Part 8

– Maga nem is tudja, – mondta a lány – hogy ez az, amiért itt most járok magával… talán mindegy is, hogy maga az, vagy más… de egy rendes ruhájú ember, akinek modora van… és azt mondja, hogy komoly… és jó családból van… és nem tartozik ezek közé a…

– Somogyi azt mondta… – kezdte Andor, de a lány felkiáltott:

– Ezt aztán ne is említse. Mert ez a legpiszkosabb a világon, a legutolsó, a legutolsó…

Sírni kezdett:

– Ezt nem lehet leírni, ahogy én ezeket utálom, mind… és hogy lehet ezzel szóbaállni, és hogy tud maga ezzel beszélni? Tudja maga, mit csinált ez tegnap? Ötszáz koronát kért kölcsön a Rodicstól és a Rodics kérdezte Irmát, hogy adjon-e neki és Irma fel volt háborodva és azt mondta, hogy a világért sem, és a pocakos nevetni kezdett és azt mondta, hogy már adott neki. Ez a maga barátja.

– Barátom? – Csöndesen mosolygott.

Hallgatva jártak, most visszafelé jöttek a sziget közepéről. A lány átnézett a fák közt, a Dunán, a pesti lámpákra:

– Hány óra?

– Tizenegy.

– Szent isten…

Összecsapta a kezét. Megrémült.

– Jöjjön – mondta – gyorsan… Kocsit kell venni… mit fog gondolni Irma?

– Még nem is vacsorált, ugy-e?

– Mindegy. Gyerünk, gyerünk.

– Nézze, most már úgyis mindegy… telefonálunk Irmának, hogy a szigeten van… itt vacsorál nagy társaságban…

– Nem, nem, nem – és húzta a kezénél fogva.

– Jöjjön, – mondta Andor – még kapunk valamit a vendéglőben, engem itt ismernek, én itt lakom.

Hirtelen megállt a lány:

– Maga itt lakik?

– Itt.

– És… ezért hítt maga engem ide?

– Ugyan, hova gondol. Kérem, ne bántson meg.

Siettek, fel, a híd felé. Messze elkerülték a vendéglőt, amelyben már csak egy nagy társaság lármázott a fák alatt, hosszú asztalnál, sok hölgy és sok férfi, a férfiak mind evezős-egyleti ruhában, kis fehér sapkákkal lebarnult fejükön. A többi asztalokon az abroszokat hajtogatták a pincérek.

A híd közelében, mikor a fák alól kijöttek és a nagy csillagos kupola feltárult fölöttük, Andor csöndesen mondta:

– Ne siessen úgy. Mindegy.

A lány megállt, pihenni egy kicsit. A szívére tette a kezét. A fénypontokkal teletűzdelt sötétkék tájképet nézte. Andor megérintette a karját. A lány ránézett. A halvány éjszaka sugárzásában látni lehetett, hogy fehérebb az arca, mint máskor. Egy kis kényszeredett mosolyt erőltetett magára:

– Mondja… – szólt halkan, egészen nyugodtan – mondja, elvenne maga engem?

Ez hirtelen jött, de olyan szervesen tartozott hozzá az imént a fák között elsírt nagy panaszhoz, a menekülési vágyhoz, mintha az csengett volna belőle: „bánom is én, csak ezektől el“, annyi gyerekes, de sértő szeszélyesség volt benne, hogy Andor megharagudott érte. Éles lett:

– Megtisztelő – mondta.

A lány merően nézett rá.

– Akár én is – mondta a fiú. – Mindegy, kicsoda, az első jókabátos ember… bárki… csak vigye el onnan…

A lány nem felelt, sértődötten, sietve indult el a híd felé. Andor lassan ment utána, egyideig egyre nagyobb lett a távolság közöttük. Fenn, a hídnál néhány gyors lépéssel utólérte, megelőzte és megállított egy kocsit. Nyitott kocsi volt.

– Hajtsa fel a födelet – mondta a kocsisnak.

Olga beszállott. A fiú, mint aki itt marad, behajolt a födél alá:

– Hova vigye?

És pénzt szedett elő a mellényzsebéből. A lány nem felelt. Egy villamos csöngetett rá Andorra, szorosan a kocsi mellé kellett lapulnia, míg vasas dübörgéssel elgurult mellette a lámpáktól sugárzó vagon.

– Hova vigye?

A kocsi sötétjében világított a lány szeme:

– Nem kísér el?

Beugrott melléje, onnan mondták meg a kocsisnak a számot. Az egész úton hallgattak. Mikor a kocsi megállt Irma lakása előtt az Erzsébet-körúton, a lány nem mozdult. Andor kihajolt a födél alól:

– Nem ez az a ház?

– De ez az – mondta Olga. – És ülve maradt.

Andor se szólt semmit. Ült a lány mellett és várt. A lány nagyon meg volt alázva. A gőgből semmi nem maradt. De Andor nem szólt, élvezte ezt a kínlódást. A kocsis leszállt és letakarta a lovat.

Olga csöndesen szólalt meg a sarokban:

– Haragszik rám?

A hangból nőiesség és megalázkodás áradt.

– Nem – mondta Andor, feléje fordult, gyöngéden átnyúlt a feje mögött, elfogta a túlsó orcáját és közel hajolt hozzá. A lány egy kicsit hátrafeszítette a fejét a közeledő arc elől, de mélyen a szemébe nézett a fiúnak. Nagyon csöndesen mondta:

– De haragszik rám.

A fiú lassan, tagadólag intett és ezzel a mozdulattal egészen közel hajolt a szájához. A két haraghoz szokott szem lassan elborult, valami kis rémületféle jelent meg a lány arcán. A fiú lassan eresztette rá ajkát a lány ajkára, ez tüzelt és remegett. Megcsókolta, egyszer, de hosszan. Aztán ő igazította meg a lány félrecsúszott sapkáját. Kezet csókolt neki. Olga kiszállt és becsöngetett. A fiú odaállt melléje és megvárta a házmestert.

– Kezét csókolom – mondta, mikor a kapu nyílott. A lány nem felelt, csak meghajtotta a fejét, nagyon komolyan. A kapu becsukódott. A kocsis leszedte a pokrócot a lóról és a bakra ült. A fiú lassan, elgondolkozva ment oda hozzá. Kivette az óráját.

– Mondja… – szólt szórakozottan – tudja maga, hogy hol van a… hogy hol van a… várjon csak…

Borzasztó éhes volt.

– A Moulinhez menjen – és bebújt a kocsiba.

XI.

Ez nem volt rossz érzés, most így a kocsiban egyedül ülni, a sok járás után, éhesen, lassacskán megpihenő, elrendezkedő képekkel a fejében. Maguktól alakultak ki és készen ugrottak elő az agyában az Olgával való együttlét élesebb képei. Mintha valami láthatatlan kereskedősegéd gyors tempóban rakott volna eléje mintákat és ő ott állna, határozatlanul:… délután, ahogy bement a kapu alá… a színház előtt a hamis búcsú: „haza kell mennem“… a pillanat a szigeten, mikor a keztyűt lefejtette róla… a padon, mikor sírt… Aztán: „elvenne engem?“… Meg fönn a hídon, a kocsiban, amelynek sötétjéből aggódva és hűen villogott ki a szeme, mint egy jó kis kutyáé a kutyaház mélyéből… És végül az a rémült nézés, mikor megcsókolta… az ajkának a meleg rugalmassága… forró, friss tej-íze… Vissza-visszanézett egyik-másik eltünő kép után, mikor az új megjelent, és a végén olyat érzett, mint a vevő, aki még egyszer ránéz az egész csomóra és: ez is szép… és: az se rossz… ez a legjobb, de… most nem vesz, majd még gondolkozik, majd legközelebb. Hát hagyjuk, mindegy, na.

A tánc javában folyt a Moulin parkettnégyszögén, a kis asztalok és az emberfej-csomók közt. A lárma nagy volt, talán nagyobb, mint máskor, a világosság is szikrázóbb, így, a sötét és csöndes szigetről jövet. A tükrök úgy ragyogtak, hogy a csiszolt élük vakította a szemét. Mintha zsivajt is vertek volna vissza, nemcsak fényt. Ahogy tétován megállt az asztalok közt, a négyszög partjáról megint kezek emelkedtek a fejcsomók fölé: Somogyi és Rácz.

– Rég nem láttalak – mondta Rácz, akinek a szemüvege úgy csillant meg, mintha gyémántból volna. A hangjában egy kis nyugodt gúny volt és egy kis gyanusítás, mintha azért kerülné, mert kibékült Ellával.

Andor a táncolók közt és a kijáratnál csoportban álló lányok seregében a szemével keresett valakit, nem is tudta, hogy kit, csak aztán jutott eszébe: a vörösruhást kereste. Az egész tarkaságban nem volt egyetlen vörös folt se.

– Nem, – mondta Rácznak – nem voltam Ellánál.

A szomszéd asztalnál három idősebb úr nevetett. Egy éltes hölgy lesütött szemmel, rosszkedvűen ült köztük. Egy negyedik úr ravaszul mosolyogva nézte a hölgyet. A felesége lehetett és valami rossz viccet mondhatott rá, ami bántotta. A zene angolt játszott, éktelen zsivaj volt. Somogyi odahajolt a füléhez:

– Olga nem mondott semmit, ami engem érdekelne?

– Nem.

Ebben a pillanatban meglátta a Csirkét a négyszög közepén, amint a táncoló párok közt egyedül ugrált. A Csirke nem volt vörösben és ez valami csalódásféle volt. Kár. A Csirke matrózruhában volt. Úgy volt öltözve, mint a matrózok: magassarkú fehér atlasz félcipő volt rajta, fehér harisnya, feszes kis fehér atlasznadrág, sötétkék matrózblúz világoskék matrózgallérral, elől vékony kis vérvörös nyakkendő. Szőke fején matrózsapka. Kezében vékonyka pálca. A maga kedvére ugrált, mutogatta és fintorgatta kis hátulját, csontos térdét és elemiiskolás, fiús mosolyát, az angol zene taktusára, a kis pálcával a pálcás gigerlik mozdulatait karrikírozva. Monokli is volt rajta, matrózmonokli.

– Hol a vörös ruha? – kérdezte Andor, miközben a rántottát kezdte enni, amit a pincér hozott.

Rácz egy kövér, mélyen kivágott feketeruhás lányt mustrált, aki égnek fordított szemmel táncolt a szmokingos táncmesterrel. Nagy tollas fekete kalapja, telt, meztelen válla s a fekete estélyruha a szenvedélyes nagyvilági úrhölgy jellegét adta neki s ő érezte ezt, mert előkelőn és egy-egy pillanatra lehúnyva a szemét, ajkába harapott néha táncközben. Ezt nézte Rácz a gyémántszemüveg mögül, kísérte a tekintetével a táncát, úgy felelt:

– A vörös ruha? Ma nincs vörös ruha.

A Csirke a négyszög közepén eltolt magától egy táncost, aki át akarta karolni. Aztán veszekedett vele egy kicsit, majd hirtelen megfordult, előrehajolt és a hátuljával ellökte magától. Egy asztalnál harsogva nevettek ezen. Az ellökött alak ehhez az asztalhoz ült vissza. A Csirke is nevetett és Somogyira nézett.

– Brávó, Csirke – mondta Somogyi.

A kéjvágyó fekete úrhölgy odalépett az asztalukhoz:

– Szervusz – mondta Rácznak, a kezét nyújtotta unottan és már el is ment.

– Igen? – mosolygott Somogyi.

– Dehogy – mondta Rácz, mohón nézett a kövér fehér vállak után és zavart volt egy kicsit a hangja. – Nincs nekem annyi pénzem.

– Te, – mondta Andor Somogyinak – te beszéltél erről a Csirkéről az Olgának?

– Miért?

– Mert említette, mintha tudom is én…

Somogyi vállat vont:

– Ő mondta, hogy folyton bámultad…

– Kicsoda?… Ő?…

– Ő, a Csirke.

– Hogy én bámultam?

Odapillantott a négyszög közepére. A Csirke most állt és a monoklin keresztül Andort nézte. Mikor a pillantásuk találkozott, elkezdett lassan jönni feléjük. „Na“ – kiáltott haragosan egy táncoló párra, amely fel akarta dönteni. Ahogy fordultak, előbb a lányt vágta hátba, aztán a táncost. Odaállt Andorék asztala elé, kis hasát nekitámasztotta az asztal szélének, a pálcikával megkocogtatta a vizespoharakat:

– Mit isztok?

– Mondja, – mondta Andor – mit beszél maga? Hogy én bámultam magát?

– Én?

– Igen. Somogyinak mondta.

– Te, – mondta a Csirke Somogyinak, a pálcával Andorra mutatva – ki ez az úr?

– Gróf Kohn – mondta Somogyi.

A Csirke szétnézett, mintha más foglalkozást keresne.

– Mondja, – szólt Andor és megfogta a kezét – mondja…

Lenézett nagyra festett szemével az ülő fiúra:

– Mit mondjak?

– Mondja… – még egyre fogta a kezét. – Miért olyan hideg a keze?

– Itt a Révész – szólt hirtelen a lány és el akart ugrani. De Andor fogta a kezét.

– Eressze el a kezemet.

– Nem.

Ráütött a pálcával Andor kezére. Az ütés kissé nagyobbra sikerült, mint tervezve volt, úgy hogy megszeppent, hirtelen elmosolyodott:

– Fájt?

Somogyi észrevétlenül átnyúlt az asztal fölött és viszonzásul csattanósat sózott a fehér atlasz matróznadrágra.

– Te dög – mondta a Csirke és kómikus grimaszt csinált, simogatta az ütés helyét. Andor eleresztette a kezét. – Megállj! – mondta a Csirke és Révész úr felé szaladt ugrálva, a nyakába kapaszkodott, aztán átölelte sápadt, kis feketebajuszos éhenkórász-fejét és leszorította az öltözőajtó mellett egy kis asztalhoz. Cigarettát kért tőle, rágyújtott és szembekönyökölve vele nagyon komolyan figyelt arra, amit Révész beszélt.

Mikor félnégykor lementek a lépcsőn, Rácz azt mondta Andornak, hogy „ilyen kis dög“ volna neki való, mint a Csirke. Ez mulatságos és olcsó és kedves és veszélytelen. Úriembernek ebben a korban ilyen babája van. Akinek van egy kis pénze, az így éljen.

– Mit kínozod magad? Mikor voltál utoljára nővel?

Nem is mert felelni erre. Furcsán élt, az igaz. Zavartan szólt:

– Hát ennek ott van az a Révésze.

– Ugyan! – intett Rácz. – Révész úr… Mindeniknek van Révésze és mégis…

Az utcára léptek ki. Rácz hazament. Somogyi ásított:

– Megyünk még valahova?

– Nem – mondta Andor és intett az egyetlen fiákeresnek, aki a túlsó gyalogjáró előtt várt. Ez felállt a bakon és úgy hajtott oda. Andor most egy kicsit utálta Somogyit. Mikor a fiákeres a pokrócokat hajtogatta, a Csirke jött ki a kapun Révész úrral. Rövid fekete szoknya volt rajta, a fejében fülig érő fekete sapka.

– Nincs kocsi? – kiáltott a fiákeresre, látva, hogy ez az egyetlen már el van foglalva.

– Nincs – mondta ez kárörömmel.

A Csirke megbökte Somogyi mellét:

– A tied?

– Nem. A gróf Kohné.

A Csirke rá se nézett Andorra. Somogyinak mondta:

– Vigyetek haza.

– Parancsoljon – mondta Andor és a kocsira mutatott. Szerény és fátyolos hang szólalt meg mögötte:

– Nevem Révész.

– Aradi – mondta Andor.

Somogyi búcsúzott.

– Te nem jösz? – kérdezte a Csirke.

– Nem.

Elment, gyalog.

Csirke beszállt a nyitott kocsiba és megállt a közepén:

– Üljetek be, én a közepére ülök.

Révész úr előzékenyen megkerülte a kocsit és túlról szállt be. Andor is beült és a Csirke a kétfelé húzódó két fiatalember közé kecsesen és célzatosan, vicces mozdulattal tette le magát.

– Hol lakik? – kérdezte Andort.

– A Margitszigeten.

– Én a Városligetnél. A Savanyú tudja.

Savanyú, a fiákeres, meg se fordult a bakon, úgy mondta:

– Én ne tudnám? Gyio.

Indult. Az Opera előtt nekieresztette a két piszkosszürke, sovány lovat. Hangosan beszélt hozzájuk a bakról. Friss, jó levegőben szaladt a kocsi, derengő hajnali kékben és szürkében a barna házak közt. Andor furcsán érezte magát ezzel a két idegennel. Nem beszéltek. Révész úr szerényen húzódott a sarokba és felgyűrte a gallérját. Később azt mondta a Csirke, mikor a fiáker lassított az Oktogonnál, három tejeskocsit eresztve át maga előtt:

– Mit beszélt ez, hogy én mondtam, hogy maga bámult?

– Semmi – mondta Andor.

Megint szaladt a kocsi, gyorsan gurult a vékony, kissé zökögős gummiján.

– Szép a szigeten? – kérdezte a Csirke és most először fordult meg, ránézett Andorra, akinek le volt húnyva a szeme. – Mi az, maga alszik?

– Nem én.

– Mondja – szólt a Csirke, akinek a kelő nap fényében csúnyául kormos volt a szemöldöke és lila a festett arca. – Mink majd magát hazakísérjük a szigetre és visszagyövünk a kocsival. Jó?

– Savanyú! – kiáltott Andor.

– Hallottam, nagyságos úr – mondta Savanyú meg se fordulva, már lassított, fordult és a körút felé eresztette ki a két piszkos macskát. Jó, szeles, friss szaladás volt ez, végig az üres körúton, fel a hídra, aztán sebesen le a szigetre. Mintha a két sovány lovacska is élvezte volna, szaporán és szorgalmasan verte a rövid trappot a homokos dunai úton, fel-felhegyezve a fülét Savanyú hangjaira: „ééééh… nyiéééh… nyieeee…“

– Magát Aradinak hijják? – kérdezte a Csirke, nyeszlett fekete fátyolboát tartva a szája elé. Megint feléje fordult.

– Igen.

– Aladár?

– Andor.

Előre fordult. Aztán hirtelen megint vissza:

– Mondja, nincs valami olvasni való könyve?

– Van.

– Ledobja?

– Le.

A kis hotel előtt már sepertek a parasztasszonyok. A Csirke kiszállt és egy hajót nézett a Dunán. A hajó négy nagy uszályt vontatott és rengeteg fekete füstöt bocsátott.

– Milyen ereje van ennek a kis büdös hajónak – mondta Révész úrnak, aki fázósan állt melléje, mialatt Andor pénzt adott Savanyúnak, kifizetve azt is, hogy visszavigye őnagyságáékat.

– Egy pillanat, – mondta, mikor a portást várták – ez itt az ablakom.

Felmutatott egyik nyitott ablakra. A portás előjött. Kezet fogtak, Révész úr kalapot emelt. Aztán vártak egy kicsit, míg Andor kihajolt az ablakon:

– Itt van – mondta.

És eleresztett egy szinesborítékos könyvet, ami kinyilt a levegőben. Révész úr elkapta. Zola Nanája volt rövidített és komisz magyar fordításban.

– Köszönöm – mondta a Csirke, megnézve a képet a borítékon. Révész úr megint kalapot emelt. Beültek a fiákerbe, mintha az övék lett volna s az elindult velük a dunai bokrok közt, visszafelé. Andor az ablakba könyökölt, nagyon fáradt és kábult volt, minden érdeklődés nélkül nézett utánuk. A fiáker lassú trappban indult velük, de mikor kikerült a bokrok közül a nyilt útra, ez a lassú trapp is megszűnt, a lovak pihenő lépésben kezdtek menni, Savanyú eleresztette a gyeplőt és rágyújtott s látszott, amint megfordulva a bakon, beszélgetni kezd a két vendégével. Lassan poroszkáltak így visszafelé a pirosló reggelben, mint valami magára hagyott, együvé tartozó kis személyzet, miután elvált tőlük a komoly ember, a fizető vendég, aki miatt a világon vannak.

XII.

Valami ideiglenes volt az életmódjában. Mint egykor az a bizonyos hétfő, amely a zagyva élet végét és a komoly munka kezdetét jelentette, most is lebegett a távolban egy időpont, amikor majd mindez megváltozik. Nem nagyon tudta megmondani magának, hogy ez mikor lesz és miért lesz. Csak azt érezte, hogy ez nem maradhat így, ahogy van. Nem is szeretett ezen gondolkozni, eltolta magától az egész kérdést, ha jelentkezett. Tovább tolta másnapra, elfárasztotta, elaltatta. Rendszerint felkeléskor, – mostanában már délután kelt fel mindennap – amikor friss kipihentséget érzett fiatal tagjaiban, eszébe jutott, hogy ennek másként kellene lennie. Ilyenkor nyugtalanság fogta el, forgolódott egy kicsit az ágyban és bár semmire se gondolt, úgy érezte, mintha mélyen gondolkoznék. De az állapot, amelyben élt, oly kellemesen kábult volt, hogy minden ilyen nyugtalankodás egy „majd aztán“-nal végződött, friss kiugrással az ágyból, egyenesen az ablakhoz, amelyen át Isten szép nyári délutáni napja sütött be a szőnyeg csücskére, s amelyen túl fehérruhás nők sétáltak piros napernyővel a sziget pázsit-ábrái közt. A Horn-palotában azóta sem aludt. Egyszer, a ligetből jövet beszólt a házmesterékhez, megmondani, hogy nem halt meg és csak vigyázzanak a lakására. Néhány apróságot, amire szüksége volt, összecsomagolt és a házmesternével kivitette a szigeti szobába. A jogi könyveket minden sóhajtás nélkül dobta félre, valami nyugalmat érzett olyanféle gondolatokra, hogy hiszen „majd aztán“ és „később majd csak“ és „akkor úgyis“, – ez tette, hogy nem búcsúzott a könyvektől, sőt haragudott rájuk, mint a börtönőrökre, olyan bizonyosra vette, hogy visszatérnek még hozzá, eljönnek érte bebörtönözni a szemét és a fejét. Otthon, a budai lakásban is járt, de nem ment be a szobákba, ettől az emléktől félt. Csak az előszobában ült le, bottal-kalappal, ott beszélt a kövér Julival, annak is azt mondta, hogy vigyázzon a lakásra, addig ne csináljon semmit, amíg ő nem intézkedik. Itt se vallotta be magának a nyugtalanságát. A függő állapot eltűrhetőbb volt számára, mint a változás és az a sok cselekvés, ami ezzel járt volna. A kövér Juli is meglátogatta mindennap a szanatóriumban az apját és már ő is tudta, hogy az öreg úr nemsokára meg fog halni. Mikor a régi cselédek sopánkodó hangján erről beszélni kezdett, Andor felkelt a székről és hirtelen elment.

Az öreg úr haldokló állapota mostanában mint valami utolsó állomáson, mintha megállt volna, tíz-tizenkét nap óta változatlan volt. Sem Andor, sem az orvos nem vett észre rosszabbodást. Igaz, hogy most már majdnem egész nap aludt, beszélni egyáltalán nem beszélt, s ha ébren volt, mély szemgödreiben tompán fénylett valami, ami már mintha nem is szem lett volna, hanem szürke fátyol mögött két csepp könny. Teljesen érzéketlennek látszott minden iránt. Mindegy volt, ha Andor jött, vagy ment, ha szólt hozzá, vagy ha hallgatott, ha megsimogatta vagy ha gyöngéden megfogta sárga kezét, amely már nem volt más, mint vékony csontok és vastag erek szövedékére vont hártya. Mintha a sors ajándéka lett volna Andor számára ez a némán stagnáló állapot, ez az eleven nem-létezése az apjának, amely javulást már nem igért, de szinte rosszabbodással sem aggasztotta. Időt adott neki, hogy hozzászokjék a halálhoz, hogy automatikusan elkészüljön arra a napra, amikor majd ez a csekély létezés is megszűnik. Mikor esténként lejött tőle és elgondolkozva lépett ki a szanatórium kapuján, úgy érezte, hogy az apja is segít neki ebben a napról-napra való halasztásában minden dolgoknak. Egy ilyen estén, a kapu előtt állva világosodott meg előtte, hogy az a távolban függő terminus, az a bizonyos „majd aztán“ és „majd akkor“ nem egyéb, mint az apja halálának időpontja. Az lesz az a nap, amely felébreszti ebből a vánszorgó félálomból, a melyben most él, akkor szakad rá minden munka, kötelesség és komolyság és az emberséges élet elkezdése. És ez a gondolat aztán még azt a kis nyugtalanságot is elcsitította, amely nagyritkán verdesni kezdett gyönge szárnyakkal a szívében, mint a két marokba zárt verébfióka. Addig úgyse lehet semmit kezdeni. Majd ha azon a borzasztó időn túl lesz és ha majd megnyugszik.