Part 10

– Lehet, hogy igaza van, – mondta Tihanyi, – de nem baj. A Nera a velencei lagunából nőtt ki, mint valami pompás és kábító illatu mocsárvirág, nem is most, hanem százötven esztendővel ezelőtt, mikor az egész város bacchantikus lázban remegett. Akkor a szép és szilaj muranói apácáknak selyemfészkeik voltak a városban, ahol aranyhímzésü indiai pongyolába öltöztek, a gavallérok pedig mind evezni tudtak, hogy maguk várhassák meg kedvesüket a vízi porta alatt. És aki ma magára veszi a fekete álarcot, az igazi Nera és igazi veneziana.

– Teremtőm, – szólt Edit, – hiszen maga nem is az asszonyba, hanem a romlottságba szerelmes. Ez kissé utálatos ám.

– Ha romlottságnak nevezi a régi velencei szellem lendületét, amely repülni és föléje emelkedni tud mindennek, amit mások megsüvegelnek és ami előtt mások térdet hajtanak…

– Elég volt, – vágott közbe Edit. – Menjünk haza, ránk virrad és én elfelejtettem a Nera álarcát kölcsön kérni.

Most már tudta, hogy signore Zepe miért viselkedik vele szemben olyan korrektül: ennek az embernek a fantáziáját egészen betöltik a laguna vampirszáju diavolettái. Ez romlottság vagy betegség, de mindenesetre Tihanyi baja.

Már elhelyezkedtek a gondolában, mikor Editnek eszébe jutott megkérdezni, hogy tulajdonképpen mi dolga Árkay bárónak a donna neraval?

Tihanyi megmondta. A báró, aki mostanában Belizár mellett az udvari intendáns szerepét vitte, szeretné, ha a Nera táncolna az amerikai előtt. A nagy mogul unatkozik, Kizlár aga pedig neszét vette a muszka kalandjának.

Már erősen hajnalodott, mikor csendesen végigeveztek a kihalt Canalazzon. Ekkor kitünt, hogy a konty és a rojtos kendő mégsem elegendő arra, hogy vérbeli venezianát csináljon az asszonyból.

Zepe ugyanis szimatolni kezdett a hajnali levegőben.

– Érzi a laguna illatát? – kérdezte egyszerre.

Edit megborzongott.

– Az egyetlen szag, amit nem tűrök. Ez a bomlás szaga. Olyan szomoru és gyalázatos, mint minden, ami a bomlásra emlékeztet.

Signore Zepe azonban ellenkező nézeten volt és mivel pezsgőt ivott, nagy hévvel kifejtette a maga nézetét.

– Gyalázatos és szomoru szaga akkor lehetett Velencének, amikor virágkorát élte. A bomlás azonban mindig szép és lélekemelő.

Edit kedvetlenül vállat vont, a kisérője azonban tovább beszélt.

– Velence virágkorában itt óriási munka folyt, a város világhatalmát alapozták és minden polgár a köz rabszolgája volt és a patrióta düh vaskorbácsa alatt görnyedezett. A hatalom előkészítése olyan, mint a sütés-főzés a lakoma előtt. A munka rossz szagu és soha sem lehet cél, csak eszköz. Cél maga a lakoma, az élvezet, szóval az, amit maga bomlásnak nevez. Mikor az bekövetkezik, akkor kigyulladnak az összes mécsesek, az asztalok megtelnek virággal, a serlegek borral. A vasból arany lesz, a darócból bársony. A férfiak, akik addig katonák és pedánsak voltak, költőkké és filozófusokká nemesednek. A nagylelkü pazarlás vágya megmámorosítja a várost és a nők az erényt, amelyet nagyanyáik évszázadokon át összekuporgattak, meghatóan nemes és graciózus gesztussal szórják a szélbe. Óh igen, Velence bomladozik, de a bomladozás nagyszerü és titokzatos szépségeket szabadít föl és a szomoru illat, mely az erjedő lagunából kiemelkedik, épp oly elragadó, mint a beteg gyöngykagylófény, amely a kupolák fölött reszket. Én mindenesetre hálát adok a sorsnak, hogy Velence bomlása és nem épülése idejében hozott ide.

– Mert akkor a Nera nem a keztyűjét, hanem az olvasóját adta volna emlékül, – mondta Edit.

De aztán hirtelen elharapta a szót és az arca elé emelte a papírlegyezőt.

– Occhio! – hörögte fojtott hangon és nyomatékkal.

A híd tetején, amely felé a gondola közeledett, Belizár állott. A szegény Pantalone keresztbe font karokkal ácsorgott ott, és elfakult, megkopott, elhízott és nyugdíjba küldött Napoleon módjára nézte az Erberia alatt rakodó kofahajókat. Alkalmasint nem sokat aludt az éjjel. Nem vette észre, hogy Colombina, akire e pillanatban is annyi keserűséggel és vágyakozással gondolt, megkövült arccal, behúzott nyakkal és leselkedő szemmel ül a gondolában, amely e pillanatban nesztelenül siklik el a lába alatt.

Zepe megnyomta az evezőt és besurrant az első fordulón. Edit ekkor lerakta nagy veneziana-fésűit, fülkarikáit és rojtos kendőjét és magára vette megint a kalapját meg a kabátját. A nyaka belepirult az erőlködésbe, hogy elfojtsa a nevetést.

– Engem keres és nem lát meg! Született férj!

Tihanyi is viaskodott a jókedvével és midőn már nem bírta tovább és kicsattant, magával ragadta az asszonyt is.

A gonosz kacagásuk úgy vonult végig a szürke falak között, mint hóförgeteg a sirokkó szárnyán.

XIX.

La Nera, la donna nera…

Az igazság az, hogy senkisem beszélt róla, csak az egy signore Zepe. A fekete asszonyt, Velence ősi szatanikus tüzeinek papnőjét, ő idézte föl a laguna párájából és lakást is ő adott neki a légies városban, melyet ugyancsak az ő fantáziája vetített az ég alján ülő felhőfalra. Hiszen Árkayt is ő tette kiváncsivá a Nerára.

A farsangon ugyan tényleg némi föltünést keltett egy féktelen fekete dominó, a tavasszal pedig szó esett valami titokzatos nőről, aki lefátyolozott arccal járt a férfiak után és léket vágott egy orosz pénzeszsákon, de ezek jelentéktelen dolgok voltak és még az sem volt bizonyos, hogy a kalandok hősnője ugyanegy asszony volt-e.

Velencének esze ágában sem volt, hogy önmagára ismerjen a tovasuhogó selyemárnyékban. A város fantáziája különben is elsülyedt a történelmi katasztrófa örvényében, amely annak idején elnyelte San Marco köztársaságát. A kispolgári élet, mely ma virágos rétként terül el a régi Velence helyén, nem is sejti, hogy miféle mérges nagy virágok és rettenetes fogu szárnyas hüllők kövesednek odalenn a diluviumban.

De akár szétfolyó köd, akár forró hús és vér volt a fekete dominó magja: Edit kedvet érzett, hogy magára öltse a laguna-boszorkány repülő köntösét. Repülni, föléje emelkedni a milliomos csőcseléknek, ez az élet farsangjának legfőbb diadala. Azt mondta Tihanyinak, hogy meg akarja tréfálni a Belizár-kotériát, a Nera álarca alatt táncolni fog az urak előtt, eljárja nekik a forlanát, természetesen pénzért, mert csak így lesz teljes a tréfa. Belesodorni álarcos komédiájába a féltékenységet, megcsalni Pantalonet magával Pantaloneval, egy csomó gazdag léhűtő szívébe a vágyak és sejtelmek szikraesőjét szórni, gyujtogatni és lángolni, közbe szamárfület mutatni Kizlár agának, azután hirtelen eltünni, belefoszlani a laguna homályába és csak egy csengő kacagás emlékét hagyni maga után: erre vágyódik minden Colombina.

A tréfa kivihetőnek látszott és Tihanyi rögtön fölajánlotta segítségét. Ő, mint a lagunák opiumának betege, egyre a mult kísérteteit kereste Velencében és ha nem talált, kész volt ilyeneket teremteni.

Másnap már Giorgio, az ő gondolière-barátja, fölkereste Árkay bárót. Titokzatos pofával – Giorgioban egy diplomata vagy egy kerítő veszett kárba – előadta, hogy egy előkelő hölgy, akinek ereiben régi dogek indigókék vére folyik, meg óhajt ismerkedni az amerikaival. Giorgio járt már az Ariane-nál is, de ott nem eresztették föl a hajólépcsőn. Mikor azt mondta, hogy a szóban forgó hölgy – tekintettel főrangu családjára – csak álarc alatt mutathatja magát, akkor a báró már tudta, hogy a Neráról van szó.

Árkaynak azonban szkeptikus napja volt.

– Ki biztosít engem, hogy ez nem becsapás? Előkelő hölgy?! Álarcot minden vászoncseléd tehet a képére.

Ő a pénzeért valami igazán finomat akart.

Giorgio azonban a helyzet magaslatán maradt.

– A báró úr szakértő előkelőség dolgában és maga fog itélni. A donna el fogja táncolni a forlanát és ha az urak úgy találják, hogy becsapták őket, akkor az idejükön kívül semmit sem fognak veszíteni.

Ez a nagy önbizalom lefegyverezte a bárót és igen fölizgatta a kiváncsiságát.

Edit ezalatt buzgón készült a szerepére. Mint rendesen, úgy most is a saját fölcsigázott várakozásaiban kereste a dolog fontosságának mértékét és oly komolyan vette ötletét, hogy nem is tudott másra gondolni.

Mivel egyelőre még fogalma sem volt róla, hogy mi legyen a forlana, signore Zepe hozott neki a Leon d’oro különszobájába egy friauli parasztasszonykát, aki eljárta előtte a hegylakók táncát. A menyecske komor és verejtékes kötelességtudással toppantotta, karikázta és cifrázta végig a tánc összes lehetőségeit, Edit azonban ebből a megmerevedett formalizmusból is ki tudta magának hámozni a forlana eleven jelentőségét.

Harmadnap Árkay báró estebédre hívta a férfitársaságot. Tihanyival együtt heten voltak egy előkelő vendéglő emeleti szalonjában, és Belizár nélkül is sok milliót nyomtak. A vendéglátó kivánságára „egész kedélyesen, csak szmokingban“ jelentek meg.

Asztalnál a báró a Nerára terelte a beszédet, de azután hamarosan Tihanyinak engedte át a szót, aki mintegy koronatanuként szerepelt ebben a titokzatos afférban. Tihanyi szerint egészen biztos, hogy a Nera főúri család sarjadéka, talán nem is asszony, hanem fiatal leány, az ereiben izzó tűz hajtja ki éjjelenkint a családi palotából… Árkay most már kijátszotta nagy ütőjét, bejelentvén, hogy fél óra múlva itt lesz a titokzatos hölgy. A gavallér házigazda desserthez a velencei dogék unokáját fogja átnyújtani mélyen tisztelt vendégeinek.

Az urak nem vették a dolgot túlságos komolyan. Különösen a budapestiek nem. Ezeket egyáltalában nem lehet nőkkel becsapni, mert ha kétségük támad egy hölgy kiléte iránt, akkor elvből a legrosszabbat gondolják és ha történetesen Sába királynő jönne hozzájuk látogatóba, ők óvatosságból utcai leánynak néznék.

Tihanyi, aki ebben a jómódu társaságban a szolgálatkész jó fiú szerepét adta, a báró kivánságára a vízre nyiló kis kapuban várta a vendéget. Cigarettázva állott a gótikus ív alatt, a sós víztől megrágott kőküszöbön, és kinézett a sötét csatornára, amelynek tükrén óriás arany fűrészként táncolt valami lámpa visszfénye. Végül – jókora késéssel – befordult Giorgio gondolája a sarkon és megállott a kapu kikötőkarói között.

A Nera kibujt a fekete felze alól és Tihanyi oldalán fölsuhant az emeletre. A lépcsőn odasúgta neki:

– Nagyon félek, pedig pezsgőt is ittam!

Bő selyemköpeny volt a vállán és nagy cappa a fején; a ruhájából valami finom, forró parfüm áradt, melyet Zepe még soha sem érzett rajta.

A domino megállott az ebédlő kandallója mellett és végigmustrálta a szivarozgató társaság minden tagját. A szeme végül hosszan megpihent Belizáron, akinek arca sárga és mogorva volt. Ez a feketearcu fantóm, melynek két szeme sötét tűzben ragyogott, valami furcsa, szorongó érzést terjesztett maga körül. A budapesti urak azonban mégis józanul mosolyogtak, Árkay pedig szükségesnek vélte, hogy valami bátorító és kissé szemérmetlen bókot mondjon. Nera a szavába vágott. Francia nyelven, mély és fojtott hangon, hogy a bárón kívül más nem is hallhatta, szólt:

– Engem félrevezettek. Azt mondták, csak egy ember lesz itt. De most már mindegy! Hol a zene? Táncolni fogok – egy embernek.

Ez is a szerepéhez tartozott.

A zene – Tihanyi a stilus kedveért vak muzsikusokat hozott – játszani kezdett. A Nera egy ideig még mozdulatlanul állott egy helyen, majd megindult, mintha a zene ütemére körül akarná sétálni a termet, közbe lecsúsztatta válláról és a padlóra ejtette a dominót. A haja lángvörös volt, a ruhája fekete. A ruhadereka mélyen, nagyon mélyen ki volt vágva, a szoknyája idomaihoz tapadó vékony, igen vékony selyemkelméből készült. Némi habozás után egyszerre két lábbal beleugrott a forlanába, mint a hideg vízbe.

– A gyöngyei azonban igaziak, – suttogta egyik budapesti.

– Valami nagyklasszisu kokottnak látszik, – mormogta a másik.

– A termete prima…

Edit vékony és acélos Artemisz-termetének kecsessége meglepte Tihanyit is.

Az asszony különben mesterileg értett hozzá, hogy fölismerhetetlenné tegye magát. Idegen illatszert használt; a gyöngyöket, amiket viselt, aznap vette kölcsön az ékszerésztől; még arra is kiterjedt a figyelme, hogy a vállára kis anyajegyet fessen – az „esetleg jobban tájékozottak félrevezetése céljából“. De Tihanyi megfigyelte azt is, hogy a testtartása és a járása is más, mint egyébkor: ma kissé hátravetette felső testét a csipőiben.

A forlana tulajdonképpen táncparódia. A tizennyolcadik század Velencéjének támadt az a dekadens ötlete, hogy táncolva kifigurázza a friauli hegylakók esetlenségét. A selyemtopános könnyedség a havasi pásztorok bocskoros nehézkességével kacérkodott. Ez talán a nagy kurtizán válasza volt Rousseau természetimádására. Ennek a táncnak nincsenek szabályai és figurái. A forlana akkor igazi forlana, ha egy szeszélyes, vakmerő, önmagát gúnyoló szellem és egy acélinu, habkönnyü fizikum tombolja ki magát rögtönzött ötletességgel. Motivuma: a raffinement, amely együgyünek tetteti magát; a contessa, aki pesztonkának öltözik; a grácia, amely csetlik-botlik; az ügyetlen kis Psyche, aki orra bukik, de az utolsó pillanatban mégis eszébe jut, hogy szárnya van.

A Nera mindjárt ezen kezdte: megbotlott és elcsúszott a parkettán – az urak kínosan szisszentek föl – de azután gúnyos és diadalmas könnyüséggel szállott tovább.

A Nera táncolt és a nézők szemei lassankint kigyulladtak. Nem, ez nem volt álarcos ballerina, mint némelyek közülök gyanították. Semmi iskola, semmi rutin, csupa egyéniség és temperamentum. Egyikük-másikuk talán már látott is ilyesmit, otthon, bizalmas családi körben, mikor valami finom asszonyka vagy alamuszi leány, aki egy csepp pezsgőt ivott, azzal az ürüggyel, hogy utánozni fogja az operett-start, megijesztette és gondolkodóba ejtette a rokonságot a paródia medrén messzire túlcsapongó szilaj szenvedélyességével. A szikra, mely a táncosnő szemében vibrál, égő őserdők tűztengeréből került. Ehhez a tánchoz szinte hozzátartozik a férjek és fitestvérek meghökkent ábrázata.

A Nera időközben már letépte magáról és messzire eldobta a paródia szűk bohócruháját. Ha paródia volt még a tánca, akkor nem az együgyü hegyipásztort figurázta, hanem valamit, ami milliószor komolyabb és érzékenyebb volt: az asszonyt. Valami volt a táncában a bacchansnő fájdalmas flagelláns-mámorából, amely kitép, szétfoszt és a világ szeme közé szór mindent, ami titokzatos, gyöngéd és sérthetetlen a nőben.

A Nera táncolt és a férfiak vágyteljes pillantásai úgy lobogták körül vékony bokáit, mint tűzlángok a valkürt.

Belizár, aki eleintén jóllakott yankee-közömbösséggel szívta a vastag havannáját, most ugyancsak figyelni kezdett. Egyszer valami sejtelmes rémület nyilalt át a lelkén: a táncot nézve úgy érezte magát, mintha megdagadt patak partján járna és a zúgó árban ismerős épülettörmelékeket látna vágtatni. Honnan kerültek a hirtelen fölbukkanó és hirtelen elmerülő emlékek? Vajjon miféle magasan álló házat sodort el a zavaros ár?

A lámpszákoszi táncra gondolt, amelyről Edit beszélt hellászi útjukon. Igen, ilyenféle lehetett Salome tánca is. Az utolsó szó, amit a nő kimondhat.

A zenészek fáradtak bele előbb, vagy a táncosnő? A tánc váratlanul véget ért és a Nera remegve és szédülve burkolta verejtékes vállát a köpenybe, melyet Árkay adott reá. A budapestiek eszeveszetten tapsoltak, bravo-t és bis-t kiáltottak, Belizár azonban zsebretett kezekkel ült a helyén, Tihanyi sápadt arca pedig ezúttal krétafehér volt az izgalomtól, mintha kísértetet látott volna.

Árkay báró összekulcsolta két kövér kanonokkezét.

– Pihenjen, madame, azután hadd gyönyörködjünk megint az ön páratlan művészetében!

A dominó azonban a fejét rázta.

– Assez! – mormogta.

Tétova léptekkel megindult az ajtó felé, de azután meggondolta magát és Belizárhoz ment. Vakmerően, szinte fenyegetően belefúrta tüzes tekintetét az amerikai szemébe. Majd a vállára tette kezét és francia nyelven a fülébe súgta:

– Önnek táncoltam. És most van egy órai időm, azt önnek ajándékozom. Akarja? Én többet érek, mint ezek itt hiszik.

Valami édes illat áradt Belizár arcába, de ő idegennek és ellenszenvesnek találta ezt a szagot. Editre gondolt, még pedig meglepő közvetlenséggel, – ez a fekete rongy azonban, aki Editre merte emlékeztetni, rettegéssel és haraggal töltötte el.

Gőgösen vállat vont és fojtott hangon mormogta:

– Ha ön valamit ér, akkor miért dobálja el magát? Ha pedig eldobálja magát, akkor nem ér semmit.

Ez a durvaság láthatólag meglepte a dominót. Kis ideig némán állott, majd vállat vont és szárazon mondta:

– A szatócsok takarékoskodjanak, hogy a királyok pazarolhassanak!

Azzal már ki is suhant az ajtón és szapora léptekkel ledobogott a falépcsőn. Árkay báró tulajdonképpen a yankee kedveért hívta ide a Nerat, de mikor észrevette, hogy azok nem tudnak megegyezni egymással, Ezopus koszthordó kutyájának példájára magának akart valamit megmenteni a lakomából és utána szaladt. De megkésett.

Mialatt az urak, a hallgataggá lett Belizár kivételével, kiváncsi szóáradattal estek egymásnak, a Nera gondolája már befordult a csatorna sarkán. A budapestiek megegyeztek abban, hogy a fekete dominó magja csak valami nagyszabásu kokott lehet. Talán egy nagyúr barátnője, akit az unalom és a pénzvágy ösztökél kalandokra? Ladányi Editre egyikük sem gondolt, bár valamennyien ismerték.

A Nera gondolája akkor már a Canal grande széles tükrén ringott. A gondolás egy percre letette hosszú evezőjét, hogy levethesse szmokingját és kék vászonzubbonyt húzzon a plasztrónja fölé. A Nera gyanúsnak találta a veszteglést és kidugta fejét a felze kis ajtaján.

– Maga az, si’ore Zepe?

Valóban Tihanyi állott Giorgio helyén.

– Meg van elégedve a sikerével? – kérdezte Zepe.

Edit leverten hajtotta le a fejét.

– Nem így gondoltam… Sületlen dolog volt…

– Mit mond, Edit? Hiszen minden nagyszerűen sikerült! Szinte túlságosan jól ment!

Edit nem értette, hogy miért olyan elégedett Tihanyi, valamint azt sem értette, hogy miért elégedetlen ő maga. Napok óta olyan mámoros várakozásban élt, mint a játékos, aki mindenét föltette egy kártyára. Rendkívüli izgalmakra, fantasztikus nyereségre, megsemmisítő veszteségre volt elkészülve. De mi történt? Mindössze annyi, hogy egypár közömbös embernek vacsora utáni szórakozással szolgált. És bosszantotta az a lealázó józanság is, amellyel Pantalone őt elhessegette magától. De akárhogyan volt is: a komédia véget ért, megint itt volt a rettenetes, szürke _lundi_, Editben pedig még egyre fokozódott a vasárnapi várakozás, az ünnepi szomjúság.

Hej, ha ennek a velencei éjszakának még egy titkos rekesze volna, egy mély és biztos földalatti boszorkány-barlangja, amelynek küszöbén a beavatott leveti mindazt, ami rajta banális, gyáva és idegen!

De most megszólalt signore Zepe.

– Donna Nera, – szólt, – hoztam pénzt a barbároktól. A kitünő messère Árkay egy kis erszényt küld önnek.

Edit hallotta az aranypénz bágyadt csörgését.

– A szatócsok takarékoskodnak, hogy a királyok pazarolhassanak, – mondta az asszony. – Vajjon el lehet ezt költeni egy éjszakán?

– Legalább meg lehet próbálni, – szólt Tihanyi az evező után nyúlva.

A gondola lassan siklott el az erkélyek alatt. Amint az ódon paloták álmos ablakszemei megpillantották az álarcos nőt, aki szétvetette köpenyét, hogy a tánctól ziháló mellét odakinálja a nyári éjszakának, régi, forró emlékek kezdtek bennük erjedezni. Visszaemlékeztek a hajdani velencei éjszakákra, amelyeknek bársonyos homályát a vágy kormányozta titokzatos hajók hasították.

Az ódon paloták eszmélni kezdtek, megrokkant falaik kiegyenesedtek, megvakult ablakaik fölragyogtak.

Velence a csatorna fölött lebegő, vékony holdsarló fényében ismét önmagára ismert. Óh igen, ez San-Marco városa, a lagunák gyöngyékes kurtizán-királynője. A köntösén viseli Bizánc arany pompáját, a testén Hellász márványszépségét, a lelkében Ázsia titokzatos, vérengző és önmarcangoló ösztönét.

XX.

A levegő nagyon átlátszó lett és a távoli szigetek egészen közel húzódtak a városhoz. Künn, a nagy Adria fölött, valami óriás szárnyas hadsereg sorakozott: a sirokkó. A Lidó felől chioggiota hajók osontak be, alázatosan leeresztve latin vitorlájukat és megkönnyebbülten, hogy idejében még beérhettek a biztos lagunába.

Két nappal a Nera-estély után Árkayné a Piazettán véletlenül elfogta Editet. Estebéd idején volt. Edit egyedül evickélt a sétálok áradatában, a báróné két karjába két óriás gyereke kapaszkodott.

– Csak nem voltál beteg? – aggodalmaskodott a jó barátnő. – Kissé mintha megfogytál volna…

– Nincs semmi bajom…

– Az imént elnéztelek, amint magadban jártál és – bocsáss meg ostoba ötletemért! – szinte elszomorodtam, hogy milyen árva vagy, – mondta Árkayné. – Soha sem ismertem asszonyt, akihez oly kevéssé illenék az egyedüllét, mint hozzád.

– Igen, – adta vissza Edit, – az udvarlók kiegészítenek engemet, mint az angyalok a szent koronát. Sajnálom, hogy ma csonka benyomást kell reád tennem.

– Van estére valami terved? Nem volna kedved megint egyszer velünk vacsorázni? – kérdezte Árkayné.

A roham olyan váratlanul jött, hogy Edit nem tudott már védelmi állásba helyezkedni. Különben mindegy! Tényleg nem volt semmi terve.

Úgylátszik, a titokzatos flirtje már véget ért, – állapította meg magában a báróné. – Mert hogy Edit hosszú bujdosásának ilyenféle oka volt, abban egyetlen asszony sem kételkedett.

Árkayné megörült, hogy kellemes estét szerezhet Belizárnak és az amerikai a báróval együtt hamarosan elő is került a sétáló sokaságból.

– A tékozló leányunk tiszteletére le fogjuk öletni a legkövérebb borjut, – mondta Árkay.

Igazán nagyon gazdag vacsorát rendelt a fogadóban.

Asztalnál a báró azzal mulattatta Editet, hogy töviről-hegyire elmondta neki a donna Nerával való kalandjukat. Azon kezdte, hogy „ez magának való eset, édes Edit“, – de hogy miért neki való, azt nem mondta meg. Az urak eredetileg úgy állapodtak meg, hogy otthon titokban fogják tartani az egész dolgot, mivel azonban a kaland váratlanul szelid lefolyást vett, mégis csak elfecsegték az asszonyoknak. És Árkaynak határozottan jól esett, mikor a felesége megfenyegette az ujjával: Nagy zsiványok vagytok ti férfiak!

– A Nera, – magyarázta Editnek, – a Nera szépnövésü nő, fél fejjel nagyobb, mint maga és valamivel húsosabb…

Árkayné fennakadt az ura stilusán. Ő különben állandóan úgy bánt Árkayval (a legelszántabb bankcápák egyikével), mintha az áldott szívü, de kissé parlagias ember volna, akinek magyaros szókimondása már nem illik bele a modern világba.

– Ugyan öregem, miféle összehasonlítás ez? – fakadt ki bosszúsan.

– Edit nem olyan prüd, mint te, – védekezett a báró.

És meglátszott sugárzó arcán, mennyire örül neki, hogy Edit nem prüd és mennyire örül annak is, hogy a felesége prüd.

Belizár nem szólt bele; a komor, sárga vércseszeme azonban egyre ott tévelygett Edit profilja körül.

A yankee sejt valamit, – állapította meg magában Edit. Asszonyi módszer szerint most már tüntetve érdeklődött a kaland részletei iránt. Azért is. A báró, aki néhanapján a raffinált nőbarát babérjaira is pályázott, azt találta mondani, hogy a Nerának szép a lába, de a bokája karcsúbb is lehetne…

Tökfilkó! – gondolta magában Edit, miközben az asztal alatt keresztbe tette finom rajzu két bokáját.

Estebéd után a társaság megint kikivánkozott a csillagos ég alá. A lappangó sirokkó gyötrő fülledtséggel töltötte be a levegőt, amitől az embereknek az orruk és a tenyerük viszketett. Edit a társasággal maradt és Árkayné azt a benyomást nyerte, hogy a barátnője nem tud mit kezdeni az idejével.

– Nem tudod véletlenül, hogy hol züllik mostanában Tihanyi? – kérdezte budapesti tájszólásban, a tapintatlannak született nő csalhatatlan ösztönével, de minden szándékosság nélkül.

– Nem szolgálhatok vele, – válaszolt Edit fagyosan.

A furcsa az volt, hogy ekkor nem Edit, hanem Árkayné pirult el.

A Riván nagy csapat gondolás ácsorgott, hangos szóval kinálkozva a járókelőknek.

– Ez utálatos! – mormogta Edit.

– Micsoda? – csodálkozott a báróné.

– Ez – minden – ezek a gondolások is… Evezéssel keresik a kenyerüket… Még ott tartanak, ahol dédapáik a lepantói csata napján… Egy kis motor jobban és olcsóbban elvégezhetné az ő dolgukat… Nem utálatos, hogy annyi erős nagy kamasz inaszakadtáig töri magát a fölösleges munkában?

– Bocsánat! – vágott közbe Árkay, – én praktikus gondolkozásu ember vagyok, de azért mégis azt mondom, hogy nem szabad minden romantikát kipusztítani az életből…