Part 21

Semmit sem értettem abból, amit mond, csak rémlett, mintha folytonosan azt suttogta volna, hogy szeret... tízszer, húszszor egymásután és mindig csendesebben, végül már úgy, mint aki zokog... Erőlködtem, hogy válaszoljak és én is azt mondjam neki, hogy szeretem... szeretlek szegény kis vörös Regina... de nem tudtam kinyitni ajkaimat. Talán félreértette hallgatásomat, mert kétségbeesetten kulcsolta át a nyakamat és olyan fuldokló zokogás rázta meg vézna testecskéjét, hogy majdnem megbolondultam... Mégsem bírtam szóra nyitni a számat, hiába kínlódtam, hogy megnyugtassam. A következő pillanatban egyet fordult velem a világ és elkapott valami leírhatatlanul kedves vágy, hogy ezt a nekem ajándékozott lelkecskét mindenáron megnyugtassam. Semmire sem gondoltam csak erre. Ne értse félre némaságomat, melyet nem bírtam megtörni, hiába erőlködtem, hogy megszólaljak... Karjaimba emeltem, mint egy gyermeket és a kis vörös Regina nem ellenkezett. Engedelmesen kulcsolta át a nyakamat és ott, ahol voltunk, a kedvesem lett.

*

Másnap reggel fölébresztettem egy gyöngéd csókkal. Úgy tetszett, mintha tegnap óta csodálatosan megszépült és megnőtt volna. Amikor hirtelen kinyitotta szemét és talpra szökött, egy pillanatig tétován tekintett rám, azután lehajtotta fejét és mélyen elpirulva sütötte le tekintetét a földre. A szemérmes szégyenkezés ez ösztönszerű varázslata azonban csak egy rövidke pillanatig tartott. A következő pillanatban ismét fölemelte fejét és nyugodtan, mosolyogva, végtelen odaadással nyugtatta rajtam tekintetét. Meglepve bámultam a változást, melyen egész lénye keresztül ment. Apró, hunyorgató szemei eltűntek... ezek a szemek, melyek most nyugodtak rajtam, nagyok és boldogan mosolygó asszonyi szemek voltak, tele öntudattal és mosolyukban is valami sejtelmesen érett komolysággal.

Kezét nyújtotta és most már a zavar legkisebb jele nélkül üdvözölt.

--Jó reggelt! Helyesen tetted volna, ha hamarább fölébresztesz. Túlságosan sokáig aludtam.

--Ránk fér, kedvesem, én is csak egy félóra óta vagyok ébren. Legalább jól aludtál?

--Köszönöm, jól. És te?

--Én is.

--Akkor minden rendben van. Most el fogunk menni a tóhoz és megmosdunk, még pedig alaposan, mert ez is ránk fér. De leszel szíves nem beletörölközni az ingedbe, mint tegnap, hanem majd ezt használjuk törölközőnek.

Kikeresett a cókmókból egy darab színes vásznat és mosolyogva felmutatta.

--Ez egykori szoknyám maradéka! Tisztára van mosva, mint a patyolat, bátran föl merem neked ajánlani. Gyerünk! Lökd válladra a fegyvert és gyerünk.

--Minek a mosdáshoz fegyver?

--Kell, kell... nem lehet tudni! Csak hozd, különben elvihetem én is.

Elindult, hogy kihozza, de ezt persze nem engedtem, hanem magam löktem vállamra hűséges barátomat. Eként, fegyveresen, vonultunk az erdei tavacskához megmosdani, ami akadálytalanul meg is történt. A mosakodás eléggé hoszszadalmas művelete alatt ismét elbámultam a roppant változáson, melyen a kis Regina egykori furcsa lénye teljesen és nyomtalanul úgy ment keresztül, hogy a régiből semmi sem maradt. Magam elé idéztem régi lényét és összehasonlítottam azzal a most szemeim előtt levő nővel, aki annyira diszkrét és ügyes mozdulatokkal intézi el a mosdás műveletét, hogy semmit sem árul el rongyai alatt. Már pedig ez ezekben a hiányos köntösfélékben ugyancsak nagy művészi feladat volt és méltó a legteljesebb csodálatra.

A mosdási művelet elvégzése után indítványoztam, hogy nézzünk el néhány percre saját külön nyírfámhoz is. Onnan messze kilátás nyílik északnyugat felé az egész tájra, hamar meg lehet róla győződni, hogy tiszta-e a levegő vagy nem. Ez mindenesetre szükséges.

Regina bólintott, hogy igen, ez szükséges.

Kimentünk az erdőből és közeledtünk egykori őrhelyemhez.

...És itt olyasmi történt, amit mai napig sem tudok megérteni.

Alig hogy a nyírfához értem, valahonnan a kénes »Pokoltorok« felé vezető ösvény ciherjei táján eldördült egy puskalövés. Egyetlenegy magányos puskalövés... semmi több... És sehol senki. Nem láttunk sehol egyetlen teremtett lelket sem az egész tájon.

A lövést követő pillanatban éles fájdalmat éreztem a ballábam bokájában. Le kellett ülnöm, különben lerogytam volna.

--Szent Isten...--rebegte elsápadva Regina és hozzám ugrott, hogy támogasson.

--Eltalált a fickó... azt hiszem, hogy összezúzta a bokámat... Segíts, drágám, húzzuk le a csizmámat.

Regina reszketve sietett segítségemre. A rémület egész energiáját megsemmisítette, olyan volt mint egy gyámoltalan gyermek. Folyton csak azt rebegte, hogy ha megölt volna az a nyomorult... ha megölt volna Szent Isten, ha megölt volna!...

--De nem ölt meg,--iparkodtam rémületét eloszlatni--csak megsebesített.

Amikor végre sikerült a csizmát lehúznom, kegyetlen fájdalom nyilait bele az agyamba, cseppbe mult, hogy föl nem kiáltottam kínomban, annyira gyötört a seb. Regina most egyszerre magához tért és a gyámoltalan siránkozó gyermekből egy szempillantás alatt ismét gyorsan cselekvő jóbaráttá változott át. Gondolatgyorsan kötötte le az erősen vérző sebet. Amikor ezzel készen volt, fölragadta a földről Manlicheremet és villámló szemekkel vizsgálódott abba az irányba, ahonnan a lövés döreje idehangzott. Nagy fájdalmaim között is láttam és ez végtelenül jól esett, hogy a párját féltő tigris rettenetes gyűlölete lobog égő szemei mélységében...

De hiába leskelődött, nem látott semmit.

--Széttépném azt a kutyát... sziszegte fogai közt.

Mindhiába. Élőlénynek az egész környéken sehol semmi nyoma.

--Mit csináljunk?--fordult ismét felém, miközben letérdelt mellém és szeretettel megcsókolta fájdalomtól izzadó homlokomat--nem tudsz a lábadra állni... úgy-e, nem tudsz?

Intettem, hogy nem. Össze van zúzva a bokám.

--Istenem, mit csináljunk... mit... Óh, már tudom!--kiáltotta egy segítő ötlettől megkapatva--maradj itt, drágám, mindjárt jövök.

És már futott is, mint a zerge, egyenesen a leégett tanya felé. Nem telt bele egy negyedóra és már vissza is jött, maga után húzva azt a négykerekű kézikocsit, mely a sertés ól mellett csodálatosképen épen maradt.

--Rá foglak emelni és húzni foglak--mondotta határozottan.--Előbb azonban lemegyek a barlanghoz és elhozom a holmit. Azt nem hagyjuk itt annak a bitangnak, akit verjen meg az Isten...

Két fordulóra Regina mindent elhozott és elhelyezte a kis kocsin. Azután engem segített föl. Ez keserves munka volt szegénynek, bár mindent elkövettem, hogy magamtól tápászkodjak föl. De nem bírtam egészen a magam erejéből, a gyalázatos fájdalom miatt, amely egészen elgyengített. Nagy darab ember vagyok, sokat elbírok, ez a hasogató fájdalom azonban egy bivalynak is elég lett volna... Éreztem, hogy összezúzott bokámból többé sohasem lesz ép boka... sántítani fogok egész életemben. És ez a gyanu talán még jobban fájt, mint maga a seb...

Mit mondjak még?

Amikor végre elhelyezkedtem a kis kocsin, Regina húzni kezdte és ereje megfeszítésével fáradhatatlanul húzta az erdő mellett a legközelebbi falu, az ide körülbelül öt-hat kilométernyire fekvő Osztrok felé. Hálával és tisztelettel csodáltam hősiességét. Nélküle elpusztultam volna. Ily kétségbeesett erőfeszítésre férfi talán nem is képes. Szegény kis Regina... sovány tagjai majdnem megszakadtak a szívós erőlködéstől, de nem engedett, minden pihenő után ismét azzal a makacs energiával húzta tovább a kocsit, melyet ebben a csodálatos teremtésben már annyiszor megbámultam. Szeretettel, megilletődve tekintettem rá. Amikor kértem, hogy pihenjen, letörölgette keze fejével homlokáról a verejtéket és végtelen gyöngédséggel ezt kérdezte:

--Úgy-e, drágám, már nem fáj olyan nagyon?

Mit felelhettem? Lelkem mélyéig éreztem, hogy sebem neki is fáj, igyekeztem hát megnyugtatni, hogy ne fájjon neki az én fájdalmam.

Késő estére tudott bevonszolni Osztrokra. Ott már annyira ki volt merülve, hogy majdnem ájultan rogyott össze. A boldogság azonban ott csillogott a szemeiben, hogy keserves erőfeszítése nem volt hiábavaló, A faluban néhány emberből álló hadtáp-detachement tartózkodott, amelynél jelentkezhettem. Ez meg is történt. Az őrmester--derék magyar ember--el sem akarta hinni, hogy így kerültem ide, ahogyan ide kerültem. Barátságosan megszorongatta a Regina kezét és azt mondta neki:

--Igazán szép volt, az Isten éltesse!

Másnap reggel parasztszekérre tettek és elküldöttek a legközelebbi Feld-Spitál-stációra, ahol megvizsgáltak és különböző jegyzőkönyveket vettek fel rólam. A kis Reginát itt is megdícsérték, az ezredorvos azonoban mintha megcsóválta volna a fejét, amikor sebemet alaposabban megvizsgálta. Éreztem, hogy a szívem nagyot dobban...

--Micsoda maga, fiam, civilben?--kérdezte odavetve.

--Erdész vagyok, ezredorvos úr.

--Szeret vadászni?

--Igen.

--Hát ez egy kicsit most már lassabban fog menni,--folytatta mosolyogva az ezredorvos--hivatalát azonban egy jó erős bot segítségével akadálytalanul elláthatja.

Lehunytam a szemeimet. Éreztem, hogy ebben a pillanatban nemcsak a sebem fájt, hanem mellembe is belenyilallott egy fájdalmas bizonyosság... Nem vagyok többé ép ember.

Hely hiányában egy parasztházba kerültem, amíg valamennyire felépülök. Reginának megengedték, hogy közelemben maradhasson és ápolhasson. Nagy szeretettel, odaadó, kedves gyöngédséggel végezte ezt a feladatát is. Százszor elsimította napközben a párnáimat és mindannyiszor fülembe súgta, valahányszor csak arcomhoz dörzsölte finom kis arcát:

--Ne búsulj, drágám... Lásd, én olyan rossz vagyok, hogy még örülök is, mert legalább az enyém maradsz...

Egészen helyes volt újonnan beszerzett vászonruhácskájában, mely tagjai véznaságát valamenynyire elleplezte. Vörös haját az öreg ezredorvos határozottan szépnek találta.

Nyolc nap mulva tovább transzferáltak Lembergbe, ahonnan a munkácsi kórházba kerültem. Hat hét mulva innen is elbocsátottak és végleg abfertigoltak. Elmehettem haza a rokkantak szomorú országútján, ballábam bokája merev maradt a gyógyulás után és nem lehetett rá semmi reményem, hogy bot nélkül valaha használhassam. Regina vígasztalt és bátorított. Olyan szívhez szóló, kedves igyekezettel cselekedte szegény, hogy nem volt lelkem hangosan is kimondani azt a keserűséget, mely torkomat fojtogatta.

*

Amikor egy hét múlva megérkeztem Reginával régen elhagyott erdészházamba, volt egy naiv örömem is. Nem két lusta erdőkerülőm megnyúlt pofája okozta ezt az örömet, akiknek hosszú tunyálkodását megérkezésemmel nyakonszegtem, hanem a »Zsandár« kutyám. Az a magánkívüli öröm, amit ez az állat mutatott! Vinnyogott, szűkölt, eszeveszettül forgott maga körül, csakhogy épen fel nem döntött nagy boldogságában, hogy itthon a gazda és ő ismét hozzátartozónak érezheti magát.

Cseppbe múlt, hogy a kis Regina el nem pityeredett ennyi ragaszkodás láttára. Megszorította kezemet és mélázva így szólt:

--Ez az állat is szeret téged...

Éreztem a célzást és elnémítottam ajkait egy hálás csókkal.

Amikor néhány nap mulva valamennyire rendbe jöttünk és kijelentettem neki, hogy feleségül veszem, komolyan bólintott. Jól van. Legyen úgy, ahogy akarom.

Csodálatos! Még a hangja is egészen más volt, mint régen. Dallamos, komoly, meleg. Valamikor cérnavékony volt és többnyire bántóan éles. Hát csak mondják nekem, hogy csodák pedig ezen a világon nem történnek. Dehogy nem történnek! Hová sorozzam a kis vörös Reginát, ha nem a csodák közé?

Azonnal átvette a háztartás vezetését és hónapról-hónapra ezt a feladatát is a legnagyobb komolysággal töltötte be. Egész napja el volt foglalva. Csak estefelé ért rá, hogy odahúzzon egy széket az erdőre nyíló ablak mellé és szorgalmasan varrogasson. Sokszor megleptem így munkája fölé hajolva, amint elmélyedve dolgozott és alig látszott megjelenésemet észrevenni.

Egyszer jobban odanéztem és akkor láttam, hogy mi az, amin ily nagy buzgalommal dolgozik.

--Nini, Regina szívem, hiszen ez babakelengye!

Mosolyogva emelte rám szégyenlős tekintetét.

--Kelleni fog... mondotta csendes hangon és ismét belemélyedt a munkájába.

(Vége.)