Part 3

– Hiszen szót fogadtam neki. Fölmentem a Kärntnerstrassen egy ruhaüzletbe. Kiöltöztem tetőtől-talpig, kihúztam magamat, olyan lettem, mint azok a nyalka piperkőczök, akik a Grabenen a szoknyák után futkosnak. A finom, uj posztón, mikor kiléptem az üzletből, szinte enyelegve játszottak a napsugarak, a fényes lakkczipőm kisértetiesen csikorgott a kövezeten, a keményített fehér «sapodli» kellemetlenül zörgött a mellemen, a divatos inggallér majd kettéfürészelte az állkapczámat, a finom uj czilinder felülről nyomta a fejemet, azt hittem, hogy mindjárt megrepeszti. De még ezt mind megszoktam volna, hiszen más ember se hal bele, hanem találkozom a Matschaker-Hof kapuja mellett Ibrányi Józsival, aki nekem régi vadász-pajtásom Szabolcsmegyéből; elmegy mellettem és rám nem ösmer, megyek odább, hát a tulsó oldalon szembe jön az öreg Quosdanovics generális, aki nekem anyai nagybátyám. Köszönök neki, visszaköszön, rám néz, de látom, hogy rám nem ösmer, pedig a mult csütörtökön voltam nála ebéden. No, szépen vagyunk, gondoltam magamban és sietek haza a szállásomra, a «Stadt Frankfurt»-ba. Hát, amint fölmegyek a lépcsőn az emeletre, látom, hogy valami ismerősöm lépeget a magasból lefelé. Ejnye, ugyan ki lehet… olyan megszokott, ismerős arcz. Hol láttam én azt az embert? Pedig bizonyos, hogy már ezerszer láttam. Egy szempillanatra akaratlanul megállok tünődve. Ő is megáll, ő is tünődni látszik. No, persze, ő is ösmer engem. Ki lehet, ki lehet? No, mindegy, megszólítom. «Szervusz, barátja az erénynek!» Ő egy szót se szólt. Nyujtom neki a jobb kezemet, ő nyujtja a balkezét. Hohó, ez nem szokás, barátom, és el akarom tréfásan taszítani a balkezét és íme, belevágom a jobb kezemet a tükörbe.

Akli úr elnevette magát.

– Nem rossz. Ön tehát saját magával találkozott.

– És nem ösmertem saját magamra. Ezer ördög! – kiáltottam fel. – Mivé lettem? Minden hajam szála égnek állott annak a veszedelemnek a gondolatára, melyben forogtam. Hiszen hogy elfogott a policzia, még mindig bebizonyíthattam a személyazonosságomat a régi rongyaimban, mert akadtak emberek, akik rám ösmertek, de ha most gyűlt volna meg vele a bajom, ott rothadnék meg a börtönben, mint örökös rab, mert széles e világon nincs többé olyan ember, aki ebben a ruhában rám ösmerjen. Első dolgom volt tehát, uram, hogy az inasomat szalasztottam a szabóhoz és elhozattam a kopott ruháimat, az ujakat pedig odaajándékoztam neki. Ime, ezért nem öltözhetem már én másképen… az lehetetlen többé.

– Ön igazán eredeti ember, – vette át a szót Akli – s gondolkozásmódja legalább is mulatságos. Hanem térjünk át a meritumra. Ön tehát Szepessy István báró és feleségül akarja venni a mi pártfogoltunkat?

– Miért mondja: _a mi_ pártfogoltunkat? – vágott közbe a báró élénken.

Akli egy kicsit zavarba jött.

– Miért? Hogy miért? Hát mondjuk egyelőre, hogy lapsus linguae. Az ember megszokja ebben a levegőben a fejedelmi többest.

– Miért mondja, hogy _egyelőre_?

– Hja, ön nagyon is kíváncsi, kedves báró és mindennek a végére akar járni, pedig voltaképen én rajtam van a kérdezősködés sora, de ön nem felel.

– Hát igen, el akarom venni a kisasszonyt és el is veszem.

– Hogyan mondhatja ezt olyan apodikticze?

– Hiszen mondtam már, hogy beleszerettem.

– De hát ő? – kérdé Akli úr halkan, rekedten.

– Kicsoda?

– Hát a leány. Ő is szereti önt?

– Azt én nem tudom, nem kérdeztem tőle, de nem is helyezek rá valami különös súlyt.

– Hogyan? Ön nem helyez rá különös súlyt? Oh, szent Krispin és szent Aloys, könyörüljetek ezen a különös szerelmen!

Szepessy vállat vont.

– Megint az ósdi fölfogás! Ön még bolondnak is tart engem, pedig csak czinikus vagyok. Én csak azt fogadom el az emberi élet nyilvánulásaiból, amiben logika van. Mit bánom én, hogyan történtek a dolgok a pásztoridillek korszakában? Hogyan szerettek a régi görögök és rómaiak, vagy hogyan szerettek az én apáim? Azóta okosabb lett a világ. A franczia forradalom se volt látható. Itt mindig egyforma levegő van. Ah, itt soha se fognak szellőztetni. Minden olyan dohszagu. Ön kaczag azon, hogy Kovács kisasszonytól meg nem kérdeztem, szeret-e viszont? Minek? Ha én meglátok egy kanárit vagy egy papagályt és megszeretem, hát egyszerűen megszerzem magamnak anélkül, hogy kiváncsi volnék, ha vajjon az is megszeretett-e engem? Ön megint nevet? Vagy egészséges elmével megy végbe az a misztérium, és akkor mi benne a boldogító? Ugy-e, az az érzés, ami én bennem él? Hát mi közöm nekem ahhoz a másik érzéshez, ami ő benne lappang? Önök még az emberiség gyerekkorát élik. Igen is, valóságos gyerekek. Vagy még rosszabbak. Mert a gyerek előbb mégis játszik egy kicsit a kedvencz bábujával és csak aztán hasogatja szét, hogy megnézze, mi van a belsejében. Persze, kócz van a belsejében. Önök azonban előbb a kóczra kíváncsiak s csak azután fogadják el a játékszert. Nem, uram, én nem vagyok oly önző. Isten két darabban teremtett bennünket. Nekem is külön lelkem van, neki is. Én arra nem kívánok lánczot vetni. Legyen a lelke szabad. Nekem csak a test kell.

Akli összecsapta a kezeit.

– Jaj, lelkem, édes báró, hiszen maga még rosszabbul van felöltözve belülről, mint kívülről. S ezért a gunyájáért is megérdemelné, hogy becsukják, de nem mondom meg: hova.

– Ugy-e, a bolondok házába, hehehe? – nevetett jóízűen a báró.

– Mondhatom, furcsa fogalma van a házasságról. Lássa, az olló két darabból áll, de a két darabnak össze kell illeni, hogy nyírni lehessen vele. A két léleknek egy darabba kell forrni, édes báró, és ha én tőlem függne a Kovács kisasszony sorsa, hát én olyan nagy kosarat adnék önnek, mint aminőben a zöldséget hordják a meidlingi kertészleányok.

– Mit mond ön? Nem ön a gyámja a kisasszonynak? Hát akkor miért hagy itt engem darálni egy félóráig?

– Hát mondtam én, hogy beszéljen?

– De azt legalább megmondhatta volna már azóta: ki a gyámja?

– Azt még ezután se szándékozom megmondani.

A különcz megütődve emelte fel a fejét.

– Hogy nem fogja megmondani? Mit jelentsen az? Az ön eljárása kezd sértő lenni.

S kékesszürke szemei fenyegetően szegződtek Aklira.

– Eszemben sincs, önt megsérteni, de a kisasszony gyámjával az adott viszonyokból kifolyólag magamnak kell előbb beszélnem és puhatolóznom, hogy egyáltalában kívánja-e önt fogadni.

– No, azt szeretném én látni, hogy engem ne fogadjon.

– Az pedig megtörténhetik s ez esetben…

– Meglövöm, mint egy kutyát! – rikácsolta a báró indulatosan és a fogai megcsikordultak. – Velem nem lehet tréfálni, becsülje meg magát az úr. És most már követelem, hogy azonnal megmondja a gyám nevét, akihez fordulni kell.

– Most még nem mondom meg – szólt Akli nyugodtan.

– Nem mondja meg?

– Nem, – felelte Akli szilárdan. – A gyám neve titok.

– Kényszeríteni fogom. Hallja, kényszeríteni.

Hangja reszketett a dühtől.

– Azt szeretném én látni – felelte Akli, karjait mellén összefonva.

Szepessy báró arczát elöntötte a vér s aztán halotti sápadtság borította el, szemei szikráztak.

– Vagy megmondja ön, vagy szétloccsantom az agyvelejét ezzel a pisztolylyal.

A kopott csokoládészín kabát belsejéből egy villogó csövű pisztolyt rántott elő és czélba vette Aklit.

Az «udvari mulattató» megszeppent, elsápadt, hanem azért megpróbálta kapaczitálni a dühöngőt:

– Ej, uram, ön, aki a logika embere, hogyan tehetne ilyen hebehurgya dolgot? Hiszen ha engem meglő, akkor éppen nem tudja meg tőlem sohasem a gyám nevét és nem lehet öné a leány, mert becsukják. Ha azonban meg nem lő, esetleg még segítségére lehetek.

Eközben egyre hátrált oldalvást a spanyolfal felé s azon gondolkozott, hogy alkalmas pillanatban egy merész ugrással ráveti magát a báróra és kicsavarja kezéből a fegyvert.

– Nem, nem! – hörögte a báró, nem birván fékezni indulatát. – Engem ön nyilvánvalóan gúny tárgyává tesz. Vagy különben miért tagadná meg a gyám nevét? Nevetséges. Ki hallott olyat, hogy az titok? Nos, hát nem engedem meg a rajtam való szánkázást. Egy magyar mágnás nem lehet lába kapczája az ilyen tányérnyalónak, aminő ön. Vagy megmondja, amit tudni akarok, vagy pedig, mire hármat olvasok, lövök.

Felhúzta a pisztoly kakasát s az nagyot csettent a síri csöndben.

– Egy… kettő…

E pillanatban megmozdult a spanyolfal s kilépett egy sovány, vézna, keskeny, hosszú arczú, hosszú orrú és hosszú homlokú úr, sötétkék kabátban, fehér mellényben.

– A császár! – hebegte Szepessy István megreszketve s a pisztoly kihullt a kezéből.

– Nos, hát én vagyok az a gyám, carissime, – mondá szeliden dorgálólag I. Ferencz. – Quid spectaculum in domo mea facit? Ita esset mos filiam expetere? Pudeat, carissime! (Micsoda botrányt csinál itt az én házamban? Hát így szokás leányt kérni? Szégyelje magát, carissime!)

– Kegyelem, fölség! – mondta a báró, féltérdben meghajolva.

– Abeat – végzé az uralkodó szigorúan – et expectet praecepta mea! (Távozzék és várja be intézkedésemet!)

Szepessy az ajkába harapott és eltávozott, mire a császár kedélyesen veregette vállon a bolondot.

– No, úgy-e, félt egy kicsit? Oh, oh, szegény Aklicska. Milyen fehér az arcza, mint a kréta. Írni lehetne az arczával. No, úgy-e, jó volt most a császár? Úgy-e, hogy még őt is lehet valamire használni? Pedig az a korzikai zsivány azt mondta a czárnak, hogy szoknyát kellene rám adni. Ezt még megkeserüli. Ferencz császár szíve helyén van, igaz-e, Akli?

– A fölséged szíve oroszlánszív!

A császár örült, mint a gyermek, hogy most ő mentette meg Aklit, akinek azóta már szét volna lőve a feje.

Akli fölemelte az ott maradt pisztolyt s élénken fölkiáltott:

– Oh, az imposztor! Hiszen nem volt megtöltve.

A császár maga is megnézte, aztán elszomorodva jegyzé meg:

– Maga nagy szamár, Akli, elrontja a császárja örömét.

– De hisz a fölséged bátorsága azzal nem lett kisebb.

– Igaz, igaz, de mit csináljunk most már azzal a rabiátus emberrel?

– Éppen kérdezni akartam.

A császár gondolkozva járt fel s alá; a burnótszelenczéjétől kért tanácsot.

– Nekem nem tetszik az ipse, mondhatom, nagyon ellenszenves és azt hiszem, ha Kovács ezredes élne, ő se lenne elragadtatva, hanem hát úgy tudom, módos ember és a házassághoz éléskamra is kell, amice. A csók végre is nem minden. Ha tehát a leány szereti, én nem ellenzem.

– Ugyan, hogy szerethetné? – kiáltott fel Akli.

– No, no. Minden lehetséges, carissime. Mert az ízlés igazán különféle. Egy pár év előtt a franczia komornyikom, a Baptist nősült, kérdeztem tőle, szép-e a jövendőbelije. «Oh, sire, – felelte – elragadó, oly szép piczi szemei vannak és oly nagy piros szája, hogy csupa boldogság ránézni.» Első teendőnk ennélfogva fölkeresni a kicsikét és tisztába hozni vele a dolgot. Menjen el délután hozzá! Utcunque, vigyen neki egy fürt szőlőt. Mondja, hogy a császár küldi.

– Úgy ám, de kapok-e a szőlőből? Martinecz most az ischli parkot rendezi és az asszony jobban őrzi a szőlőt, mint Argus a colchisi bárányt.

Ugyanis a Burg kertjének üvegházában akkoriban a híres Martinecz főkertész jeleskedett, aki már május elején érett szőlőt produkált egy pár tőkén. Nagy ritkaság volt ez s ugyancsak kitüntetés a vendégnek, ha májusi szőlővel kínálták a császári asztalnál.

– Igaz, – szólt a császár – az üvegházakra most a főkertész felesége ügyel fel; mondja meg neki, hogy én parancsolom.

– Majd el is hiszi az nekem!

A császár nevetett.

– Úgy? Ön tehát így ítéli meg a helyzetét? Nem hisz magának a főkertészné? Talán rászedte valamivel? Maga nagy kópé, Akli, sokat mászkál a kertben, és a főkertészné csinos asszony. No hát, most az egyszer kisegítem és egyszersmind leczáfolom a multra nézve (kedélyesen megfenyegette a pecsétgyűrűs ujjával). De ne használja semmi rosszra!

Ezzel bizonyos nyárspolgárias bonhomiával leült az Akli asztalához és sietve vetette papirra e néhány szót: «Ez egyszer igaz, amit Akli mond. Ferencz császár.»

– No, ha nem restelli és ha eddig nem mondott az asszonynak csalfaságot, ám mutassa fel neki!

IV. FEJEZET. SZILVÁSSYNÉ INTÉZETE ÉS A MEGZAVART IDILL.

Aklit kellemesen csiklandozta a császár ingerkedése s megszerzé délutánra a szőlőfürtöt, fel se kellett mutatnia az uralkodó czéduláját, amit a tárczájába tett el emléknek öreg napjaira. Mert a császári nimbusz az egyetlen az emberi bohóságok közt, ami közelről se veszti el teljesen a hatását.

Mindjárt kocsiba ült és elhajtatott az Ungargasseba, a Szilvássyné nevelő-intézetébe. Komornak, felhősnek látszott az ég, pedig a nap sütött. Nyugtalan, sötét gondolatok nyomták kedélyét. Máskor könnyű, vidám érzésekkel jött ezen az úton. A kis leánynyal eltöltött csütörtök délutánok most úgy tüntek fel neki, mint elmosódott édes álmok. Most kezdte érezni a becsüket. A leányka rendesen várta már, meghallotta a kocsizörgést és mire beért a közös váróterembe, már fel is tette kis szalmakalapját a gesztenyeszín hajkoronája fölé. Aztán kirándultak a zöldbe, labdával és lepkefogóval (az még az első évben volt), majd a Wurstl-Prátert járták, a komédiás bódékat, a czirkuszt, a menazsériát, meg a Ringl-Spielt; lóra vagy kecskére ült még maga Klipa is. Így rövidítette a gyermekleányka az _Akli papa_ szót, lett belőle Klipa, a második évben Klipi, a harmadikban Lipi; valóságos pajtások lettek; a leányka csak nőtt, nőtt, mint egy pálma, a Klipi pedig nem nőtt többet, hát egyre közeledtek egymáshoz. A csütörtöki mulatságok is változtak. A következő epochában a kirakatokat nézegették a Grabenen, a tömérdek csecsebecsét, a bábukat, a játékokat. Klipi a kezén vezette a leánykát (mintha egy meleg, puha madárfészekben tartaná a kezét) s megérezte az erek gyorsabb lüktetésén, ha valami megtetszett neki, bement a boltba és megvette. Ekkor azután nagy esemény történt. Iluska hosszú szoknyát kapott és a fülét is kifúrták. Bizony, nem is az a régi leány már ő többet. Kikocsikáztak messze a városból a nyitott mezőkre, jártak a füvek közt, nézték az ugráló szöcskéket, hallgatták a békák brekegését a mocsáros helyeken, virágot szedtek és beharmatozták a czipőiket, néha a szép batisztszoknyácska is csatakos lett. Jaj, mit szól majd ehhez a madame? De mindegy, akármit szól is, azt, hogy pompásan mulattak, el nem veheti többé tőlük.

Hanem egyszer megszólította őket egy paraszt csősz gorombán, hogy miért tapossák le a füvet és szokás szerint zálogot akart tőlük venni.

A csősznek éppen ételt hozott ki egy bögrében a felesége, hallván a férjét veszekedni, elkezdte kérlelni az öreget:

– Ej, ej, mit bántod őket! Láthatod, hogy egy szerelmes párocska, hadd mulassanak szegények.

Kigyúlt az Iluska arcza, mint a fáklya, Akli is zavarba jött. A leány szégyenlősen horgasztotta le szép fejét. Akli hallgatag lett, félszeg és együgyű. Pedig milyen élénken, pompásan tudott ezelőtt csevegni. Talán boszorkány volt a csőszné, hogy elűzte egyetlen vigyázatlan szóval az eddigi könnyed, vidám, ártatlan társalgási hangot. Hová lesz az ilyen? Próbálták, próbálták, de soha többé rá nem akadhattak.

Amint ott ült a kocsiban, elgondolkozva a multakon, mind előugrottak ezek a kedves semmiségek, bohóságok olyképpen, mint az imádságos könyvet forgató előtt a belé préselt illatos levendulalevelek. Mennyi édes óra! Azaz, hogy mi is volt hát az az édesség bennök? Isten tudja! Ment, ment a robogó fiakker, uj alakok, uj házak következtek, uj embertömegek hullámzottak egymást keresztezve s mindez olyan idegen, kiállhatatlan volt most Akli előtt. Elgondolta, hogy ebben a nagy Bécs városában semmi sem az övé. És mégis úgy siet, de úgy siet, hogy a kocsik szürkéi mászni látszanak, mintha két teknősbéka húzná a járművet. De hát hova siet? Mi elé siet?

Ejh, bolondság, minden bolondság s hogy rá ne gondoljon a tömérdek bolondságra, hangosan olvasta útközben a boltok czégtábláit: Müller, Meyer, Prohaszka, Wodka.

De hát ez mind nem használt. A gondolatai sehogy se akartak befúlni ezekbe a nevekbe. Sőt vagy czipők voltak a kirakatban és legott előtoppant az Iluska piczike lába a czipőhöz, vagy női kalapok piroslottak ki tarka-barka virágjaikkal az üveg alól és akkor alájuk csúsztatta Akli fantáziája a leány szép arczát. Konyhai eszközök, rézfazekak, üstök, kasztrolok csillámlottak a harmadik helyen s egyszerre elszorult a szíve. Honnan támadt, honnan nem, egy falusi kastély állott az út közepén, abban egy nagy konyha, abban szakácsok, kukták sürögtek és egy kis báróné jött ropogós fehér kötényben megkóstolgatni az ételeket a férje karján, aki nem volt más, mint a czinikus Szepessy István.

Madame Szilvássy intézete egyike volt a legtökéletesebbeknek, pedig akkor annyi nőnevelőintézet volt Bécsben, mint amennyi most a kávémérés. A hatóság nemcsak szívesen engedélyezett ujakat és ujakat, hanem még azonfelül mindenféle kedvezményekben részesítette. II. József mondta egyszer a minisztereinek: «A magyar úri leányokat kell németekké nevelni, ebben van a dolog fogantyúja s ha ez sikerül, száz év mulva a szegedi tanyákon is németül fognak beszélni.»

És ez idők folytán szinte végrendeletévé vált. Az uralkodók pártolták az eszmét, ami pedig a magyarokat illeti, könnyű Katát tánczba vinni. A német műveltségen kívül nem volt más műveltség. A német irodalom korlátlanul befonta, lekötötte az érzelmes női szíveket. A gonosz, vén pók egyedül volt a nagy pusztaságban és minden röpülő muslincza az ő kifeszített hálójában akadt meg.

A szegedi tanyákon ugyan nem beszélnek még most, száz év mulva se németül, hanem az sikerült, hogy a tehetős magyar családok leányai a birodalmi főváros intézeteiben nevelkedtek s behozták a német szentimentálizmust. Hanem hát ez csak annyit ért, mint az importált ischli víz. Kipárolgott otthon az ereje.

A Szilvássyné intézete különben nem volt germanizáló. A derék asszonyság titokban a nőnevelés nem hivatalos részében a nemzeti érzéseket is piszkálta magyar növendékeiben, a németre fordított «Hármas kis tükör»-t gyakoroltatva velök üres óráikban:

Pressburger Comitat mit der Stadt von Pressburg, Welche weit berühmt ist nach der Königs-Krönung. Berühmt war auch Tyrnau mit der schönen Schule, Lebt Bazin und Modor mit Freiheit in Ruhe.

Szegény, jó, öreg, bekecses, csizmás Kis Tükör urambátyánk, olyan különösen vette ki magát tekintetességed ebben a német köntöskében, azoknak a szép kis lánykáknak a mosolygó piros száján!

Hanem azért igazi szabadelvű intézet volt, mely sokban előtte járt a mostaniaknak. Most is bizonyos egyenlőségi irányzat van, mert egyenruhát viselnek a növendékek. Csakhogy mit ér az egyforma kalap és szoknya, ha az egyiknek vagy másiknak hét vagy kilencz ágú koronával van a zsebkendője hímezve és baronesznek vagy komtesznek szólítják, míg a másik szürke polgári nevet visel. Madame Szilvássynál el voltak törülve a nevek, következésképp a rangok is. A franczia forradalom még igen közel esett. A guillotine pengéjének fénye még vakítóbb volt, mint a nemesi czímerek…

Az ember, vagyis a kis bakfisch az intézetbe belépve, családi nevét ideiglenesen elvesztette, beírták ugyan egy könyvbe (ez volt a tudás könyve), de ezt a titkos levéltárban őrizték s csak az igazgatóné tudott róla, a növendéklánykák maradtak pusztán Mariskák, Katalinok, Erzsébetek és Kornéliák. A családi név szerint való megkülönböztetés tiltva volt Szilvássynénál. Ez a kis köd, ez a titokzatosság persze csak annyira takart, mint a fátyol az arczon, hogy a valóság vissza van fejlesztve sejtelemmé, mert így sokkal, de nagyon sokkal ingerlőbb. A kis fruskák akkor se tudtak már titkot tartani; titoktartás pecsétje alatt elfecsegték, kik ők, mik ők otthon, de ez lehetett egy kis füllentés vagy nagyzolás is, bajos volt ellenőrizni, minélfogva nem is csinált akkora válaszfalakat a növendékek közt, mint a nyilt tudás. A legszebb gyémántgyűrű se idéz fel irigységet és vágyat, ha keztyű alatt viselik. Mindez természetesen a legmagasabb pedagógiai szempontból történik. Szegény Pestalozzi Henrik János meg sem fordulhatott a sirjában – mert még akkor nem halt volt meg.

Hanem hát a vetélkedés a lelemények szülőanyja. Annyi tömérdek ilyen nevelő-intézet keletkezett, hogy ha meg akartak élni, ilyen speczialitásokat kellett kigondolniok. A névtelen bakfischek! Hm, érdekes! Mint ahogy a regruta leveti a ruháját, amit otthonról hozott s a magazinból kap aerarialis köpenyeget, a bakfischek közt is neveket osztottak ki, melyek jelezték az illetők előhaladását, szorgalmát, tehetségét és magaviseletét is. Három országból voltak véve a nevek: a mennyországból a csillagnevek jártak ki a jelesebb növendékeknek. Volt például Venus Mária, Saturnus Magdolna, Jupiter Nina, stb. Kisebb dekorumot jelentett a növényországból vett virágnevekbe jutni s itt aztán megint sok fokozat következett a növények pompája és ritkasága szerint: Akácz Malvinnál ugyanis följebb állott Tulipán Ágnes vagy Viola Matild. De hát még Agavé Hedvig vagy Pálma Judit! A harmadik fokon az állatnevek szerepeltek. Kacsa lett Miczi (ha el akarták szoktatni a csunya járástól), Szarka Juliska (ha a szertelen csacsogást kifogásolta a madame), Róka Borbála (ha ravaszkodó volt a kicsike), Rozsomák Klementina (ha torkos volt), Medve Verona (ha sokat aludt), Macska Zsófia (ha cziczomáskodni szeretett). Szóval, jól volt az megcsinálva. Azonfelül finoman is. Mert az élesebben kidomborodó _tanügyi állatok_, mint a szamár, ökör és liba, teljesen számüzve voltak az előkelő intézetből. És az is okos dolog volt, hogy megfelelően az akkori lélekvándorlási tanokhoz, a kis süldő kisasszonyok az egyik névből belevándoroltak egy szebb névbe, ha üresedés támadt és ha arra az intézetben eltöltött idő alatt érdemeket szereztek – s valóban érdekes volt észlelni, hogy ez ártatlan teremtések mily stréberi dicsvágygyal, milyen lihegő epedéssel törtek egyre följebb-följebb, a csillagokig. És nem volt köztük olyan kis kacsa, vagy pillangó, amelyik nem álmodott néha arról, hogy ő egyszer, valamikor Jupiter, Mars legyen, vagy legalább cziczkóró.

Nem is volt egészen tréfa, mert privilégiumok jártak a dologgal, a csillagországnak kétszer volt kimenője hetenként a rokonokhoz vagy a rokonokkal, a virágországnak egyszer, az állatországnak ellenben egyszer sem; az állatország csak minden két hétben kapott egy kimenőt.

Pompás, verőfényes májusi délután volt, éppen szerda és mind a három ország künn labdázott a szép, téres kert pázsitján. A kisebb leányok _Szent András majmát_ játszották. Mások ismét a hintán hajsókálták magukat. Némelyek szaladgáltak, kergetőztek. Bogárszemü villik, vásott kis ördögök birkóztak, mintha fiuk volnának. Ezeket hivták _spártai szerdáknak_. Feledhetetlen gyönyörűség lett volna férfiszemnek ez a látvány, – de hát éppen azért van rosszul berendezve a világ, hogy minden volt itt, csak férfiszem nem. A szerda délutánok a legszentebb belügy. A női test fejlesztésének ünnepe, a bűbáj fokozása, az összegyült pajkosság, életkedv csapra eresztése, hogy kicsurogjon, elfolyjon a semmibe, az elfeledésbe. Ehhez háborítatlan magány kell. Az intézetben mindig fogadnak sürgős látogatókat. Csak szerdán délután nem. A szerda délután még a sürgősség alól is ki van véve.

Annál meglepőbb volt tehát, hogy türelmetlen csengetés hangzott fel a kapunál élesen. Az épület egész zárdaszerüen, magas kőfalakkal volt körülvéve. Átbeszélni bajos lett volna, hanem egy kis lék volt csinálva a kis tölgyfaajtón, azon át lehetett valahogy látni és beszélni is.

Az öreg kapus, Dimitri, betegen feküdt ma, helyette az oldalbordája, _Frakáti_ (Frau Kati) végezte ezt a tisztet, férje papucsában csoszogva jött jelenteni a madamenak:

– Egy fiatal ember akar az asszonysággal beszélni.

Ohó, egy fiatal ember! Villámként terjedt a hír szájról-szájra s ahogy fegyveréhez nyúl veszély idején a katona, minden lány a toilettejét kezdte igazgatni.

– Az lehetetlen. Pláne egy fiatal embernek. Miért nem mondta neki, hogy most nem lehet? – förmedt rá Szilvássyné.

– Mondtam, de nem akar tágítani. Az asszonysággal akar beszélni.

A madame gondolkozott. Hiszen megeshetik, hogy valamely növendéknek apja, anyja haldoklik, tehát sietve haza viszik.

– Nem mondta az illető, mit akar?

– Nem mondta. De azt hiszem, valami nagy úr lehet.

– Honnan gondolja? – kérdé Szilvássyné kiváncsian.

– Mert két pofont igért, ha be nem eresztem; az egyiket, hogy majd ő adja, a másikat pedig, hogy az asszonyság adja.