Part 20

--Igy járnak a rossz gyerekek, akik nem hallgatnak jó apjuk szavára!--mondottam kenetesen s a másik pillanatban már talpon is voltam, hogy szintén kirázzam csontjaimból a poros padló barátságtalan keménységét--kommandíroztalak erre a fájn dívánra, de nem tetszett.

--Rá se lehet feküdni, mert olyan öreg, hogy leszakad.

--No, alattad nem szakad le.

Vártam a hasonló célzásra máskor mindig elkövetkező goromba választ, ez azonban elmaradt. Lehet különben, hogy nem is hallotta tagjai véznaságának ez újabb meglegyintését, mert példámat követve, szintén a köpenyege kiporolásával volt elfoglalva. A por ujjnyi vastagon borította a padlót. Ebben a porban feküdtünk, mint két malac. Olyanok is lettünk tőle, mint a malacok. Alig vártam, hogy valamiféle mosdóvizet találhassak.

Víz bőséges tömegben zuhogott az éjjel, edényféle azonban sehol sem volt, amely fölfoghatta volna, meg kellett tehát elégedni azzal a tócsával, amely közvetlenül a filagória előtt keletkezett. Ez is megteszi. Nem szabad finnyásnak lenni.

Lekuporodtam a tócsa szélére és megmosdottam.

Regina mosolyogva szemlélte a szegényes igyekezetet, de nem követte. Nem is követhette volna, mert fölkavartam a tócsát s a víz szürke lett az iszapos sártól. Későn vettem észre, hogy ezt a sáros iszapot is a pofámra locsoltam. Mindegy, nem szabad finnyásnak lenni...

--Én majd csak otthon fogok megmosdani--jelentette ki a leány s rosszalva csóválgatta fejét, amikor látta, hogy törölközőnek az ingemet neveztem ki. Valamibe azonban meg kellett törölköznöm. Az ingemen ott marad az iszap fotográfiája, ezt majd ki fogom mosni, ha ráérek és több víz lesz raktáron, mint itt... az, mondom, a fő, hogy nem szabad finnyásnak lenni.

Még el sem készültem a nagy tisztálkodással és Regina már nógatott, hogy siessek, tovább kell mennünk.

Igaza volt. A szél, úgy látszik, megfordult és most a kastély felől lengedezett felénk. Nehéz bűz furakodott szerencsétlen orromba, hiába ismételtem rendületlen konoksággal, hogy nem szabad finnyásnak lenni. Hej, hogy az istennyila nem ütötte tarkón azokat a ronda orosz parasztokat, akik azokat a szobákat oly hallatlan módon összepiszkították! Lehetetlenség volt kiállani a borzasztó bűzt...

--Menjünk, Regina...

Föl se szíjjaztam magamra a holmimat, csak fölkaptam az egészet és futottam... ki... ellenkező irányba az utánam lengedező szaggal.

Regina utánam...

Hallottam, hogy nevet, nyilván a nehézkesen szaladó »csizmás kandúrt« találta felette nevetséges látványosságnak, úri személyemben, de azt is hallottam, hogy tüsszög és folyton az orrát fújja. Ez kielégítette kárörömömet. Kikapott az én »horgas«-om is, de az ő fitos mókusa is megkapta a magáét, tüsszöghet, míg a penetráns ajándéktól megszabadul.

Ebben a kénytelen menekülésben most én mutattam meg neki, hogy mi az a Sturm-Schritt. Rohanva gázoltam keresztül sáron, pocsolyán, vakandtúráson, fűbuckákon és mindenen, ami utamba került, mint valamely szabadjára eresztett mozdony, mindaddig, míg csak azt nem reméltem, hogy az a rettenetes bűz már nem érhet utól.

Regina egy darabig vitézül állta a rohanást, a második kilométer után azonban kifogyott gyengécske melléből a »szusz« és kénytelen volt leülni a fűbe, hogy lélegzethez jusson.

Félórás »kurze Rast«-ot tartottunk. Ez a rövid pihenő arra is szükséges volt, hogy rongyos cipőit valami madzagfélével összekössük. Siralmas állapotban voltak, egyik rongyosabb, mint a másik. És semmi kilátás, hogy más cipőt lehessen szerezni.

--Eldobnám ezeket a fetzniket,--mondotta rezignáltam--de nem tudok mezítláb járni. Próbáltam, nem megy...

Ledrótoztam őket egy szál madzaggal, úgy, ahogy lehetett, azután megvígasztaltam:

--Ne búsulj... Amint ráérek, csinálok neked egy pár cipőt.

Elnevette magát.

--De már azt szeretném látni!

--Majd megmutatom. Snájder már voltam, lehetek sujszter is. Nincs annál könnyebb!... Most azonban auf, Regina! Gyerünk tovább... Mondom, nincs annál könnyebb,--magyaráztam, miközben tovább folytattuk a vándorlást, ezúttal lassúbb tempóban, mint eddig--az ember vesz egy darab bőrt, azt kihajtja, behajtja, kigörbíti, begörbíti, összevarrja és kész a cipő.

--Ojjé, hogyne!...--fintorgatta orrát a leány--főleg, ha nincs mit kigörbíteni-begörbíteni. Honnan vesszük a bőrt?

--Majd kitaláljuk ezt is. A köntösödet is úgy találtuk ki s lám, be remek munka lett. Kicsit gyűrődött, ennyi az egész, egyébként úgy áll rajtad, mintha rádöntötték volna.

--Hogyne, hogyne! Csak nem lehet begombolni...

--Nem is kell! Az Isten azért teremtette a nagy szépségeket, hogy mutogassa, akinek van.

A leány fölemelte kezét és megfenyegetett.

--Azt akarod mondani, hogy tehénmellű vagyok... Pedig, ha igazságos akarnál lenni, tudhatnád, hogy erről nem tehetek.

--Nem vagyok én akkora szamár, hogy csúnyának tartsam azt, ami szép és nem felesleges, sőt szükséges és pompás, mint a rózsatőn a virág. Na, Regina virágom, ez csak elég szépen van mondva?

--Ja... csakhogy nem arról van szó, amit mondasz, hanem arról, amit titokban gondolsz...--mondotta neheztelve a leány.

Megragadtam volna az alkalmat egy kis kötekedésre, ennél a furcsa teremtésnél azonban jóformán lehetetlenség volt eltalálni a helyes mértéket. Volt úgy, hogy amit más föl sem vett volna, az őt érzékenyen megsebezte és megfordítva: ami bármely más leányt vérig sértett volna, őt teljesen hidegen hagyta. Már most »légy okos, Domokos«, sohasem voltam benne biztos, hogy egy-egy ártatlanul tréfás megjegyzés nem sül-e el épen visszájára. Az igazság egyébként mindezek mellett is az volt, hogy örültem neki, hogy ismét mellettem van. Hozzászoktam--ennyi. Hozzászoktam, mint például... mit mondjak?... mint például a szivarszipkámhoz, amely évek óta mindig a zsebemben van, bár sohasem veszem semmi hasznát, mert sem szivart, sem cigarettát nem szívok szipkából. De azért minden nap hűségesen beteszem a zsebembe és hiányát érezném, ha nem lenne ott. Ez pedig, amit most mondtam, nem durvaság és nem cinizmus, hanem épen oly egyszerű igazság, mint bármely más igazság a világon.

Estefelé elérkeztünk a jezernicai völgybe.

A bokrokkal sűrűn telenőtt hágó tetején néhány percre megállapodtunk, hogy kikémleljük az alant mutatkozó perspektívát végig a szintén porráégett falucska mellett egészen a túlsó dombsorig, mely alatt a sebesfolyású patak kanyarodik ki az északkeleti síkság felé.

Elhagyatottság és békességes csend nehezedett mindenütt a jezernicai völgyre is, mint a rudnikira.

Sehol egy élő lélek, vagy bár egy állat, vagy éneklő madár. Az itt végighullámzó harcok az összes állatokat és éneklőmadarakat elűzték más, barátságosabb, távoli vidékekre s a szegény menekülők még nem mertek visszatérni. De nem úszott a levegőben egyetlenegy ragadozómadár sem, se kánya, se vércse, de még egy szál varjú sem az egész közeli és távoli horizonton. Oly különös, szomorúan nyomasztó érzés volt ez az abszolút élettelensége a földnek és levegőnek...

Magam is szinte mozdulatlanul vertem cöveket a földbe. A leány megérintette a karomat.

--Gyerünk,--mondotta sürgetve--estig otthon kell lennünk, különben utolér a zápor. Mondtam már, hogy ebben az időszakban ezen a mi vidékünkön mindennap esik. Nézd, ott jön!

A nyugati láthatár távoli peremén csakugyan sötét felhőtömegek gyülekeztek. Engem e pillanatban azonban inkább ez a szó fogott meg, hogy »otthon«. A leány már több ízben használta ezt a kifejezést.

--Mondd csak, Regina,--kérdeztem inkább némi érdeklődéssel, semmint kíváncsian--mit értesz te azalatt, hogy »otthon«? Hol van neked vagy nekem--otthon?

A leányt szemmelláthatóan meghökkentette a kérdés. Csodálkozva meresztette rám apró, hunyorgó szemeit és sokáig nem tudta, hogy mit válaszoljon. Egész lényéről lerítt, hogy ezen a dolgon sohasem gondolkozott.

--Mit értek az alatt... hogy otthon?... Mein Gott--mit? Igazán, magam sem tudom, hogy mit... Talán azt a helyet értem alatta, ahol először találkoztam veled és jó voltál hozzám... Mert azt a nagy hamurakást, amely a tanya helyén van és ahol valaha otthon voltam, úgy-e nem nevezhetem otthonomnak?

--Jól van, kis kamerád,--iparkodtam az érzelmesebb ösvényre való kitérést elkerülni--gyerünk hát haza és »nézzünk rá« hogy estig otthon legyünk.

Némán haladtunk tovább föl a szemben levő dombsor tetejére, ahová esti félhét óra tájban érkeztünk meg. A leány soványka tagjait--mondom--acélrúgók hajtották előre: ő ért elsőnek a tetőre, nem én. Amikor pedig fenn volt, kiterjesztette karjait és oly meleg örömmel hallatott egy örvendező kiáltást, hogy engem is egészen fölvillanyozott.

--Hála Istennek!--kiáltotta boldog gyönyörködéssel, mintha az egész tájat szívére akarta volna ölelni--megérkeztünk és most már itthon vagyunk!

Megpillantottam a leégett tanyát és tovább ezer lépésnyire saját külön nyírfámat az erdő szélén.

Nem tagadom, nagyon jól esett lelkemnek ez az ismerős kép. Én is megálltam és hangos hurrával üdvözöltem a megszokott helyet, melyet a kis Regina--ösztönének valamely ártatlan sejtésében--otthonnak nevezett el. Magasra emeltem sipkámat és egy második harsány hurrát is belekiáltottam a tájék mozdulatlan csendjébe.

Regina vörösre pirult arccal, elragadtatva, a boldog elégedettségnek szinte magánkívüli örömével tapsolt és ugrált... nyilván maga sem tudta, hogy mit csinál... mert egyszerre csak mellemre vetette magát és belekiáltotta az arcomba:

--Most már nem félek! Itthon vagyunk... itthon vagyunk!

Fölkaptam a kis kamerádot, mint egy pelyhet, körüllendítettem a levegőben, mint ahogy a pólyásbabát hintáztatja karján a dajka, azután nyilván én sem tudtam, hogy mit csinálok, mert bizony olyan katonás csókot nyomtam az ajakára, hogy akár tüzes vas érintésének is beillett volna...

De rögtön megbántam.

A leány rámbámult, azután lehúnyta szemeit és olyan sápadt lett egyszerre, mint a halott... Szinte megrémültem tőle. Az iménti boldog vérszín eltűnt vonásairól, fehéren, halotthalaványan, megdermedve feküdt karjaimban. Ijedt zavaromban azt sem tudtam, hogyan fektessem le minél csendesebben a földre és melléje térdelve, mit mondjak neki, ha majd fölnyitja a szemeit.

--Regina,--simogattam meg sápadt homlokát--tréfa volt, kis Regina... ne haragudj...

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Megérkezés az öreg nyírfa alá.--Beleesem a »Feld Fieber«-nek nevezett lázbetegségbe, nem találom sehol helyemet és minden fölingerel.--Megint az erdei barlang.--Diadalmas szerelem.--Rejtélyes eredetű lövés ér a »Pokoltorok« felől, mely összezúzza bokámat;--Regina megment.

A leány nem válaszolt. Beletelt néhány végtelenül hosszúnak látszó pillanat, míg ismét kinyitotta szemeit. Egy ideig még mozdulatlanul ülve maradt. Aztán elsimította az arcába tolakodó hajszálakat, fáradt lassúsággal fölemelkedett a földről és mintha semmire sem emlékeznék, ezt mondotta:

--Menjünk... Nagyon szomjas vagyok.

Újabb mentegetődzéseken törtem fejemet, de sehogysem tudtam megfogni a dolgot. Talán nem is szükséges. Regina szótlanul haladt oldalam mellett és sem azt nem árulta el, hogy rossz néven vette a támadást, sem azt, hogy hallgatólagosan már meg is bocsátotta. Közömbös arcáról nem voltam képes leolvasni az igazságot, pedig sokszor sandítottam féloldalvást erre a sápadt arcra, hogy kitaláljam a lelkében lappangó valót. A könnyű remegés, mely vékony ajkait egy-egy pillanatra ellágyította, semmi bizonyosságot nem árult el.

Szégyeltem magamat... no, az bizonyos! De tudja az ördög... mintha nem szégyeltem volna magam eléggé. Úgy éreztem--most legelső ízben--hogy voltaképen semmi istentelenséget nem csináltam és ez a meggyőződés mintha jókora fokú makacsságot oltott volna belém.

Sajátságos ingerültség száguldozott érzékeimben s valami nagy hajlam a kötekedésre és egy újabb támadásra...

Egyelőre azonban befogtam a számat és némán haladtam tovább. Regina is hallgatva lépegetett, Igy róttuk végig a leégett tanyáig terjedő szikkadt mezőt és haladtunk végig az egykori tanya helyén emelkedő hamurakások között. Ezeket is már földig verte a sok esőzés. Csak a falak meredeztek ki a pusztulásból. Egy hajdani sertésól épen maradt, pedig deszkákból volt összeróva. De csak most vettem észre, hogy ez az ól ép és nem égett le. Eddig nem láttam, hogy ép. Lám, be különös, hogy eddig nem vettem észre... Ott állt mellette egy négykerekű kézikocsi, a földön egy ásó és két rozsdás kapa. Ezeket is csak most vettem észre...

--Nem furcsa, hogy ez az ól meg ezek az izék... nem vesztek oda?

Regina rám nézett és megbiccentette fejét.

--Igen,--mondotta szelíden--ez elég furcsa.

Kellemes elégedettséget éreztem. Nem a válaszra voltam kíváncsi, hanem a hangra, ez pedig igen enyhe, igen megbocsátó volt, semmi nyoma benne a goromba haragnak, amelyre el kellett készülve lennem. Csakhogy belátta, hogy igazán nem tettem semmi rosszat és a vigyorgó Gonosznak nem nyújtottam oda a kis ujjamat, hogy szőröstől-bőröstől elkaphasson... Elégedettnek éreztem magamat és még sem voltam nyugodt, sem egykedvű vagy közömbös, mint eddig... Bizonyos, hogy valami történik velem, aminek nem tudok becsületes magyarázatot adni. Talán majd holnap, ha végre jól kialszom magam.

Esteledett, amikor ismét ott álltunk saját külön nyírfám mellett, amelyet Regina »otthon«-nak nevezett el.

Őszinte örömet éreztem, hogy ismét itt vagyok, ezen az ismerős régi helyen, oly hosszú idő után. Nem is volt ez az idő oly nagyon hosszú, nekem azonban roppant hosszúnak tetszett. Azóta szakállam nőtt és valóságos sörény a fejemen. Holnap--mert most már ráérek--meg fogok borotválkozni és rendbehozom sörényes fejemet is.

A nyírfa előtt levő Graben--szegény jó Morelli kapitány úr mesterműve--most is tele volt sárga, piszkos esőlével. A belerúgott üres konzervláda félig belemerülve úszott ebben a piszkos lében. A fa körül posztódarabok, cérnavégek... minden úgy maradt, ahogy itthagytuk.

Regina arcán is megjelent az öröm, amikor futólag körülnézett és megállapította, hogy itt most már semmitől sem kell tartani. Hangja élénkebb, melegebb és bizakodóbb lett.

--Szomjas vagyok,--szólt egy pillanatnyi csend után s nyomban neki is vágott az erdő sűrűjének--lemegyek a tóhoz és iszom.

--Én is megyek.

Nagyon szomjazhatott szegény, mert úgy ment, mint egy megriasztott--mókus. Őzet akartam mondani, de csak azért is mókusra gondoltam... Alig tudtam nyomába érni azon a rövid distancián, mely az erdő szélétől a kis tóig vezetett. Az alkonyat homálya ezen a csendes helyen már ráborult a bokrokra. Mire odaérkeztem, Regina mohón ivott. Nem pohárból, hanem csak úgy mezei módon--hasmánt fekve.

Elnevettem magamat.

--Be sürgős! Nem is vársz, míg előadom a poharamat.

--Mondtam már, hogy nagyon szomjas vagyok.

Láttam, hogy ez igaz. Borzasztó mohón nyelte a vizet. Bizony, a szomjúság nagy ellenség.

--Elég már, Regina, megárt. Merthogy a víz is megárt.

--Jó hideg...

--Lehet, de már elég volt. Ha nem hallgatsz a jó tanácsra, levágok erről a mogyoróbokorról egy vesszőcskét és kikapod vele a huszonötöt. Épen alkalmatosan fekszel a huszonötre.

Ismét elnevettem magamat, pedig nem volt rá semmi okom, sőt még csak jókedvem sem volt. Ellenkezőleg, inkább valami különös bosszúságot éreztem, de ennek a különös érzésnek sem tudtam volna értelmes okát adni. Nem értettem, mi történik velem. Most tör ki rajtam a sok elviselt izgalom, mely eddig jóformán hatástalanul suhant el fölöttem? Vagy csak én képzeltem, hogy így van? Érthetetlen! Eddig minden idegességet úri betegségnek tartottam, de lám... van idegesség. A természet, úgy veszem észre, még a legkeményebb tölgyet sem óvja meg a beléje furakodó szútól... Bár hiszen lehet, hogy ha--mondom--becsületesen kialszom magam, vége lesz ennek az érthetetlen állapotnak is. Tessék, hogy a patvar vigye el.... még az ujjaim is remegnek s hol a meleg borzong végig ingerült tagjaimon, hol a hideg. Szinte ellenállhatatlan hajlandóságot éreztem, hogy ledobáljak magamról mindent és belevessem magamat ebbe a hideg vízbe.

Regina végre lecsillapította kínzó szomjúságát és fölemelkedett. Amikor rám emelte tekintetét, csodálkozó szemein azonnal észrevettem, hogy nyugtalan magaviseletem feltűnt neki.

Resteltem a dolgot. Olyan vagyok, mint az ablaküveg... akárki keresztül láthat rajtam.

A leány apró szemei kutatva szegződtek arcomra. Egy lépéssel közelebb jött.

--Mi bajod van?--kérdezte csodálkozva.

--Nekem? Nekem ugyan semmi--válaszoltam szinte nyersen, pedig egészen bizonyos, hogy nyugodt választ akartam adni.

Regina egy pillanatig szótlanul vizsgált, azután olyan hangon, mint ahogy az álmos gyereket szokta biztatni a dajka, ezt mondotta:

--Holnapig lecsendesedel és megint minden jó lesz...

--Most is jól van Regina--iparkodtam visszakanyarodni a rendes, megszokott ösvényre, melyen eddig minden zökkenés nélkül haladtam,--de nem fog ártani, ha egyszer amúgy istenigazában kialszom magamat. Az a fő,--és főleg ezért fogok nyugodtan aludni--hogy nem haragszol azért a rongyos csókocskáért... és beéred vele, ha megígérem, hogy soha többé nem teszem. Erre akár esküt is teszek.

Regina szelíden rázogatta vörös fejét, miközben szomorúan ezt válaszolta:

--Nem szükséges... Úgy is elhiszem.

Megint egy érthetetlen rébusz! Ez a bánatosan lemondó hang, ahelyett, hogy--mint eddig mindig--lecsillapított volna, most valósággal bosszantott.

Regina nem figyelt többé rám, hanem gyorsan megindult és a bokrok sűrűségében a közeli barlang felé sietett. Én még telemerítettem vízzel a vászon »Eimer«-t, azután utána mentem. Útközben alaposan leszamaraztam magamat és szigorúan elhatároztam, hogy vissza fogom vezetni magamat a rendes kerékvágásba. Nem járja, hogy a »Feld-Fieber« engem is megtámadjon.

Mire a barlanghoz érkeztem, Regina mélázó hangulata eltűnt, hogy helyet engedjen valami pajzán jókedvnek, amely a legritkább vendég volt a kis vörös kamerádnál. Toilettet is csinált, kényelembe helyezkedett, levetette az esetlenül álló köpenyt és a tökéletesen elfuserált blúzt és régi, keserves fáradsággal összevarrt kékpettyes blúzában lépett elém. Abban, amelyet már eldobtunk, de Regina időközben ismét elővette és úgy ahogy, megint csak egészet csinált a foszlós rongyból.

Míg rendre ledobáltam magamról összes holmimat és a cókmók mellé löktem Ritter-csizmáimat is, alig vártam, hogy megszabaduljak ezektől a nehéz ajándékoktól, Regina odamutatott a barlang oldalán levő kőpadra, ahol rábízott holmim állt szép rendben összerakva.

--Minden itt van,--mondotta jókedvűen--semmi sem hiányzik, amit rámbíztál és ami itt maradt. Csak a villamoslámpa és a gyufatartó hiányzik. Azokat elvesztettem valahol, miközben folytonosan a nyomodban jártam, mint a kopó.

--A vad után, akarod mondani, pedig nem is én voltam a vad, hanem te. Még egy harapást is kaptam ettől a haragos kis vadtól... Itt van nyoma a kezem fején.

--Mutasd!

--Tessék! Egészen csinos kis harapás.

--Fájt?

--Dehogy! Jól esett.

--Igazán sajnálom... és már rég megbántam, hogy úgy viseltem magamat, mintha okom lett volna rá, hogy többre becsüljem magamat, mint amennyit valóban érek. Pedig meg fogod látni, hogy többet érek, mint amennyire te becsülsz... És az is igaz, hogy én csak melletted érek valamit, azért mindig melletted akarok maradni. Ezt már sokszor mondottam, de még most sem hiszed.

--Megválik... Ha éhes vagy, kitálalom a menázsit.

--Jó.

A magammal hozott füstölt oldalas nem vallott szégyent, gyengén foghagymás ízű, igen jó szelni való volt ez is, meg a sajt is. Alaposan fogyott mind a kettőből. Regina jóízűen evett és utána megint megivott vagy három pohárnyi vizet. Én sárga hazai sligovicám legutolsó pár kortynyi maradékát kotyogtattam le a torkomon, azután fülön ragadtam az üres üveget és kiröpítettem a barlang száján a bokrok közé.

--Schluss! Egy cipelni valóval kevesebb.

Ezalatt egészen leszállt az alkony, a barlang közelében levő bokrok lassankint össze kezdtek folyni a homállyal és a leszálló sötétség mindegyre nagyobbá és áthatatlanabbá vált. Szótlanul üldödéltünk a barlang szája előtt. Regina a cipői kioldozásával bajlakodott. Biztattam, hogy holnap nekifogunk és új cipőt csinálunk.

Elmosolyodott és a fejét rázta.

--Az égből nem hull bőr.

--Az égből nem, de a »bornyú«-ból majd ki fog hullani egy akkora darab, hogy ki lehet mesterkedni belőle egy pár neked való sarufélét. Kicsi lábad van, telni fog. Elég, ha a hátizsákot cipelem, a »bornyú« felfog áldoztatni és saruvá lészen változandó.

--Az is olyan szép lesz, mint a blúz, amit csináltál?

--Beszélhetsz... Többet ér az még így fuser formáiban is, mint ez a rongy, amely alól kilátszik a bőröd.

--Nem látszik. Összevarrtam.

--Ha egyet sóhajtasz, kireped tíz helyen is.

--Nem sóhajtok.

--Nem is tanácsolom.

--Pedig volna rá okom,--folytatta lassú hangon a leány, miközben fölkönyökölt és tenyerébe fektette sovány kis arcát--különösen, ha a holnapra gondolok, amely bizonytalan. Akárhogy erőlködöm, nem tudok belelátni... Egyébre nem is gondolok, csak mindig... mindig erre... Minden más emlékem, egész eddigi életem olyan, mint ez a sötétség, mely percenkint nagyobb és nagyobb... Egyetlen gondolatom a holnap. Mi lesz holnap és mi lesz velem ebben a bizonytalan holnapban?... Nem tudok, nem érzek, nem sejtek semmit, csak azt tudom egész bizonyosan, hogy holnap is melletted leszek.

Ismét az iménti mélázó, bánatos hang... S oly nagy melegség égett ebben az alig hallható hangban, hogy még a legdurvább lelket is megfogta volna. Úgy kell lennie, hogy csakugyan a háború útálatos láza fertőzött meg engem is, mint a többieket, mert megint visszájára hatott rám a leány érzelmes melanchóliája: fölbosszantott, ahelyett hogy megindított volna...

Kinyújtottam utána a karomat és kényszerítettem, hogy közelebb üljön hozzám.

--Hol lennél, ha nem velem!--kiáltottam rá oly kíméletlen nyerseséggel, hogy szinte magam is meghökkentem tulajdon hangom durvaságától s ez csak még jobban föllázított--a véletlen sodort mellém és nekem ajándékozott így, ahogy vagy. Hol lenne a helyed, ha nem itt?

Reginát nem rémítette meg az ingerült nyerseség, melynek keserves fáradsággal összevarrt blúza is áldozatul esett. Épen a közepén feslett ki ismét, úgyhogy megint csak kivillant alóla mellének fehér bőre... ezt a blúzt ebben az életben többé nem lehet összevarrni. De nem is vette észre, hogy ujjaim szorítása alatt fáradságos munkája tönkrement. Mintha egy villámgyors pillanat alatt egyszerre és egészen megváltozott volna ez a vézna kis teremtés, az arca, a szája, a szeme nem az volt, ami eddig, hanem valami egészen idegen... és egészen más. Tömött vörös haja, mint egy égő korona, szinte lángolni látszott fején. Szája megduzzadt, szemei háromszor oly nagyok voltak, mint ahogy eddig láttam őket és meg voltak telve valami gyönyörű ragyogással. Amikor egészen közel csúszott hozzám, hogy majdnem ölembe kuporodott és rámfüggesztette csodálatosan megnőtt szemeit, megláttam magamat ezekben a nagy szemekben, a forró nedvességben, mely bennök égett, a kígyóbűvölő mereven rámszegzett lenyügöző tekintetében és éreztem, hogy ettől a merev tekintettől elszédülök. Elfordítottam arcomat, hogy ne lássam, a vörös Regina azonban megfogta az arcomat és kényszerített, hogy ismét közvetlen közelből bámuljak bele félelmes nagyságra megnövekedett szemeibe. Úgy rémlett, mintha mosolygott volna, de ez a mosoly is annyira idegen és kegyetlen volt, mintha rögtön utána egy vad harapást is éreztem volna az arcomban... és a vér sós ízét, mely a seb szélén kifolyt. Hallucináltam... egészen bizonyos. A vörös Regina merev tekintetétől azonban nem bírtam szabadulni. Minél közelebb tolta szemeimhez ezt a kegyetlen tekintetet, annál erősebb szédülés remegtette meg tagjaimat is, nemcsak a fejemet. Képtelennek éreztem reá magamat, hogy kiszabaduljak ebből a bűvöletből. Vergődtem, mint egy elítélt. Suttogó hangja úgy zúgott a fülembe, mint egy vészharang...

--Szeretlek... nagyon szeretlek...--lehelte arcomba.