Part 11

Megfogadta a királyfi a szülei parancsát, befogatott négy paripát aranyos hintóba s elindult, hogy feleséget keressen magának. Na, nem messzire haladhatott, mert alig ért el az első keresztúthoz, ott feküdt keresztben egy óriás kígyó, hogy semerre se lehetett tőle előre jutni. Megállottak a lovak, kitekint a királyfi a kocsi ablakán s hát, Uram, Teremtőm, megszólal a kígyó s kérdi a királyfit:

– Hová mégy?

– Semmi közöd hozzá, – mondotta a királyfi – oda megyek, ahova akarok, mert én királyfi vagyok.

– Fordulj rögtön vissza, – mondotta ismét a kígyó – tudom én jól, hogy menyasszonyt keresel magadnak, de addig, amíg én meg nem házasodtam, te ne járj leánynézőbe.

Szörnyen mérgelődött a királyfi, hogy egy kígyó így mer beszélni vele, de mit volt mit tennie, semerre se tudott előre menni a kígyótól s szégyenszemre vissza kellett fordulnia.

Elmondta otthon, hogy s mint járt s elhatározták, hogy nem hagyják annyiban a dolgot, hanem másnap újra megindulnak más úton, hátha nem állaná ott útjokat a kígyó.

De bizony rosszul gondolták, ha így gondolták, mert a legelső keresztúton ismét ott feküdt az óriás kígyó, s visszakergette őket. Igy történt ez harmadnap is: a királyfi újra megpróbálkozott, hogy útra keljen, de a kígyó aznap is ott hevert s haragosan sziszegte:

– Addig te ne járj leánynézőbe, amíg én meg nem házasodtam!

Mikor a király és felesége meghallották, hogy megint hogy s mint járt a fiuk, elhatározták, hogy meghívják a palotába a kígyót s valahogy feleséget szereznek neki.

Azt hitték, jó lesz neki akármilyen rabszolgalány s odaadták a legcsúfabbat neki, de mikor reggel bementek a szobába, darabokra szaggatva hevert ott a szegény lány. Bezzeg meggyült most a baja a királynak s feleségének, hogy honnan szerezzenek a kígyónak kedvire való feleséget! Kihirdették az egész országban, hogy feleséget keresnek az óriás kígyónak, s várták a jó szerencsét, hogy valaki majd csak ajánlkozik.

Élt ebben az időben egy szegény ember, akinek volt egy gyönyörűséges szép leánya, s egy második felesége, akinél gonoszabb s irígyebb teremtést messze földön nem lehetett találni. Volt neki is egy leánya, de az olyan csúf és gonosz volt, hogy senki még csak rá sem tudott nézni. Haragudott bezzeg a gonosz mostoha az ura leányára, s amikor meghallotta, hogy a király egy kígyónak keres feleséget, rögtön az jutott az eszébe, hogy a szép leánykát odaküldi, hadd szaggassa darabokra az óriás kígyó.

Úgy tett, ahogy elgondolta: felment a király udvarába s bejelentette, hogy az ő mostohalánya feleségül akar menni a kígyóhoz. Bezzeg örömmel fogadták ott s másnap korán reggel elküldtek érte. Mikor a szegény leányka meghallotta, hogy a mostohája milyen sorsra szánta, sírt, zokogott s csak azért könyörgött, hogy legalább még egy éjszaka engedjék otthon aludni. Meg is engedték neki nagy sokára s ő, ahogy elérkezett az este, kilopódzott a házból, elsietett a temetőbe s ott könyörgött az anyja sírján, hogy valamiképpen segítsen rajta nagy bánatában. Addig sírt, zokogott, hogy végre elszenderedett, s fel sem ébredt addig, amíg a nap fel nem kelt. Akkor felugrott vidáman és boldogan, nekivágott a mezőnek s addig ment, amíg csak három diót nem talált. Azokat gondosan a zsebébe rejtette s így suttogott magában:

– Ha nagy bajban leszek, egyet a három közül feltörök!

Aztán hazasietett s nyugodtan kelt útra a király embereivel. Amerre ment, mindenfelé sajnálkoztak szomorú sorsán, de ő csak mosolygott s bátran lépett a királyi pár elé. Az esküvő napján nagy tüzet rakatott a kályhába s egy nagy fazék lúgot tett fel rá főni, három vadonatúj súrolókefét pedig beledobott a lúgba. Ő maga hét hófehér vászoninget vett magára s úgy ment az esküvőre.

Mikor egyedül maradt a kígyóval, az megszólalt nagy sziszegéssel:

– Későre jár az idő, vetkőzz le s feküdjél le!

– Előbb vetkőzz le te, – mondta a leány.

– Ezt még senki se mondta nekem, – csudálkozott a kígyó.

– Én pedig kérlek téged, – mondta a lány.

A kígyó elkezdett erre fujni, nyögni, sziszegni dühében, de egyszerre csak lehámlott róla a legfelső bőre. Mikor ott feküdt a bőr a földön, a szép leány is levetett egy inget magáról s a bőrt belécsavarta. Megint rászólt a kígyó a leányra, hogy vetkőzzék le, de az megint csak azt mondta:

– Vetkőzz le te!

Ismét megfogadta a kígyó a felesége szavát s nagy sziszegéssel, fujással levetette magáról a második bőrt is, aztán a harmadikat, negyediket, ötödiket, hatodikat… s már úgy feküdt az asszony előtt, mint egy nagy csomó rongy, mozdulatlanul. Fogta az asszony akkor a súroló keféket, elkezdte dörzsölni, súrolni teljes erejéből a kígyót s addig súrolta, amíg a három kefe el nem romlott, s hát, lássatok csudát! amikor készen volt evvel, egy gyönyörű szép legény állott előtte, aki lelkes szóval hálálkodott neki a megszabadításáért. Elmondotta a szép legény, hogy ő a király idősebbik fia, de kígyó képében élt eddig a földön s élhetett volna a világ végéig is, ha ő meg nem szabadítja.

Na, reggel korán küldte a király az emberét, hogy nézze meg, él-e még a leány, s hát amint az bekukucskált az ajtón, majd meghalt a csudálkozástól, amikor a sok kígyóbőrt s vászoninget meglátta a földön, az ágyon pedig egy szép lány meg egy dali szép legény aludott csendesen. Szaladt mindjárt jelenteni a királynak a dolgot, s bezzeg hogy eszébe jutott a királynénak a vénasszony beszéde, akinek a tanácsára megette a hagymákat s bezzeg az is eszébe jutott, hogy az első hagymát héjjastul ette meg s az lehetett az oka, hogy kígyófia született. Szaladtak rögtön az ifju párhoz, ölelték, csókolták a fiukat s nem győzték eleget kérdezni, hogy s mint telt el az élete a szomorú egyedülvalóságban. Mindjárt kihirdették az egész országban, hogy megkerült a király idősebbik fia s ő lesz az ország királya, ha meghal az öreg király.

Jó darabig élt a kígyókirályfi boldogan fiatal feleségével a palotában, nemsokára aztán meghaltak az öregek is s a kígyókirályfi lett a király, de alig telt el egy esztendő, hadat üzent a szomszéd ország királya. Mit tehetett a kígyókirály, elindult a háborúba, nagy búval-bánattal elbúcsúzott szép fiatal feleségétől. De mielőtt utnak eredett, meghagyta minden szolgájának s szolgálójának, hogy úgy vigyázzanak a feleségére, amíg vissza nem tér, mint a szemük világára. A feleségének pedig adott egy pecsétgyűrűt, hogy, ha levelet akar írni neki, avval nyomtassa le, nehogy valaki más is olvashassa. Azzal elment a király, a szegény királyné meg otthon maradt nagy bánatban, nagy szomorúságban.

Megtudta a gonosz mostoha hamar, hogy elment a kígyókirály s mert majd felvetette a méreg s a bosszuság, hogy olyan jó sorba került az ő mostoha lánya, elgondolta magában, hogy most elmegy hozzá, s akárhogy is megrontja a szerencséjét. Úgy is tett, ahogy elgondolta, s nagy hízelkedéssel beállított a királynéhoz, össze-vissza hazudott mindent, hogy ő előre tudta, hogy a kígyó a király fia s csak el van varázsolva, s addig-addig hízelkedett, hogy a királyné mindent elhitt neki, amit mondott s ott tartotta maga mellett a palotában.

Nemsokára két gyönyörű fia született a királynénak, olyan szépek, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem. Irt is a királyné rögtön az urának, hogy milyen nagy öröm érte, de boritékba sem tehette a levelet, bejött a mostohája s mondotta nagy hízelkedéssel:

– Engedd meg, lányom, hogy vágjak le egy tincset a hajadból, küldjük el az uradnak, majd megörvend neki.

A királyné meg is engedte, hogyne engedte volna, de abban a szempillantásban, hogy a mostoha lenyisszentette a hajtincset, mélyen elaludott. Egyéb se kellett a gonosz asszonynak, egy-kettőre más levelet írt a kígyókirálynak, amelyben nagy szomorúsággal tudatta vele, hogy két kutyakölyke született a királynénak. Akkor aztán lelopta a pecsétgyűrűt a királyné nyakából, lepecsételte vele a levelet s abban a nyomban el is küldte.

Hej, elszomorodott szegény király, amikor ezt megtudta, de gondolta magában, ő is csak kígyó képében született, s húsz évet az erdőben töltött, mégis megváltódott a varázslattól, írt hát haza rögtön, hogy a királynéra s a két kutyakölyökre úgy vigyázzanak, mint a szemük világára.

Bezzeg nem várta meg a mostoha, hogy valaki másnak kezébe kerüljön a levél, ellopta s egy másik levelet dugott belé, amelyben az volt írva, hogy amint ez a levél megérkezik, rögtön égessék meg a királynét mind a két gyermekével együtt, s ezt a levelet egyszeribe odaadta a király leghűségesebb szolgájának.

Hej, búsult a hű szolga, amikor olvasta, hogy mit parancsol neki a király! Nem tudta, mit csináljon, sajnálta erősen a királynét s a két gyönyörű gyermeket, de nem mert ellenszegülni a király parancsának. Nagy máglyát rakatott hát, de ahelyett, hogy a királynét s a fiait égettette volna el, egy anyabárányt s két kis bárányt égetett el a tűzben. Senki nem tudott erről a cseréről a palotában, még a gonosz mostoha sem, aki elhíresztelte mindenfelé, hogy boszorkány volt a leánya s azért égették meg; a hű szolga pedig azt mondta a királynénak hogy rejtőzzék el, mert a király azt üzente, hogy amíg ő haza nem érkezik, egy teremtett lélek se lássa meg őt és gyermekeit.

Szót fogadott a királyné s elbujt a palota legkisebb szobájába a két gyerekével: senki lélek nem tudta, hogy ő csendesen ott éldegél. Na, így telt, mult az idő, egyszerre csak hírt kap a hű szolga a királytól, hogy nemsokára hazaérkezik. Bezzeg, megijedt most, hogy mit szól majd a király, hogy nem teljesítette hűségesen a parancsát. Mit volt mit tennie, felment hát a királynéhoz s eléadta neki az igaz valóságot, hogy az ura meg akarta égettetni a gyerekeivel együtt s most el kell menniök innen, nehogy itt találja őket.

Elment hát nagy búsan a szegény királyné a két kicsi fiával, ment, mendegélt, amíg csak egy rengeteg nagy erdőbe nem ért. Erősen elfáradott szegény, estére is állott az idő s nem tudta, hogy hova hajtsa le ma éjjel a fejét. Egyszerre csak tűzpislákolást látott, nagy nehezen újra nekiindult a rengetegnek s nemsokára egy kis kunyhó előtt állott meg, ahol egy szegény ember éppen vacsoráját főzte a tűz mellett.

– Jó ember, – szólította meg a királyné a szegény embert – nem adnál-e szállást éjszakára?

Adott biz’ az jó szívvel s nemsokára le is feküdtek mind a hárman a kicsi kunyhóban. Reggel, mire a királyné felkelt, nem volt ott a szegény ember, ő szépen feltakarított mindent, ebédet főzött, s úgy várta, hogy jöjjön haza délre.

Jött is a szegény ember, még pedig lovon vágtatva, nyomában egy kutya, de olyan szomorú volt a szegény ember arca, az ingjén meg úgy folyt a friss vér, hogy a királyné meg se merte kérdeni, hol járt. Mikor asztalhoz telepedtek, a szegény ember ismét tiszta ingben volt, a véreset pedig beledobta egy nagy vizeskádba. Igy volt ez mindennap ezután. Véres inggel jött haza a szegény ember, a királyné meg szépen kimosta neki s megszárogatta, de nem tudta elgondolni, hogy miért olyan szomorú ez az ember s miért jő minden nap vértől csurgó inggel haza.

Egyszer aztán, amikor éppen ebédnél ültek, megkérdezte tőle, hogy hogy s mint van ez, de bizony Péter (mert így hívták) nem akarta semmiképpen se elárulni a titkot. Gondolta a királyné, majd ő is eléadja szomorú történetét, hátha akkor ő se restelkedik. El is mondott mindent elejétől végig. Amikor elvégezte, Péter is elkezdette a maga történetét s elmondotta a királynénak, hogy ő igen rossz ember volt valamikor s eladta magát az ördögnek. Irást is csináltak róla s most hiába javult meg, hiába él itt bűnbánóan egyedül az erdőben, az ördög minden áldott nap magához hívja s véresre veri.

Másnap, amikor ismét szomorú útjára készült Péter, a királyné azt mondta neki, hogy csak maradjon itthon a két királyfi mellett, majd elmegy ő az ördöghöz. Semmiképpen se akarta engedni Péter, hogy a királyné olyan veszedelmes helyre menjen, de az megvígasztalta, hogy van neki három diója, amit régen az anyja sírján talált s az megmenti, ha nagy bajban lesz. Azzal felült a Péter lovára, magával hívta a kutyát s ellovagoltak az erdőben.

Nem sokáig ment, egyszerre csak elébe ugrott az ördög s megszólalt:

– Itt jön Péter lova és kutyája, de Péter nem jött velük!

Egy-két pillanatig szótlanul állott az ördög, aztán rettenetes hangon kérdezte:

– Mit akarsz te itt?

– A Péter írásáért jöttem, – mondta a királyné.

Hej, elöntötte a méreg az ördögöt s csak úgy üvöltött:

– Menj haza s mondd meg Péternek, hogy holnap itt várom s háromszor annyi ütést kap tőlem, mint amennyit szokott!

A királyné egyet sem szólt többet, csak feltörte az egyik dióját s hát egyszeribe lángba borultak az erdő fái, az ördög meg ordítva szaladt vissza az odujába.

Másnap megint kilovagolt az erdőbe a királyné s csak a tűzön túl látta az ördögöt, aki most még hatalmasabban ordított, hogy küldje Pétert el, mert különben ő megy utána. Nem szólt egyet se az asszony, hanem elővette a második dióját, azt is feltörte s hát még nagyobb tűz lángolt fel, hogy az ördögnek még messzebb kellett szaladnia. Avval a királyné megfordult s hazalovagolt. Harmadnap ismét ott volt kora reggel s kérte az írást az ördögtől, de az most is csak Pétert követelte s úgy üvöltött, hogy zengett, zúgott belé az erdő.

Nem sokat teketóriázott a királyné most se, csak feltörte a harmadik diót s hát olyan hatalmas tűz lángolt fel mindenünnen, hogy az ördög nem menekülhetett semerre se. Most már könyörgésre fogta a dolgot s egy hosszú faágra ráhúzta a Péter írását, úgy nyujtotta át a tűzön a királynénak. Mindjárt elhamvadt a tűz s a királyné boldogan vágtatott vissza az írással. Bezzeg boldog volt Péter is, hogy megszabadult örökre az ördögtől, nem tudott eleget hálálkodni a királynénak, hogy ilyen nagy jót tett vele.

Ezalatt a kígyókirály is megérkezett a háborúból s az első kérdése az volt, amikor belépett a palota kapuján:

– Hol van a királyné s a két kutyakölyök?

Elcsodálkoztak persze, hogy miféle kutyakölyköket keres s elmondták neki, hogy nem kutyakölykei születtek a királynénak, hanem két gyönyörű fia, de hát a király azt parancsolta, égessék meg őket.

Elsápadott a szegény király, reszketett egész testében s eléhozatta azt a levelet, amiben a gonosz mostoha az ő nevében megírta, hogy elégessék a feleségét s a gyermekeit. Hej, nagy búnak eresztette a fejét szegény, de mikor ezt látta a hűséges szolga, elmondta a dolgot úgy, ahogy volt, hogy bárányokat égetett meg a királyné és gyermekei helyett s hogy most attól való féltében, hogy a király itthon találja őket, elküldte az erdőbe.

Bezzeg egy percnyi nyugalma nem volt több a királynak, felpattant a lovára s ellovagolt az erdőbe a felesége után. Ment, mendegélt három napon s éjen át s egy teremtett lelket nem látott. Negyedik nap érkezett Péter kunyhajához s Isten nevében szállást kért. Nem ösmerte meg a feleségét, olyan szegényes ruhában volt s olyan szomorú volt az arca. Az bezzeg rögtön tudta, hogy az urának ad szállást, de egy szó nem sok, annyit sem szólt, egy lócára ágyat vetett neki, s a király nemsokára elaludt.

Keskeny volt a lóca s amint forgolódott a király, lelógott az egyik karja a földre. Odaszólt a királyné az egyik fiának:

– Tedd fel, fiam, az apád kezét az ágyra!

Odamegy a fiu, de ügyetlenül fogta meg a király kezét s ahogy feltette, rögtön felébredett. Nem szólt semmit, még a szemét se nyitotta ki, gondolta, meghallgatja, mit beszélnek. Megint úgy tett, mintha lecsúszott volna a karja s hát a királyné megint megszólalt:

– Menj, fiam, tedd fel apád kezét, de vigyázz, ne légy olyan ügyetlen, mint a testvéred, mert még felköltöd álmából.

Hát érzi a király, hogy egy kis kéz szép gyöngéden megfogja a kezét s a mellére teszi. Hej, felugrott most a király nagy boldogan, bezzeg, most megismerte a feleségét, ölelte, csókolta őt meg fiait s rögtön indultak haza. Persze, Pétert se hagyták ott, hanem lovastól, kutyástól vitték magukkal.

Otthon nagy volt bezzeg az öröm, mikor megérkeztek, csak a gonosz mostoha nem örült, mert még aznap máglyán égették el a beste lelkét.

A kígyókirály még sokáig élt ezután a feleségével s a gyerekeivel nagy boldogságban, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Az első esztendő.

(Zsidó monda.)

Élt egyszer valahol egy jóságos öreg rabbi, akinek Ruben volt a neve. Egyszer, amint a rabbi sétálgat az utcán csöndesen, békén, megjelenik előtte a halál angyala, s így szól hozzá:

– Ruben, hallgasd meg, amit mondok néked. Én vagyok a halál angyala, s eljöttem, hogy elvigyem magammal a te fiadat!

Azt felelte nagy szomorúsággal Ruben:

– Amit Isten akar, azon senki sem változtathat, azt tudom. Bele is nyugodnám a fiam halálába, csak legalább megházasodhatott volna szegény.

– No, ha csak az a bajod, – felelte az angyal, – azon könnyen segíthetünk. Szívesen megvárom, amíg megházasodik a fiad, majd csak azután viszem el.

Nem volt bizony nagy kedve a rabbinak az esküvőhöz, de már megvolt a menyasszony, s nem is akarta a fia kedvét búra fordítani, hát megtartották az eljegyzést nagy pompával. Négy hét mulva lett volna a lakodalom napja, Ruben hát elküldte a fiát, hogy hívjon vendégeket a nagy napra.

Alig ment az ifju egy-két lépést az utcán, megállítja Éliás próféta az útjában, s így szól hozzá:

– Hová, hová olyan sebesen, fiam?

– A lakodalmamra hivok vendégeket, – felelte az ifjú.

– Hát nem tudod, hogy neked még a lakodalom előtt meg kell halnod? – kérdezte Éliás próféta.

– Ha ez Istennek akarata, – felelte a vőlegény, – akkor bizonyára beteljesedik, hiszen én sem vagyok különb a többinél, akik előttem haltak meg.

Eliás azonban így válaszolt:

– Adok neked egy jó tanácsot, fiam. A lakodalmi ebédnél leülhetsz te is az asztalhoz, de se ne igyál, se ne egyél egy falatot se, de még a szemedet se vesd fel a tányérodról. Megjelenik majd később egy ember a szobában, fedetlen fejjel, borzas hajjal s össze-vissza tépett ruhában, de te mégis menj elébe, hajolj meg előtte, vezesd az asztalfőre, a legelőkelőbb vendégek közé. Ha aztán ő más helyet keres, akkor te ülj mellé, s járj a kedvében, ahogy csak tudsz. Ez az én tanácsom. Ha megfogadod, jól jársz.

A legény megigérte, hogy az ő tanácsa szerint cselekszik, aztán hazatért, de egy árva szót sem szólt arról, hogy kivel találkozott, még búját sem mutatta, hanem vígan készült az esküvőre.

Amint megesküdött a fiatal pár, a vendégsereg is az asztalhoz ült, elkezdődött a nagy evés, ivás, vigadozás, csak az ifjú vőlegény volt szomorú, hallgatag, s egy falatot nem evett, egy kortyot nem ivott.

Nemsokára nyilt az ajtó, s csakugyan belépett az az öreg ember, akiről Éliás beszélt az ifjunak, rongyosan, piszkosan, mint egy koldus. A fiu rögtön felállott, s odavezette a fő-fő vendégek közé az öreget, de az szégyelte ott letelepedni, hanem leült a fiu mellé. Az meg úgy tett, ahogy Éliás tanácsolta neki: nagy becsületben tartotta az öreget.

Egyszer csak nagy hangosan megszólal az öreg ember:

– Fiam, szeretnék kérdezni tőled valamit.

– Kérdezz hát, – felelt reszketve az ifju.

– Ha egy házat kellene építened, s ahhoz szalmát meg agyagot keverned, honnan vennéd a szalmát?

– Elmennék egy paraszt emberhez, s annyi szalmát vennék tőle, amennyi csak kell.

– De hátha az a paraszt, mikor már mind a szalma össze van keverve az agyaggal, eljönne hozzád, s követelné vissza a szalmáját, mit tennél akkor? – mondotta az öreg.

– Kifizetném a szalmáját, vagy más szalmát vennék, s azt adnám neki.

– De ha se pénz, se a más szalmája nem kell neki, csak az, amit ő adott neked, akkor mit csinálnál, fiam?

– Hát bizony, akkor nem tehetnék egyebet, mint hogy széttörjem az agyagot, s abból kiválasszam a paraszt szalmáját, máskép vissza nem adhatnám, – mondotta a vőlegény.

– Magad mondtad ki magadra az ítéletet, – szólott az öreg ember. Mert látod, a paraszt, aki a szalmát adta, nem más, mint a jó Isten, az agyag te vagy, a szalma pedig a lelked. Most visszakéri Isten azt a lelket, amit néked adott, s engem, a halál angyalát küldött le érte, hogy vigyem el hozzá.

Hej, nagy csendesség lett a nagy vigasságból! Mindenki úgy ült a helyén, mintha odacövekelték volna. Egyedül a vőlegény szólott:

– Ha már elviszel magaddal, engedd meg legalább, hogy a szüleimtől, s a menyasszonyomtól búcsut vehessek.

– Tedd meg, fiam, megengedem.

Nagy sírás, jajgatás lett a búcsuzkodásból, Ruben rabbi buzgón imádkozott az Istenhez, a fiatal asszony meg sírt keservesen, aztán kérdezte a vőlegényétől:

– De hát ki az, aki azt mondja, hogy neked meg kell halnod?

– A halál angyala jött el értem, ott ül, s vár reám. Csak annyi időm van, hogy elbúcsuzzam tőletek, aztán mennem kell vele.

Avval megölelte, megcsókolta forró könnyhullatás között a feleségét, s menni akart. Ekkor megszólalt a fiatal asszony: – Várj egy kicsit, odamegyek én a halál angyalához, s könyörgök neki. Én nem hiszem, hogy ő meg akarna ölni téged.

Oda is ment nagy bátran, s igy szólt:

– Te vagy az, aki a férjemet meg akarod ölni?

– Én vagyok! – válaszolt a halál angyala.

– No hát, – mondotta az asszony, – ha te vagy, menj is vissza az Istenhez, aki küldött téged, s juttasd eszébe azt a parancsát, ami a Thora könyvében van: »Ha valaki megházasodott, egy évig legyen a hadiszolgálat alól felszabadítva, nehogy elessék a csatában, s feleségét más ember vehesse el.« Csak nem akarja az Isten saját parancsát megtagadni, hisz az annyi volna, mintha az összes parancsát megtagadhatná!

A halál angyalát meghatotta a fiatal asszony beszéde, felment ismét az Isten szine elé, s a többi angyalokkal együtt kegyelemért könyörgött hozzá, a fiatal férj életéért.

Az Isten meg is hallgatta kérésüket, adott még két esztendőt az ifjunak, s így teljesedett a zsoltárnak szava: »Akik félik Istent, azoknak vágyát teljesíti Isten, s megsegíti szorongattatásukban.«

Világszép Nádszál kisasszony.

(Magyar mese.)

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az óperenciás tengeren is túl, de még az üveghegyeken is egy sánta arasszal túl, volt egyszer egy király, s annak két fia. Az idősebbik fiu, ahogy egy kicsit fölcseperedett s kiserkedett a bajusza, feleségül vett egy szép királykisasszonyt, de a kisebbiket hiába biztatta az édesapja: azt mondta, hogy ő addig meg nem házasodik, míg kerek e világon a legszebb királykisasszonyt meg nem találja.

– No, azt keresheted, – mondta a bátyja, – mert a legszebb királykisasszonyt én vettem feleségül.

– Hiszen, szép a feleséged, – mondotta a királyfi, – de nem hiszem, hogy még szebb ne volna ezen a világon.

Hallja ezt a beszédet a kisebbik fiu fölnevelő dajkája, s amikor az idősebbik királyfi tovább ment, azt mondta a kicsi királyfinak:

– Bizony, jól mondottad, hogy van ezen a világon a bátyád feleségénél szebb királykisasszony. Csakhogy sem a bátyád, sem a felesége nem árulják el neked, mert az a világszép királykisasszony a te bátyád feleségének a huga.

– No, bizony, ha az, megyek is utána.

– Megállj, csak fiam, – mondja az öreg asszony, – nem találod meg azt az apja házában. El vagyon az rejtve egy nádszálban. Hallottad-e hírét a Fekete-tengernek? Fekete-tengernek a hetvenhetedik szigetjében vagyon három nádszál, a középsőben van a világszép királykisasszony, a két szélsőben a két szobalánya. De ezen a szigeten olyan nagy sötétség van, hogy a kardodat felakaszthatod rája. Aztán, ha odatalálsz is, egy vén boszorkány őrzi a három nádszálat, s jobban vigyáz rájuk, mint a két szemevilágára, mert csak addig ég az élete gyertyája, amíg valaki ezt a három nádszálat le nem vágja.

Hiszen a királyfinak se kellett egyéb, felnyergelte legjobbik lovát, s indult még aznap, hogy felkeresse a világszép Nádszál kisasszonyt. Ment hetedhét ország ellen, estére kelve betért egy rengeteg nagy erdőbe, rengeteg nagy erdőben egy kicsi házikóba. Nem lakott ott más, csak egy öreg asszony. Köszön az asszonynak illendőképpen, fogadja az is nemkülönben, s kérdi:

– Ugyan, hol jársz itt, fiam, ahol a madár sem jár?

– Világszép Nádszál kisasszonyt keresem, aki a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetjében egy nádszálba vagyon elrejtve. Ugyan bizony, hallotta-e a hírét?