyt. – S ím, abban a szempillantásban, honnét, honnét nem, ott terem a királyfi táltos paripája, fölpattan rá a királyfi s vágtattak hetedhét ország ellen, a Fekete-tenger felé. Hanem egyszer csak megszólal a táltos s mondja:

– Hallod-e, kicsi gazdám, mindjárt ott leszek a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetjén, de jól vigyázz, úgy vágj a három nádszálhoz, hogy egyszerre vágd le, mert különben vége az életednek. Azt a három nádszálat pedig fel ne hasítsd, míg valami vízhez nem érünk, mert, ha vizet nem tudsz adni nekik, szemed láttára szörnyet halnak mind a hárman.

Hét nap s hét éjjel vágtatott a táltos, akkor értek a Fekete tenger hetvenhetedik szigetére. Na, ez a sziget csakugyan olyan sötét volt, hogy a királyfi felakaszthatta volna rá a kardját. De a királyfi levette a süvegét, megvillant a hajába font napsugár, s lett egyszerre ragyogó világosság. Hát csakugyan ott van a sziget közepén három nádszál, s amint a királyfi odaér, a három nádszál szépen meghajlik előtte, pedig szellő sem fújt. Kirántja a kardját a királyfi, megsuhintotta, s egy csapásra tőből levágta mind a három nádszálat. S im, a három nádszál tövéből fekete vér bugyogott ki s valami keserves jajgatás hallatszott a földből. Az a fekete vér a vén boszorkány vére volt; a keserves jajgatás az ő jajgatása volt. No, ez ugyan nem árt senki léleknek, bátran visszaindulhatott tőle a királyfi. Szépen az ölébe fektette a három nádszálat s mondotta a lovának.

– No most, édes lovam, vigy az én hazámba; rég nem láttam apámat, anyámat.

Vágtatott a táltos hetedhét ország ellen, a királyfi meg csak nézte, nézegette a három nádszálat, szerette volna felhasítani, hadd lássa, csakugyan leány van-e bennük? Hátha csak hiába idebolondították a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére? Ő bizony elővette csillagos bicskáját, felhasított egy nádszálat, s kiesett belőle egy gyönyörüséges szép leány, világszép Nádszál kisasszony egyik szobalánya. Az volt az első szava:

– Vizet, vizet, mert mindjárt meghalok!

De csak most ijedt meg igazán a királyfi! Adott volna vizet, de nem volt sehol. Egy jó szempillantás sem telt belé, meghalt a leány, a két nádszálból pedig keserves sírás hallatszott. A szegény leányt siratták bizonyosan. Búsult a királyfi, majd felvetette a búbánat. Költögette a leányt, ébresztgette, de hiába, nem ébredt fel. Leszállott a lováról, sírt ásott a kardjával s eltemette a leányt.

Aztán mentek tovább s az ördög szállott-e belé, vagy mi, a jó Isten tudja, felhasította a másik nádszálat is. Éppen úgy járt, mint először. Nem tudott vizet adni neki s a világszép Nádszál kisasszonynak meghalt a másik szobalánya is. No, de most megfogadta a királyfi, hogy a harmadik nádszálra vigyáz, mint a szeme világára. Hogy azt addig fel nem hasítja, míg valahol forrásvízhez nem érnek. Hej, pedig úgy szerette volna látni a világszép Nádszál kisasszonyt! De amerre mentek, mindenütt szörnyű nagy pusztaság volt. Nem láttak egy csepp vizet, majd meghaltak a nagy szomjuságban. Hanem egyszerre csak leszállott a táltos a levegőégből, éppen egy forrásvíz mellé.

– No, édes kicsi gazdám, most felhasíthatod a nádszálat. De elébb meríts vizet a süvegedbe.

Telemeríti süvegét a királyfi, aztán szépen felhasítja a nádszálat, nehogy megsértse a világszép Nádszál kisasszony gyönge testét, s im, csak kipattan a nádszálból egy olyan szépséges szép leány, amilyent még emberi szem nem látott. Ott mindjárt egymás nyakába borultak.

– Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagy harang válasszon el minket!

Aztán felültek mind a ketten a táltos paripára, s a táltos egyet ugrott, kettőt szökött, leszállott a királyfi apjának az udvarába.

Ott ült éppen a király a palota tornácában, ott ült az idősebbik fia is s a menye is, de bezzeg volt álmélkodás! Már el is siratták a királyfit, nem hitték, hogy valaha lássák. S íme, megkerült. Elhozta a legszebb királykisasszonyt kerek e világon. Örült az öreg király, s mit csináljon a fia, meg a menye, örültek azok is. Csaptak lakodalmat, hét országra szólót, húzták a cigányok, járták a legények s leányok, még ma is járják, ha ugyan birják.

Itt a vége, fuss el véle.

Az átok.

(Welszi mese.)

Réges-régen élt Pantamasban egy öreg ember. Jól élhetett volna, volt nagy gazdasága, de mi öröme volt benne, ha a tündérek minden áldott éjjel a földjére jártak táncolni s mindent letapostak? Gondolkozott az öregember, hogy ugyan mit is csináljon, de mert semmi okos nem jutott az eszébe, elment egy híres boszorkányhoz s attól kért tanácsot. A boszorkány gondolkozott egy darabig, aztán azt mondta neki:

– Lesd meg, fiam, a tündéreket s ha még egyszer ott látod őket, szántsd fel azon a helyen, ahol táncoltak, a földet vesd be búzával, s ne félj, nem jönnek többet oda.

Megtette az öreg, amit a boszorkány tanácsolt, s hát igaza volt a vén banyának: nem jöttek oda többet a tündérek. Boldog volt az öreg, hogy olyan szépen elmult a veszedelem, s mindennap kijárt a földre, hogy nézegesse a vetést. Egy nap, mikor már estvéledett, éppen hazatérőben volt a mezőről, egyszerre csak előtte termett egy pirinyó emberke vörös ruhában, aki a kezében egy hegyes kardot szorongatott. A kardot az öregember mellének szegezte s így szólt:

– Vigyázz magadra, mert nem kerülöd el a bosszunkat! – s avval eltünt.

Először nagyot nevetett az ember a kis emberkén, de aztán, amikor a szavaira gondolt, elkomolyodott, s nem érezte valami bátorságosan magát.

Na, telt, mult az idő, a tavaszból nyár lett, a nyárból ősz, mind megérett a gabona, s az öregember nagyban készülődött az egész családjával, hogy másnap learatják a búzát. A kis vörös öregemberre nem is gondolt már, szégyelte is magát, hogy félni tudott tőle. Hát, ahogy lefekszenek az aratás előtt való este s mind elalszanak, egyszerre csak megroppan az egész ház, mintha össze akarna roskadni, kiugranak nagy ijedten az ágyból, s hallják, hogy valaki azt mondja:

– Vigyázzatok, mert a bosszu közeledik!

Néztek jobbra-balra, de bizony senkit se láttak, aztán nagy remegve ismét lefeküdtek. Hát, amikor másnap kimennek aratni a mezőre, még csak egy szál búza se volt sehol, fekete hamu fedte az egész földet! Keresztül-kasul járta az öreg a földet, hogy ugyan ki égethette el ezt a sok drága búzát, s egyszerre csak ismét előtte termett a kis vörös emberke, a mellének szegezte a kardját s mondta:

– Ez csak a kezdete volt a bosszunknak, lesz még folytatása is!

Elfehéredett a szegény öreg, mint a fehérített vászon s elkezdett könyörögni a kis embernek, hogy így s úgy, ne tegyék tönkre, inkább megengedi, hogy a tündérek örökké ott táncoljanak ezután a földjén.

– Ez nem elég, – felelte szigorúan a kis ember – a királyom annyira megharagudott reád, hogy téged is el akar varázsolni s ezen már senki nem segít.

Zokogni kezdett a szegény ember, s addig-addig könyörgött a kis embernek; mígnem az megigérte neki, hogy megkéri a királyt, változtassa meg a szavát.

– Három nap mulva, mikor a nap leszáll, várj itt reám, akkor itt leszek a király válaszával, – mondotta az embernek és eltünt. Harmadnap csakugyan megjelent az emberke s így szólt a remegő gazdához:

– A királyom nem engedte el a büntetést, de avval enyhítette, hogy, ha te nem akarsz megszenvedni érte, átszáll ez az átok a családodra s majd valamelyik fiad vagy unokád fog szenvedni érted!

Ez a szabadulás igen megtetszett az öregnek, ő bizony nem gondolt a maradékaira, hanem szépen hazament, s nem szólt senkinek. Sok-sok évig élt még azután s amikor meghalt, a fiai nagy sírással kísérték ki a temetőbe. A tündérek ismét ott táncoltak minden éjszaka s folyton azt énekelték:

– Vár a bosszu, vár, tireátok vár!

De bizony az öreg fiai úgy megszokták már ezt az örökös éneket, hogy nem is féltek tőle, s egymásután haltak meg késő öregségben, mind ahányan voltak.

Több száz esztendő elmult már, mikor Madoc, az ükunokája az öregnek éppen a lakodalmát tartotta egy gyönyörű leánnyal s nagy vígságban voltak mind az asztal körül, amikor egyszerre a patak zúgásából mindenki tisztán hallotta ezeket a szavakat:

– Nemsokára üt a bosszu órája!

Mindnyájan az ablakhoz szaladtak, de most már csak a patak csobogása hallatszott, semmi más. Ismét visszaültek a lakodalmas asztalhoz, ettek, ittak, vígan voltak, de egyszerre recsegni-ropogni kezdett a ház, mintha össze akarna dőlni, s ugyanaz a hang, amelyet előbb hallottak, újra megszólalt:

– Üt már a bosszú órája!

A vendégek persze annyifelé szaladtak, ahányan voltak, magát a menyasszonyt is hazakísérte Madoc a szüleihez, hogy ne kelljen ebben a félelmetes házban maradnia.

Várták, várták Madocot a szülei haza, amikor a menyasszonyát hazakísérte, de bizony azt várhatták, nem jött az meg se reggel, se este. Tűvé tették az egész falut, de nem volt egy teremtett lélek sem, aki látta volna; keresték, kutatták mindenfelé, de sehol még a lába nyomát se látták.

Elmentek az öregek egy vén remetéhez, hogy attól kérjenek tanácsot, hol keressék egyetlen fiukat, s a remete így válaszolt:

– Hiába keresitek Madocot, szegény emberek, mert egy régi átok teljesedett be rajta s ti soha, míg ez a világ világ lesz, őt többet meg nem látjátok. Gondoljátok azt, hogy meghalt, bár valamikor, tán sok száz év mulva, elő fog kerülni, dehát ti azt úgy sem éritek meg.

A két szegény öreg nagy búsan hazament, s csakugyan úgy is történt, ahogy az öreg remete mondotta. Évek teltek, multak egymásután, de Madocnak semmi híre se jött, mindenki elhitte, hogy meghalt, csak a menyasszonya várta hűségesen. Minden áldott nap kiment egy nagy hegyre, onnan tekintgetett szerte-széjjel, hogy vajjon nem látja-e meg valamerre Madocot, s mindennap szomorúbban tért haza. Szeme elhomályosodott a sok sírástól, haja megőszült az évek multával, aztán ő is meghalt s Madocnak minden rokona, anélkül, hogy valamit is hallottak volna róla,

Pedig Madoc élt! Mikor hazafelé ment a menyasszonyától, egyszerre csak tündéri szép zene hangjai ütötték meg a fülét, megállt, hallgatódzott s mind közeledett az égi hangok felé. Egy barlanghoz ért, onnan zendültek ki a hangok, s őt annyira elbájolta, hogy csak ment, ment, mindég beljebb.

Amint beért a barlang belsejébe, ott se látott semmit, csak a zenét hallotta. De egyszerre csak eszébe jutott, hogy a szülei már aggódni fognak, hogy ilyen sokáig nem tért haza, s indult ki a barlangból. Odakint délre sütött a nap, pedig éjszaka volt, amikor bement a barlangba. Csudálkozott nagyon, sietett is haza, s hát amint nagy futva beront a házba, egy ősz, öreg embert pillant meg a kályha mellett. Az öreg rákiáltott:

– Hát te miért futsz úgy, mintha kergetnének?

Madoc visszahökkent: egy idegen ember ült ott, s a szoba is egész idegen volt neki. Bátortalanul szólalt meg, mert érezte, hogy itt valami csudának kellett történnie:

– Én Madoc vagyok!

– Madoc? – mondotta az öreg fejcsóválva – semmiféle Madocot nem ismerek errefelé. Régen mesélte az öregapám, hogy élt itt egyszer egy Madoc s az úgy eltünt, hogy soha meg nem lelték. De van annak már száz esztendeje is.

Madoc zokogva ült le egy székre, s az öregember vígasztalva topogott hozzá, de mikor megérintette a vállát, egyszerre összeomlott, mintha homokból lett volna.

Egy marék hamu maradt a helyén…

A hűség jutalma.

(Újgörög mese.)

Volt egyszer egy szegény ember, de olyan szegény, hogy még csak annyi pénze sem volt, hogy olajat vegyen a lámpásába s meggyujtsa az ő szentjének. A szegény ember mit gondolt, mit nem, hogy lámpást gyujthasson az ő szentjének, eladta egyetlenegy fiát egy gazdag basának. Szép volt, okos gyermek volt a fiú s annyira megtetszett a basának, hogy amikor nagyra nőtt, elhatározta, hogy egyetlen leányát feleségül adja neki. A gyermekek szerették is egymást, jobban, mintha igazi testvérek lettek volna. Ha az egyiknek egy dinnyéje volt, a világért meg nem ette volna: megosztotta a másikkal.

Szép volt a basa leánya is, szép és okos leány. Híre ment az egész országban a szépségének, az okosságának. S egyszer csak mi történt? Jött egy hatalmas, gazdag basa s megkérte a leány kezét a fia számára. A leány apja bizony ingadozni kezdett. Gondolta magában: – Mégis csak jobb gazdag emberekkel atyafiságba keveredni, mintha egy szegény ember fiának adja a leányát s oda is igérte a leány kezét.

Amikor ezt a szegény fiú meghallotta, hej, nagy búnak eredett szegény feje! Nagy bújában, bánatjában otthagyta a basa palotáját, kiment a mezőre, ahol a basa juhnyája legelészett, ottan felöltözött juhászruhába s attól kezdve a juhokat őrizgette. Minden nap elhaladott a basa palotája alatt a nyájával, aztán leült egy nagy platánfa alá s, amíg a juhai legeltek, csak nézett, nézett nagy szomorúan a világba. Nézte, nézte, hogy hulldogálnak a levelek a platánfáról. Egyszer, amint ott üldögélt a fa alatt, a basa leánya kinézett az ablakon s lekiáltott:

– Hé, juhász, gyere fel hozzám!

A juhász felment a palotába, de amikor az ajtón benyitott, megállott az ajtó mellett, nem mert rálépni a szőnyegre.

– Gyere beljebb, – mondotta a leány – ne állj meg az ajtó sarkában. Gyere, ülj ide mellém a diványra.

– Hogy mennék én oda, hogy ülnék én a diványra, – mondotta a legény, – nem látod, hogy bocskor van a lábamon? Csak nem piszkolom be a szőnyeget!

Akkor a leány kiszaladott a szobából, behozott egy pohár vizet, ebbe a pohár vízbe titkon beledobta a mátkagyűrűjét és kínálta a legényt:

– Igyál, juhász!

– Nem iszom, – mondotta a legény – hogyan érinteném én meg a szájammal ezt a szép poharat? Még bepiszkolnám!

Hiába beszélt a leány, hiába kinálta, erőltette, a legény nem ivott a vízből! Megharagudott a leány erősen s kiszidta a legényt a palotából, de másnap reggel ismét ott ült ez a platánfa alatt. Nézte, nézte, hogyan hulldogálnak a levelek a fáról. A leány meg ismét lekiáltott hozzá. Mondotta neki:

– Gyere fel, juhász! Tegnap megbosszantottál, de azért csak gyere fel. Húzd le a bocskorodat, ülj mellém a diványra.

A legény lehúzta a bocskorát, felment a palotába, leült a leány mellé a diványra, aztán elkezdettek beszélgetni. Beszéltek erről, arról, mindenről, aztán a leány ismét megtöltötte a poharat vízzel, titokban beledobta a mátkagyűrűjét. Kinálta a legényt:

– Igyál, juhász, igyál!

De a legény azt mondotta:

– Nem iszom, félek, hogy bepiszkolom a poharat.

– Egyébtől félsz, te legény! Bizonyosan attól, hogy méreg van a vízben, úgy-e? Na, nézd, először én iszom belőle! – Kiitta a víznek a felét, aztán a másik felét odanyujtotta a juhásznak.

– No, nesze, idd ki utolsó cseppig.

A juhász most ki is hajtotta a poharat az utolsó cseppig s a gyűrű a szájába esett.

– Hát ez mi? – kérdezte a juhász. – Mit jelent ez?

Hej, szörnyen megharagudott a leány, hogy még most sem tudja, hogy mit akar ez jelenteni! Haragos szavakkal kiszidta a palotából, de a juhász magával vitte a gyürüt s amikor lement a nyájához s leült ismét a fa alá, lánccal az övéhez kötötte a gyűrűt, aztán szép csendesen hazaterelte a nyáját.

Következő reggel a leány bement a szüleihez s mondotta nekik:

– Nektek egyetlenegy leányotok van s egyetlen leányotokat két embernek igértétek oda. Én pedig azt mondom nektek, hogy azt tegyétek, amit én akarok, mert másképen szörnyű halálnak halálával halok meg. Mondjátok meg a basának, adjon a fiának ezer piasztert, én is adok a juhásznak ezret, menjen mind a kettő világgá, s amelyik ezzel a pénzzel több pénzt szerez, az legyen az én uram.

Amikor a szülei látták, hogy a leány nem tréfál, szóltak is a basának, hogy adjon a fiának ezer piasztert, hadd menjen, próbáljon szerencsét. A basa bele is egyezett. A leány is adott ezer piasztert a juhásznak s a két ifjú elindult világgá. A basa fia nagy kisérettel indult útnak, harminc lovas vitéz kisérte s rengeteg sok holmit vittek magukkal. A juhász gyalogszerrel indult. A hátán volt egy tarisznya, a tarisznyában egy kevés kenyér, így indult világgá. Hanem azért egyszerre érkeztek egy városba, mégpedig Janinába.

Ott a basa fia beült egy vendégfogadóba, élt nagyúri módra. Reggelre elköltött háromszáz piasztert, ebédre százat, vacsorára ezret, amikor aztán elmult két-három nap, mondotta neki a juhász:

– Jó lenne, ha tovább mennénk s megmutatnók hogy melyik szerez több pénzt.

– Nem megyek én, – mondotta a basa fia – jól érzem én itt magamat. Eredj csak te, szerezz, amennyi neked teszik, mit bánom én.

Elindult a juhász egymagában, ment hegyeken völgyeken, erdőkön-mezőkön által. Egyszer aztán egy nagy hegynek az aljában megállapodott. Fáradt is volt, szomjas is volt szörnyen, nem tudott tovább menni. Leheveredett. Amint ott hevert, egyszerre csak jön egy öreg ember. Megáll mellette, kérdi:

– Hát te, fiam, hol jársz, merre jársz?

– Adj egy csepp vizet, – mondotta a juhász – olyan szomjas vagyok, úgy eltikkadtam, hogy beszélni sem tudok.

– Nézd, fiam, emitt van egy forrás, eredj, igyál ebből, – mondotta az öreg ember.

A legény feltápászkodott, elment a forráshoz s ámbátor szörnyen szemetes volt annak a forrásnak a vize, ivott belőle. Aztán elbeszélte az öreg embernek az ő történetét. Elmondotta, hogy miért indult világgá.

– Hát mennyi pénzed van? – kérdezte az öreg ember?

– Éppen ezer piaszter, – felelt a legény.

– Na, fiam, nesze, adok neked még ezer piasztert, menj el ebbe s ebbe a városba, ott aztán kérdezősködjél az után a kávéház után, amelyik kávéház gazdájának majma van. Ott kérdezd meg a kávéház gazdájától, hogy mennyiért adja neked a majmát. Bizonyos lehetsz abban, hogy amikor megnézi a ruhádat, a szemed közé kacag s azt mondja majd, hogy kétezer piaszterért neked adja. Te abban a pillanatban vedd ki a kétezer piasztert, olvasd le tanuk előtt s ha nem akarja a majmot általadni, eredj törvényre s panaszold be.

A legény úgy tett, ahogy az öreg ember tanácsolta. Elment a városba, felkereste azt a kávéházat, hát csakugyan ott volt a majom. Megigérte a kétezer piasztert, tanuk előtt oda is igérte a gazda, de, amikor leszámolta a pénzt, nem akarta általadni. Hát, jó, elmentek törvényre s bezzeg, hogy a törvény neki ítélte a majmot! Azzal szépen fogta a majmot a legény s elment vissza az öreg emberhez.

– Na, fiam, látom, hogy megszerezted a majmot, – mondta az öreg ember – de hát ennek a fele az enyém, most már osszuk el.