Part 18

A kínai kormány egykor elhatározta, hogy az Élő Buddhák szakadatlan sorának meg kell szűnnie. Az urgai főpappal megszakítván a nyílt viszályt, céljának elérésére ezt eszelte ki: Peking fölszólította Dolo Nor Pandita Gheghenjét és Utai Hutuktuját, a kínai lamaisták fejét, akiknek egyike sem ismeri el az Élő Buddha fennhatóságát, hogy jőjjenek a fővárosba. Ezek azután régi buddhista könyvek áttanulmányozása után kisütötték, hogy a mostani Bogdo khán az utolsó Élő Buddha, mert Buddha lelkének ama része, amely a Bogdo khánban lakozik, csak harmincegyszer születhetik újra emberi testben. Undur Gheghen ideje óta pedig a mostani Bogdo khán a harmincegyedik inkarnált Buddha. Vele tehát tulajdonképpen ki kell halnia az urgai főpapok dinasztiájának. A Bogdo khán értesülvén e döntésről, régi tibeti kéziratokból kiderítette, hogy a tibeti főpapok egyike nős volt, fia ennek következtében természetesen inkarnált Buddha volt. A Bogdo khán tehát megnősült és most fia van, aki nagyon derék és energikus fiatal ember. Dzsingisz khán vallási trónja tehát az ő elhúnytával nem marad árván. A kínai császárok dinasztiája letűnt a politikai színpadról, de az Élő Buddha továbbra is a pánázsiai gondolat középpontja marad.

Az új kínai kormány 1920-ban a saját palotájában fogságban tartotta az Élő Buddhát. De 1921 elején Ungern báró átkelt a szent Bogdo-Olon és hátba kapta a palotát. Tibeti lovasok lenyilazták a kínai őröket. Azután a mongolok behatoltak a palotába és ellopták az «Istenüket», aki erre azonnal kiáltványt intézett egész Mongolországhoz és az ázsiai népek és törzsek reménységeit életre keltette.

A Bogdo khán palotájában egy láma drága szőnyeggel letakart kosarat mutatott nekem, amelyben a Dalai Láma és a Tashi Láma bulláit, Oroszország és Kína császárjainak dekrétumait és Mongolország, Oroszország, Kína és Tibet szerződéseit őrzik. Ugyanabban a kosárban egy vörösrézlap van a Világ Királyának titokzatos jeleivel, valamint az Élő Buddha legutolsó látomásának följegyzése.

NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET. Az Élő Buddha látomása 1921. május 17-én.

«Imádkoztam és láttam, ami a nép szeme előtt el van rejtve. Hegyekkel körített tágas síkság terült el előttem. Egy öreg láma nehéz kövekkel megtöltött kosarat vitt. Alig tudott egyet lépni. Ekkor északról fehér ruhába öltözött lovas jelent meg fehér lovon. Odalovagolt a lámához és így szólt hozzá:

– Add ide a kosaradat. Segítek majd Kureba elvinni.

A láma átadta neki súlyos terhét, de a lovas nem tudta fölemelni a nyergébe, úgy, hogy megint az öreg lámának kellett a vállára vennie és a nagy súly alatt meggörnyedve kellett folytatnia az útját. Ekkor egy második lovas jött északról. Ennek fekete volt a ruhája és fekete lovon ült. Ő is odament a lámához és ezt mondta:

– De ostoba vagy! Minek cipeled ezeket a köveket, mikor pedig szanaszét hevernek mindenfelé?

E szavakkal lovának szügyével ellökte a lámát úgy, hogy a sok kő mind a földre hullott. A kő a földet érintvén, gyémánt lett. Erre mindhárman rárohantak, hogy ismét fölszedjék, de egyikük sem tudta a földtől elmozdítani. Az öreg láma kétségbeesve kiáltozta:

– Ó istenek! Egész életemben cipeltem ezt a súlyos terhet és most, amikor már csak csekély utam volt hátra, elvesztettem. Segítsetek nagy, jó istenek!

Hirtelen egy reszkető öreg ember bukkant föl. Minden nehézség nélkül valamennyi gyémántot visszatette a kosárba, letörölte róluk a port, vállára vette a terhet és útnak indult, miközben így szólt a lámához:

– Pihend ki magadat kissé. Én éppen most értem célhoz a terhemmel és örülök, hogy neked a tiéddel segíthetek,

Ketten tovább mentek és nemsokára eltűntek a szem elől. Ezalatt a lovasok harcolni kezdtek egymással. Egész nap és utána egész éjjel harcoltak. Amikor a nap fölkelt, nem volt ott egyikük sem, se élve, se halva. Semmi nyomuk sem maradt.

Ezt láttam én, a Bogdo Hutuktu khán a nagy és bölcs Buddhával beszélgetve, akit a jó és gonosz démonok vettek körül! Bölcs Lámák, Hutuktuk, Kampok, Marambák, szent Gheghenek adjatok feleletet látomásomra!»

Ezt az én jelenlétemben 1921 május 17-én írták le az Élő Buddha diktálása szerint. Nem tudom, mit feleltek a Hutuktuk és Gheghenek, az igazmondók, a bűvészek és a jövőbe látó papok. De nem nyilvánvaló-e a felelet, ha az ember elgondolkozik Ázsia jelenlegi helyzetén?

Az ébredő Ázsia tele van talánnyal, de tele van felelettel is a kérdésekre, amelyeket az emberiség sorsa vet föl. A titokzatos főpapoknak, élő isteneknek, Mahatmáknak és Karma borzasztó könyve olvasóinak e nagy kontinense fölébred és sok százmillió emberi élet oceánját óriási hullámok csapkodják.

ÖTÖDIK RÉSZ. A MISZTÉRIUMOK MISZTÉRIUMA. A VILÁG KIRÁLYA.

NEGYVENHATODIK FEJEZET. A földalatti királyság.

– Álljon meg! – mondta öreg mongol vezetőm, amikor egyszer a Tzagan Luk közelében levő pusztaságon mentünk át. – Álljon meg!

Lecsúszott a tevéjéről, amely lefeküdt anélkül, hogy gazdája ezt megkívánta volna. A mongol a kezét imára arca elé tette és egyre a szent mondást ismételgette: Om! Mani padme Hom! A többi mongol is azonnal megállította a tevéjét és imádkozni kezdett.

– Mi történt?

Ezen gondolkodtam, amikor a gyönge, zöld fűről föltekintettem a felhőtlen égre és a lenyugvó nap álmodozó, lágy sugaraira. A mongolok jó ideig imádkoztak, azután csöndesen beszélgettek egymással, szorosabbra húzták a málhástevék szíját és folytatták az utat.

– Látta, – kérdezte a mongol, – hogy tevéink milyen ijedten mozgatták a fülüket? Hogy a pusztán a ménes milyen figyelmesen hallgatódzott és hogy a juhok és a marhák mennyire összekuporodva feküdtek a földön? Észrevette, hogy a madarak abbahagyták a repülést, a marmoták lefeküdtek ott, ahol éppen voltak és a kutyák nem ugattak többé? Gyönge szél fújt és messziről ének zenéjét hozta magával, amely az emberek, állatok és madarak szívébe hatolt. A föld és az ég megszűnt lélekzeni. Elállt a szél és megállt a nap. Ilyen pillanatban a farkas, amely a juhot kerülgeti, fekve marad ott, ahol van, a fölriasztott antilopnyáj hirtelen abbahagyja rohanó futását, a juhpásztor kezéből kihull a kés, amellyel el akarta vágni a juh gégéjét és a vérszomjas menyét abbahagyja a gyanútlan szalga belopását. Minden élőlényt önkéntelenül imahangulat fog el és végzetét várja. Éppen ebben a pillanatban is így volt. Ez történik mindig, ha a Világ Királya földalatti palotájában imádkozik és a föld népeinek sorsát kutatja.

Így szólt hozzám az öreg mongol, egy egyszerű, darabos juhpásztor.

Mongolország csupasz és rettenetes hegyeivel, meg határtalan pusztaságaival, amelyeket a mongol nemzetség eleinek csontjai födnek, szülte a misztériumot. Népe, amelyet a természet viharos szenvedélyei megrémítenek vagy halálszerű békéje elaltat, érzi a misztériumot. Vörös és sárga lámái megőrzik a misztériumot és mesékkel díszítik. Lassza és Urga főpapjai a misztérium birtokában vannak.

Közép-Ázsián való keresztülutazásomkor hallottam először a «misztériumok misztériumáról». Nem adhatok neki más nevet. Eleinte nem sokat törődtem vele és nem tartottam olyan fontosnak, mint később, amikor a létezésére valló nem egy szórványos ködszerű és gyakran ellentmondó utalást elemeztem és gyűjtöttem.

Az Amyl folyó partján beszélték nekem öreg emberek, hogy egy régi legenda szerint bizonyos mongol törzs, hogy ne kelljen Dzsingisz khán követeléseit teljesítenie, a földalatti országba menekült. Egy szojot, aki a Nogan Kul tó környékéről származott, megmutatta nekem a füstölő kaput, amely állítólag Agharti királyság egyik bejárata. Ezen a kapun át régente egy vadász jutott be a királyságba. Visszatérvén, mesélni kezdte, amit ott látott. Erre a lámák kivágták a nyelvét, hogy megakadályozzák őt a misztériumok misztériumának elárulásában. Amikor megöregedett, visszament a barlang bejáratához és a régi emlékektől vonzva, eltűnt a földalatti királyságban.

Erről a kérdésről tisztább fölvilágosítást kaptam Jelyb Djamszraptól, Narabancsi Kure Hutuktujától. A világ hatalmas királyának a földalatti királyságból inkább világi módon fölfogott eljövetele történetét mondta el nekem, beszélt a megjelenéséről, a csodáiról és jóslásairól. Csak akkor kezdtem megérteni, hogy ebben a legendában, akár hipnózis, akár tömegvízió, nem csak misztérium van elrejtve, hanem reális és hatalmas erő is, amely Ázsia politikai életének fejlődését befolyásolni képes. Ettől kezdve kérdezősködni kezdtem.

Hultun Beyli fejedelem legkedvesebb Gelongja és a fejedelem maga egyet-mást elmondtak nekem a földalatti királyságról.

– Minden a világon – mondta a Gelong, – állandó változás és átmenet állapotában van – a népek, a tudomány, a vallások, a törvények és az erkölcsök. Hány nagy császárság és fényes kultúra pusztult már el! Az, ami egyedül változatlan marad, a gonoszság, a gonosz szellemek szerszáma. Több, mint hatvanezer évvel ezelőtt egy szent egész embertörzzsel eltűnt a föld alatt, hogy sohase mutatkozzék többé a föld felületén. De azóta sokan fölkeresték ezt a királyságot, Szakkia Mouni, Undur Gheghen, Paszpa, Baber khán és mások; de senkisem tudja, hol van az a királyság. Némelyek azt mondják, hogy Afganisztánban, mások hogy Indiában. Ott védve van a nép a gonosztól. Határain belül nincs bűntett. Ott a tudomány nyugodtan fejlődött, semmit sem fenyeget ott rombolás. A földalatti nép elérte a legnagyobb tudást. A földalatti ország most nagy királyság. Sok milliónyi ember tartozik hozzája. Uralkodója a Világ Királya. Ez ismeri a világ minden erejét és olvasni tud az emberiség lelkében, meg sorsának nagy könyvében. Láthatatlanul kormányozza azt a nyolcszáz millió embert, aki a föld felületén lakik. Alá vannak vetve minden parancsának.

Hultun Beyli fejedelem hozzáfűzte:

– Ez a királyság Agharti. Kiterjed a világ valamennyi földalatti útjára. Hallottam, amikor egy Kínából való tudós láma elmondta a Bogdo khánnak, hogy Amerika földalatti barlangjaiban e kontinens egykori népe lakik. A földalatti népeket és a föld alatt levő helyiségeket olyan uralkodók kormányozzák, akik alattvalói a Világ Királyának. Ebben nincs semmi nagyon megcsodálni való. Hiszen tudja, hogy azelőtt a Kelet és a Nyugat két legnagyobb Óceánjában két kontinens volt és mindkettő eltűnt a víz alatt. Ezeknek népe most a földalatti királysághoz tartozik. A földalatti barlangokban különös fény van és ennek köszönhető, hogy ott megterem a búza és mindenféle növény és az emberek betegségtől mentes, hosszú életet élhetnek. Sok különböző nép és törzs van ott. És öreg buddhista brahmán Nepálból, teljesítve az istenek akaratát, fölkereste Dzsingisz khán egyik régi királyságát, Sziámot. Ott egy halásszal találkozott, aki megparancsolta neki, hogy üljön a csónakjára és evezzen vele ki a tengerre. Harmadnap szigethez értek, amelyen a brahmán olyan embereket talált, akiknek két nyelvük volt és ezért két különböző nyelven tudtak beszélni. Ezek az emberek egész különös állatokat mutattak neki: egyszemű, tizenhat lábú teknősbékát, óriási kígyót, igen ízletes hússal, madarat, amelynek foga volt, úgy, hogy halat tudott fogni a sziget lakóinak. Ezek az emberek elmondták neki, hogy a földalatti királyságból jöttek föl, amelynek egyes részeit le is írták neki.

A turgut-láma, aki Urgából velem utazott Pekingbe, újabb részletekkel szolgált.

– Agharti fővárosát városok veszik körül, amelyekben főpapok és a tudomány emberei laknak. Ezek a városok Lasszára emlékeztetnek, ahol a Dalai Láma palotája, a Potala, egy templomokkal és kolostorokkal teli hegynek a csúcsa. A Világ Királyának trónusát sok millió inkarnált isten veszi körül. Ezek a szent Panditák. Magát a palotát a Gorok palotái szegélyezik, akik urai a föld, a pokol és az ég minden látható és láthatatlan erejének és mindent meg tudnak tenni az ember életéért és haláláért. Ha a mi őrült emberiségünk háborút indítana a földalatti királyság ellen, ez planétánk egész fölületét a levegőbe tudná röpíteni és kietlen pusztasággá tudná változtatni. Agharti lakói tengereket kiszáríthatnak, kontinenseket tengerré változtathatnak és hegyeket pusztai homokká morzsolhatnak szét. A Világ Királyának parancsára fű és bokor nő, öreg és gyönge emberek ismét fiatalokká és erősekké lesznek és életre kelnek a halottak. A földalatti királyság lakói nekünk idegen kocsikon rohannak át a mi planétánk belsejének szűk hasadékain. Nehány indiai brahman és tibeti Dalai Láma ama fárasztó kísérletben, hogy olyan hegycsúcsokon jusson föl, amelyeket ember lába még nem érintett, fölírásokat talált a sziklákon és a hóban láb- és kocsinyomot fedezett fel. Az áldott Szakkia Mouni egy hegycsúcson kőtáblákat talált és a rajta levő szavakat csak aggkorában tudta megérteni. Erre azután előrehatolt Agharti királyságba, ahonnan magával hozta a világra a szent tudás egyes töredékeit, amelyek megmaradtak az emlékezetében. Aghartiban csodálatos kristályokból épült palotákban laknak a jámbor emberek láthatatlan uralkodói, a Világ Királya vagy Brahytma, aki beszélni tud Istennel, ahogyan én beszélek most önnel és két segédje, Mahytma, aki ismeri minden jövőbeli esemény célját és Mahynga, aki uralkodik az események okain.

A szent Panditák a világot és erejét tanulmányozzák. Közülök a legtudósabbak néha összejönnek és futárokat küldenek olyan helyekre, ahová emberi szem még nem hatolt. Ezt az eljárást leírta egy Tashi Láma, aki nyolcszázötven évvel ezelőtt élt. Az eljárás a következő: A legelőkelőbb Panditák félkézzel befödik a szemüket, a másikat fiatal emberek koponyájára teszik, akiket így mélyen elaltatnak. Azután az alvók testét fű főzetjével megmossák, minden fájdalom iránt érzéketlenné és az acélnál keményebbé teszik, mágikus kendőkbe csavarják és összekötözik őket. Ezután a nagy Istenhez imádkoznak. A megkövesedett ifjak nyílt és éber szemmel feküsznek. Mindent, ami körülöttük történik látnak, hallanak és megtartanak emlékezetükben. Most egy Goro lép hozzájuk, aki hosszan, erősen nézi őket. Testük erre lassan fölemelkedik a földről és eltűnik a levegőben. A Goro ülve marad és mereven abba az irányba néz, amelybe a futárokat elküldte. Láthatatlan fonalak kötik össze velük az akaratát. Közülök nehányan a csillagok alatt mozognak és megfigyelik az ottani eseményeket, a csillagvilág ismeretlen lakósságát, életét és törvényeit. Hallják, hogy mit beszélnek a csillagemberek, olvassák könyveiket, megértik sorsukat és bajukat, erényeiket és bűneiket, jámborságukat és rosszaságukat. Más futárok a lángokkal érintkeznek és látják, hogy támad-e vad láng, amely örökké harcol, a planéták mélyén megolvasztja és szétzúzza az ércet, fölforralja a gejzerok és meleg források vizét, sziklákat tör össze és a hegyek lyukain át lávafolyamokat önt a földre. Ismét mások a végtelenül kicsiny, átlátszó levegő teremtményekkel rohannak tova és behatolnak létük misztériumába és életük céljába. Vannak, akik a tengerek mélyére merülnek és megfigyelik a fehér vízlények királyságát, amelyek kellemes meleget terjesztenek az egész földön és uralkodnak a szeleken, a hullámokon és a viharokon… Erdeni Dzuban volt egyszer egy Pandita Hutuktu, aki Aghartiból jött. Amikor haldoklott, arról az időről beszélt, amikor a Goro akarata szerint Keleten egy vörös csillagon élt, a jégfödte oceánon kóborolt és a föld mélyében viharos tüzek közt lebegett.

Ezeket az elbeszéléseket hallottam a fejedelmek mongol jurtáiban és a lámai kolostorokban. Mindezt ünnepies hangon mondták el, olyan hangon, amely lehetetlenné tette az ellenvetést.

Misztérium!

NEGYVENHETEDIK FEJEZET. A Világ Királya az Isten színe előtt.

Urgában tartózkodásom alatt is azon voltam, hogy megkaphassam a Világ Királyáról szóló legenda megfejtését. Természetes, hogy erről az Élő Buddha mondhatott volna legtöbbet. Megkíséreltem tehát, hogy tőle tudjak meg valamit. Egyszer beszélgetés közben megemlítettem a Világ Királya nevet. Erre az öreg főpap élesen felém fordította a fejét és mozdulatlan vak szemét rám irányította. Akaratom ellenére elhallgattam. Sokáig hallgattunk. Majd olyan módon folytatta a társalgást a főpap, hogy megértettem, hogy erről a dologról nem óhajt beszélni. Szavaim hatásaként bámulat és félelem ült a jelenlevők arcára. Különösen állt ez Bogdo khán könyvtárának őrére. Mindenki érthetőnek fogja találni, hogy ez csak fokozhatta buzgalmamat.

A Bogdo Hutuktu dolgozószobájából távozván, a könyvtárossal találkoztam, aki előttem ment el. Megkértem, mutassa meg az Élő Buddha könyvtárát, ami nagyon közönséges fogásra adott alkalmat.

– Kedves láma, – mondám, – egyszer éppen abban az órában lovagoltam át a pusztaságon, amikor a Világ Királya az Istennel beszélt. Éreztem e pillanatnak mély hatású fenségességét.

Az öreg láma, csodálkozásomra, nagyon nyugodtan így felelt:

– Nincs rendjén, hogy a buddhisták és a mi sárga tanunk ezt rejtegeti. Bűnös szívünknek és romlott életünknek akkora vigasz a tudat a legszentebb és leghatalmasabb emberről, az áldott királyságról és a szent tudomány nagy templomáról, hogy bűn eltitkolása az emberiség előtt… Hallgassa meg, amit mondok. A Világ Királya egész éven át Agharti Panditáinak és Goroinak munkáját intézi. Csak néha megy el abba a barlangtemplomba, ahol fekete kőkoporsóban elődjének bebalzsamozott teste fekszik. Ez a barlang mindig sötét. Ha azonban belép a Világ Királya, akkor falain lángsávok jelennek meg és a koporsó födeléből lángnyelvek csapnak ki. A legöregebb Goro födött fővel és letakart arccal, kezét a mellén összefonva, áll a Világ Királya előtt. Ez a Goro sohasem leplezi le az arcát, mert feje csak csupasz koponya, élő szemmel és beszélő nyelvvel. Összeköttetésben van minden meghalt ember lelkével.

– A Világ Királya egyideig imádkozik. Azután odamegy a koporsóhoz és kinyujtja a karját. A lángok erre még nagyobb fénnyel égnek. A falon a tűzsávok eltűnnek, meg visszajönnek. Ezek a megszakítások a vatannan-ábécé (a Világ Királya földalatti birodalmának nyelve) titokzatos jegyeit mutatják. A koporsóból alig fölismerhető fénysugár átlátszó szalagjai áramlanak ki, amelyeket a Világ Királya elődjének gondolatai teremtenek meg. A Világ Királya ilyen módon nemsokára fényárban úszik. A falakra tüzes betűk leírják Isten kívánságait és parancsait. A Világ Királya ebben a pillanatban érintkezésben van mindazoknak a férfiaknak a gondolataival, akik az emberiség sorsát és életét befolyásolják, a királyokkal, cárokkal, khánokkal, harcos vezérekkel, főpapokkal, a tudomány embereivel és más jelentékeny személyiségekkel. Megismeri gondolataikat és terveiket. Ha ezek az Istennek tetszenek, akkor a Világ Királya támogatja, ha azonban nem tetszenek az Istennek, akkor a király meghiúsítja azokat. Ezt a hatalmat Agharti az Om titokzatos tudományától kapta, amellyel mindannyian imádságunkat kezdjük. Om egy régi szentnek, az első Goronak a neve, aki háromszázharmincezer évvel ezelőtt élt. Ő volt az első ember, aki Istent ismerte és aki az emberiséget megtanította a hitre, a reménységre és a harcra a gonosz ellen. Erre az Isten hatalmat adott neki mindazokon az erőkön, amelyek a látható világon uralkodnak.

– Elődjével való e társalgás után a Világ Királya összehívja az Isten nagy tanácsát, megítéli a nagy emberek cselekedeteit és gondolatait és támogatja vagy megsemmisíti. Mahytma és Mahynga meg tudják állapítani e cselekedeteknek és gondolatoknak az okait, amelyek a világon uralkodnak. Erre a Világ Királya elmegy a nagy templomba, ahol egymagában imádkozik. Az oltáron tűz jelenik meg, amely fokozatosan elterjed a közelben levő oltárokhoz. Az égő lángokon át Isten arca válik láthatóvá. A Világ Királya Istennek mély tisztelettel jelentést tesz az Isten tanácsának döntéseiről és határozatairól és átveszi a Mindenható isteni parancsait. Amikor a Világ Királya a templomból kilép, isteni fényben sugárzik az arca.

NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET. Valóság vagy vallási képzelet?

– Látta már valaki a Világ Királyát? – kérdeztem.

– Ó igen, – felelte a láma. – Sziámban és Indiában a régi buddhizmus szent ünnepein ötször jelent meg a Világ Királya. Fehér elefántoktól vont pompás kocsiban ült, amely arannyal, drágakövekkel és a legfinomabb remekművekkel volt ékesítve. Fehér köpeny volt rajta és vörös tiarát viselt, lelógó gyémántfonalakkal, amelyek elfödték az arcát. Arany almával, amelyen egy bárány alakja pihent, megáldotta a népet, mire a vakok ismét láttak, a némák beszéltek, a süketek hallottak, a nyomorékok szabadon mozogtak és ahová a Világ Királyának szeme tekintett, ott új életre keltek a halottak. Erdeni Dzuban is megjelent a Világ Királya ötszáznegyven évvel ezelőtt. Volt továbbá a régi Szakkia kolostorban is és Narabancsi Kureban.

Az Élő Buddhák és a Tashi Lámák egyike egyszer üzenetet kapott tőle, amely ismeretlen jelekkel arany táblára volt írva. E jeleket senki sem tudta elolvasni. Erre a Tashi Láma bement a templomba, fejére tette az arany táblát és imádkozni kezdett. Ilyen módon elérte azt, hogy a világ királyának gondolatai behatoltak az ő agyába és a Tashi Láma, anélkül, hogy elolvasta volna a titokzatos fölírást, megértette és teljesíthette a király üzenetét.

– Hány ember járhatott már Aghartiban? – kérdeztem a lámát.

– Nagyon sok, – volt a felelet. – De mindannyi titokban tartotta, amit látott. Az oletok földúlván Lasszát, egyik csapatukkal a délnyugati hegyek közt Agharti határterületére nyomultak. Itt az oletok megismertek néhány csekélyebb jelentőségű titokzatos tudományt és elhozták magukkal a föld felszínére. Ez az alapja annak, hogy az oletok és kalmukok oly ügyes varázslók és jósok. A keleti területekről is behatolt néhány fekete törzs Aghartiba és több évszázadon keresztül ott lakott. Később kiutasították őket a királyságból és visszatértek a földre. Ekkor már ismerték azt a titkot, hogyan lehet kártyából, füvekből és a kéz vonalaiból jósolni. Ezek az emberek a cigányok… Valahol Ázsia északi részében van egy most kihaló törzs, amely szintén Aghartiból jött. Különösen ahhoz ért, hogyan lehet a halottak lelkeit visszahívni, amikor a levegőben lebegnek.

A láma hallgatott, majd mintha csak a gondolatomra akart volna felelni, így folytatta:

– Aghartiban a tudós Panditák kőtáblákra leírják a mi planétánk és a többi világok minden tudományát. Ezt a tudós kínai buddhisták tudják. Ezeknek a tudománya a legfejlettebb és a legtisztább. Kínának száz bölcse minden száz évben egyszer a tengerpart egy titkos helyén találkozik. A tenger mélyéről száz örökké élő teknősbéka jön elő és a kínaiak ezeknek páncéljára ráírják, hogyan fejlődött az isteni tudomány a száz év alatt.

E sorok leírása közben, önkéntelenül eszembe jut az, amit egykor Peking égi templomában beszélt el nekem egy öreg kínai. Azt mondta, hogy a teknősbéka élelem és levegő nélkül háromezer évnél tovább tud élni és hogy ezért az ég kék templomának oszlopai teknősbékákon nyugszanak, mert ez megvédi a fát a rothadás ellen.

– Lassza és Urga főpapjai többször küldtek követeket a Világ Királyához, – mondta a láma-könyvtáros, – de ezek nem tudtak rátalálni. Csak egy bizonyos tibeti vezér akadt az oletokkal vívott csata után egy barlangra, amelyen ez a fölírás volt: «Ez Agharti kapuja». A barlangból jó külsejű ember lépett ki, aki titokzatos fölírással ellátott aranytáblát adott át a tibetinek és ezt mondta: «Ha eljön az ideje, a Világ Királya minden népnek megjelenik, hogy a világ jó embereit a rosszak ellen vezesse. De ez az idő még nincs itt. A legrosszabb emberek még nem születtek meg».

Ungern báró Dchiang Dchün kétszer kiküldte Poulzig herceget, hogy keresse föl a Világ Királyát. Az első útról a herceg a lasszai Dalai Láma levelével tért vissza. Amikor a báró másodszor is kiküldte, nem tért vissza.

NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET. A Világ Királyának jóslata 1890-ben.

Narabancsi Hutuktuja, amikor 1921 elején a kolostorában fölkerestem, ezt beszélte el nekem:

– A Világ Királya, amikor harminc évvel ezelőtt a mi kolostorunkban megjelent, az Istentől kegyelt lámák előtt, a következő fél évszázadra ezt jósolta: