Part 11
Edit szembe fordult vele, a sirokkó minden idegessége ott vibrált a bőre alatt.
– Romantika az, ha talyigán utazom ott, ahol gyorsvonat is jár? Ez nem romantika, hanem bárgyuság, vagy pedig komédia! És egyáltalában: én az üzleti módszert, amellyel a velenceiek az ő romantikájukat kilószámra kimérik, valósággal sértőnek találom.
– Miért volna sértő? – kedélyeskedett Árkay.
– Velence valamikor tenger volt, de ma pocsolya és engem bosszant, hogy ezek a kis piócák itt mindig úgy beszélnek a hajdani emberevő cápákról, mint az ő néhai volt nagyapáikról. Velence – ugyebár? – az előkelőség és a szerelem városaként szerepel a köztudatban. De ez csak papirmasé utánzat, amit a vendéglősök ipartestülete szerzett be az idegenek számára. A velencei előkelőség üres kulissza, palotahomlokzat, mögötte nincs semmi, csak mocsok és korhadás…
– És a velencei szerelem? – élhetetlenkedett Árkay.
– Olyan, amilyennek az ipartestület elképzeli: gitár, galamb, gondola, holdfény.
A báró azonban makacs romantikus volt.
– Én bizony szeretem a titokzatos melanchóliát, amely ezt a várost jellemzi.
Edit kajánul mosolygott.
– A melanchóliát is az ipartestület csinálja. Ha a pikkoló elneveti magát, akkor fülön fogja a sápadt arcu főpincér: Nem tudod, te haszontalan, hogy mylord Árkay melanchóliát parancsolt? – Ezek különben nem is ismerik a saját városukat. Ők a rothadás foszlányait árulják, a melanchóliát, a gitárt, a galambokat és azt hiszik, hogy ez az igazi Velence.
– Hát milyen az igazi Velence? – kérdezte Árkay.
Valami keserü válasz torzította el Edit ajkát, az utolsó pillanatban azonban mégis elharapta. Kitérően mondta:
– Mindenkinek olyan Velence jut, aminőt megérdemel.
Belizárt, aki némán és figyelmesen végighallgatta a vitájukat, kellemesen érintette, hogy az asszony ellene fordult mindannak, amiben ő ösztönszerűleg a maga ellenségét látta, de ennyi keserü hév mégis meglepte.
– Maga nem szereti Velencét? – kérdezte Edittől.
Újabban már annyira elszoktak attól, hogy egyenesen egymáshoz intézzék a szót, hogy az asszony meglepődött, sőt némileg zavarba is jött. Válasz helyett lemondóan legyintett a kezével.
– Ha nem szereti, akkor joggal kérdezhetném: miért van itt? – faggatta tovább szívósan és kiméletlenül az amerikai.
Edit csodálkozva mérte végig. Mit akar ez? Amióta különben eltávolodtak egymástól, megint nagyobbnak és erősebbnek látta ezt az embert.
– Miért vagyok itt? Hát tudom én? Én csak azt tudom, hogy holnap éjjel már nem leszek itt.
Ez a kesernyés hangon tett kijelentése kínosan meglepte a társaság némely tagját. A budapestiek, amint észrevették, hogy Belizár és Edit komoly beszédbe elegyednek, összetanult diszkrécióval elmaradoztak mellőlük. Most már ketten úsztak az idegen emberek áradatában.
– Komoly az, amit mondott? – kérdezte az amerikai.
– Hogy holnap utazom? Komoly.
– Akkor kérek magától valamit. Egy utolsó kegyet, – tette hozzá fanyar mosollyal.
Edit kissé elhúzta az alsó ajkát.
– Parancsoljon velem, mister, – mondta hasonló álpáthosszal.
– Engedje meg, hogy az Ariane vihesse magát Fiuméba.
Az asszony meghökkenve mérte végig.
– Mire való volna az?
Belizár körülnézett, de mivel csak fehér angolokat és szürke németeket látott maga körül, tovább beszélt.
– Magam is hazamegyek Amerikába… Úgy gondolom, hogy nem fogjuk egymást többet viszontlátni ebben a rövid életben… Abba, hogy magától távol kell élnem, bele tudok törődni. Az én vállam nehezebb zsákokat is elbírt már. Van azonban valami, amibe semmiképpen sem tudok belenyugodni.
Edit nem merte megkérdezni, hogy mi legyen az, de Belizár kérdezetlenül is elmondta.
– Nem tudok belenyugodni a gondolatba, hogy magát talán csak valami véletlenség szakította el tőlem, esetleg valami ügyetlenségem, egy akaratlan mulasztásom…
A hangja most annyira remegett az indulattól, hogy Edit riadtan tekintett reá.
– Ilyesmiről szó sem lehet, Belizár. Magát semmi felelősség nem terheli a mi dolgunkban. Ellenkezőleg!
– És még valamitől félek, – folytatta az amerikai. – A tetszhaláltól. A gondolattól, hogy talán nem is haltam meg végleg a maga számára, hogy bizonyos körülmények között megint föl fogok támadni…
– És az félelmes volna? – kérdezte Edit különös mosollyal az ajka szélén.
– Tűrhetetlen volna, mert akkor már késő volna. Én nem tudok már kivergődni a földhegy alól, amit reám szórt…
Az asszony nem válaszolt, csak olyanféle befejező mozdulatot tett a kezével, mint a pap, mikor azt mondja: pax tecum.
– Ne féljen tőlem, – folytatta Belizár. – Sem koldulni, sem zsarolni nem fogok. Egyszer ugyan ellágyultam életemben, de most megint férfi vagyok. Én megértek és elfogadok mindent, ami elkerülhetetlen. Ha megtölti a fegyvert, a szívemnek fordítja és meghúzza a ravaszt, akkor tudom miről van szó, meghalok, mert a dolog elkerülhetetlen. Mostanában azonban sötétségben botorkálok és nem tudom, hogy merre menjek. Az a lealázó érzés gyötör, hogy a kilincs itt van a kezem ügyében, kapkodok utána, de nem találom meg.
Dühös mozdulatot tett a kezével, – ha most megkaphatta volna azt a bizonyos kilincset, az bizony darabokra tört volna.
– És azt hiszi, hogy a mécses nálam van? – kérdezte Edit halkan. – Mennyire téved, Belizár! Én nem is botorkálok, hanem zuhanok, sőt meglehet, hogy már ki is törtem a nyakamat. Mondja, mit akar tulajdonképpen tőlem?
– Le akarok számolni, nem magával, csak magammal, ön pedig legyen ebben a segítségemre. Isten hozzádot akarok mondani a multnak.
Az asszony Belizár arcába tekintett és megszeppent egy kissé. Valami rettenetes keserü elszántság vonaglott ezen az arcon. A Kain elszántsága. Ő is testvérgyilkosságra gondol: a józan Belizár meg akarja fojtani a szerelmes Belizárt és azt kivánja, hogy az asszony tartsa neki a fáklyát.
– Mi ketten, – kezdte megint az amerikai, – megittuk együtt Hellász legjobb borát. Most rendezzünk búcsulakomát és hívjuk meg harmadiknak nem a szerelmet, hanem az igazságot.
Edit a fejét rázta.
– Én azonban nem szeretem az igazságot, Belizár. Az igazság tolakodó udvari bolond, aki azzal keresi a kenyerét, hogy kellemetlenségeket mond az embereknek. Az éveinket és az adósságainkat hánytorgatja. Pedig az igazságnak nincs igaza, mert néha az évek az ifjúságot hozzák, az adósságok pedig a gazdagságot. Csak igen nagy urak engedhetik maguknak azt a fényűzést, hogy asztalukhoz engedjék ezt a veszedelmes bolondot.
Kis szünet után újból kezdte:
– Az igazság az asszony ősi ellensége. Ha együtt hívja meg őket, akkor az a lapíthák és kentaurok lakomája lesz: a vége gyilkolás. Vagy az asszony öli meg az igazságot, vagy az igazság az asszonyt.
Most már Belizár is elmosolyodott, a mitológiai hasonlat régi emlékeket idézett föl benne.
– Van egy másik igazság is, Edit, az nem emberi, hanem isteni természetü.
– Tudom, a metódista papok igazsága, de az most fönn alszik a hetedik mennyországban és csak itélet napján fog a földre szállani.
– Ha salvus conductus-t biztosít neki, talán most is leereszkedik. Nem gondolja, hogy isteneknek való lakoma lehetne? Bele fogunk nézni egymás szemébe és szívébe. Ami hazugság, fájdalom és bűn volt a szerelmünkben, attól meg fogunk tisztulni. Nem gondolja, hogy ez a legnemesebb módja annak, ahogyan két ember végezhet egymással? Végül pedig…
– Végül pedig?
– Kezet adunk egymásnak. Emberek vagyunk, testvérek. Kétfelé megyünk, maga Budapestre, én Amerikába.
Edit, aki eddig teli volt ideges harci kedvvel, egyszerre valami ernyedtséget érzett. Megint túllépett valami csúcson és ellenállhatatlanul siklott lefelé. Tulajdonképpen miért is védekezik ő annyira Belizár kivánsága ellen? Hát nem mindegy, hogy így utazik-e, vagy úgy? Egészen mindegy!
Belizár maga is meglepőnek találta, mikor az asszony így szólt:
– Nem bánom… Amint akarja…
Pedig valószínü, hogy a lakoma vége temetődúlás lesz. A halottak, akik oly régen pihentek, mind napfényre fognak megint kerülni. No de mindegy!
XXI.
Elutazása napján Editnek még meg kellett látogatnia egy leánykori barátnőjét, Titusz Klárát. Ez a Titusz Klára néhány esztendő óta özvegyi gyászával nagy, szinte, titokzatos visszavonultságban élt Velencében. Egy véletlen találkozásuk alkalmával, régi emlékek okozta ellágyulásának hatása alatt, Edit fölajánlotta neki, hogy föl fogja keresni – úgy érezte, hogy ezzel irgalmas cselekedetet művel – de ez a dolga is, mint annyi más, az utolsó órákra maradt.
Tizenkét esztendővel ezelőtt Edit azt az irigységgel vegyes forró rajongást érezte „a boldog Klára“ iránt, amit iskolásleányok néha szép és előkelő társnőik iránt érezni szoktak. Ha szeretett volna valakivel cserélni, akkor Klára volt az. Leánya volt Titusznak, a nagy festőnek, akinek arcképe már régen ott függött a firenzei Uffiziben. Valamikor szomszédgyermekek voltak Budapesten és Edit boldog volt, ha átmehetett Tituszék kis palotájába, amely teli volt öblös régi bútorok, képek, állatbőrök, brokátszövetek és fegyverek színpompájával. Ezt a nagyszerü művészi miliőt irigyelte Klárától, de még inkább oroszlánfejü apját, aki csillogó, bőkezü és szeretetreméltó volt, mint egy renaissance-fejedelem és aki gyöngéd lovagiassággal tisztelte Klárában a nőt már akkor is, mikor az még rövidszoknyás leányka volt.
Edit akkoriban magasabbrendü lényt látott barátnőjében, aki – bár eleget voltak együtt – lelkileg mégis idegen maradt hozzá. Nem volt kimondottan szép gyermek, de domboru homloku, halántékban keskeny fejével, előreálló állával, csodásan finom és egyenletesen sápadt bőrével olyan idegenszerü és előkelő benyomást tett, mint egy prerafaelita arkangyal.
Néhány esztendővel ezelőtt felesége lett Vajda Györgynek, a fiatal zeneszerzőnek, akinek nevét már Európa minden zeneértője ismerte. Óh, hogy irigyelte Edit, aki már akkor is rajongott a híres emberekért! Esküvőjük után a fiatalok Velencébe jöttek, ahol Vajda be akarta fejezni zenés nagy passió-játékát. Velencében a művész hirtelen megbetegedett és mire betegségének híre eljutott Magyarországba, már meg is halt. Az emberek országos csapásként gyászolták az ifju lángész pályájának hirtelen megszakadását. Özvegye a velencei Cimeteroban temette el és azóta nem hagyta el többet a várost. Itt maradt, mint a gyermek az összetört korsó cserepei mellett. Edit velencei barátai nem is szerettek Kláráról beszélni; a boldog ember szívesen kerüli a gyász és a szenvedés emlékeit.
Ennek az asszonynak szólt Edit utolsó velencei látogatása. Forró részvéttel a szívében lépett be az ódon ház kapuján, de – melyikünk felelhet a szíve mélyén lappangó ismeretlen szörnyetegekért? – némi be nem vallott elégtételt is érzett, hogy az, akit egykor oly nagyon irigyelt, most rászolgált az ő szánakozására.
Egy kis csalódás érte azonban, amint bekopogtatott a harmadik emeleti lakásba. A barátnője nem rogyott könnyezve a nyakába, hanem fölemelt fejjel, mosolyogva nyujtott neki kezet. A multkoriban csak futólagosan látta Edit, de most megállapíthatta, hogy jó színben van, kissé meg is hízott és egyáltalában nem úgy fest, mintha megtörte volna a bánat. Most is csupa derüs nyugalom volt, csak a mélyen fekvő szép szeme volt fénytelenebb, mint hajdanában.
– Szíve sohasem volt ennek a szelid, fehér asszonynak, – mondta Edit magában.
Az ablak mellett festőállvány állott. Edit tudta, hogy a barátnője hajdanában festegetni szokott és egy pillantást vetett a félig befejezett képre. A meglehetősen édeskés, de jól megrajzolt genre mosolygó, rózsás nimfát ábrázolt, aki egy szurtos kis faunkölyköt mosdat a forrásban.
– Megint művészettel foglalkozol? – kérdezte Edit.
– Nem művészettel, hanem iparral, – válaszolt Klára. – Reklám-képeket festek. Ez itt egy szappangyár hirdetése lesz. Van egy berlini cég, amely kétszáz márkát fizet egy-egy ilyen képért. Havonkint hármat-négyet szállítok nekik, de keményen meg kell dolgoznom.
A művészetnek ilyen módon való elárulása és saját tehetségének semmibevevése sehogysem vallott a régi Klárára.
– Miért töröd magadat ilyen munkában? – csodálkozott Edit.
– Szükségből. Gyurka legénykorából egypár ezer forint adósság maradt reánk és azt ki kell fizetni. Három-négy esztendő múlva rendben lesz ez a dolog.
Edit még jobban elcsodálkozott.
– És az édesapád? – Hiszen ő jómódu.
– Az édesapám természetesen szívesen adna pénzt, de én nem tartom helyesnek, hogy ő fizesse ki Gyurka adósságait. Gyurka is igen kényes volt az ilyenekben…
Edit érthetetlennek találta mindezt.
– Tulajdonképpen miért élsz te itt Velencében, az apád pedig Budapesten? Hiszen ti nagyon szeretitek egymást.
– Eleintén haza akart vinni, – magyarázta Klára, – de most már belátja, hogy jobb, ha itt maradok, míg mindent el nem rendeztem. Ő különben minden hónapban meg szokott látogatni.
Egy kócos kis olasz leány teát hozott; Klára telitöltötte a csészéket, miközben a balkezében fogta a kannát.
– Emlékszel még, hogy balkezes vagyok? – mondta csendesen mosolyogva. – Gyurka ezért sokat kötekedett velem, Balog Klárinak nevezett.
Hétköznapi dolgokról kezdtek beszélgetni. Klára egyáltalában nem beszélt az ura haláláról, a nevét azonban minduntalan emlegette. Ha véleményt mondott valamiről, mindjárt hozzátette azt is, hogy Gyurka hogyan vélekedett hasonló esetben. Ők ketten sok dologban nem értettek egyet, Gyurkának olykor furcsa nézetei voltak, amelyeket nem lehetett kiverni a fejéből. Ezt nevetve mondta az özvegy. Egészben véve úgy viselkedett, mintha az ura nem is halt volna meg, hanem künn sétálna valahol a Riván, vagy talán a Quadri előtt ülne, a feleségének pedig megvolna az a megnyugtató érzése, hogy estére majd haza fog jönni.
A különös viselkedése hihetetlenül fölizgatta Edit fantáziáját. Mi ez? Miféle titokzatos erő keményíti meg ennek az asszonynak a szívét? Klára úgy viselkedett, mintha sikerült volna kifognia a halálon. A nagy tél elfagyasztotta minden vetését, de ő kunyhót épített magának a jégen, mint az eszkimó, és azt tőle telhetőleg lakályossá is tette. A szerelme meghalt, de a gondjai még éltek és míg az uráért dolgozhatott, addig még némileg feleségnek érezhette magát. Ennek az illuziójának föláldozott mindent, egyebek között a saját művészetét is, amelyet pedig annak előtte szentnek tekintett. Nem is mert hazamenni az édesapjához, mert tudta, hogy igazi és végleges özvegysége akkor fog kezdődni, ha elhagyja Velencét és megváltoztatja mostani életmódját.
Edit mindezt inkább megsejtette, mint megértette. De ez a férj, aki láthatatlan volt és mégis betöltötte az egész házat és zsarnoksága alatt tartotta a felesége minden gondolatát, fölháborította. Ha valaki halott, akkor maradjon nyugton a sírjában.
Rögtön meg is kezdte az ellenségeskedést a szegény Vajdával szemben.
– Mondd csak, Klára, ki volt a te leánykori flörtöd? – kérdezte mosolygó perfidiával.
Az özvegy derülten rázta a fejét.
– Nekem nem volt flörtöm.
– Ez tulajdonképpen gyalázatos igazságtalanság, – heveskedett Edit. – A férjeink elvárják tőlünk, hogy első ábrándjaink is az övék legyenek és ezeket néha meg is kapják, – ők pedig mocskos testtel és lélekkel közelednek hozzánk. És mind ilyenek, mind!
– Ha mind ilyenek volnának, akkor én sohasem mentem volna férjhez, – mondta Klára csöndesen.
– Hát te azt hiszed, te azt képzeled, hogy a te urad?…
Klára fehér arca rózsás lett, amint halkan mondta:
– Az én uram épp oly tisztán jött a házasságba, mint én… Nem tudom, ismered-e a házasságom előzményeit? Gyurka parasztgyerek volt és édesapám födözte föl a tehetségét. Ő is taníttatta. Tizenkét éves koromban már tudtam, hogy a felesége leszek… Ő is tudta… Bár négy esztendővel idősebb volt nálam, mégis én neveltem. Úgy bántam vele, mint a tulajdonommal. Édesapám bizonyos dolgokban különös ember volt, az ő kívánságára nekem leánykoromban már tisztában kellett lennem mindennel, ami fölséges és ami förtelmes az asszony életében. Ezek után talán meg fogod érteni, hogy én és Gyurka megígértük egymásnak, hogy megvárjuk egymást és meg is vártuk egymást…
Az özvegy elhallgatott, az arca most már vérvörös volt. Ezt el kellett mondania, tartozott vele a saját büszkeségének. Edit pedig valami áhítatos szédülést érzett. Lehetséges ilyesmi? Amint maga elé képzelte Vajdát, akit egyszer-kétszer a hangversenyteremben látott, azt a tiszta homloku, gyermekszemü embert, – elhitte, hogy lehetséges.
Ezek után már nem tudtak egymásnak mit mondani. Már esteledett – a gótikus pergola oszlopai mögött piros volt az ég – és Edit fölkelt, hogy búcsut mondjon barátnőjének. A zongora mellett állottak és Edit tekintete tentával teleírt kottapapirosra esett.
– Elkészült valami a passiójátékból? – kérdezte.
– Csak néhány vázlat…
– Azok nem fognak a nyilvánosság elé kerülni?
– Óh nem, megígértem, hogy egyszer majd elégetem…
Klára, mintha féltené a kottáit Edit pillantásaitól, rájuk hajtotta a zongoratakarót.
Edit azalatt benézett a szomszéd szoba nyitott ajtaján. A vörhenyes esti fényben széles olasz ágyat látott. A fogason bársony házikabát és férfisapka függött. Edit szívén valami vidám kis gyanu nyilalt keresztül… Hátha ez az asszonyka nem is Gyurka kedvéért maradt Velencében? A következő pillanatban azonban már elhessegette magától ezt az ötletet. A finom orra megszimatolta az erény hervadt szagát. Ez az apácakolostorok illata. A házikabát bizonyára évek óta ott lóg már a fogason, olyan petyhüdt, kihült és szomoru, mint a lenyúzott állatbőr. Az ágy fölött a quatrocento valamelyik festőjének Veronika-kendője függött a falon. A sárga, elgyötört Krisztus-fej arca a rettenetes bizánci tüskekoronás fejre emlékeztette Editet, amely évszázadok multán megint keresztül ütötte magát a Hagia Szófia pogány aranyozásain. Az asszony szívét egyszerre forró fájdalom árasztotta el. Szeretett volna a mosolygó Klára keblére borulni és addig sírni, míg a barátnője szeméből is megerednek a könnyek. De nem merte megtenni. Úgy sejtette, hogy Klára nem eresztené a maga közelébe. Ez az asszony hihetetlenül önző a maga fájdalmában, egy morzsányit sem enged át belőle másnak. Igy hát csak megérintette ajkával az özvegy hűvös arcát és sietve eltávozott.
A fogadójában már várta a komornája az elkészített podgyásszal. Bárkába ültek és a Dogana felé eveztek, ahol az Ariane fütött kazánokkal várta őket. Útjuk megint elvezetett a ház előtt, ahol Titusz Klára lakott. Az emeletről zongorajáték hallatszott. Tömör és vontatott akkordok szárnyaltak a homályba borult csatorna fölött. Ezek a hangok, amelyeket Edit kimondhatatlan édeseknek és szomorúknak talált, Vajda György lelkéből fakadtak.
– Gyurka hazajött. Most öleli meg a feleségét, – mondta magában Edit.
Lehunyta a szemét, visszatámaszkodott a bőrülésen és – mint egykor, kisleány korában – megint fájdalmas irigységet érzett Klára, a boldog Titusz Klára iránt. És most már tisztában volt azzal is, hogy a saját életét darabokra törte, mint a kristálygömböt, a szilánkjait pedig elszórta száz posványban.
XXII.
Estére megint erősebb lett a sirokkó.
Künn a Lidón túl olyan zürzavar volt, mintha a mindenség kifordult volna sarkaiból. Minden atóm vágtató és zuhanó mozgásban volt, az ég kristálykupolája beszakadt és harsogó levegő-tömegeket zúdított a tengerbe, a hullámok pedig megháborodott paripákként ágaskodtak és rohanták meg egymást.
Az Ariane fehér nagy tömege buzgó erőlködéssel törtetett keresztül a khaotikus éjszakán. Benn, a hajótest biztos méhében, a könyvtár lámpájának csendes zöld fényében, két ember ült, aki nem törődött a viharral, hanem halk hangon beszélgetett. Edit és Belizár. Harmadiknak ott ült közöttük az Igazság, de nem istenasszony, hanem halálfejü rém képében.
– Reggel Fiuméban leszünk, – mondta az amerikai. – Maga Budapestre megy?
– Budapestre. És most, hogy kimondom, kicsit furcsának találom. Az összes helyek közül, amelyeket ismerek, Budapestet szeretem legkevésbbé. De hát ott lakom.
– Mit fog ott csinálni?
– Visszafekszem a kriptámba.
– Mennyi időre? – kérdezte Belizár epésen.
– Legjobb volna, ha örökre. A legnagyobb szerencsétlenség, ami érhet, az volna, ha megint kikelnék, mert újra csak azt tapasztalnám, hogy hazajáró lélek vagyok, semmi keresnivalóm az emberek között.
Ez a száraz és reménytelen hang különösen érintette Belizárt.
– Mi történt magával, Edit? – kérdezte halkabban.
– Elvesztettem egy csatát. Az egész eddigi életem csupa csatavesztés volt, de azt hiszem, ez az utolsó volt a döntő. Az én Mohácsom.
– És annak én vagyok az oka?
Edit kesernyésen és elnézően mosolygott.
– Óh nem, magának mindehhez semmi köze.
– Mondja, Edit, de őszintén: szeretett engem valaha?
– Őszintén, – mert az én Mohácsomnál ott vesztek az én forró és színes hazugságaim is – akartam magát szeretni, szerettem volna szeretni, de nem sikerült. Az én egész életem örökös utazás volt a férfi felé, de nem tudtam megérkezni és most már biztosra veszem, hogy nem is fogok megérkezni soha.
– Mondja, Edit, nem hóbortosságok ezek?
– Meglehet, de annyi bizonyos, hogy sohasem vagyok olyan rettenetesen egyedül, mint mikor egy szerelmes férfit tartok a karjaimban.
Egy kis undor torzította el Edit száját. Ez a cinikus általánosítás: egy szerelmes férfi, – Belizár arcába kergette a vért.
Edit azonban tovább beszélt:
– Eddig azzal áltattam magamat, hogy a férfiak hitványak. Azok, akikkel én találkoztam, nem értettek meg és nem érdemeltek meg engem. Én voltam a kereső asszony, a szent szerelem zarándoknője, akit zsiványok rohantak meg és térítettek el útjáról. Némileg mártirnak éreztem magamat, sajnálkoztam magamon és ez elviselhetővé tette életemet. Ez, és a fantasztikus sejtelem, hogy ő, az igazi, az erős, még vár rám valahol. Egyszer majd elém lép és akkor minden jó lesz megint, az én Messiásom meg fog váltani, föl fog oldozni a multam alól és tartalmat fog adni az én furcsa életemnek. De most már tudom, hogy mindez önámítás. A férfiak nem hitványak, csak azok hitványak, akiket a véletlen az én utamba hoz. És azokat én teszem hitványakká. Mert én vagyok a fordított Midás király: az én kezemben az arany is iszappá lesz. Ma délután tanultam meg egy asszonytól, hogy az ember azt találja a szerelemben, amit maga visz bele. Akiben van hit, az mindent találhat. Úgylátszik, a hit az egyetlen erő a földön. De akiben nincs hit – és bennem nincs – annak rossz vicc az élete és a szerelme. De minek erről beszélni?
Edit elhallgatott és mereven nézett maga elé. Azután a kezével legyintett.
– Adjon egy cigarettát! – mondta.
Jó ideig csendesen füstöltek. Az asszony a famennyezetet nézte. Belizár pedig az asszony arcát.
Egyszerre megint megszólalt az amerikai.
– Tudja, hogy egyszer meg akartam magát ölni, Edit?
Edit halkan elnevette magát.
– Ilyen jó ötletei is voltak magának? Miért nem tette meg?
– Én egy rettenetes krizisen mentem keresztül, – folytatta Belizár.
– Pedig nem is szeretett, csak hozzám szokott, mint valami narkotikumhoz.
– Meglehet. De mikor hirtelen megvonta tőlem a narkotikumot, a megőrülés környékezett. Ez szégyenletes dolog, – mindegy! maga előtt nincs miért titkolódznom… Én úgy szenvedtem akkoriban, mint egy elgyötört állat… Maga úgy viselkedett, mintha undorodnék tőlem, mintha megvetne… Nem is annyira a maga lelketlensége, mint inkább a saját érthetetlen gyöngeségem háborított föl és lobbantott gyilkos haragra… Én nem szoktam meg, hogy magamat a porban lássam. Üldözőbe vett a gondolat, hogy csak úgy állhatok megint talpra, ha megölöm magát. Elhagyni magát, menekülni: az nem ér semmit. Örökké bántana a tudat, hogy gyáva voltam és gyötörne a gondolat, hogy maga most más karjában nevet rajtam. Ezt nem bírnám el.
– És miért nem ölt meg? – kérdezte Edit hüvös mosollyal, de csillogó szemmel.
Belizár vállat vont.
– Kerestem valami bizonyítékot. Kémkedtem és leselkedtem. Akkoriban egész éjszakákat talpon töltöttem. Óh, ha valami bizonyosat tudtam volna!
Az amerikai rettenetes keze a levegőbe markolt.
Edit kissé megborzongott. Eszébe jutott a velencei hajnal, mikor Belizárt a hidon látta. Akkor – még most is emlékezett a tekintetére – akkor vért látott a yankee…
Ez a dolog különösen fölizgatta az asszony fantáziáját.
– És hogyan akarta elkövetni? Megvolt a kész terve?
– Valami ürüggyel az Arianera csaltam volna…
– Lám, hisz most itt vagyok! És azután magát is megölte volna?