Part 4

– No, én az enyimet elengedem, Frakáti, – szólt mosolyogva a tulajdonosnő – mert a szabályok szerint járt el; ami a másikat illeti, hát majd meglátjuk.

S egy királynéhoz illő méltósággal emelkedett fel karszékéből, mely oda volt állítva a pázsitos hely közepére, mint egy trónus. Sovány, magas, kevély termete volt s okos, éles arcza, melyet ősz hajfürtök köritettek matronai egyszerűségben.

Sietve ment a kapuhoz és kinézett a kémlőlyukon, de ugy látszik, nem ismerte föl a jöttet.

– Ki van odakünn? – kérdé.

– Akli Miklós.

– Ön van ott, uram? De talán eltévesztette a napot? Holnap lesz a kisasszony kimenője.

– Még ma óhajtanék vele beszélni.

– Ma nem lehet, – vágott szavába Szilvássyné – a szabályok értelmében.

– Valakinek a megbizásából, madame – hangzott ujolag kivülről. – Nem akarom nevén nevezni ő Valakiságát. De hisz tudja a madame.

– Oh, minden esetre, minden esetre – sietett felelni a madame. – Meghajlok Valaki előtt. Azonban az időpont alkalmatlan. A növendékek mind itt künn vannak, labdáznak, játszadoznak és a toilettek hiányos volta… hisz tetszik tudni.

– Inkább behunyom a szemeimet, madame, míg az udvaron átmegyek.

– Nem jobb volna, ha magával vinné a kisasszonyt?

– De jobb volna.

A madame odaintett egy pápaszemes, köpczös nevelőnőt, aki két kampaverő fát vitt a kezében:

– Küldje ide, kérem, Búzavirágot!

– Búzavirág! Búzavirág! – hangzott egy percz mulva szerte a kertben. – Búzavirág kerestetik.

A Búzavirág e perczben egy sűrű hársfa egyik ágán himbálózott láthatatlanul, ahová egy fészek kedvéért mászott fel. Ügyes volt a Búzavirág, mint a mókus és fogadott a Levendulával (Szepessy Klárával) egy hősczinczérbe (mert Levendulának kettő volt), hogy ő feljut a fészekig és megnézi, mi van benne. Hát fel is jutott, felhajtva fehér virágos batiszt-szoknyáját térden felül s ott görcsbe kötve, hogy ne legyen alkalmatlan útközben a mászásnál, everlaszting czipőit levetette s úgy harisnyában kúszott fel a fészekig, ahol, képzeljék csak, öt apró, tarka tojást talált. Jaj, milyen piczinyek, milyen édesek, milyen tarkák! No, lett nagy riadalom. Tojást talált a Búzavirág! Mutasd csak, szivecském, mutasd csak!

Szaladtak hatan is a fa alá a nagy csodára.

– Hajíts le egyet, Búzavirág!

– De megengedi-e a madame?

– A madame éppen nincs itt most, hívatták a kapuhoz.

– De megengedi-e a madáranya?

– Oh, te bohó! Hiszen az sincs itt. Ki tudja, hol röpköd. Valahol Magyarországon. Aztán a tojásnak nincs anyja, kis oktondi, a tojásnak csak gazdasszonya van. A tojás még nem fiók, tudd meg azt!

A Búzavirág ki volt pirulva a mászástól, meg a fölfedezés örömétől, éppen olyan volt az arcza, mint az almafa virága, a haja pedig fölakadt valami gallyban, kioldózott s mint a napsugarak aranykévéje csillámlott, világított a zöld lombok közt.

– Hát jól van, – szólt lihegve – lebocsátok egyet, de nem fáj-e az a tojásnak?

Nevettek aggodalmán társnői s kifeszítettek négyen egy nagy kendőt a fa alatt, hogy abba hulljon. Potty! Az egyik leesett. Egy nagy sikoltás hallatszott, majd fölharsant az öröm. Hopp, nem tört el! Enyim. De biz az enyim. Aki kapja, az marja! Hajítsd le a többit is…

Ebben a perczben indult meg a keresés a Búzavirág után. Hol a Búzavirág? Keresik a Búzavirágot. Hamar, hamar, Iluska! Hivat a madame. Valaki itt van. Ereszkedj le iziben.

Búzavirágnak semmi se volt lecsuszni, egy pillanat és topp, lent volt a gyepen, leoldotta, lesimította a szoknyáját, megigazította a haját és nagy ugrándozással futott a madamehoz, mint egy szétszilajodott, szétjátszott bárány.

– Búzavirág, lelkem, – mondta a madame – csinálj hamar odabent a szobádban egy kis toilettet, mert itt van érted Akli úr. Beszélni valója van veled.

– Akli úr van itt? – kiáltott fel Búzavirág élénken. – Hol van?

– Kívül van a kapun.

A leányka szelesen futott a szobája felé, de a folyosó lépcsőjéről átkiáltott Aklinak:

– Jövök, jövök, Klipi-Lipi. Csak egy kis türelmet kérek.

Búzavirág gyorsan öltözött. Mintha csak maguktól szaladtak volna rá a ruhák. S mikor aztán odasimultak, ki a vállaihoz, ki a csipőjéhez, úgy látszott az egész, mintha velök nőttek volna, ahogy a madárnak a tolla. Akkor az a bolondos szoknya volt divatban, amiből a derék mindjárt a hónaljánál kezdődött, hanem azért ebben is szép volt a Búzavirág.

Föltette a rózsabimbókkal diszített kalapját, megkérdezte a tükröt s a tükör azt felelte: «Csinos vagy, Búzavirág, kimehetsz.»

Még a szemöldökén simított egyet, fölkapta a csipkés mantilláját és vidám menuette-lépésekben lebegett ki az udvarra, ahol legott kinyitotta a kapu kis ajtaját Frakáti.

– No hát, itt vagyok, Klipi-Lipi, mit akar? – S meghajtotta magát pajkos hódolattal.

Az az enyelgő hang, az a természetes, vidám és tréfás bizalmaskodás varázslatos melegséggel szokta át- meg átjárni az Akli lelkét, de hasztalan, ma ott nagy zuzmara lehetett, mert el se mosolyodott a kedélyes beköszöntésre.

– Egy kis komoly beszélgetésem volna önnel, kisasszony.

– Komoly beszélgetése? Maga tréfál. Hát szokás én velem komolyan beszélni? Igazán kiváncsi vagyok. No, kezdje meg hát!

– Majd ha alkalmas helyre érünk, itt az utczán nem lehet. Hát hová menjünk?

– Hiszen mondta már, hogy alkalmas helyre.

– Mit nevez maga alkalmas helynek?

– Én az olyat, ahol fagylalt van.

– Én meg az olyat, ahol emberek nincsenek.

– Az egyik kizárja a másikat, mert ahol emberek nincsenek, ott nem lehet fagylalt.

– Maga javíthatatlan nagy gyerek, üljön fel.

Mind a ketten felültek a kocsira s Akli azt parancsolta a kocsisnak, hogy hajtson a Stadtparkba.

Teljes pompával sütött a nap, szinte szúrt, de ilyenkor még nem bágyasztó, mert a természet fiatal. Bécsnek ezt a parkját abban az időben nagyon elhanyagolták, még a békák is kuruttyoltak az előző napok esőzéseitől támadt pocsolyákban. Az utak se voltak kavicsokkal, homokkal meghintve, mint most: porzót a régiek csak a tinta felszárítására használtak a leveleken és aktákon, imitt-amott egy kis sár is akadt s a szép nyulánk leány mindkét kézzel fölfogta a szoknyáját útközben. A sárosabb helyeknél pedig, ahol a kis topánka esetleg bennragadt volna vagy pedig ugrani kellett, úgy kivánta az etiquette, hogy a kísérő, se szó, se beszéd, átkapja finom illendőséggel a derekát s áttegye a tulsó oldalon a szárazra. Nem tartotta ezt senki szemérem elleni vétségnek vagy szemtelen tolakodásnak. A régi, becsületes világ nem úgy itélt, mint ez az uj. Bár közel járt is valaki a tiloshoz, még azért nem volt tolvaj. A látszat is csalt akkor, ma már a nem látszat is gyanus.

Akli is átemelte egy-két helyen a kis bakfischt, míg végre is eljutottak az első magános padhoz, egy nagy platán alá, melynek koronája szeliden lehajolt a pad fölé, amibe annyi név, annyi kezdőbetű volt belefaragva, hogy szeriszáma nincs. Az Amor _rovás-írása_ a legegyszerűbb; mindenki látja, érti, el tudja olvasni a padokon, a fák beforrt kérgein és mégis külön titok minden betűje.

– Itt háborítatlanul beszélgethetünk, – mondá Akli – erre kevesen járnak.

Leültek egy padra egymás mellé.

– Nini, nini! – kiáltott fel élénken a leány, egy mókust látva fölszaladni az átellenes fára.

Aklit azonban ebben a pillanatban egy csöppet se érdekelte a fürge mókus; komolyan, szomorúan nézett a leány szeme közé.

– Hagyjuk most az efféle bolondságot, Iluczi. (Akli így nevezte őt beczézgetően.) Maga most már nagy leány lett és jövendőjéről kell gondoskodni. Az életnek egy fontos mozzanata előtt áll s azért mindenekelőtt vágjon egy kissé komolyabb arczot és figyeljen rám.

– Iszen figyelek már. No, nézzen meg!

S ezzel felhúzta szemöldjeit, összeránczolta homlokát, kimeresztette a szemét, megcsucsorította a piros szájacskáját úgy, hogy félreérthetetlenül a madame-ot mímelte. Olyan megenni való volt azonban így is, hogy Akli elfordította tőle a fejét és így beszélt hozzá:

– Mindenekelőtt őszinteséget kívánok öntől. Igérje meg, hogy az lesz.

– Ígérem, felelte a leány, szakasztott a madame hangján.

– Önnek egy titka van, kisasszony.

Kémlő tekintetet vetett rá, lopva.

A leány összerezzent, arcza fölvette a saját jellegét és piros lett, mint a rózsa, fejét szégyenlősen lehajtotta.

– Honnan tudja? – kérdé fojtott hangon.

– Tehát igaz! – szisszent fel Akli fájdalmasan. – Ön szereti?…

– Egy kicsit! – vallotta be szemérmetesen.

– Szent Isten! lehetséges-e? – fakadt ki Akli önkénytelenül.

A leány vállat vont.

– Hát olyan nagy bűn az? – kérdé daczosan.

Akli nem válaszolt, szemei elhomályosultak, a fák forogni kezdtek vele és messze túl a fákon a házfedelek is futásnak eredtek a füstölgő kéményeikkel és ugy látszott neki, egymásnak rohannak, mint az összetülekedő bikák. Halántékai lüktettek, feje szédült.

– Ezt akartam csak tudni, – motyogta zavartan, sápadtan – csak ennyit, és ez elég… éppen elég, és…

Elhallgatott, tompán, hülyén bámult maga elé, miközben megijedt, hogy talán elárulta, ami lelkében forr s erőt véve magán, tettetett egykedvűséggel folytatá:

– És hát mikor történt ez?

– Most a télen.

– A Szepessy kisasszony közbenjöttével…

– Igen. Ő is tud róla. De csak én vagyok a bűnös.

A férfi egy sóhajtást nyomott el s aztán, mint egy fájdalmas műtéthez, hozzálátott a kötelességéhez.

– Fel vagyok hatalmazva, kisasszony, jelenteni önnek, – szólt ünnepélyesen – hogy ő ma ott volt a Burgban.

– Ki? Szepessy kisasszony? – kérdé a leány, fehérre válva.

– Dehogy. Ő.

– A madame? – folytatá a faggatást hüledezve.

– Dehogy. Ő maga.

– Ő maga? Hogyan?

– Igen, igen, ő, akit szeret és vallomást tett a császár ő felsége füle hallatára is.

De már erre felugrott a leány, csengő kaczagással.

– Jaj, ne bolondozzon, Klipi-Lipi. Hogy elrémített, rossz ember, a rettenes tréfáival. Hát most látom csak, hogy évődik velem.

– De becsületemre mondom, hogy ott volt.

– Hát ki vitte volna oda?

– Magától jött és olyan lármát csapott…

– A lekváros bödön?

– Miféle lekváros bödön?

– Hát amiről én beszélek.

– Nem értem – motyogta Akli zavartan.

– Most már én sem. Hát nem arról beszéltünk?

– Persze, nem.

– De hisz ön a titkomat kérdezte s nekem csak ez az egy titkom van. Hát nem tudja? Oh, maga gonosz lélek, hogy rászedett s milyen csacsi voltam, hogy elmondtam.

Nevetett is, haragudott is, az ajkát fölbigyesztette és haragosan fenyegette meg Aklit az öklivel.

– Megálljon! Visszaveri ezt Ludas Matyi!

(Éppen a mult csütörtökön olvasta fel neki Akli a Ludas Matyi történetét.)

Akli pedig úgy örült ennek a fordulatnak, mintha csöpögtetett mézzel kenegették volna a száját.

– Dehogy volt csacsi, dehogy volt. Sőt valóságos kicsike bölcs. Úgy, úgy. Magam is észreveszem már, hogy két malomban őröltünk. Majd csak eligazodunk lassan, lassan. De lássuk előbb egész mivoltában az egyik malmot. Hát mi az a lekváros bödön, mondja csak?

– Nem mondom! – toppantott a leányka a lábával. – Most már azért se.

– De ha nagyon, nagyon kérem.

– Akkor se.

– Jó szóért jót várj. Nem kívánom ingyen. Nézze csak, mi van itt.

Kitakarta finom selyempapirosokból azt a fürt szőlőt, amit magával hozott. A szőlő csábítóan nevetett a bakfischre. Ő is majd elnyelte a szemével.

(Nem kell még ennek a főkötő – gondolta magában megnyugodva Akli.)

– Ezt a császár küldte magának, de én csak úgy adom oda, ha vall.

Próbált ellentállani, gondolkozott, miközben lopva nézte a góhér fürtöt, aztán elnevette magát.

– No adja hát ide, maga kiváncsi!

– No hát itt van, maga paskorta.

– De kikötöm, hogy soha senkinek se szól róla, mert halálra szégyelném, ha azt valaha idegen ember megtudná.

– Nem szólok senkinek.

– Lelkére mondja?

– Lelkemre.

– Van is magának lelke!

– Persze, most már lelkem sincs, amióta szőlőm nincs, amióta odaadtam.

– No hát hallgasson ide, hadd rázzam le hamar a nyakamról.

– Csupa fül vagyok.

– Várjon, előbb megkóstolom. Ej, menjen a szőlőjével! Hiszen még nagyon savanyú. Hát ugy volt az… de nincs-e itt közelben valaki? Mintha az előbb is megzörrent volna a bokor, mintha valaki lesne ránk.

– Képzelődik. Ürügyeket keres. Nem, nem, nem, csak végezzünk, kisasszony, végezzünk, tessék gyónni.

– De mikor olyan nagyon szégyenlem, hogy talán meg is halok szégyenletemben.

Bizony nagy lelki küzdelmébe került a szegény kis bakfischnak. Kékült, zöldült, akadozott, eltakarta szemét a mantillejával és az alól beszélt ki, hogy kész komédia volt az is.

Pedig hát csak egy kis csíny az egész. A szobájában van egy nagy tükör, amelyik voltaképen titkos ajtó a falba. Maguk a barátnék (már t. i. ő és Szepessy Klára) is gondoltak ilyesmire és egyszer csak addig nyomogatta Klára kisasszony a kép rámáját, hogy végre rátalált a rúgóra. Fölpattant, a tükör megfordult és ime, az éléstárba lehetett bejutni a nyíláson. Nosza, mit súg neki az ördög, bement a kamrába és ott megtalálta a lekváros bödönt s azóta aztán, ha megéheztek, mindig beosontak titkon Klárával a lekvárhoz lakomázni. A madame pedig váltig panaszkodik, pöröl, zsörtöl, hogy a szilvaíz csodálatos módon fogy, hogy talán az egerek eszik.

Akli édesdeden nevetett, a napsugár is nevetett, a füvek is. Csak egy gyík bámult ki rájok egy lapulevél alól nagy komolyan az apró szemeivel.

– Lám, ugy-e, hogy paskorta? Nem mondtam? – kedélyeskedett Akli. – És szörnyűség, az ilyen kis torkosnak mégis már kérője akad.

– Csak nem talán? – kérdezte a leány hüledezve.

– Gubó legyen a nevem, ha nem igaz, feleségül kérte meg ma tőlem egy gavallér.

– Ugyan no… ne izéljen! – és a parazol nyelével oldalba döfte Aklit.

– Aha, – incselkedett ez vissza – elpirult valaki…

– De ha nem igaz! – ellenkezett a leány fölháborodással.

– Mondom, hogy igaz, ott volt ma a kérő és a császárral is beszélt, azért jöttem a császár nevében is, hogy megtudjam a válaszát, a mit feleljünk neki. Nem találja el, ki a kérő?

– Nem tudom – felelte a leány tompa hangon, az izgatottságtól elsápadva.

S mintha álmot akarna látni, akaratlanul behunyta a szemeit.

– Nos, a báró Szepessy István volt ott bejelenteni, hogy feleségül akarja. Hát már most feleljen.

Lassu reszketegség fogta el Kovács kisasszonyt, egy szót se felelt, csak közelebb húzódott Aklihoz, mintegy oltalmat keresni nála. Aztán szomorúan, némán szegezte rá a szemeit.

– Miért nem felel? – sürgeté Akli – ösmeri Szepessy bárót?

– Ösmerem, a Klára bátyja. Minek mondta meg, hogy ő? – támadta meg egyszerre dühösen Aklit.

– Ej, Istenem, hiszen csak meg kell a kérőt nevezni. Férjet csak nem lehet zsákban árulni, mint macskát.

– Mert, ugy-e, csúfolódni akar rajtam?

És most már zápor módjára omlottak a könyei.

Akli pszicholog volt; gyorsan megértette, ami a leányka lelkében történik. Az, hogy feleségül kérik, tetszett neki; melyik leánynak ne tetszenék, hogy őt szereti valaki, hogy oltárhoz akarja vezetni, hogy uszályos menyasszonyi ruhát adnak rá, földig érő fátyolt, hogy nyoszolyó-lányok kísérik, hogy szájtátó közönség bámulja, mikor a kocsiról lelép a templomnál a fehér atlasz czipőcskéjében, az mind nagy gyönyörűség, szívet dagasztó édes mákony, de csak az, ami eddig van. Az út azon túl be van szegezve. Nem szabad tovább. A menyasszony már kész a kis bakfischban, csak a ruhát, a menetet, a felkendőzött lovakat, a felbokrétázott ostort kell elképzelni és az könnyű, de a vőlegény alakja még ismeretlen és nem kész a fantáziában sem, a vőlegény személyéhez tehát nem szabad hozzányúlni, vagy különben összeomlik minden illuzió, minden öröm, minden édes merengés, mint egy kártyavár és akár mindjárt be lehet csomagolni az egész törmeléket – egy kosárba.

– Ugy látom, Iluczi, nem nagyon lelkesedik azért az úrért?

– Hiszen utálatos ember, – tört ki a leány, könyeit letörülve.

– De férjnek előkelő és gazdag, erre kötelességem figyelmeztetni.

– Én sohase megyek férjhez. Hiszen mondtam már.

– Mondta? Mikor?

– Az előbb. Hát nem mondtam, hogy ezt a lekvártitkot soha se mondom el az életben másnak, csak magának? Már pedig ha férjhez mennék, férje előtt nem szabad titkának lenni az asszonynak, el kellene neki mondanom, tehát már én ezért se mehetek soha férjhez.

– No, ha csak ez az oka van – nevetett Akli gúnyosan.

– Hiába nevet. Amit én egyszer megmondok…

– Jól van, jól, tehát örökös párta a jelszó. Ezt mondjam meg a császárnak?

– Ezt, ezt, nem bánom, – ha csak…

– Úgy? Tehát van «ha csak» is. Halljuk, halljuk.

A bakfisch zavarba jött, ujra elpirult, a mantilla csipkéit merengően, álmatagon babrálta.

– Ha csak valaki olyan nem kér meg valaha, – mondá vontatottan, de mégis reszketeg hangon, – aki már tudja a titkomat.

– De ki tudhatná, mikor csak nekem mondta meg?

A leány felkaczagott, de volt a kaczajban valami száraz erőltetettség.

– Jaj, Klipi-Lipi, – kiálta fel azután, elfordítva a fejét – de szerencse, hogy már a puskapor föl van találva, mert maga, azt hiszem, soha sem találta volna fel.

A férfi arczán, szemeiben kicsapott erre a láng, mint ahogy kigyúlt a Hóreb bokra egyszerre váratlanul, csodálatosan.

Felelni akart, csak még a szavak nem voltak meg, amelyek ide illenének. Az égi tűznek nincsen füstje.

E pillanatban léptek hangzottak. Két férfi közeledett, ami láthatólag kellemetlenül érintette őket.

Az egyik férfi megemelte kalapját és valami közeleső utcza után kérdezősködött.

Akli fölkelt, azt hitte, idegenek és néhány lépést előre ment velök a kerítés felé, hogy megmutassa az irányt, útközben azonban igy szólt hozzá az egyik úr:

– Nem akartuk a kisasszonyt megijeszteni, uram, gyöngédségből hívtuk el csellel; ön foglyunk.

– Én? Az lehetetlen – szólt nevetve. – Önök tévednek a személyben. Én Akli Miklós vagyok.

– Kétségkívül. Az ön neve áll az elfogatási parancsban.

Az egyik úr kihúzta zsebéből a rendőrfőnök által aláírt elfogató parancsot és felmutatta. «Akli Miklós, harminczkét éves egyén elfogatandó.»

Akli szinte a szemének se hitt, mintha csak egy rossz álmot látna. Az ember megterheli a gyomrát, bikákkal álmodik, leesik a kazal tetejéről, vagy elfogják, viszik a börtönbe, míg végre a legnagyobb veszedelem küszöbén fölébred; gyakran megesik az ilyesmi. Mily különös, hogy megfordítva is történhetik. Az ember mámorító ébrenlétben van, szép leánynyal évelődik s az éppen mond valamit, amitől a szív dobogni, a vér pezsegni, a lélek szállani kezd s hopp, egyszerre csak leesik a rózsakazal tetejéről, – a fönséges ébrenlét megszakad…

Összerázkódott, fölébredni próbált, de bizony nem sikerült ez neki.

– És kik önök? – kérdé tompa, fojtott hangon.

Felmutatták a jelvényeiket, hogy ők titkos rendőrök.

– És micsoda alapon mernek engem elfogni?

Vállat vontak, ők bizony nem tudják az alapot.

– De én protestálok.

– Tessék, de csak majd odabent, most legjobb lesz, ha elbúcsuzik a kisasszonytól, felülteti a kocsijára, hadd menjen vissza a nevelőbe, a saját személyére nézve pedig rábízza magát mi reánk.

Akli elgondolta, hogy itt az ellenkezés csakugyan nem használ semmit.

– Jól van, rendelkezésükre állok. De engedjenek még néhány perczet, hogy a kisasszonynyal kibeszélhessem magamat. Önök, kik mindent tudnak, azt is tudják, kinek a megbízásából vagyok itt.

– Igen, mi azt is tudjuk, de ilyen időhaladékot nem adhatunk. Menjünk, uram. Ne csináljunk spektákulumot. Az megrémítené a kisasszonyt és azt talán ön sem akarja. Mondjon neki valami más okot, amiért távoznia kell.

Akli egy pillanatra visszatért Ilonához, sápadt volt és izgatott, ami legott föltünt a leánynak. Az idegenek nyomon követték és néhány lépésnyire a padtól megálltak.

Akli a következőket mondá magyarul:

– Vágjon közömbös arczot, Iluczi, ahhoz, amit hallani fog, hogy ezek az urak ne gyanítsák, mit mondtam. Engem elfognak. Nem tudom, hogyan történhetik s miféle intrikák szövetnek, de mosolyogjon, kérem… Így. Jól van. Akar-e valamit tenni értem?

– Mindent! – felelte a leány páthoszszal – és fölnevetett, mintha a világ legvidámabb tréfájáról volna szó.

– Most elkisérjük a kocsihoz, – folytatá Akli, – tegyen úgy, mintha visszamenne az intézetbe, de a legközelebbi utczában parancsolja meg a kocsisnak, hajtson a Burgba, maga pedig kérjen audiencziát a császárnál és mondja el neki, mi történt velem.

Iluczi fogta a szőlőfürtöt, mely a padon hevert s nagy közömbösen csipegette belőle azokat a kivánatos, haloványzöld golyóbisokat s rakosgatta be egyenként a szájába nagy delicziával, miközben megvillant vérpiros ajka mögül a fehér rizskása foga. Csak asszonyi állat tudhat így tettetni.

– Úgy teszek – felelte, és ásított. (Pedig belül lázasan dobogott megriadt szíve a rémülettől.)

Fölkelt s hagyta magát kisértetni a kocsiig. A két idegen úr léptei ott hangzottak folyton mögöttük. Tip, top, tip, top.

– Pedig szerettem volna még valamit mondani. Abban a dologban. Hiszen tudja…

A leány behunyta szemeit.

– A puskaporra nézve. Amit ki nem talált.

– Egyszerre lettem rabbá, a lelkemmel is, a testemmel is.

– Az egyik rabságból ki fogom szabadítani. Válaszszon, melyikből, – tette hozzá enyelegve. – Persze mind a kettőből, ugy-e?

– Jobb a kettő együtt, mint egyik se. Ami annyit tesz, hogy…

– Értem. Annyit tesz, hogy a súlyosabbat választja.

A kis bakfisch vidáman nevetett hozzá; felült a kocsira. Akli rákiáltott a kocsisra:

– Vissza az intézethez!

Integetett neki a fehér ernyőjével, hátrafordulva a kocsiülésen. Akli a zsebkendőjét lobogtatta. Hiszen csak apró kellemetlenség az egész, valami rossz tréfa vagy félreértés. Majd kikapnak ezek a császártól!

– És most már menjünk, uraim, – szólt ezután nem minden nyegleség nélkül, a detektivekhez fordulva, – nem vagyok ugyan próféta, de annyit merek jósolni, hogy ez a dolog igen kellemetlenül fog kiütni, de nem én reám nézve. Majd meglátják…

Egy droskét hítt elő az egyik detektiv a sípjával, mire felültek mind a hárman s a rendőrségi főépületbe hajtattak.

Akli gondolataiba merült, míg a két detektiv egyre próbálta szóra hozni.

– Gyönyörü kisasszony – kezdé az egyik. – Ugy-e bár a császár neveltje, uram?

– Igen, – felelte Akli kurtán, kelletlenül.

– Sok fiatal ember foga vásik majd ezért.

– Hm, nehéz falat lesz – felelte a másik detektiv. – A császár szigoru ember.

– Bolondság, bolondság, – vélte az előbbi, széles pofacsontu, törpe orru, szláv tipusu detektiv. – Van egy orosz közmondás, barátocskám, hogy a szerelem nem megy audiencziára a czár atyuskához, ha valamit akar.

– Hát az bizony nem megy, – röhögött a másik rendőr.

Aklit vérig bosszantotta a beszélgetés frivol hangja s türelmetlenül szólt közbe:

– Ha már engem befogtak, fogják be a szájukat is!

A parancsoló hang imponált s most már csendben hajtott a kocsis a Hohe-Marktra, ahol a rendőrség központi épülete állt, árkádjaival, vasrácsos ablakaival. Ezalatt a fogoly váltig keresgélte elméjében elfogatása okát, de sehol semmi támpont. Nem volt még elég róka. A bűnét kereste, pedig csak az ellenségeit kellett volna eldefiliroztatni a képzelete előtt. Eszébe juthatott volna Tell asztalos és Eschenbach nyereggyártó kivégeztetése a mult évekből.

Végre begurult a droske a hatalmas kapu ívei alatt.

Egy öreg, vörös orru porkoláb csoszogott elő a kocsizörejre a kapu alatti fülkéből, zöld, ezüstpaszomántos ruhában, kulcsait csörgetve vígan dúdolgatta: «Scheint die Sonne noch so schön, einmal muss sie untergehn.»

– Az apó megint felhörpintett – szólt az egyik detektiv.

– Megint valaki? – dörmögte a kulcsokat csörgető öreg bosszusan. – És megint úrféle?

– Ugy van, Schmidt apó, egy külön zárkába tegye ezt az urat.

– Vezessenek, kérem, a rendőrfőnök elé! – követelte Akli.

– Nincs külön szoba. A lelkemből hasítsak én ki külön szobát? – ellenveté Schmidt apó.

– A rendőrfőnök Stadion grófnál van ebéden – jegyzé meg egy fiatal rendőrtisztviselő, aki lúdtollal a füle mellett, hajadon fővel átszaladt az épület balszárnyából a jobbszárnyába.

A két detektiv összenézett.

– Mit csináljunk hát vele?

– Ereszszék szabadon, – vélte Schmidt apó – mert hát nincs külön szoba, vagy pedig mondjanak le a külön szobáról.

– Hát tegye, ahova akarja – végezték a detektivek. – Szálljon le, uram!

Aklit fölvezette a pityókos profosz az emeletre és ott nyitott ki egy czellát. Vidám, jóakaratu öreg ficzkó volt, tele bécsi kedélyességgel, mely csak úgy bugyborékolt benne.