Part 8

Negyedóra múlva készen volt a földkerekség legelső ennivalója--azonnal hozzá lehetett fogni.

Hozzá is fogtam és éppen olyan tisztára elintéztem a magam részét, mint Regina a magáét. Csak mondta, hogy jóllakott a kiállott félelemmel--a valóságban nagyszerű étvággyal evett. Apró gyöngyfogai szaporán villantak ki ajkai közül, miközben a részére szegett kenyeret felőrölte és a sajka halhatatlan tartalmát bekanalazta. Nem tudom, hogy századszor ismétlem-e, vagy ezredszer, de magyar ember szája íze szerint ez az első étel. Különösen a messze idegenben. Lám, ez a Regina idegen szerzet volt, mégis mennyire izlett neki a mi magyar hazai ételünk, holott bíz én az ő porciójától se sajnáltam a paprikát. Fintorgatta ugyan egy kicsit az orrát és azt dunnyogta, hogy »famóz«, de jóízűnek találta és megette. Nem komédiázott vele, mint a szalonnával.

Mire az esteli menázsival elkészültünk, teljesen leereszkedett az esti homály. A hold világosságára nem lehetett számítani, mert ezidőtájt éppen első negyedben volt, valamiféle gyertyafélének vagy lámpásnak meggyújtásáról szó sem lehetett. Mert--mondom, az ördög nem alszik soha. Hátha valamely okból visszalődörögnek azok a hirtelenszőke szlávok? Van ugy is--hallottam elégszer--hogy egyik-másik nem ellenséges szándékkal fordít hátat a testvéreinek, hanem azért, hogy végkép a faképnél hagyván őket, megszökhessen. Azonban most az ilyen vendéget se láttam volna szívesen, mert nem tudtam volna neki enni adni. Ami kevés készletet a nyírfám alatt levő Grabenből el tudtunk hirtelenében hozni, az épen csak hogy magunknak volt elég néhány napra, még egy harmadik szájnak nem jutott volna belőle. Az orosz katonák pedig főleg épen azért szöknek meg, mert hol kapnak enni, hol nem. Egy öreg csiga se mászik lassabban, mint az ő trénjük. Ez az oka annak is, hogy bárhova kerülnek, lopnak és fosztogatnak, mintha mindenikük született tolvaj volna.

--Mindjárt kilenc óra, Regina, »capistrángot« itt nem fújnak, de anélkül is letesszük a fejünket és alszunk, ahogy tudunk.

A leány intett, hogy érti.

--Jól van.

--Itt a pokrócom, tedd magad alá és használd szalmazsáknak. Ez a homokos föld inkább kemény, mint a kő, semmint lágy, mint a pihe. Nekem elég lesz a köpenyeg is. Takaró nem kell--meleg van. Elég, ha az ember ilyenkor a jó lelkiismeretével takaródzik.

--Elég... dunnyogta a vörös.

Az erős homályban is észrevettem, hogy folyton leskelődik rám a szeme szegletéből, de nem árultam el, hogy észreveszem. Nem is bosszantott a dolog. Leskelődjék, ha nincs jobb dolga. Forgasson vörös fejében akármit--nem bánom. Kíméletesnek kellett lennem, mert én voltam az erősebb és önfeláldozó magaviselete miatt le voltam neki kötelezve. Tehát nem lehettem goromba, mint a pokróc. Mert ha goromba akartam volna lenni, azt kellett volna neki mondanom, hogy spórolja meg a leskelődést és ne kísérje gyanakvó szemmel minden mozdulatomat, nincs arra semmi szükség. Eszem ágában sincs, hogy egy ily »vézli«-t megtámadjak és kapitulációra kényszerítsek... Dreimal hapták és ezer laufschritt-nieder!... Bele kellene ugranom szégyenemben a legelső kútba.

Pedig szinte bizonyos, hogy valami ilyesmit forgat fejében a vörös. Lám, egész a barlang hátuljáig retirál a pokrócommal.

--Lefekhetel, Regina, ahová akarsz,--vetettem oda félvállról, miközben magam alá terített köpenyegemen elhelyezkedtem--mérget vehetsz rá, hogy senki se fogja nyugvásodat megzavarni.

--Nem félek--hangzott a sötétben a bosszús válasz.

Hm... ha a hang nem csal, a kis vörös haragszik valamiért.

--Bánt valami?

--Nem.

--Azt gondoltam... Nyugodtan alhatsz, majd én vigyázok rád.

--Én is...

--Rám nem kell vigyázni.

--Rám sem.

--Hát akkor annál jobb. Jó éjszakát!

--Rám azért nem kell vigyázni, mert én tudok magamra vigyázni...

Ejnye, teremtúrós zacskóját... ez meg most már épen úgy hangzott, mintha nem is figyelmeztetés, hanem fenyegetés akart volna lenni. Hiába, nincs ennek esze.

--Tehát csak vigyázz magadra, Regina,--morogtam oda neki, miközben letettem fejemet a torniszteremre és hátat fordítottam neki--amíg te szorgalmasan vigyázol magadra, addig én alszom. Jó éjt!

--Jó éjt.

Több szó nem esett. Elhatároztam, hogy egy kukkot se szólok, hanem megpróbálok aludni, bár egy csöppet se voltam álmos.

Igy telt el talán egy félóra a legnagyobb csendességben. Nem zavarta meg a nagy némaságot csak a kívülről behallatszó levélsusogás. Szél indult odakünn.

Most észrevettem, hogy Regina hirtelen fölemelkedik a pokrócról és a következő pillanatban már ott kuporgott közvetlenül oldalam mellett. Mit akar ez? Meg se mozdultam.

--Hallod?... kérdezte suttogva.

--Mit?

--Egy kutya...

--Miféle kutya?

--Nem tudom... egy kutya...--suttogta ismét a leány s eközben óvatosan csúszva a barlang nyílása felé játszta magát.

A fölfedezés egyszerre az én fejembe is szeget ütött. Nyomban fölemelkedtem és szintén a barlang szája felé iparkodtam.

Csakugyan! A kis Regina csodálatos fülei most sem tévedtek.

Az állatnak csak homályos körvonalait tudtam kivenni a sötétségben, mérges morgása azonban eléggé világosan elárulta, hogy ott van valahol a barlang nyílása közelében.

--Ez a kutya azoké... súgta fülembe a leány--vagy talán egy másik ellenségé, amely azóta telepedett a fánk alá és ezt a kutyát magával hozta... Mihelyt reggel lesz--nyakunkra fogja őket hozni.

Az ördögbe! Szépen vagyunk.

--Az egész környéken nincs kutya,--folytatta tovább a leány--ez tehát az ő kutyájuk... és nyomra fogja őket vezetni.

Kinyújtottam kezemet a Mannlicherem után, hogy lelőjjem a semmirekellő dögöt--Regina azonban még idejében lefogott.

--Bolond vagy? Ide akarod őket csődíteni?

Ez igaz volt. Helyrehozhatatlan szamárságot csináltam volna.

--Maradj csendesen...--suttogta Regina.--Majd én elkergetem. Úgy kell elkergetni, hogy ne ugasson...

Megragadta a pokrócot és hirtelen kiugorva a barlang szája elé, egész erejével hozzácsapta a kutyához. Az állat ijedten visszatorpant és egy szempillantás alatt eltűnt szem elől, anélkül hogy csak egyet is ugatott volna.

--És most--mondotta izgatott sietséggel a leány--összeszedni mindent és el! Menekülnünk kell, különben elfognak. Ez az állat ide fogja vezetni az egész disznócsordát...

Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy így lesz. Okvetlen itt kell hagyni ezt a biztosnak látszó rejtekhelyet egy nyomorult dög miatt, amelyet elpusztíthattam volna, ha nem sántikálnék. Mi sem lett volna könnyebb, mint rávetni magamat és akkorát sújtani fejére puskatussal, hogy nyomban felforduljon. Itt maradhattunk volna. Kutyaszimat nélkül soha ránk nem akadnának. Ennek azonban vége. Menekülni kell. De merre?

--Siess...--nógatott még gyorsabb sietésre a leány.

Összeszedtem a holmimat és néhány perc alatt készen álltunk az útra. Föl akartam ugyan vetni az indítványt, hogy talán elég idő volna reggel is, de még idejében elharaptam a szót és nem szóltam semmit. Ezzel megtakarítottam egy újabb erélyes »Esel«-t, amit Regina okvetlen a fejemhez vágott volna.

A leány még egyszer körülnézett a barlangban, azután szó nélkül kimászott a nyíláson és elindult.

--Merre?

--Maradj mindig a nyomomban--ismét vezetni foglak, mint ahogy ide vezettelek.

--Igen, de merre?

--Majd meglátod. Előre hiába mondanám meg, mert nem vagy ismerős ezen a mi vidékünkön és okosabbat úgysem tehetsz, mintha rám bízod magadat. Nem igaz? Tehetsz most valami okosabbat?

Erre bizony nem volt mit válaszolni. Szent igaz, hogy most semmi okosabbat nem tehetek. Egy nem remélt és váratlan fölfedezés annyira-amennyire még e nyomorúságos helyzetben is megörvendeztetett,--az ugyanis, hogy fel tudtam húzni sérült lábamra a bakancsomat--és nem fájt. Sántikálnom kellett vele csakúgy, mint eddig nélküle, de nem fájt és ez már nagy dolog volt. Az az átkozott folt, mellyel legelejétől kezdve elkeseredett harcban álltam, mintha eltűnt volna. Csöppet sem szorított. Nem is éreztem, hogy van. Becsületesebb erkölcsökre határozta-e magát, vagy úgy találta, hogy már eleget gyötört, nem tudom. Nekem elég volt, hogy nem kínozza amúgy is sántikáló lábamat és védelmezi a kiálló fagyökerek és más egyéb akadályok ütődésétől.

Az erdő sötétségében ezekből bőven kijárt. A kis vörös is lépten-nyomon megbotlott. Ilyenkor nem a legszebb kifejezések váltak le összeszorított ajkairól. Mondott olyat is, hogy egy bakakáplár se vallott volna vele szégyent.

Tőlem szitkozódhatott, ahogy akart.

Nem taksáltam többre, mint amennyit ért, bár jó tulajdonságait--azokat, amiket tapasztalásból eddig megismertem--szívesen és minden utógondolat nélkül készségesen elismertem. Nagyra is becsültem értük, mert megérdemelte. Mindenkinek a magáét!--tanította nagytiszteletű Herepei uram és én szívesen követem tanítását. Haj, be más volna a világ, ha minden ember akként gondolkoznék, mint a nagytiszteletű úr, akinél igazabb pásztora az Úr szőlőjének kettő sincs ezen a mindenféle siralmakkal szomorú földön. Lám, akkor háború sem volna... nem vadásznánk az egymás rövidke életére...nem tapadna kezemre egy csomó kiontott vér. Olyan emberek ártatlan vére, akiket sohasem láttam. Mert ez a legnagyobb kő, ami az ember lelkére hull... Jobb erre nem gondolni.

--Tummel di... tummel di--hangzott a Regina sürgető hangja.

Mi az, hogy tummel di? Ezt a furcsa nyemec kifejezést eddig még nem hallottam.

--Sohse piszkolj, Regina fiam, rosszul áll.

--Csak annyit mondtam, hogy siess,--hangzott a méltatlankodó válasz--nem szoktam piszkolódni. Ha nem értesz valamit, előbb kérdezd meg és csak azután nyisd ki a szádat...

Tessék, ezt zsebrevághatom. Voltaképen meg is érdemeltem, mert csakugyan mást értettem a »tummel« alatt, mint amit jelent. Malacságot sejtettem, holott--semmi. Bár hiszen az is bizonyos, hogy ha az imént nem hallottam volna szájáról azokat a csúnya szavakat, nem jutott volna eszembe, hogy meggyanusítsam.

Nesztelenül haladtunk előre.

Nem azért, mintha meglepetéstől kellett volna tartani, hanem mert minden egyes lépésre vigyázni kellett a sötétségben, amely az erdő sűrűségében körülfogott.

Egy kis tisztáson áthaladóban valami fehér tárgyat pillantottam meg a fűben. Lehajoltam utána és fölvettem. Üres cigarettadoboz volt. Mivel pedig nálunk nincsenek forgalomban ily fehér színű cigarettadobozok, valószínűnek látszott, hogy ezt az üres dobozt az erre áthaladó orosz hadnagy dobhatta el, vagy valamelyik módosabb katonája, aki megengedhette magának a fényűzést, hogy tíz cigarettáért 60 kopeket adjon.

A fölfedezés egy percre megállított.

--Regina...

--Nit plausch... Kum!

--Kum, kum... arról van szó, hogy nem jól vezetsz.

--De!

--Ugyanazon az úton megyünk, amelyen előttünk azok mentek...

--Tudom.

--Tessék?

--Tudom, hogy azon megyünk... ne maradozz.

--Tudod és mégis a torkukba akarsz futni?

--Nem akarok.

--Már pedig ezen a nyomon egyenesen torkukba szaladunk.

--Van még valami locsogni valód?... riasztott rám bosszusan a vörös, miközben ismét hátat fordított és még gyorsabban szedegette előre lábait, mint eddig.

Belenyugodtam, hogy neki van igaza és nem nekem. Bizonyos, hogy ha ezen az úton csak a legkisebb veszedelem fenyegetne is--gondosabban elkerülte volna, mint az ördög a tömjént.

Ennélfogva nem kockáztattam meg újabb véleményeket, hanem engedelmesen baktattam lába nyomában egészen az erdő keleti széléig, melyet egy hosszú óránál is tovább tartó vándorlás után értünk el. Regina ott megállt, ledobta a magával cipelt cókmókot a fűbe és így szólt:

--Stehen bleiben... megállunk. Itt megállunk és csak virradatkor megyünk tovább.

Rögtön le is kuporodott a cókmók mellé és intett, hogy heverjek le én is, mert egyelőre nincs szándékában tovább menni.

Körülnéztem.

Ismerős hely... Hát persze! Most rögtön ráismertem. Ez az erdőnek az a pontja, ahol egy alkalommal Varga őrmesterrel kibújtunk, hogy a kelet felé eső területet kikémleljük. Innen kelet felé menedékes mezőség húzódik mindegyre alább és alább egy széles mély árokba, amelynek alján egy elátkozott falucskát fedeztünk föl annak idején.

Persze hát, persze...

--Mi az a persze?

--Semmi különös... Annyi az egész, hogy már jártam erre.

--Mikor?

--Nemrég...

A kis vörös nem volt rá kíváncsi, hogy jártam-e erre, vagy nem jártam. Másodszor is intett, hogy üljek le és pihenjek.

--Hajnalig négy órai időnk van--mondotta azon a sajátságos dunnyogó hangon, mely ilyenkor úgy hangzott, mintha igen nagy távolságból érkezett volna és csak véletlenül került volna a füleimbe--ezt az időt legjobb lesz alvásra fölhasználni. Feküdj le és aludj. Én is lefekszem és alszom. Négy óra mulva, pitymallatkor, ha már egy kicsit szürkülni kezd--fel foglak ébreszteni.

--Jól van. Előre megmondhatom, hogy én magamtól nem fogok fölébredni.

--Det viel rederei... Mondtam már, hogy föl foglak ébreszteni.

Fejem alá raktam a torniszteremet, magam alá igazítottam a köpenyt és kinyújtóztattam épen elegendően fáradt tagjaimat. Jól esett, hogy bár néhány óráig, nem kell a Regina gyors lábai után sántikálnom. Oly sebesen haladt, hogy szinte érthetetlen volt, honnan veszi ez a gyönge teremtés a hozzá való erőt. Mert hiábavaló minden akarat és makacsság, ha a lábak fölmondják a szolgálatot. Az ő lábai nem mondták föl,--talán még annyira sem volt fáradt, mint én--a hozzá képest vaskos és nehéz oszlop. Pokrócomat, amelyet ő cipelt, közvetlenül szomszédságomban terítette le a fűbe és egyik felét egész hosszában magára húzva mutatta, hogy mindjárt aludni fog. A barlangban tapasztalt értelmetlen komédiák elmaradtak. Nem tartott szemmel és nem leskelődött. Olybá vett, mintha nem is léteztem volna.

Ez a futólagos megfigyelés elég ok lett volna rá, hogy értelme normális működését egy kicsit megint gyanuba vegyem--amit azonban ezen az egy epizódon kívül tapasztaltam, az annyira kizárt minden kételyt, hogy szélnek eresztettem minden gyanusítgatást. Csúnya dolog lett volna önfeláldozásáért hálátlansággal fizetni.

Máskor, amint letettem a fejemet, néhány perc múlva már aludtam is,--ezen az éjszakán sehogy se akart rám találni az álom. Mindenféle semmiség eszembe jutott. Képzeletben elkalandoztam haza is, hatalmas kincstári erdő-birodalmamba, amely ezerszer szebb, mint ez az idegen erdő, minden ő szegényes fáival együtt. Láttam hűséges »Zsandár« kutyámat, aki talán most sem érti, miért maradtak el a rendes hajnali séták és láttam képzeletben két lusta erdőkerülőmet, akik eltávozásom óta bizonyára egyetlen-egyszer sem néztek ki a vágásokba, s még arra sem tudta őket rávenni, véletlenül megmaradt jobbik felük, hogy távollétem alatt bár két szalmaszálat keresztbe tegyenek. No, világ lustái, csináltok, amit csináltok.... nem bánom, mert semmit sem tehetek ellene... de azért ismét mondom, hogyha a kutyámnak baja talál esni--ki foglak fordítani a bőrötökből. Ezt gondolatban sokszor megígértem és most is megígérem. Ki fogtok potyogni vén bőrötökből!

Átfordultam másik oldalamra, hátha így hamarabb elszundítok. A szél mintha erősödött volna. Néha-néha elég gorombán cibálta meg azt a ritkás mogyoróbokrot, mely alatt éjjeli sátorfánkat felütöttük. A szálfák között is eléggé érezhetően fütyörészett. Úgy tetszett, mintha valahol egy ágat is letört volna. Majd meg úgy tetszett, mintha hosszabb szünetek között valahonnan a messze távolságból tompa dörrenések visszhangját is szárnyára kapta volna... Fölemeltem fektemből a fejemet és hallgatóztam. Mi lehet? Ágyúdörej vagy távoli mennydörgés? A láthatár a horizont egész belátható vonalában mindenütt csillagokkal volt megrakva. Kicsit sápadtak voltak--sok vízpára úszott a levegőben--de azért valamennyit egészen jól ki lehetett venni. Égiháború tehát nem igen lehetett ennek a húsz-huszonöt kilométernyi távolságnak a körvonalában, ami emberi fül számára még számba jöhet. Ennélfogva...

Tessék, most megint...

Ennélfogva, füzögettem össze találgatásaimat, valahol vagy dolgoznak, vagy robbantás folyhatik, mert ezek a dörrenések is hasonlítanak--nagy távolságból--az ágyúhanghoz. Miközben még eszembe jutott, hogy otthon hagyott sörétes Lankaster-puskám balcsövébe benne felejtettem azt a rézhüvely-patront, melyet néhány udvaromba beszemtelenkedő tolvaj-szarka számára toltam a bal csőbe és ez a patron most bele fog rozsdásodni a drága csőbe... fizethetek Pan Popelnik mesternek, ha azt akarom, hogy a csövet ismét tükörsimára húzza--elnehezedett a fejem és végre elaludtam.

Tizenegy óra lehetett, éjfél előtt.

Nehezen aludtam el, de aztán aludtam is, mint egy zsák.

Egy-két rázásra oda se hederítettem.

--Gott... wie án Vieh--hallottam félálomban a Regina hangját, amely most még a rendesnél is cérnavékonyabbnak tetszett és épen úgy sértette a fülemet, mint a szúnyogsírás.

Kiállhatatlan egy hangocska... arról nem is szólva, hogy ismét belegázolt a becsületembe. És arról sem szólva, hogy nem engedett tovább aludni, hiába fordultam másik oldalamra. Megragadta a vállamat és rázott.

--Kelj föl és készülj--elmegyünk!

--Hány óra?

--Akármennyi! Virrad és ez elég.

Föl kellett tápászkodnom. Kidörzsöltem szemeimből az álmot és tétován körülnéztem. Hát bizony--virradt. A keleti láthatár alján megjelent egy finom sárgás fénycsík és a magasban úszó bárányfelhők fodros szélei lassanként mindegyre világosabbakká váltak. Hajnali három óra. Még másfél óra és itt a reggel.

A vörös e pillanatban úgy kapta marokra a pokrócot, mintha a fejemhez akarta volna vágni.

--Mozdulj!--kiáltotta ingerülten s fitos orra most ismét úgy mozgott, mint egy dühös mókusé--különben egészen ránk virrad és akkor el vagyunk veszve... Nem érted? Nem érted, hogyha azt az átkozott dögöt eleresztik, az ide is utánunk talál?

Ohó, a kutya! Erről a bestiáról egészen megfeledkeztem. Igaza van a vörösnek--ha reggelre kelve utánunk találják ereszteni, egészen bizonyos, hogy nyomunkba vezeti őket. Az ugyan még fölötte homályos kérdés, hogy kiket vezet nyomunkba, mert nem tudom, hogy kié voltaképen az a dög--de ha Regina azt állítja, hogy ezen a tájon senkinek sincs kutyája, akkor föl kell tenni, hogy betanított orosz hadikutya. Ördög és pokol minden sánta lábbal! Be könnyen végezhettem volna azzal a bestiával, ha ez a nyavalyás sérült láb nem akadályozott volna. Nem kellett volna elhagyni azt a pompás száraz medveodút és becsületesen kialhattam volna magamat.

Auf--és mars! Itt nem maradhatunk. Magamra raktam tehát a cókmókot és kijelentettem a dühös Reginának, hogy bár félig még mindig alszom, de azért készen állok az indulásra.

A leány tetőtől-talpig végigmért, azután elém állt, kidüllesztette előre álló melleit és nyersen, kihívó, szinte sértő hangon akkorát kiáltott, hogy szinte csattant:

--Mondd... hogy hívnak téged?

El kellett mosolyodnom szegényen, annyira furcsa figura volt, amint ott állt előttem hegyesen kidüllesztett mellel, hunyorgó, fenyegető, szaporán pislogó tekintettel, amely égett, mint a parázs... de persze nem égetett, mint a parázs. Engem legalább nem.

--Józsefnek kereszteltek--válaszoltam elkomolyodva, nehogy még jobban feldühösítsem.

--Mondd, Jozéf,--folytatta éles hangon--tudod te, hogy mi a különbség a bátor ember és a szamár ember között? Azt hiszed, hogy aki ennyire nem fél az elfogatástól, mint ahogy te nem látszol félni, különben nem tátognál itt dologtalanul félóra számra--az bátor ember? Hein? Azt hiszed, hogy az megérdemli a bátor nevet?

Nem válaszoltam a gorombaságra.

Vállamra csaptam a puskámat is és szótlanul elindultam.

Regina elégedetlenül rázogatta vörös fejét. Haragos pulykamérge, mintha egyszerre elpárolgott volna. Nyilván azt képzelte, hogy csúful megsértett és most neheztelek. Azért nem adtam választ. Holott pedig azért nem adtam választ, mert arra az igazságra, amit szemem közé kiáltott, nem igen kínálkozott talpraesett riposzt.

Szótlanul mentünk. Regina hamarosan elém került és jó darabon mindig előttem ment. Később valamivel hátrább maradt és minden öt percben más-más megjegyzést tett. Konok hallgatásba merülvén, egyikre sem adtam választ. Némán, egykedvű, megkeményedett arccal bandukoltam előre, mint valamely rosszkedvű, láncos medve. Nagyon jól láttam, hogy titokban megnyúlt ábrázattal, elgondolkozva vizsgálódik rám a szeme szegletéből, de nem mutattam, hogy látom. Úgy tettem, mintha semmit sem vennék észre. Sőt mintha őt magát sem venném észre.

Nem sokat törődtem ugyan az egész semmiséggel, de úgy döntöttem, hogy nem árt megragadni a kínálkozó jó alkalmat és nem árt megvonni bizonyos határokat, különben el talál fajulni kettőnk között az érintkezés a szavak durvaságában, amire ennek a vörösfejű teremtésnek szemmelláthatólag igen erős hajlamai vannak. A szavak után pedig rendszerint a cselekedetek szoktak eldurvulni. Előbb csak lemarház, azután hozzám is csapja mérgében, ami keze ügyébe esik. Ez mindig így van.

Sérült lábam állapotához képest elég gyorsan igyekeztem előre. Ugyanazon a keskeny mezei ösvényen haladtunk, amelyen az őrmesterrel streifoltunk nemrégiben a völgyben fölfedezett holt falu felé.

Regina eközben nem nyugodott. Minden áron ki akart belőlem kényszeríteni valamiféle választ azokra az egymással semmi összefüggésben nem álló megjegyzésekre, melyek egymásután váltak le nyugtalan ajkairól. Azonban hasztalan próbálkozott. Nem tudott szóra bírni. Hallgattam, mint a csuka.

A harmat bőven hullott az éjjel,--nyirkosak lettek a bakancsaim, Regina rongyos topánkái is átnedvesedtek s gyűrött szoknyácskája alja is latyakos lett.

A kora hajnali párázatban, mely mint finom fátyol borította be az egész mezőt, a távolabbi vidéknek még halavány körvonalait sem lehetett megkülönböztetni.

Regina egyenesen az itt már erősen menedékes hajlás felé tartott.

Egy darabig szótlanul követtem, de amikor bizonyosnak látszott, hogy nem fog megállani a menedéken, hanem lefelé indul a völgy hajlása irányában--elérkezettnek láttam az időt, hogy megszólaljak. Erre igen súlyos okom volt. Amikor még az erdő szélén volt »Stand«-ban a Morelliszázad--a mindenfelé elkalandozó fiúk fölfedezték, hogy ebben a keskeny és mély völgyben veszélyes kéngőzök áramlanak, melyek egykoriban a lenn látható, alig harminc-harmincöt házból álló falucska lakosságát is menekülésre kényszerítették. Hátha ez a leány nem is tudja, hogy odalenn a bizonyos halál leskelődik a vigyázatlanra, aki a fojtogató gázok áramlásának útjába merészkedik?

--Csak nem akarsz lemenni a faluba?--kérdeztem, miközben ledobtam vállaimról a cókmókot és megállottam.

Regina élénken fordult hátra. Szemmelláthatólag örült, hogy végre megszólaltam. Szinte megsimogatott a tekintetével, mialatt a gyors választ elröpítette:

--Aber ja! Épen oda akarok menni--mondotta biztos hangon.

--Akkor hát nem tudod, mi vár odalenn?

--Dehogy nem tudom! Voltam én már ott elégszer.

--Abba a faluba?

--Igen, abba... Ladomirskában, mert így hívták, mikor még emberek laktak benne. De ez már régen volt. Akkor még egyikünk sem volt a világon. Azóta úgy hívják az erre vidéki parasztok, hogy »Pokoltorok« ... Peklopapula és jól hívják, mert csakugyan ott van a pokol torka, amely minden életet megfojt. Aki nem ismerős ezen a helyen, azt--ha vigyázatlanul találja megközelíteni a pokol torkát--azonnal megtámadja az ördög és elviszi... Nézz oda, Jozéf! Nézz oda! Mit látsz?

Ez az élénk figyelmeztetés diadalkiáltásnak is beillett volna. Regina vékony hangocskája szinte visítva hasította a levegőt, miközben valami kimondhatatlanul kaján kárörömmel mutatott jobbjával egy tőlünk körülbelül harminc lépésnyire eső lapos területre, mely apró boróka-bokrokkal volt itt-ott meg-megszegve.

--Mit látsz, mit látsz? Nézz oda,--mit látsz?

A hajnali párázatban nem vettem mindjárt észre, hogy miről van szó.

--A pokoltorok kiokádta rájuk az ördögöt és az ördög valamennyit megfojtotta!--visította vad örömmel a leány.

Megragadta kezemet és maga után ráncigált, hogy közelebb kerüljünk a megjelölt helyhez.

--Ah!