Part 7

A kis Regina meg volt magával elégedve. Otthonosan elhelyezkedett és tízszer egymásután is elmondotta, hogy semmitől sem kell tartanunk. Azok nem fognak ily mélyen bejönni az erdőbe és ha be is jönnek, nem találnak meg. Egy baj azonban van és ez a víz. Az egész környéken nincs egy aprócska forrás sem. Legfölebb esővizet lehetne felfogni. Esőre pedig nincs kilátás. Tehát mi legyen a vízzel?

--Van a forrásban elég,--válaszoltam a folytonos kérdezősködésre--majd elindulok és hozok.

Regina végignézett rajtam.

--Esel... dunnyogta megvetéssel.

--Hm... ezt egyszer már hallottam,--mondottam vállatvonva, anélkül, hogy a friss gorombaságra további ügyet vetettem volna.

A leány élénken bólintott.

--Ja... már hallottad és mindig hallani fogod, amikor szamárságokat beszélsz. Ezzel a sánta lábbal akarsz te elmenni a forráshoz?

--Mondtam.

--Azt is mondtad,--esett szavamba a leány--hogy a sánta kutyát hamar utólérik...

--Azt is mondtam.

--Hát... látod!

--Látom.

--Hiába húzod félre a szádat, szamárságot mondtál und aus... Csak nem gondolod, hogy egymagadban foglak útnakereszteni, hein... csak nem gondolod?

--De, gondolom.

--Hát majd meglátom, hogy fogsz-e engedelmeskedni, vagy nem!

Ismét fenyeget ez a semmiség... hogy a kakas csípje meg, igazán nem rossz! Még megérem, hogy anyáskodni kezd rajtam és azt fogja követelni, hogy aképen táncoljak, amint neki fütyülni tetszik. Tán azt vette fejébe szegény, hogy ebben az ő medvebarlangjában--ő a medve.

Nem bántam, higyje. Bolondot nem mondott, az bizonyos. Sántikáló lábbal bajos volna aképen elintézni a vízszerzést, hogy esetleges veszedelembe kerülvén, épségben kerüljek vissza.

Eközben lassan esteledni kezdett.

A forróság valamennyire engedett, de nem nagyon. Érezni lehetett verejtékfakasztó melegét a barlangban is.

Regina a barlang szája közelében maga alá szedett lábakkal kuporgott s egy leveles ággal legyezte magát. Ezzel az ággal csapkodott a nyíláson beszemtelenkedő szúnyogok után is. Észrevettem, hogy apró szemei figyelemmel kísérik minden mozdulatomat... szinte lesni látszott rám, mint a macska az egérre... de nem mutattam neki, hogy ez a folytonos leskelődése terhemre van. A bizonytalanság foglalkoztatott, amelytől sehogy sem bírtam szabadulni. Most, hogy nagyjában ismét pihentnek és teljes erőben levőnek éreztem magam--még kevésbé.

Eh az ördögbe... végre is meg kell tudnom!

Meg kell bizonyosodnom róla, hogy helyesen cselekedtem-e, amidőn elhagytam őrhelyemet, vagy megesett velem az az emeletes bolondéria, hogy a saját bajtársaim elől futottam el?

Ez a gyanu annyira befészkelte magát a fejembe, hogy egy pillanatig sem tudtam volna tovább a barlangban megmaradni.

Ki kellett mennem, hogy bizonyosságot szerezzek, még pedig bármily áron! Ha máskép nem megy, akár a nyakam kockáztatása árán is. Lehetetlenségnek éreztem, hogy másnap reggelig ebben a bizonytalanságban töltsek el egy éjszakát.

Megmarkoltam hűséges Mannlicheremet, belenyomtam egy tele magazint és fölemelkedve ültő helyemből, ezt mondottam a mindenre feszülten figyelő kis vörösnek.

--Maradj itt, Regina, nekem el kell mennem, de hamarosan visszajövök.

A leány abban a pillanatban talpraszökött.

--Megbolondultál? Hová akarsz menni?--támadt rám szinte fenyegetve, s a barlang szája elé ugorva, elállta az utat.

--Meg kell tudnom, hogy jóbarát van-e most a Standomon, vagy ellenség. Kell! Tehát megyek. Légy szíves, fiacskám, eredj félre az útból, különben...

--Mit különben? Azt hiszed, félek tőled?

--Különben félreteszlek...

--Nem szabad kimenned, hallottad! Nem engedem! Én mondom, hogy azok a disznók jöttek vissza... ez nem elég?

--Nem elég.

--Hör zu--sziszegte arcomba a leány--megverhetsz, ha nem mondtam igazat. Nem bánom, összetörheted minden csontomat, ha hazudtam... Mondd... hallgass ide... miért hazudtam volna? Nincs neked annyi eszed, hogy fel tudd fogni, miféle okom lett volna arra, hogy idevezesselek, ha ott, ahol voltunk, biztonságban maradhattunk volna? Azt hiszed... hallgass ide és gondolkozz, hogy én jól érzem magam veled így összezárva? Ezen a szűk helyen... egész éjjel....

Mennydörgettét, egészen bizonyos, hogy ez sem volt oktalan beszéd,--világosabb és értelmesebb már nem is lehetett volna--de annyira úrrá lett felettem a bizonyosság vágya, hogy lehetetlenség volt tágítanom. Egy világért sem tudtam volna ottmaradni!

--Látnom kell a dolgot saját szemeimmel.

Regina hunyorgó szemei égtek, mint a parázs.

--Nem hiszel nekem... rebegte vérig sértve.

--Lehet, hogy igazad van. De épen erről kell a saját szememmel meggyőződnöm. Azután visszajövök.

--És ha nem jösz vissza?

Eluntam ezt a huzavonát. Perzselt a türelmetlenség... nem tehettem másként. Megfogtam mindkét karjánál fogva a kis semmiséget és szépen félretettem az útból. Azután gyorsan kibújtam a barlang száján és elindultam.

ÖTÖDIK FEJEZET

Meggyőződöm róla, hogy ellenséges őrjáratról van szó és ez megnyugtat.--A kis Reginával csoda történik: legyőzi rémképeit és kémkedni megy.--Az elfogatás veszélye fenyeget, de a veszély elvonul.--Egy orosz hadikutya képében új veszedelem keletkezik.--Éjszaka idején elhagyjuk a barlangot és menekülünk.--A rejtelmes »Pokoltorok«.--Regina lassanként megváltozik, érzelmes lesz és elméje véglegesen megtisztul.

Alig tettem néhány lépést és alig bújtam keresztül az utamat mindenfelé elálló lombsátor sűrűségén, midőn egy jól ismert hang ösztönszerűleg megállásra kényszerített. Úgy rémlett, mintha távoli ágyúmorajt hallottam volna... Feszült figyelemmel hallgatóztam, de néhány percig ismét csak a könnyű esti szélben megmozduló falevelek susogó hangja szivárgott füleimhez a csendességben.

Csalódtam volna? És ha nem csalódtam, mi történhetett a fronton, melyről azt kellett képzelnem, hogy igen nagy távolságra huzódhatott észak és észak-nyugat felé? Megfordult volna a harcban álló vonal? Visszafelé hullámzik talán az óriási kiterjedésű ütközet s a balszerencse vagy egy magasabb akarat,--a hadvezérek tudják csak miféle okból--aképen irányítja az összes részletmérkőzéseket, hogy ezen a legszélsőbb ponton helycsere történt?

Mit gondoljak?

Bármi történt is, éreztem, hogy okvetlen meg kell bizonyosodnom helyzetemről. Ez a bizonytalanság százszorta tűrhetetlenebb a legszomorúbb bizonyosságnál is. Arról tehát, hogy a fülembe csapódó távoli ágyúmoraj megváltoztassa szándékomat, szó sem lehet.

Leereszkedtem a vízmosásba és tovább sántikáltam.

Ohó!... most ismét...

Ágyúznak valahol, ebben nem lehet kétség. Félpercnyi időközönként nyolc dörrenést számoltam meg. A távolság azonban igen nagy lehetett,--a hang tompán, erőtlenül, csak mint egy erejevesztett messze visszhang érkezett füleimhez. Letettem arról a reményről, hogy ráismerhessek ágyúinkra. A fronton pontosan tudtam, hogy a mieink dolgoznak-e vagy az ellenség. Igaz, hogy itt, ahol hallgatóztam, az erdő is felette tompítja a dörrenés hangját, a távolság azonban így is nagyobb lehetett, a terep formációját is figyelembe véve, tizenöt-tizennyolc kilométernél. Ekkora távolságból még mélyen dörmögő Haubitz-tantejaink hangjára sem tudtam volna ráismerni, annál kevésbé az élesen nyelvelő Hinterlauferekre.

Tovább botorkáltam a vízmosásban.

Komisz munka volt, de hát egy szekér aranyért visszafordultam volna?

Muszájt megtudnom az igazságot.

Több ágyúmorajt ettől kezdve nem hallottam. Midőn óvatos előnyomulás után néhány perc múlva elérkeztem a már jól ismert forráshoz, zűrzavaros emberi hangokat véltem hallani... sokat, nem kettőt-hármat... mintha legalább huszan beszéltek volna összevissza...

Ismét megálltam és hallgatóztam.

Ha fel tudtam volna mászni a mellettem levő ágbogas égerfára, rögtön tisztába lehettem volna vele, hogy jóbarát, vagy ellenség került-e elhagyott Standomra, sérült lábammal ez azonban nem volt lehetséges. Ismét dühös lettem a lábamra és még azt a szerencsétlen munkást is a pokolba kívántam, aki a lábamba hasító shrapnelt montírozta... A méreg persze megint csak a szépségemnek ártott. A fára azért nem tudtam felmászni, bármint gyötört is a kíváncsiság, hogy végre megbizonyosodjak a valóságról.

Néhány pillanat múlva úgy tetszett, mintha az emberi hangok közelebbről hangzottak volna.

Gyorsan körülnéztem.

Rejtekhely után kell néznem, ha azt nem akarom, hogy itt lepjenek.

Semmi kétség... a hangok közeledtek....

Vigyázva, nehogy a legkisebb zajt okozzam, behúzódtam a forrás közelében levő mogyoróbokrok áthatlan sűrűségébe, s ott csendesen lekuporodva lestem, hogy mi lesz? Félelmet sohasem éreztem,--ezzel a visszás ajándékkal nem nyomorította meg idegrendszeremet a természet,--csak nagymérvű izgatottság lett úrrá rajtam. Egy-egy pillanatra melegem lett, mintha lobogó tűz mellett kuporogtam volna, a másik pillanatban pedig olyan kellemetlen érzésem támadt, mintha hangyák mászkáltak volna a testemen. Nyomban utána viszont mintha egy kanna jegesvízzel öntött volna végig valamely láthatatlan kéz...

Minden érzékem a szemembe gyűlt.

A közeledő hangok erősödtek. Félperc múlva már a szavukat is meg tudtam különböztetni.

És most ismét végigöntött egy kanna jeges vízzel az a bizonyos kéz...

Egy durva hang kiáltását hallottam.

--Na vodu, goszpodin Podponutschik!

Oroszok!

A durva hangú ember azt jelentette a hadnagyának, hogy vízért mennek.

Még egy perc és itt lesznek. Lélegzetemet is visszafojtva lestem abba az irányba, ahonnan jönniök kellett.

*

Ebben a számomra leírhatatlanul izgalmas pillanatban erős szorítást éreztem a kezemen s egy szorosan hozzám szoruló emberi testecske melegét is. Szemeim, füleim, minden érzékem annyira el voltak foglalva, hogy sem közeledését, sem mellém telepedését nem vettem észre. Úgy lopódzhatott utánam a kis vörös az ő könnyű, vézna alakocskájával, mint az árnyék. Csak akkor tudtam, hogy ott van, amikor már hozzám szorulva ült a fűben és kezemet szorította.

--Ne mozdulj... lehellte fülemhez hajolva.

Ránéztem. Megértette.

--Itt akarok lenni... válaszolta inkább a szemeivel.

A nagy lelki izgalom e feszült pillanatában is arra gondoltam, hogy valami roppant változásnak kellett végbemennie e szegény lelkecske egész törékeny lényében, különben nem tudta volna legyőzni az irtózatot, melyet azok iránt érzett... De legyőzte, el mert jönni, itt guggolt mellettem és csak a szája remegett. Egyébként mozdulatlanul és csendesen ült.

Leshelyemmel szemközt most félrecsapódtak az ágak és három jól megtermett orosz gyalogos alakja vált láthatóvá. Vízért jöttek. Vászonvedrük ugyanolyan, mint a mienk. Tipikus szláv fiú volt mind a három. Fiatal sorkatonák. Egyik sem lehet idősebb huszonkét esztendősnél. Jókedvűen, nagyokat kacagva merítették tele a vászonvedreket, valami felette mulattathatta őket, alighanem a goszpodin Podponutschik--a hadnagyuk--valamiféle parancsát figurázták ki egymás között.

Azután felkapták a tele vedreket és ugyanazon az úton, amelyen jöttek, eltávoztak.

Tehát megtudtam, amit meg akartam tudni...

Oroszok vannak Morelli kapitány úr utolérhetetlen tökéletességgel megépített Schützen-Grabenjeiben, melyeknek magassága mindenütt százkilencvenkét centiméter.

Vajjon miféle »ics« tartja megszállva saját külön nyirfám alatt az árnyékot?

Szomorú bizonyosság... de legalább bizonyosság. Nyugtalanságom eltűnt. Lelkiismeretem megnyugodott. Szinte érthetetlen megenyhülést éreztem, holott talán épen most kellett volna leginkább megdöbbennem.

A legnagyobb aggodalom, hogy a bajtársak--abban az esetben, ha túlságosan korán találtam volna elhagyni őrhelyemet--esetleg a félénk nyúl erényeivel találnak felruházni, megszűnt. Nem a túlóvatosság, hanem a kényszerűség kergetett ki a kapitány úr utólérhetetlen árkaiból.

--Pszt...

A leány még mindig erősen tartotta a kezemet.

--Igazat mondtam?

Intettem, hogy igen,--fájdalom, igazat mondott...

--Igazat mondtál, Regina.

--Látod... látod... suttogta halkan, szemrehányással a leány.

Erre lassan és oly nesztelenül, mint az árnyék, fölemelkedett kuporgó helyzetéből s ujját szája elé tartva, intett, hogy ne mozduljak. Szót fogadtam. Tekintélye és megbízhatósága nagyot nőtt szememben. Akár bámulatosan finom látása, akár természetes ösztönei vezették--meg lehetett benne bízni, hogy amit megfigyel, igaz.

Összefogta szakadozott szoknyácskáját és még egyszer intett, hogy maradjak veszteg. Azután félrehajtotta a bokrok sűrű levélzetét és az így támadt nyiláson keresztülbújva--egy kígyó nesztelen ügyességével eltűnt szem elől.

Magam sem tudom, micsoda unszolásnak engedtem, de hirtelen utána nyújtottam a kezemet, hogy visszatartsam. Azonban csak az üres levegőt markolhattam meg, a kis »vézli«,--miként önmagát nevezte--nem volt sehol. Egy kicsit rosszul kezdtem magam érezni!... Erőszakkal is vissza kellett volna tartanom. Még valami baj talál történni szegénykével... Sohasem bocsátanám meg magamnak.

És ismét sehogysem értettem a dolgot. Iménti gondolatom, mely akaratlanul is felvillant a fejemben, megint visszatért: mi történt vele, hogy az irtózást le tudta győzni és ide mert jönni? Megkerült talán az a bizonyos negyedik szeg és ismét normális értelem dolgozott benne? És ha csakugyan visszazökkent értelme az eredeti helyes kerékvágásba, nem támad-e ismét egy kritikus pont, amelyen felborul? Eddig állandóan azokon borult föl... az orosz katonáktól iszonyodott ... most azonban ide mert jönni, szemtől-szembe látta őket és mégis megmaradt a helyes kerékvágásban: nem mutatott semmi hisztérikus írtózatot. Sőt íme, utánuk lopódzott... utánuk mert lopódzni... hogy kilesse őket. Ha ez sem megbízható jele a gyógyulásnak, akkor nem tudom, hogy melyek azok a szimptomák, amikben csakugyan hinni lehet.

Elhatároztam, hogy ha még néhány percig nem jön vissza, utána megyek. Nem lett volna becsület sorsára hagyni. Miattam tette kockára a saját biztosságát. Oktalanul és szükségtelenül--de megtette. Ki kell mellette tartanom, ha esetleg vesztembe szaladok is...

Fölemelkedtem ültőhelyemből és hallgatóztam. Ha baj fenyegetné, kiáltana... de semmi sem mozdult. Mindenütt csend és az erdő hallgatag némasága. Itt még madár sincs. Elűzte őket az ágyúk és fegyverek lármája.

Egy-egy kacagás gyenge visszhangja idáig is elvergődött a meleg esti levegőben--egyéb hang azonban nem hallatszott. Jókedvük van ezeknek az orosz legényeknek, hogy ennyit viháncolnak. Csak tudnám, miért? És ha ők tudnák--meddig?

Ebben a pillanatban megmozdult közelemben a sűrűség és a kis »vézli« alakja látható lett. Majdnem örömmel kaptam a keze után. Hála Istennek, nem történt semmi baja.

--Rosszul tetted, hogy elmentél...

--Pszt, csendesebben... suttogta alig érthető halk hangon--nincsenek messze...

Oly halkra tompítottam hangomat én is, amilyenre csak tudtam.

--Ostobaságot csináltál, Regina...

--Meg kellett tudnom, hogy hol vannak és hányan vannak.... azért, hogy te is tudd. A fánk alatt ülnek és huszonnyolcan vannak. Egy lovat is láttam. Oda van kötve a fához és a nyereg most is rajta van. Ez talán azért van, mert a tiszt tovább akar menni embereivel, csak megvacsoráznak... A tiszt is fiatal ember. Folytonosan szivarozik és nagyon türelmetlen... nagyon csúnya...

--Főznek?

--Igen, tüzet raktak... ugyanazon a helyen, ahol te--bólintott fejével a leány és ismét fölbiggyesztette a száját, miközben így szólt: olyan haja van, mintha lenszőke kóc volna a fején és olyan fehér bőre, mint egy kisasszonynak, akit paraszol alatt visznek ki a levegőre... eckelhafter Kerl...

Regina oly halkan dünnyögött, hogy nem értettem meg, miről beszél.

--Mondottál valamit?

--Azt mondottam--suttogta félrehúzott szájjal--hogy útálatos fickó azzal az ő kisasszonyosan fehér bőrével.

--Ki?

--A tiszt, aki vezeti őket. Róla beszélek.

Hm... ez már megint nem egészen bizonyos jele a gyógyulásnak. A veszély közvetlen közelében, íme, legelsősorban azt figyelte meg ez a Regina, hogy az ellenség tisztje csúnya fiú. Bár hiszen azt mondják, hogy ez az a bizonyos ösztönös és örök asszonyiság, mely már az éretlen leánygyermekben is megvan, s ellenállhatatlanul kiütközik gyakorta még a legalkalmatlanabb és legveszedelmesebb helyzetben is. Mi igaz belőle--nem tudom. Lehet, hogy így van.

Regina most hirtelen abbahagyta az ellenséges tiszt csúnyaságának feszegetését és gyorsan megragadta a kezemet.

--Pszt, pszt... egy szót se--súgta ijedten a fülembe--azonnal menekülnünk kell... jönnek... Mind erre jönnek--

Engedelmeskedtem, jóllehet magam még nem hallottam semmit. A leánynak azonban élesebb hallása volt. Gyorsan beretiráltam utána a vízmosásba és lehetőleg zaj nélkül iparkodtam tovasántikálni a forrás közeléből az elhagyott sziklabarlang felé, melyet körülbelül tíz percig tartó bujkálás után értünk el. Regina szinte betaszított a barlang szűk nyílásán, annyira sietett. Kicsibe múlt, hogy oda nem csaptam sérült lábamat a kövekhez.

Amikor benn voltunk, megkönnyebbülve föllélegzett.

--Gott... annyira féltem, hogy észrevesznek és utólérnek...

Megsimogatta vállamat és ezt súgta:

--Mit csináltam volna én nálad nélkül?

Hangocskájának nagy melegsége akaratlanul is megindított. Éreztem, hogy iménti bátor önfeláldozásáért és ragaszkodásáért hálával tartozom neki. Taksálhatom egyébként annyira, amennyire akarom--a hálát megérdemli. Kezembe vettem a kezét és gyöngéden megszorítottam.

--Derék leányka vagy Regina,--együtt maradunk, amíg lehet.

Intett a fejével, hogy érti.

--Én mindig ott leszek, ahol te vagy... suttogta oly biztos hangon, mintha ez máskép nem is volna lehetséges.

Mondani akartam valamit erre a nagy bizakodásra, de most villámgyorsan hozzám kuporodott a földre és betapasztotta kezével a számat.

--Hallgass... pusmogta fülemhez hajolva--itt vannak....

Mozdulatlanul ülve maradtam.

Künn a barlang előtt hangok törték meg az esteli csendességet. Egy nyers hang valami parancsot adhatott a legénységnek és erre egy másik--alázatos--hang válaszolt:

--Dobre, goszpodin Podponutschik!

Éreztem, hogy a leány egész kis teste reszket, az én arcomat pedig heves vérhullám önti végig... Egy lehelletkönnyű suttogást mégis megértettem:

--Ne félj... itt sohasem találnak meg.

Az orosz csizmák alatt összetöredezett száraz galyak recsegése néhány pillanat múlva megszűnt. Elvonultak. Merre? Nem bírtam kivenni, bármennyire füleltem is, Pedig éreztem, hogy ezt jó volna tudni, bár ösztönszerűen abban állapodtam meg, hogy kifelé az erdőből, kelet felé kell tartaniok. A hadnagy, aki ezt a patrouillet vezeti, bizonyosan megnézte a térképet és arról könnyűszerrel leolvasta, hogy délnek haladva, napokig sem tudna embereivel kikerülni az erdőségből.

Abban egy pillanatig sem volt kétségem, hogy ez az idáig elkalandozó orosz patrouille voltaképen kémszemlén van--különben nem hagyta volna ott Morelli kapitány úr nagyszerű árkait, hanem beléjük telepedett volna és az utána következő orosz csapatok részére elfoglalta volna. Ez azonban nem történt meg. Az orosz hadnagy keresztül iparkodik az erdőn s nyilván arról akar meggyőződni, hogy van-e valami a terep keleti irányában, vagy nincs. De hogy tudott akadálytalanul idáig jönni? Merre vannak a mieink? Mi történhetett az egész északi és északkeleti fronton?

Aggodalmas és nehéz kérdések... de kitől remélhettem volna választ? A mindenttudó Isten mindenkit meghallgat, de senkinek sem válaszol...

Teringettét, de hát voltaképen mi jogon lógatom le az orromat? Mit tudok én?

Semmit.

Még annál is kevesebbet... Nem tudok semmi mást a világon, mint hogy egy orosz tiszti patrouille egészen idáig lecsatangolt. Ebben pedig tulajdonképen nincs semmi meggyászolni való szomorúság, mert az ilyesmi egy sok száz kilométerre terjedő óriási harci fronton naponként--kölcsönösen--akár százszor is előfordulhat, anélkül, hogy hátrányos következtetéseket szabadna belőle levonni a magunk, vagy az ellenség rovására. Dictum-factum, munkába állítottam józan eszemet és megmagyaráztam magamnak, hogy a bajtársak miatt semmiféle komoly töprengésre nincsen okom. És nincs önmagam miatt sem. Ez a medvebarlang biztos búvóhely. Regina nem túlzott, amikor az imént azt súgta fülembe, hogy ne féljek, mert itt sohasem találnak meg.

Mennyi ideig ültünk ott mozdulatlanul--nem tudom. Csak a mindegyre sűrűsödő esti homályból következtettem, hogy tovább várakozhattunk az ellenség végleges eltisztulására--félóránál. Már-már a lábam is belezsibbadt.

Először Regina emelkedett föl mozdulatlan kuporgásából, azután én álltam talpra.

--Elmentek... mormogta elégedetten.

--Vigye el őket az ördög.

Regina bólintott.

--El is viszi... mondotta meggyőződéssel.

--Nem bizonyos.

--Lehet, hogy nem bizonyos, de nekem valami azt súgja, hogy elviszi... Meg fogod látni, hogy igazat mondok.

--Nem lehet ezt tudni, Regina.

--Persze, hogy nem lehet tudni--bólintott ismét a leány--az ember azonban sokszor megérez olyan dolgot is, aminek okát adni nem tudja, akármennyit töri is rajta a fejét. Én sokszor vagyok így... Egészen bizonyosan meg fogod látni, hogy most is igazat mondok.

A kis Regina tekintélye akkorát nőtt előttem, hogy majdnem elhittem, amit mondott, helyesebben szólva--amit ily biztos határozottsággal megjósolt. Némely ember megfoghatatlan előérzetei nem mindig a babona talajából virulnak ki...

Ráhagytam, hogy elhiszem és örülni fogok, ha ezeket a hirtelenszőke »chlapec«-eket az ördög csakugyan el fogja vinni. Legalább ezekkel is kevesebb lesz.

--Vacsorázni kellene valamit. Éhes vagy?

Tagadólag rázogatta a fejét.

--Nem vagyok... jóllaktam az ijedtséggel.

--Hát ez elmúlt, ne is beszéljünk róla,--iparkodtam visszakanyarodni a rendes kerékvágásba--nem foglalkozhatunk egy dologgal száz esztendeig. Lemegyek a forráshoz és hozok egy veder vizet. Anélkül nem lehet főzni.

--Én is jövök.

--Helyesebb volna, ha addig, míg én odajárok víz után, csinálnál itt barlang szájánál egy kis tüzet.

--Majd azután,--válaszolta elutasító mozdulattal a leány, miközben kezébe vette a vászon vedret és elindult--majd azután csinálunk tüzet, ha visszajövünk a vízzel.

--Odatalálok nálad nélkül is.

--Mondtam már, hogy mindenütt ott akarok lenni, ahol te vagy.

Ez megint olyan határozottan volt mondva, hogy határozottabb parancsot maga Morelli kapitány úr sem adhatott volna. »Akarok«... és azzal schluss! Hiába, jól megy. Még huszonnégy óra és ebben a barlangban csakugyan ő lesz a--medve. Még pedig olyan medve, aki táncoltat. Akit pedig táncoltatni fog, az alighanem én leszek. Ez a gondolat a maga furcsaságával annyira tetszett nekem, hogy makacskodása miatt felberzenkedő bosszúságom azonnal elpárolgott.

--Gyerünk!

A barlang szája előtt Regina megállt és jó néhány másodpercig megerőltetett figyelemmel hallgatózott. Keskeny orrcimpái csodálatos nagyra tágultak... szája kinyílt, mintha azon keresztül is hallani akart volna. Olyan volt, mint egy ragadozó, amelyik még nem pillantotta meg a prédát, de rendkívül finom érzékeivel már megérezte.

--Tiszta a levegő... mondotta megnyugodva--messze vannak és soha ide többé nem fognak visszajönni.

--Majd elválik...

--Azt hiszem, hogy mire holnap reggel virradni kezd--már el is vált... erősítette épen oly szilárd meggyőződéssel a leány, mint az imént.

Nem mozgattam tovább ezt a dolgot, hanem igyekeztem, hogy közvetlenül a nyomában maradjak sántikáló lábammal, különben elvesztettem volna szem elől. A forráshoz érve tele merítettem a vászon-vedret és azzal haladéktalanul indultunk visszafelé. Sietni kellett a főzéssel, mert még egy rövid óra és ránk esteledik.

Tüzet a barlang külső szájában magamnak kellett csinálnom, Regina nem értett hozzá. Ehez a legutolsó katona is jobban ért, mint a legelső női cseléd, aki egész életében se csinál nyílt helyen tüzet. Ennélfogva nem is tudhatja a fortélyait. Két perc múlva lobogott a láng. Válogatott száraz ágacskákat gyüjtöttem alája, nehogy nyirkos is keveredvén közibe--fekete füstöt fodrozzon föl a levegőbe. Ez messzire meglátszik és nem lehet tudni... Az ördög sohasem alszik. Az egész száraz fa azonnal lángol és úgyszólván egy csepp füstöt se ad.

Víz a kokeszlibe, víz a sajkába,--amint egy kicsit megmelegedett, odatoltam Regina elé, hogy szakértelemmel mossa ki, míg én a földkerekség első ételének, a halhatatlan gulyásnak konzerves dobozát nemkülönben jeles szakértelemmel fölfeszítem.