Part 37

A szanatóriumba fáradtan érkezett meg, azonnal levetkőzött, az ágyába feküdt és oda kérte a vacsoráját. Megint keveset evett és ápolónőjének arra a kérdésére, hogy hogy’ mulatott a kiránduláson, egykedvűen azt felelte, hogy: „sehogy“. Vacsora után azt mondta Jolánnak, hogy talán már holnap elhagyja a szanatóriumot, s azt a háromezer koronát, amit otthon a bankó-csomóból levett, neki adta. Jolán kezet akart neki csókolni nagy megindultságában, s mikor hozzáhajolt, Aradi megfogta a fejét, s amit eddig soha sem tett, megcsókolta az arcát, s azután a száját, hosszasan, de tisztességesen, minden mohóság nélkül. Tizenegy órakor bement a szobájába doktor Veress. Akkor elgondolkozva feküdt hanyatt az ágyon, s arra a kérdésre, hogy hogyan érzi magát a kocsikázás után, azt felelte, hogy fáradt. Veress doktor megkérdezte tőle, hogy hol járt. Erre pontosan és őszintén felelt, azt mondta, hogy a Várban volt és gyönyörködött a szép kilátásban, mert mielőtt külföldre utazik, el akart búcsúzni Pesttől, ahol annyit szenvedett. Azt mondta, hogy a Várhegyről lenézve keresgélte, de csak nagyon nehezen találta meg azokat az utcákat, ahol sokat járt azelőtt, ahol nők után leskelődött, ahol szerelmes-korában izgatottan várt vagy nézegetett. Kereste azokat a házakat, amelyekben boldog és boldogtalan volt, de ezek közül egyet sem talált meg, mert valami őszi párázás borult a városra, széthúzódott fölötte valami áttetszően elnyúló ködfelhő, ami por és füst is lehetett, de valószínűleg az őszi alkonyat párája volt, bár ő inkább azt hiszi, hogy szélcsendes időben a napközben felvert könnyű por képezi ezt a vöröslő-fénylő alkonyati fátyolt a háztető-rengeteg fölött, amelyből csak a tornyok és kupolák emelkednek ki a tisztább levegőbe. Felhívta a főorvos figyelmét az alkonyatkor kigyulladó fényreklámokra, amelyek a budai hegyről nézve csodálatos fényvonalakat rajzolnak a háztetőkre, és megjegyezte, hogy milyen különös, sugaras beosztást adnak a város látképének az estefelé felgyulladó gázlámpák, mert a budai magasságból csak amaz utcák lámpasorai látszanak, amelyek a tekintet sugarába esnek, mintha minden utca csak kifelé vezetne a városból és más utca nem is volna. Doktor Veress ama megjegyzésére, hogy reméli: ma ezek után jól fog aludni, idegesen felelt, s azt mondta, hogy egyáltalán nem fog aludni, mert bár a friss levegő, amelytől elszokott, elbágyasztotta, de a világban való szétnézés és különösen az elhúnyt szülei lakásában való hosszasabb időzés annyira felizgatta, hogy semmi reménye nincs még csak arra sem, hogy ma egyáltalán lehúnyja a szemét. Bizonyos türelmetlenséggel, amit az okozhatott, hogy ilyen kéréseit állandóan megtagadták, morfiumot, vagy más hatékony altatószert kért. Ezt doktor Veress határozottan megtagadta, s újra figyelmeztette arra, hogy nagy depressziója, lelkének demoralizált erőtlensége nagyrészt attól származik, hogy az utóbbi időben az altatóporokkal, főként a veronállal csúnyául visszaélt. Ismét a gyomortájra és a lábszárakra alkalmazandó priznic-borogatásokat ajánlotta neki altatóporok helyett. Erre előbb néma dacossággal reagált, de aztán felsóhajtva mondta, hogy ha mást nem enged meg a főorvos, nem bánja, pólyálják be ezekbe a vizesrongyokba. Veress doktor felügyelete mellett alkalmazta rá a nedves borogatást Gergyó Jolán, sőt Veress főorvos segített is a flanel felcsavarásánál. Aztán a főorvos szokása szerint azt mondta neki, hogy „megyek Csipkerózsa-várkastélyt csinálni a szanatóriumból“ – ami rendes éjszakai injekcióskörútjára vonatkozott, s egyszerű kézfogással búcsúzva tőle, kiment a szobájából.

Hajnali négy órakor Gergyó Jolánt, mint mondja, csöngetéssel költötte fel egy beteg, aki ugyanazon a folyosón feküdt, mint Aradi. Mikor az ápolónő ettől a betegtől kijött és a szobája felé ment a folyosón, Aradi ajtaja alatt, a hasadékon világosságot látott. Szívességből és érdeklődésből óvatosan benyitott Aradi szobájába, s látta, hogy Aradi nyugodtan alszik, hanyattfekve az ágyában. Akkor lábujjhegyen az ágy felé közeledett, hogy eloltsa az éjjeli szekrényen égő villanylámpát, amelyet, úgy vélte, égve felejtett az álommal küzdő és végre mégis elaludt beteg. Mikor az ágyhoz ért, ijedten látta, hogy vérfolt van Aradi fehér hálóingén, a melle balfelén. Ugyanekkor nagyon megrémült, mert Aradinak a fehér paplanon nyugvó kezében meglátott egy kis revolvert, s akkor észrevette a revolvert markoló kéz feltűnő sárgaságát. Föléje hajolt, de Aradi akkor már nem lélekzett, s az arca, amelyet az ápolónő első ijedtségében megérintett, már egészen hideg volt. Azonnal leszaladt a földszintre és felköltötte doktor Veress főorvost, aki papucsban és hálóingben szaladt fel a lépcsőn az emeletre. Rögtön megállapította, hogy a beteg egy-két órával ezelőtt azzal a kis revolverrel szivenlőtte magát, valóságos anatómiai pontossággal. A szívét telibe találta, s valószínű, hogy abban a szempillantásban halt meg, amikor a golyó keresztülment a szívén. A főorvos izgatottan rántotta le róla a fehér paplant, a beteg lábai már hidegek voltak, csak a priznic-borogatás nedves vászna volt még meleg, ahogy álomra-kötözötten, elnyúlva feküdt ott a főorvos szerint meglepően lesoványodott és most egészen halavány, jól ápolt és tiszta, nem izmos, de szépen formázott hideg fiatal teste. Az ápolónő megfigyelése szerint a főorvos rendkívül izgatott volt, mikor a halált jelentő jeleket kereste és megtalálta Aradi testén, s azután leült az ágy mellé és hosszan hallgatott, úgy hogy az ápolónőnek kellett őt tiszteletteljesen figyelmeztetni a további teendőkre. Doktor Veress főorvos ezt a hosszas töprengését azzal magyarázta meg, hogy eszébe jutott az a kérés, amit a beteg tizenegy órakor hozzá intézett, mikor morfiumot, vagy más erősen ható altatószert kért tőle. Nyilatkozata szerint orvosi lelkiismerete teljesen nyugodt volt, amiért az erős altatószert megtagadta, ez vitathatatlanul kötelessége volt. De emberi lelkiismeretét végtelenül bántotta az a gondolat, hogy ha brutális altatót adott volna neki, akkor nem követhette volna el azt, amit elkövetett. Arra a vigasztaló megjegyzésre, hogy a beteg akkor ezt más alkalommal követte volna el, előbb némán tagadó fejmozdulattal felelt, aztán azt mondta, hogy ez nem idő és elhatározás, hanem pillanatnyi ötlet és alkalom kérdése, és hogy a megakadályozott öngyilkosság néha, sőt igen gyakran, sőt a legtöbb esetben végleg elmarad. Arra a kérdésre, hogy hogyan történhetett az, hogy a revolver pukkanását senki nem hallotta, azt felelte a főorvos, hogy az ápolónők szobái a hosszú folyosó legvégében vannak, Aradi Andor szomszédai pedig újon operált és morfium-befecskendezéssel elaltatott betegek voltak. Egyébként is a revolver, amellyel szívébe lőtt, oly kicsiny kaliberű volt, hogy minden valószínűség szerint kicsit pukkant, pláne úgy, ahogy Aradi sütötte el: egészen erősen a mellére szorítva, amit a golyó behatolási helyének ismert jellegzetes formája bizonyít. Veress doktor, miután a köteles intézkedéseket megtette, a kora reggeli órákban ismét felment Aradi szobájába, és megilletődötten, hosszan időzött ott. Elbeszélése szerint Aradi Andor nem-változott arccal feküdt a fehér ágyon, sőt vonásain határozottan a nyugvás és a derű kifejezése volt látható. Doktor Veressre azt a hatást tette, mint a nagy fáradalom után elgyengülten nyugvó ifjú. Nem volt olyan, mintha aludnék, hanem inkább olyan, mintha lehúnyt szemmel ébren pihenne. Tökéletesen hasonlított a sebészi osztály ama betegeihez, akik súlyos operáció után vértelenül-elbágyadva lecsukott szemmel, elsárgultan és elgyötörten nyugosznak ágyukon, ahová visszafektették őket.

Rácz Miklós körülbelül egy félévvel ezelőtt olvasta Saint-Simon emlékiratait, s ez a könyv oly mély hatással volt rá, hogy azóta naplót vezetett, amelybe minden őszinteséggel, amelyre képes volt, napról-napra beleírta az élete és a gondolkozása eseményeit. Fiatal barátja ez utolsó napjának a történetét ebben a hosszú fejezetben így írta le. Nagyon rövid, s hirtelen véget ért, önmagával való belső küzdelem után hozzáírta azt is, hogy egy részlet különös erővel és mélyebben rendítette meg, mint maga a nap története. Ez az volt, hogy a kétszáztizenhatos fiákeres, Bauer kocsis vallomása szerint Aradi Andor, miután Vadász Imrét a lipótkörúti vendéglőnél letette, a kocsisnak azt mondta, hogy hajtson Andrássy-út negyvenharmadik szám alá, ahol az ő, a Rácz Miklós lapjának a szerkesztősége volt. Mikor a kocsis az Andrássy-út negyvenharmadik számú háza előtt megállította a lovakat, sokáig várt, de Aradi Andor nem szállt ki a kocsiból, hanem hosszas hallgatás után ezt mondta a kocsisnak: „Különben… csak menjen a szanatóriumba, vissza, ahonnan jöttünk.“

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

55 |„Pfuj |„Pfuj“

135 |megának |magának

303 |rajtafelejtettte |rajtafelejtette

459 |szajához |szájához

576 |és Jolán |És Jolán

576 |akkor valami |Akkor valami

607 |„Velem kezdesz? |„Velem kezdesz?“]