Part 9

Most már láttam, miről van szó. A törpe borókabokrok között huszonnyolc orosz katona élettelen hullája hevert. Legszélről egy lóhulla, valamivel tovább mellette a gazdája holtteste. A szerencsétlen fiatal orosz hadnagy nyitott szemekkel, megkeményedett, kitátott szájjal hanyatt feküdt a kemény földön. Görcsösen összehúzódott csizmás lábait maga alá szorította, karjait szétterpesztette... mellkasa egészen behorpadt... Dereka alatt egy csomó vér. A lóról való lezuhantában valószínűleg kardja kosarára esett, az szakította föl derekát az ágyéka táján.

Valamennyi hulla tátott szájjal feküdt. Rettenetes küzdelmük lehetett--de rövid, talán fél percig se tartó. A gyilkos kéngáz oly gyorsan támadta meg őket, hogy menekülésre nem is gondolhattak. Lehet, hogy húsz lépéssel odább már tiszta és beszívható volt a levegő--de nem tudták megtenni ezt a húsz lépést... ott kellett elveszniök, ahol a gyilkos áramlás meglepte őket.

--Megmondtam, nem megmondtam?--kiáltotta diadalmas hangon a leány--nem megmondtam, hogy valamennyit el fogja vinni az ördög? Számítottam rá, hogy ide fognak jönni... és eljöttek. Itt vannak és itt is fognak maradni. Mindnyájan itt fognak maradni.

Sehogy se tetszett nekem ez a kegyetlen öröm. Nyilt harcban elpusztítom ellenségemet, ha körmeim közé kerül--ez azonban itt szerencsétlenség és nem harc...

Regina mintha leolvasta volna arcomról, hogy mit gondolok, mert hirtelen felém fordult és ezt kérdezte:

--Ha ők fogtak volna meg minket és nem őket az ördög, akkor most nem sajnálkoznál, hanem ordítanál kínodban... megcsonkítva... Ezek úgy szoktak. Nem jobb így?

--Ezek se mind barmok...

--De ezt csak akkor tudnád, ha nem csonkítottak volna meg--vágta vissza gyorsan a leány.

Vállat vontam. Lehet...

--Szedd föl a holmit--folytatta valamivel enyhébb hangon Regina--tovább megyünk.

--Be a faluba?

--Igen, be a faluba--hangzott a még enyhébb válasz,--de persze nem olyan helyen, ahol az ördög leskelődik, hanem ott, ahol már nincs hatalma és fojtogató keze el nem érhet.

--Hol van az?

--Mindjárt meglátod...

Fölszedtem a holmimat és elindultunk. Regina néhány száz lépés után balra kanyarodott a lejtősen eső mezőségen és a völgyben feltünedező falu nyugati széle felé tartott. A legutolsó épület ott egy pajtaféle alkotmány volt--afféle állás, oldalfalak nélkül. Ettől mintegy két-háromszáz lépésnyire meredek hegyoldal emelkedett a magasba. A hegyláb se volt kámvázva és egy földalatti patak bújt ki belőle a napvilágra. További útjában ez a patak keresztül folyt a falun és valami negyven kilométernyire délnyugati irányban a Cetina nevű folyócskába szakadt.

A vörös szaporán szedegette lábait és egyenesen a hegy lába felé tartott, ahol a patak a hegyből kibújt.

Szótlanul bandukoltam utána.

Elhittem, hogy ismeri ezt az elátkozott helyet és oktalanul nem sodor veszélybe mindkettőnket.

Valami útfélének vagy akár csak ösvénynek is itt már semmi nyoma nem mutatkozott. Ki tudja, hány esztendő telt el azóta, hogy ezen a tájon utoljára járt élő ember. A porrávált tanya lakói nyilván ismerték itt a veszélyes és veszélytelen helyeket, ezek közül a szerencsétlenek közül azonban már csak ez a vörös Regina volt életben...

Mehettünk valami egy óra hosszat. Mire a leány lekanyarodott egy fölötte meredek ereszkedőn a hegyláb tövébe--hajnali négy óra is elmúlt. Közeledett a reggel,--mindegyre világosabb és világosabb lett s az éjjeli harmat bő párolgása megkezdődött.

Leérkezve a hegy lábához, Regina előre futott és a kikámvázott sziklás mélyedésben,--mely akkora volt így alulról nézve, mint egy hatalmas kapu--megállapodva, örömében tapsolni kezdett.

--Hein! Gyere, gyere... megérkeztünk! Ugy-e, szép itt?

Ráhagytam, hogy szép és ez igaz is volt. Az egymásra boruló mohos, sötétbarna, helyenkint vörhenyes sziklák alatt majdnem az volt a benyomásom, mintha valamely öreg templom méltóságos boltívei alatt állanék, a hegy belsejéből előtörő patak moraja pedig az ájtatos hívek egyhangú moraja, ima közben... Úgy, ahogy az a mi szép öreg református templomunkban lenni szokott.

--Hát ez igazán szép hely...

--És ami fő--dicsekedett ragyogó szemekkel a leány--sokkal biztosabb még annál a barlangnál is, ahonnan az a dög kutya kizavart. Ide ne merészeljen utánunk jönni senki, mert úgy jár, mint azok ott fönn...

Megvártam, míg ezt a fenyegető mondatot befejezi.

--De aki ott jön, ahol mi--az épen úgy idejut, mint mi.

Regina nevetett.

--Ilyen idegen ember nincs a világon! Aki idegen még eddig ide merészkedett, az mind a másik lankás és könnyen járható oldalon tévedt a falu felé és jórészt elveszett. Ez a földalatti pokol ide, ahol most vagyunk--erre az egyetlen helyre--sohasem küldi ki fojtogató ördögeit. A mérges büdösség áramlása innen körülbelül száz lépésnyire, annál a pajtánál... ott ni!... annál, amelyiknek nincs oldala--kezdődik és állandóan a falu felé csúszik tovább. Ha a szél fölemeli--fölnyúlik a mezőség oldalaira is és ott fojtogat. Ilyen fölnyúló mérges büdösség fojtotta meg ott fenn az oldalban azokat is.

Leraktam holmimat egy kiálló kőpadra és letelepedtem a homokos földre.

Bele kellett nyugodnom a magyarázatba, bár kielégítőnek egyáltalában nem találtam. Nem értettem a dolgot. Hogy valóban így van, ahogy Regina mondja--abban nem kételkedtem, mert valóban így volt, ezt saját szememmel is láthattam--a föld alól kiáramló kén útjának rendszeressége dolgában azonban alapos kételyeim voltak. Ez az út--tapasztalás szerint--mindig a levegő áramlásától függ. Ez pedig nem ismer rendszert. Ha erre a hegyláb irányában talál áramlani--megfulladunk.

Ezt meg is mondtam Reginának, de megint csak kinevetett.

--Ka Spur... szó sincs róla! Sohasem történt. Ha neked annyi ezresed volna, ahányszor én már itt voltam az elmúlt években--négyemeletes házat vehetnél Lemberg legszebb utcájában. De sohasem történt, hogy a büdösség erre csúszott volna. Nézd csak, te okos! Élnék én, ha csak egyetlen egyszer is itt lepett volna?

Ez döntő argumentum volt--semmit sem lehetett rá válaszolni.

--Nyáron a nagy forróságokban vagy a forráshoz rándultunk ki a nagy Reginával vagy ide, mert itt mindig jó hűvös a levegő... épen mint most. A nagy Regina, aki kövér volt, ide szívesebben jött. Elhoztuk uzsonnánkat is. Az a lapos kő, amelyen ülsz, volt az asztal, ez a másik, amelyen most én ülök--a pohárszék, rajta az uzsonnával és két pohár vízzel. Ezt szintén magunkkal hoztuk, mert ennek a pataknak a vize büdös, nem iható. Szegény nagy Regina... boldog volt, ha titokban kiitta az én vizemet is...

A leány elgondolkozva nézett maga elé.

--Szegény nagy Regina--ismételte csöndes hangon--akkor még nem tudta, mily borzasztó vége lesz...

...Ez a megindult, csöndes hang annyira meglepett, hogy egy kis bakatúlzással szólva--majdnem lefordultam a kőpadról, amelyen ültem. Ez nem a tegnapi vörös Regina hangja, hanem egy értelmes, érző, öntudatos és gyöngéd léleké, aki tudja, hogy mit mond. Feszülten figyeltem, hogy mi fog következni, de nem következett semmi, ami impressziómat elrontotta volna.

A leány csöndesen ingatta vörös fejét.

--Talán jobb neki, hogy azok a gazok bedobták a tűzbe és meghalt--mormogta maga elé--meggyalázva milyen élete lehetett volna? És legalább nem érezte a fájdalmat sem, hogy vele együtt egész családját ugyanaz a rettenetes sors érte, ami őt... Ugy-e, ez iszonyú? Elveszni úgy, mint ő... szent Isten... és a többiek, szegények! Ugy-e, nem csoda, ha ezek az iszonyatosságok egy kicsit megzavarták a fejemet?

Rám emelte szomorú tekintetét, mintha választ várt volna. Nem tudtam neki mit válaszolni, de e pillanatban éreztem, hogy az a bizonyos kihibbant negyedik szeg kétségtelenül megkerült.

HATODIK FEJEZET

Szomjuság kezd gyötörni, mely a »Pokoltorok«-ból visszakényszerít az elhagyott nyírfa alá.--Regina megneheztel és elmarad tőlem.--A jezernicai ütközet visszafelé hullámzik.--Rátalálok a Morelli-századra és résztveszek az elkeseredett harcban.--Nagy főhadnagy megsebesül.--Az oroszokat ismét visszaszorítjuk a jezernicai völgybe.

Ez a megnyugtató fordulat természetesen azért volt rám nézve felette örvendetes, mert nagy mértékben megkönnyítette vele szemben a helyzetemet. Nem tartottam volna emberséges dolognak, ha előbbi gyámoltalanságában magára hagyom és útjára bocsátom Isten nevében--akire ilyenkor hivatkozni szokás. Holott pedig mindenki tudja, hogy a jó Isten csak a mezők liliomait szokta felruházni--ember maga segítsen magán, ha azt akarja, hogy a mindenható Isten is megsegélje... Látnivaló, hogy aki már efféle paposkodásra is ráér, annak a szekere rúdja nem fordul kátyu felé.

A másik felette örvendetes dolog az volt, hogy--úgylátszik--ma reggeltől kezdve teljesen kibékültem a bakancsommal. Több mint négy órája volt már a lábamon és egy cseppet sem szorított,--szabadon mozoghattam benne, a számtalanszor elátkozott folt mintha egyáltalában nem is létezett volna. Talán efelett való nagy örömöm okozta azt is, hogy már-már alig kellett egy kicsit sántikálnom. Rohamosan gyógyult a shrapnel-csípés,--szabadon mozgathattam a bokámat--nem fájt.

Pár falat reggeli után levetettem sérült lábamról a bakancsot és leszedtem róla a régi kötést.

A seb szépecskén gyógyult, szélei sárgásbarna színbe halványodtak az eddigi tüzes vörösség után. Még két-három nap és az--immár nem sánta kutyát nehéz lesz utólérni.

A régi kötést eldobtam és most már csak könnyű vászon-sleifnit szorítottam rá. Regina figyelmesen nézegette a műveletet, de nem ajánlkozott, hogy segít. Tegnap még ajánlkozott.

Láttam, hogy a számára szegett kenyeret sem eszi oly mohón, mint tegnap, hanem inkább csak csipegeti. A kenyér mellé adott sajtot pedig csak alig hogy érintette.

--Nem ízlik?

--Nem vagyok éhes--hangzott az egykedvű válasz.

--Más baj nincs?

--De van, még pedig nagy... Ezt a vizet nem lehet inni.

A sziklás hegy mélységéből előtörő patak hangos zuhogással sietett bele az évszázadok óta kivájt köves mederbe és olyan hideg volt, hogy állandóan könnyű ködfelhő lebegett fölöttede mit ért, ha útálatos íze miatt egészséges emberi gyomor nem vehette be.

Igaza volt a vörösnek--ez nagy baj volt. Honnan kerítsünk iható vizet?

--Itt persze mindenütt ilyen a víz?

--Ilyen--bólintott fejével a leány--megiható víz csak az erdei forrásban van... abban, ahonnan eljöttünk.

No most... mi legyen? Ennivaló nélkül meg tudok lenni--ha muszáj--akár három napig is, víz nélkül egy napig sem. Az étel sem olyan, hogy ne kívánja a vizet. Tej, édes túró, zöldség és másefféle nem szorul külön vízre--az én ennivalóm azonban mind olyan, hogy víz nélkül részint el sem készíthető, részint megveszekedik utána az ember a szomjúságtól. Lám, már a gondolat is, hogy nincs víz--előidézi torkomban a szomjúságot.

--Jó hely... szép hely--mormogtam inkább magamnak--de nem lehet itt maradni.

Regina vállat vont és egykedvűen hordozta körül a sziklákon hunyorgó tekintetét.

--Ja, aber was den...?--dunnyogta elégedetlenül,--mit tehetünk? Belátom, hogy víz nélkül nem lehet itt megmaradni--de neked is be kell látnod, hogy vissza nem mehetünk.

--Persze, hogy belátom--és még sem marad egyéb hátra, mint visszaretirálni oda, ahonnan elsvenkoltunk. A szomjúságot nem állom.

--Én sem.

--Hát akkor...

--Nem szabad a dolgot elhamarkodni,--vágott szavamba erélyesen a leány--estig ki lehet bírni, ha még oly szomjas is valaki. Ha estig nem lesz eső, hogy felfoghassunk megiható vizet--bár annyit, hogy holnapig elég legyen--magam is azt mondom, hogy menjünk vissza. Szomjan elpusztulni én sem akarok... Erre a bajra nem gondoltam, amikor ide vezettelek, megfeledkeztem róla a zavaros fejemmel...

Megnyugtatva intettem, hogy nem tesz semmit.

--Az ember feje nem káptalan.

--Ná... de erre mégis csak gondolhattam volna--mondotta bosszankodva a leány.

Megdörzsölte homlokát és pillanatig mozdulatlanul tünődve tekintett maga elé.

--Mondd csak--kérdezte gyanakodva--sok bolondot beszéltem?

--Nem tapasztaltam.

Aha, most mindjárt vallatni fog... Velem azonban nem boldogul.

--Azért kérdezem--folytatta nyugtalan hangon--mert bárhogy igyekszem is visszaemlékezni--semmi sem jut eszembe... Olyan ez, mintha álmodtam volna... csak az bizonyos, hogy a fejemben nehéz nyomást éreztem és minden porcikám reszketett, mint a lázbetegé. Az is bizonyos, hogy beszéltem... de mit? Szamárságokat, ugy-e?

--Nem igen.

--Csak nem akarod megmondani...

--Miért ne?

--Kíméletből...

--Nincs miért kíméljelek.

--Az sem szorul kíméletre, amit tettem?

--Nem tettél semmi rosszat.

--Valami butaságot...

--Nem csináltál semmi butaságot.

--Hiába... nem emlékszem--rázogatta vörös fejét a leány, anélkül, hogy gyanakvó tekintetét levette volna rólam. Mindenáron keresztül szeretett volna látni rajtam, hogy kiderítse az igazságot, csakhogy ez merőben haszontalan fáradság volt. Nem volt itt semmi titkolni való. Attól a pillanattól kezdve, hogy rejtekhelyéről kimerészkedett és a közelembe került, egészen mostanig--az egész kalandocskát bátran ki lehetett teríteni a napra, hogy mindenki lássa.

Én tudtam, hogy így van--ennek a gyanakvó »vézli«-nek azonban alighanem az motoszkálhatott a vörös fejében, hogy talán nem egészen van így... és zavarodott lelkiállapotában esetleg olyasmit is elkövethetett, amit nem lett volna szabad.

--Nincs mire emlékezni--szóltam kissé nyersebb hangon--mondom, hogy nem csináltál semmi szamárságot.

Intett, hogy elhiszi. A következő pillanatban azonban egész a hajáig elvörösödött.

--Hein... mégis... Most jut eszembe--igen, igen, most jut eszembe, hogy a forrásban kimostam rongyaimat és ugyanakkor a szemed láttára megfürödtem. Igaz ez? Igy volt? Nem tagadhatod, hogy így volt...

Piros volt, mint a pipacs. Égő szemei szinte belefúródtak az arcomba ... hevesen reszketett bennük a szemérmes szégyen.

Úgy tettem, mint aki semmit sem vesz észre és nincs érzéke az ilyen lelki megnyilatkozások iránt.

--Persze, hogy így volt--bólintottam nyugodt flegmával--de ezt meg kellett cselekedned, mert én parancsoltam.

--Parancsoltad?

--Igen, parancsoltam és annak meg kellett lenni. Máskülönben te magad is beláttad, hogy meg kell lennie, mert nem lehetett a köntösöd közelében megmaradni... és a te közeledben sem. Tessék, most meghallottad az igazságot. Ezért parancsoltam meg, hogy mosd ki a köntösödet és ne sajnáld a vizet magadtól sem.

--Emlékszem... csakhogy ez a szemed láttára történt.

--Úgy van.

--Te pedig nem voltál vak...

--Attól sem vakultam meg, amit láttam.

Kíméletlenebbül is meg szerettem volna neki mondani az igazságot, de sehogy sem vitt rá a gonoszabbik felem. Sajnáltam. Nem nagy virtus legázolni egy ilyen vézna kis teremtést, akinek talán fogalma sincs róla--vagy, ha van is, szívesen elfelejti--hogy az ő asszonyisága nemelég erős delej arra, hogy az értelmet csúffá tegye.

Nem mondtam ki, amit így gondoltam... és roppantul meg voltam lepve, amikor a leány hirtelen ezzel a kérdéssel fordult hozzám:

--Ugy-e, ez azért volt, mert semmibe se vettél?

Éreztem, hogy ösztönszerűen kitalálta a gondolatomat. Ennélfogva könyörületes szamaritánus akarok lenni és mindent letagadok, sőt még az igazság nyakát is kicsavarom. Miért gázoljak végig szegényen épen én? Gázolt már ezen eleget a sors akkor, amikor megteremtette.

--Dehogy nem vettelek!--kiáltottam s még a szememmel is vágtam egyet hozzá--úgy meresztettem rád a szememet, hogy majd kiugrott...

Regina elfordította fejét és csendesen így szólt:

--Nem igaz... Szép tőled, hogy így beszélsz, de én tudom, hogy nem mondasz igazat. Az az igazság, hogy semmibe sem vettél és én ezen nem csodálkozom. Rajtam nincsen semmi, ami figyelmet ébreszthessen, vagy lekösse az olyan szemet, mint amilyen a tied. Az pedig, ami bennem jó és érték--a lelkemben van. Nem látható. Eddig nem is mutatkozhatott meg--hogy észrevegyed. És ha el kell egymástól válnunk, sohasem fogod megtudni, hogy az a szegény kis csúnya teremtés, akit nyomorúságában megsegítettél--voltaképen mit ért? Úgy fogok élni emlékezetedben--mint egy furcsaság, aki egy darabig szemed előtt volt, azután nyom nélkül megint eltűnt. Foglalkoztál vele, mert előtted volt, de sem érkezése, sem távozása nem hagy emlékezetedben különösebb nyomot. Egy-két hét és vége.... Egész lényem felismerhetetlenül el fog emlékezetedben halványodni. Én ezt jól tudom, természetesnek is találom és csak azt sajnálom, hogy az én helyzetem veled szemben nem ilyen könnyű.

Mosolyogva emelte rám tekintetét, de meghökkenve vettem észre, hogy ezek az apró hunyorgó szemek nedvesek...

--Tudod, az úgy van--folytatta elfogult hangon, miközben ismét félrenézett--hogy a leány mindig több ostobaságot csinál a szívével, mint a fiú...

Gyorsan kitörülte szemeit és talpra ugrott.

--Szamárság, hagyjuk... Most arról van szó, hogy vissza kell menni a vízhez--mert ez a fö. Amint beesteledik--weiter, vissza, ahonnan jőttünk. Hátha már tiszta ott a levegő és azok, akiké az a bestia volt, már eltakarodtak.

Sarkon fordult és vidáman elnevette magát.

--Várod ugy-e, Jozéf, hogy megszabadulj tőlem? Ne búsúlj, meg fogsz szabadulni... de előre nevetnem kell, ha eszembe jut, hogy miféle hosszú pofákat fogsz te majd vágni, ha majd egyszer megint csak elédbe bukkanok és megkopogtatom lakásod ajtaját: ki van itthon?

El kellett mosolyodnom ezen a látszólag pajzán beszéden.

--Hol van innen az én lakásom!

--Tudom, hogy messze van... de ne feledd, hogy én el tudok vándorolni a te messze hazádba is, ha meg akarom kopogtatni lakásod ajtaját, hogy megkérdezzem: ki van itthon?

Ezen a tréfásnak látszó fenyegetésen is mosolyognom kellett. Egy pillantás a kis vörös gyönge alakjára, bárkit is azonnal meggyőzött volna róla, hogy a beszédnek nincs semmi magja. Messze van ide az én hazám... nagyon messze vannak kedves erdeim... roppant messze az erdésztanya, mely gazdátlanul szomorkodik az erdők mélységében... Hogy jutna el odáig egy ilyen gyönge jószág, mint ez a Regina, szegény... Olyan ez tisztára, mintha egy hangya fogadkoznék, hogy elvándorol Magyarországba.

De persze azt válaszoltam, hogy nagyon jó lesz, jöjjön, nem fogok hosszú pofákat vágni, ha rám kopogtatja az ajtót és megkérdezi, hogy ki van itthon.

Aztán röviden elmondtam neki, hogy a porráégett tanya pusztulásakor rajta kívül még két lélek menekült meg: egy igen öreg asszony és egy leánygyermek. Ezeket az én századom kapitánya vette gondjaiba s visszaküldte őket a front mögé saját hadtápvonalainkra, ahol bizonyára gondoskodtak elhelyezésükről.

Regina bólintott.

--Tudom,--dunnyogta vállat vonva,--láttam, amikor a néni elbújt. Szerencséje, hogy nem akadtak rá,--de nekem ne legyen hozzá szerencsém ebben az életben. Nem akarom látni az öreg nénit... Ő sem ugrana ki bőréből örömében, ha látna. Sohasem szívelhetett. Csúnya természetű, zsugori, kegyetlen öreg asszony,--még azt az ételt is sajnálta tőlem, amit megettem. Tudod... olyan igazi fukar zsidó aszszony, akinek Istene az arany. Ezért tán még saját családját is kész lett volna levetkeztetni. Nem is szívelhette még a tulajdon fia sem. Ha tehát azt hiszed, hogy fel fogom keresni, nagyon, tévedsz... A jóságos Isten is elvétette a dolgot, amikor éppen ez a gonosz vén asszonyt mentette meg a tűztől, akiért pedig nem lett volna kár.

--Nem azért mondtam...

--Ne is, mert még a kaszakok kezére is inkább kerülök, mint ennek a csúf természetű boszorkánynak a kezére! Mit is avatkozott kapitányod olyan dologba, amihez semmi köze? Hagyta volna sorsára...

Ez inkább ádáz sziszegés volt, semmint beszéd. Épen úgy hangzott, mintha egy fölingerelt kígyó sziszegett volna.

Ah, aki így tud gyűlölni, attól félni kell... Ösztönszerűen hátráltam egy-két lépést.

A leány észrevette.

--Ne ijedj meg tőlem, barátom, a te orrodat nem harapom le... Elhuzódol... pedig nincs igazad. Meg kell a dolgot érteni. Azért gyűlölöm annyira ezt a csúf vén asszonyt, mert ez biztatta titokban az Adolf kölyköt, hogy lessen utánam... Számított rá, hogyha megesek, szégyenemben bele fogom magamat ölni a kútba és nem fogom többé pusztítani a drága kenyeret...

--Ejha!

--Esküszöm neked, hogy így volt! Meggyőződtem róla. Bizonyosan tudom. Kihallgattam a szaletliben, amikor kitanította... ez a szipirtyó. Ezek után tehát nem csoda, ha ennyire útálom és ezt az utálatos gyűlölködést is meg lehet nekem bocsátani--nem igaz? Nem igaz, hogy meg lehet nekem bocsátani?

--Meg. Ha így áll a dolog,--nagyon meg.

--Látod, látod!... Látod, hogy nem kell engem kerülni, amiért ily fertelmes indulatot árultam el. Te sem volnál más. Minden becsületes ember hasonló volna hozzám. Azért mondtam az imént, hogy előbb meg kell a dolgot érteni.

Igazat kellett neki adnom, mert igaza volt. Emlékezetembe idéztem az öreg asszony alakját és megcsendültek fülemben azok a borzalmas átkozódások is, melyeknek fültanuja voltam a tüzes hamurakás mellett, ahová az a nagy szál kozák belezuhant...

Emlékszem, még a hátam is borzongott azoknak a visítozó átkozódásoknak hallatára.

Igen, igen, bizonyos, hogy ennek a leánynak igaza van... az a vén asszony rászolgált, hogy ne szeressék és az a csúnya gyűlölködő hang, mely a Regina ajkára felfakadt, nem bizonyítéka a kígyóra emlékeztető természetnek. Elhamarkodtam a dolgot...

E gyors meditáció közben--mellékesen--azt is elhatároztam, hogy amint beesteledik, magam fogom bepatrouillozni régi állásomat és a vizet is magam fogom beszerezni. Nincs értelme, hogy Regina is velem jöjjön. Nincs főleg abban az épen nem kizárt esetben, ha odafenn nem tiszta a levegő. Egy ember könnyebben streifolhat az ellenség közelében, mint kettő.

Ezt rögtön meg is mondtam a leánynak.

--So?... egyedül akarsz menni?

--Egyedül.

--Hát én?

--Te addig itt maradsz és megvárod, amíg visszajövök.

--És ha nem jösz vissza?

--Visszajövök.

--Vissza, ha életben maradsz,--de ha nem maradsz?

Leintettem a kezemmel.

--Van nekem eszem.

--Annyi eszem nekem is van, hogy ne ereszszelek el egyedül. Sohasem bocsátanám meg magamnak... Értsd meg, hogy én itt itthon vagyok, minden zugot ismerek, minden fűszál jó ismerősöm,--nem tévedek és nem szorulok tanácsra. Érek annyit, mint egy jó kutya. Hibát követnél el, ha ezt a kutyát itt hagynád és vaktában indulnál neki a veszedelemnek.

Volt ebben a meleg beszédben igazság is, de az én álláspontom is emberséges volt.

Nem engedhettem belőle egy virgulát sem.

--Itt nem lehet víz nélkül megmaradni, Regina, ez nemde bizonyos.

--Igen, ez bizonyos.

--Valószínű az is, hogy odafenn nem tiszta a levegő és lehet, hogy minden ügyességem mellett is észre találnak venni... Micsoda piszok dolog volna, ha magammal együtt téged is szerencsétlenségbe döntenélek! Ezt meg én nem tudnám magamnak megbocsátani soha.

A leány egy pillanatig csendesen ingatta fejét, azután megszólalt.

--Nem nagyon nyomná szívedet az én szerencsétlenségem...

Megint az iménti szomorú hang és megint azok a megnedvesedett szemek...

Kezdtem valahogy rosszul érezni magamat.

Valahogy olyanformán éreztem magamat, mintha vétettem volna ez ellen a szegény ördög ellen, pedig semmiféle szemrehányást nem tehettem magamnak és mindenekben oly ártatlan voltam, mint egy ostoba bárány. Talán még annál is ártatlanabb és ostobább...

Engeszteljem, ne engeszteljem? Miért engeszteljem, ha semmit sem vétettem? Megfogjam a kezét, vagy ne fogjam meg?... Az ördögbe, hát ez igazán szamár komédia...

--Nem jól gondolkozol, Regina--próbáltam megkockáztatni egy ügyetlen hízelgés-félét,--tudnod kellene, hogy már annyira hozzám tartozol, hogy inkább levágatnám a félkaromat, semhogy valamiféle bajba sodorjalak.

--Hozzád tartozom?

--Akár csak az édes testvérem.

--Mégis itt akarsz hagyni?

--Csak annyi időre, amíg szétnézek és vizet hozok.

A leány félrehúzta az ajaka szélét és nem válaszolt. Láttam, hogy sovány vállacskái idegesen mozognak s vértelen, vézna ujjai belemélyednek a tenyerébe... Erősen főtt benne valami. Tartottam tőle, hogy vissza talál esni előbbi állapotába,--ez azonban, szerencsére nem következett be.

Végre megszólalt.

Felugrott a kőpadról, amelyen kuporgott és hangosan elnevette magát.