Part 16

Találkozom a derék Heiszer bácsival és megtudom tőle, hogy a Morelli-század már messze északon táborozik.--Heiszer bácsi megajándékoz egy pár nagyszerű csizmával.--Kivégezem foltos bakancsomat és elindulok észak felé.--Egy bemocskolt úri kastély.--Megtalálom gyufatartómat, melyet Reginánál az erdei barlangban hagytam.--Gyanakodni kezdek, hogy a leány valahol a nyomomban van.

Egy teljes órai baktatás után--gyorsabb masírozásról itt szó sem lehetett--leérkeztem a völgy aljába, ahol valami patakféle sekélyes vizecske bujkált a megpörkölődött fűzfák hosszú sora alatt.

Egy ilyen füstös fűzfa közelében végre megpillantottam egynéhány eleven embert. Szanitécek voltak. A ponyvával letakart vöröskeresztes kocsi árnyékában heverésztek és épen a déli menázsi elfogyasztásának kellemes munkájába voltak elmerülve. A lovak szabadon legelésztek. Szemmelláthatóan nagy kényelem dúlt köztük, ráértek mindennel bőven.

Nem lepett meg túlságosan, amikor a még javában párolgó tábori bogrács mellett a Heiszer bácsi jóindulatú, kövér arcát pillantottam meg.

Ő jobban meg volt lepve, mint én.

--Mi az ördög!--kiáltotta harsány hangon--csak nem ennek az isteni gulyásnak illata csalta ide?

--Nem a gulyásillat nyomában járok, Heiszer úr--válaszoltam a derék szanitécnek, aki eközben barátságosan megszorította kezemet s hangosan elkiáltotta nevemet emberei számára is, hadd tudják, kinek a becses személyét tisztelhetik tábori bográcsuk körül.

--Holla, már tudom!--nevetett vidáman a vöröskeresztes bácsi--bizonyosan a regimentet keresi... nem igaz?

Intettem, hogy igaz.

--Hát kérem--legyintett kezével, mialatt megint elfoglalta előbbi helyét a bogrács mellett s engem is odainvitált a közelébe--azt ez idő szerint hiába tetszik keresni.

--Messze vannak?

--Ojjé!

--Talán mégsem lehetnek olyan messze, ha Heiszer úr itt van...

--Csakhogy nem vagyok itt.

Elnevette magát és ismét legyintett a kezével.

--Nem bizony, nem vagyok itt...

Észrevettem, hogy a kocsijához tartozó nyolc legény egyike-másika is félrehúzza a szája szélét.

--Nem értem a dolgot, Heiszer úr...

--Elhiszem,--mosolygott édesdeden az öreg s szemmelláthatóan mulatott a dolgon, hogy ilyen gyerekes rébuszt sikerült tájékozatlanságom számára föladnia--nagyon elhiszem, hogy nem méltóztatik megérteni a dolgot, pedig roppant egyszerű. Vissza vagyok transzferálva a Feldspitálhoz. A mienkhez, a Nr. 3-hoz... méltóztatik tudni. Ez a parancs. Mivel azonban sem azt nem tudták megmondani, hogy hol van most a Nr. 3, sem azt, hogy csak hozzávetőleg is merre lehet, a magam szimatoló orrára vagyok utalva. Ennélfogva tehát már két napja útban vagyok, anélkül, hogy erről a helyről megmozdulnék... Ezért bátorkodtam az imént azt mondani, hogy nem vagyok itt.

Kedélyes bácsi ez a gömbölyű tokájú Heiszer, hogy ezen a felette naiv csalafintán is mulatni tudott. Bár hiszen nemcsak kedélyről van itt--igazság szerint--szó, hanem elpusztíthatlan izmokról is.

--Tartson velünk,--invitált meg Heiszer bácsi a menázsihoz--nincs egyebünk ennél a »normál« gulyásnál, de talán még nem tetszett belőle elégszer részesülni...

A szanitécek nevettek. Ők is tudták, hogy tíz ebéd közül nyolcszor ez szerepel a hadiétlapon: betelhet vele a legény, egész életére. Azonban még mindig szívesebben látott rendes vendég a sajkában, mint a borsó-vagy a lencsekonzerv.

Eközben eszembe jutott, hogy foltos bakancsom dolgában most kellene talán megragadni a jó alkalmat. Reggel óta ismét szorítani kezdte lábamat az a sokszor pokolba kívánt átkozott, folt... hátha most megszabadulhatnék tőle. A szanitécek ügyes emberek. Mindenhez értenek és minden van náluk. A nagy ballonponyvás vöröskeresztes kocsi mélységében a legcsudálatosabb dolgok rejtőzködnek.

--Mondja, Heiszer úr,--fordultam a mesterhez--nem tudna nekem szerezni egy pár új bakancsot? Ez a foltos bestia már sok kínt szerzett a lábamnak, ki szeretném cserélni új bakanccsal.

A mester gondolkozott.

--Nagyon szívesen, kérem, bakancsféle azonban jelenleg nincs birtokomban, hanem van egy pár csizmám. Orosz csizma. Ha jól emlékszem, valami kozák hadnagyé volt. Mi földeltük el most valami három hete. Gránátot kapott szegény. Rajta és körülötte egy rongy volt minden, magasszárú új Ritterstifelje azonban isten csudájára épen maradt. Hé, Veszelka! Hozd ki fiam a kocsiból azt a muszkacsizmát... tudod te! Ott van legalul a telefondrótok alatt. Ügyelj, nehogy a lekváros fazekat felborítsd.

Mondom, hogy az ügyes szanitéceknél még lekvár is van.

A legény bebújt a rengeteg kocsiba és rövid vártatva hozta a csizmát. Módfelett megörültem a dolognak. Az ő istenében és a mi ólmunkban megboldogult »muszi«-nak ugyan valamivel nagyobb lába volt, mint nekem, efféle csekélységgel azonban nem törődtem. Az a fő, hogy végre kényelmet szerezhettem elgyötört ballábamnak.

Elégedett és boldog voltam a csizma birtokában.

--Mit fizessek a csizmáért, Heiszer úr?

A mester arcán minden ráncocska nevetett.

--Viccelni méltóztatik, kérem! Mi a haragos istennyilát csináljak én itt a pénzzel? Hisz jóformán már azt is elfelejtettem, hogy valami pénznek nevezett papirka is van a világon. Adtak ott valamit pénzért, ahol nagyságod eddig tartózkodni méltóztatott?

Igaza volt. Az egész idő alatt egyetlenegyszer sem jutott eszembe, hogy ilyenféle »papirkák« is vannak.

--Ingyen adom a csizmát, amennyibe nekem került,--folytatta jóindulattal Heiszer bácsi--örülök, hogy szívességet tehettem.

Megköszöntem az ajándékot és azonnal nekifogtam foltos bakancsom kivégzésének. A mester nevetett és nevettek a szanitéc-legények is, az inkviziciót azonban végrehajtottam: bicskával először kettéhasítottam a nyomorult bakancs egész hasát, azután négyfelé vágtam. Véged van, pimasz! Soha senkinek sem fogod többé a lábát megkínozni.

Az eképen ádázul kivégzett pimaszt megragadtam zsinórjánál fogva és messze beröpítettem a közeli patak vizébe, hadd ússzék akár az Óperenciás tengerig, csak én ne lássam többet.

*

Heiszer le akart róla beszélni, hogy tovább menjek. Komolyan adta elő érveit, meg akart győzni, hogy vállalkozásomnak nincs értelme. Biztosított róla, hogy a folytonos heves előnyomulásban levő csapatok eddig már a legközelebbi--Rudnik nevű--orosz községen is túl vannak, ez pedig messzebb esik ide harminczöt kilométernél, tehát mit akarok?

Marasztalása nem fogott rajtam. Fejembe vettem, hogy okvetlen meg fogom találni ezredemet, tehát meg fogom találni, bármilyen messzire kellene is utána mennem.

Délután két óra tájban búcsút vettem Heiszer bácsitól és a többi felette szíves polgároktól.

--Nem tarthatom vissza erőszakkal,--mondotta szemrehányó hangon a mester--de meg fogja látni, hogy okosabb lett volna, ha nem erőlteti a dolgot.

Némán megráztuk egymás kezét és elváltunk. Heiszer bácsi ott maradt embereivel a vöröskeresztes kocsi mellett, én elindultam a földig leperzselt falu keleti széle irányában az orrom után. Más direkcióm nem volt. Amerre északkeletnek az orrom mutat, arra kell lennie valahol az ezrednek is.

Körülbelül száz lépésnyire lehettem, amikor az öreg Heiszer harsány kiáltása fülemhez jutott.

--Halló! halló! Szétugrasztott »muszik« csatangolnak az erdőségben, vigyázzon, nehogy elfogják!

Szócsövet formálva tenyeremből, visszakiáltottam:

--Vigyázni fogok!

Búcsúzóul még egyszer meglengettem sipkámat és ezzel végleg elváltam Heiszer bácsitól és az ő derék szanitéceitől. Tíz percnyi mars után már nem láttam őket. A »muszik«-ra való figyelmeztetés mindenesetre jókor jött. Nem is gondoltam efféle eshetőségre.

Gyanut fogván személyes biztonságom dolgában, lassan nyomultam előre az erdőség alatt. A legkisebb zaj, vagy zörgés megállított. Úgy haladtam tovább, mintha rókanyomot csapáztam volna--kutya nélkül.

Annak az épületnek--kastélynak vagy minek--irányában mentem a fák árnyékának védelme alatt, amelynek homályos kontúrjait már a jezernicai hágó tetejéről megpillantottam. Ez az óvatos csapázás majdnem egy teljes óráig tartott. Közeledvén a titokzatos házhoz, bevonultam az erdő sűrűbb részébe, a mindenfelé szétterpeszkedő bokrok közé és onnan vettem szemügyre a közelben kibontakozó épületet.

Egyideig még mozdulatlanul várakoztam leshelyemen, azután kiléptem a sűrűségből és elindultam az épület felé.

Széles, tornácos, orosz úri kastély volt ez az épület, oszlopos frontján régimódi, kupolás verandával. Nyolc lapos lépcső vezetett föl rá,--de egy ugrással is fönn lehetett az ember. Nem is tudtam olyan laposakat lépni, mint amilyenek ezek a szibarita-kényelemmel beépített verandalépcsők voltak. Ily dolgokban különben minden orosz úriház egyforma. Kényelem, nagy kényelem, hallatlan kényelem mindenben. Hely van bőven és ami fő--nem siet senki. Szépen, lassan... pomáli... kényelmesen lépegetheti ezeket a lapos lépcsőket még a legköszvényesebb orosz úri láb is.

Az első szoba, melybe a verandáról beléptem, alighanem ebédlő volt. Hamarosan meggyőződtem róla, hogy a többi, kilenc vagy tíz szoba is ugyanily hallatlanul barbár módon van elpusztítva, mint ez. Elbámultam a teljesen oktalan rombolásnak ezen az igazán tökéletes látványán, ami itt meghökkent szemeim elé tárult, pedig hasonló dolgok iránt jócskán elveszti érzékét az ember. Nem volt itt egyetlen ép ajtó vagy ablak. A festett padló eredeti színét talán még egy hiúz szeme sem tudta volna kitalálni. Ami bútorféle maradt--összevissza zúzva hevert a szobákban. S az a teméntelen mindenféle piszok és szemét, az a sok megnevezhetetlen bűzös, megpállott, elrothadt hulladék--ami az ember útját az összes szobák mocskos padlóján elállotta!

A legnagyobb óvatossággal kellett szedegetnem a lábamat, nehogy bele lépjek valamibe. Vajjon miféle képeket fog vágni ennek a bizonyára előkelő kényelemmel berendezett kastélynak elmenekült gazdája, ha majd hazajön és ide először belép. A gyomra fog-e felfordulni előbb, vagy orra nyomorodik meg?

Az orrom engem is arra kényszerített, hogy fölhagyjak a további nézdelődéssel. Nem bírtam tovább a mindenfelől felém áradó dögleletes bűzt.

Kifelé...

Alig vártam, hogy künn legyek az udvaron és tiszta levegőt kapjak az orromba.

Esti félhét óra tájban vállamra lódítottam Manlicheremet és elindultam északkeleti irányban ugyanazon az úton, amelyen a kozákok szekere vágott nyomot.

Ez az út a kastélyhoz tartozó rengeteg park--valóságos erdő--fái alatt, nyílegyenes irányban vezetett ki az erdőség felé.

Jobbra-balra mindenütt újabb és újabb nyomai az oktalanul pusztító vandalizmusnak. A virágágyak összetaposva, a szökőkút márvány-medencéje összetörve, a szigonyos Neptun-szobor darabokra zúzva... az embernek még a gyomra is felháborodik! Tovább egy csinos formájú kerti házon meglátszott, hogy valaha fehérre festett zsaluit fejszével vagdosták ki pántjaikból és a szétvagdosott darabokat belerugdosták a bokrok közé. Ki lehetett az az eszeveszett vadállat, aki ezt a nyomorult munkát elrendelte? A maga buta fejétől ilyesmit a legutolsó orosz katona sem csinál--legföljebb felgyújtotta volna a házikót.

Ebben a pillanatban oly meglepetés ért, hogy alig akartam hitelt adni a szemeimnek.

A kerti ház mellett, közvetlenül a bejárat küszöbe közelében--megpillantottam egy üres gyufatartót. Afféle garasos jószág volt, amilyeneket vásárokon szoktak árulni. Fából való, csappantyús fedelű, olcsó portéka. »Dobsinai emlék« felirattal. De az enyém volt ... ezer villám és vakablak!... az én gyufatartóm, ugyanaz, amelyet több egyéb holmimmal együtt Regina birtokában hagytam.

Hogy került ez ide?...

Fölemeltem a földről és alaposabban megvizsgáltam. Semmi kétség! Ugyanaz a gyufatartó...

Újabb ezer villám és százezer vakablak... hogy az Isten csudájába került ez ide?

...Ha valamely láthatatlan kéz nyakonteremtett volna, sem kapkodtam volna gyorsabban jobbra-balra a fejemet, mint meghökkenésem ez első izgatott pillanatában, amikor már-már azt képzeltem, hogy még egy perc és okvetlen megpillantom valahol a vörös Reginát is...

Fölgerjedésemben egy szempillantás alatt benn voltam a feldúlt kerti házban, abban a gyanuban élvén, hogy hátha odabenn lesi mozdulataimat a még mindig erősen a gyomromban levő harapós vadmacska... odabenn azonban csak szétzúzott bútordarabok hevertek szerteszéjjel a bemocskolt padlón. Emberi léleknek semmi nyoma. Kirobogván a lugas túlsó ajtaján, benyomultam a közeli bokrok sűrűségébe is,--a gyors rekognoscirozás eredménye azonban itt is az előbbi volt. Elhagyatottság és mozdulatlan csend. Senki. Egy karcsú pinty füttyintett mindössze a közeli jázminbokor hajlékony ágán. Más--gyanus--nyoma az életnek sehol sem ingerelte vizsga tekintetemet.

Mennydörgettét! Csodák pedig már rég nincsenek... tehát hogyan került akkor mégis ide az én gyufatartóm?

Bolond ügy. Leghelyesebb, ha megmakacsolom magamat és úgy teszek, mintha az egész rejtelmes dolog csöppet sem érdekelne. Bánom is én, akárhogy került ide ez a jószág! Semmi közöm hozzá. A vörös kipottyant a gráciából... Gyerünk tovább.

Direkciót a nyílegyenes úton véve, folytattam utamat a park északi lejtője felé, amely közvetlen érintkezésben levőnek látszott az erdőséggel s csak egy drótsövénnyel volt ettől elválasztva.

Útközben egy gondolat mégis motoszkált a fejemben,--még pedig az, hogy ez az aprócska gyufatartó-ügy lehet bolond história, de semmiképen sem tiszta munka. A tartónak mind a két csappantyúja le volt törve. A leány nem törte le--az bizonyos. Ha véletlenül elvesztette, ép állapotban került volna kezeim közé. Ennélfogva tehát ki csonkította meg? Ennél a fogas pontnál oly tág tere nyílik a sok mindenféle gyanunak és találgatásnak, hogy akár elmerülhettem volna benne.

Jobb, ha az egész süppedős hínárt elkerülöm...

Valamivel esti hét óra után elértem az erdőség alját. Lassankint alkonyodott. Az északi firmamentumon mindegyre erősebben rajzolódott ki a távoli tűzfény, amelyről Heiszer bácsi megemlékezett és amely valami Rudnik nevű orosz község végveszedelmét jelentette.

Az erdő szélén két útcsapás vonta magára kutató figyelmemet, az egyik innen keletnek, a másik egyenesen északnak ágazott el. A kelet felé ágazó csapás az erdő mélyebb részeiben tűnt el és meg volt szántva friss keréknyommal. Elinduljak rajta, vagy ne induljak? Bizonyos, hogy a keréknyomok emberlakta hely felé vezetnek, ezt pedig kerülnöm kellett.

A másik útat választottam.

Ezen sem emberi, sem állati lábnyomot nem sikerült fölfedeznem. Rég tévedhetett erre valaki. Magasszárú, kényelmes Ritter-csizmáimmal a naptól leégett fűre nehezedvén, most én »tévengtem« rajta.

Néhány száz lépésnyi marsolás után a láthatár széle egyre vörösebb és vörösebb lett... S az Irás szavai szerint: »az égből hangok hallatszának...«

Valahol a nagy messzeségben vihar tombolhatott,--a meg-megújuló mennydörgések tompa moraját meghozta szárnyán a szél, de ezek a hangok már csak mint rövid, rekedt, erőtlen hördülések érkeztek füleimhez. Voltak azonban más hangok is. Ismerős dörrenések. Ezek nem az égből hallatszanak...

Megálltam és figyelmesen hallgatóztam.

...Nem bizony, ezek a hangok nem az égből jönnek. Ismerős érctorkok ordítják őket, teljes úri nevükön: k. und k. 15 cm. Mörser Abt. Batterien. Komoly, mély hangjukat a leghevesebb tábori ágyútűzben is azonnal megismerjük.

*

Nem volt nyugtom,--egész éjjel mentem. Mindössze kora virradatkor támadott meg annyira a fáradtság, hogy egy fa tövébe le kellett ülnöm és ott elnyomott az álom. De már öt órakor talpon voltam és innen kezdve ismét megállás nélkül folytattam útamat.

Eközben feltűnt, hogy az eddig elég szaporán hangzó távoli ágyúdörgés most mintha végkép megszűnt volna és semmi nyoma többé a gépfegyverek kattogásának sem.

Mindenütt az erdő szélén haladva, hatalmas kerülővel,--valami három vagy négy kilométernyi gyaloglás árán--érkeztem el az erdőség túlsó szélén lévő legelső állásokig, ahol a harcból ideiglenesen kivont pihenő osztagok és a rezervák voltak elhelyezve. Csupa ismeretlen, idegen Abteilungok,--horvátok és osztrákok.

Ide-oda lézengtem a csapatok között, míg végre el tudtam csípni egy fiatal káplárt, aki nagy örömömre útba igazított.

--Jobbra, szélrűl az utolsó, vonal. Tegnap legalább még ott voltak. Minket váltottak fel.

--Köszönöm, Isten áldjon!

--Grüss ench Gott!

Sváb fiú volt az Istenadta, de legalább meg tudta mondani, hogy merre menjek. Mentem is, mintha kergettek volna. Hiába, nem szeretünk ott lenni, ahol egyetlen árva magyar szót sem hallunk...

Jókora útat kutyagoltam végig a hátulsó vonalak között, de senki sem volt rá kíváncsi, hogy mit keres itt ez az egymagában siető idegen regimentbeli »Mann«. Végtelenül közönyös arcok, semmitmondó, unott szemek és alig mozduló csend. Az emberek szó nélkül tettek-vettek, mintha fababák lettek volna.

Szinte futottam, hogy minél hamarabb a hátam mögött tudjam őket.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

A fölperzselt Rudnik községen túl végre megtalálom századomat.--Varga őrmester itt is kegyetlenül haragszik.--Ganz Árpi pletykázott rólam és Regináról.--Megrohanjuk az oroszok állásait.--Hatalmas ütést kapok, amely leterit és eszméletlenül egy gödörbe sujt.--Másnap estefelé magamhoz térek és szomorú sejtelmekkel eltelve, meneküléshez látok.

Végre, hála Istennek, megpillantottam a mieinket! És már messziről fülembe csapott az eleven élet friss magyar pezsgése, e páratlanul becses és kedves ajándéka a természetnek. Bezzeg, híre-hamva se volt itt a fásultan egykedvű pofák egyforma tömegének és nem járt itt senki lagymatagon, lehorgasztott fejjel, mint ónos őszi esőben a vándor túzok. Kacagás és tréfa járta, hogy az Isten tartson meg minket örökké aranyos jókedvünkben! Akár ugrottam volna is egyet örömemben, amikor néhány pillanat múlva végre-valahára a magam vérei között voltam.

Az első jóismerős, akit megpillantottam, a kicsit szabadszájú, egyébképen azonban aranyosszívű nagy vállas Herkules: Varga Ferenc, tartalékos őrmester volt.

Mind a két vaskos kezét felém nyújtotta, amikor észrevett. S akkorát kiáltott, szinte zengett bele a mély »Verbindungs-Graben«, amelybe sietve beugrottam, nehogy az alig négyszáz lépésnyire eső orosz állásokból valamelyik szemfüles »muszi« észrevegyen.

--Hollá, tanácsos úr! Kegyed az, vagy csak a lelke?

Megráztam mind a két kezét.

--Én vagyok, őrmester úr, berukkoltam.

--Az ám, hogy az Istennyila csapjon bele ebbe a komisz planétába... tisztára megfeledkeztünk nagyságodról. Morelli kapitány úr már el is rendelte, hogy töröljék nagysádat a Verflégs-Standból, olyan bizonyosra veszi, hogy amazoknak a kosztjára tetszett kerülni.

--Nem tetszett.

--Éljen! Egye meg amazokat a fene... Helyezze magát kényelembe, tanácsos úr,--nevetett vidáman az óriás,--ez itt a mi szállásunk, tetszik látni,--háromszáznegyven méter az egész, de jó, finom szállás. Egy kicsit még itt-ott beesik az ólomeső, hanem majd becsületesen kiépítjük, ha--kiépítjük. Addig is--csak úgy, mint otthon! Dél felé jelenteni fogom a kapitány úrnak, hogy berukkolt.

Ezenközben leraktam holmimat a számomra kijelölt fedezékbe és rendre kezet szorítottam a fiúkkal, akik látásomra összesereglettek. Valamennyien azt hitték, hogy vagy a mennyországban, vagy a muszik fogságában vagyok. És immár jócskán meg is feledkeztek rólam. Mi ilyenkor egy ember?

Csakhamar aztán magamra maradtam a fedezékben, mert a legények aludni mentek.

--Egész éjjel nem hagytak békiben azok a nyavalyások--méltatlankodott Varga őrmester, miközben vastag öklével az orosz állások felé fenyegetett,--hat óra után szűntették be a muzsikát... Hanem ma este adunk nekik! Épen jókor tetszett jönni, tanácsos úr... ma este olyan tánc lesz itt, hogy bele fog porzani még ez a piszok sáros föld is. Huj, be útálom már ezt a földet... Ideje, hogy egyszer már nagyon megverjük azokat a hosszú plundrisokat, különben sohasem megyünk haza.

--Bál lesz?

--Az! bólintott fejével az őrmester és belecsapott vidáman a levegőbe,--ezért váltottuk fel mi azokat az... izéket, akik előttünk itt nyefelegtek. Azok csinálták mindezen ringy-rongy Deckungokat is... ennék meg praha-szósszal... Nem is érdemes őket becsületesen kiépíteni, mert ha ma este amúgy Istenigazában elfenekeljük a muszikat, úgyis tovább nyomakodunk és itt hagyjuk ezeket a leköpni való Deckungokat.

A Herkules kiráncigálta nadrágzsebéből az óráját és rápillantott.

--Mindjárt fél tíz...

Ebben a pillanatban magányos puskalövés hangzott el az orosz állások felől, s nyomban utána éles fütty sivított el az őrmester feje fölött.

--Tetszik látni,--mondotta megvetéssel, miközben széles gesztussal körülmutatott a fedezékeken,--ennyit ér ez a pocsék munka...

Ezzel szép nyugodtan leült velem szembe egy üres töltényládára, előszedte dohánytárcáját és hozzá fogott egy vékony cigaretta megsodrásához.

Amikor a cigarettával elkészült, rágyújtott és egymásra csapva izmos lábait, néhány szóval röviden összefoglalta a legközelebbi napok történetét, attól az időponttól kezdve, hogy a századtól elmaradtam. Kevés új dolog történt,--jóformán alig valami. Morelli kapitány úr változatlanul egyforma állhatatossággal int most is nyugalomra,--a mindig elegáns Schultz hadnagy úr most is szorgalmasan lekefélteti ruhájáról a Schützengrabenben ráragadó agyagos sarat és egyéb piszkot,--a megsebesült Nagy főhadnagy úrról pedig mindössze annyi hír érkezett, hogy Lembergben van és nemsokára--egy-két hónap múlva--valószinűleg visszajön. A század különben jól megúszta az eddigi Vormarschot. Megbetegedett kilenc, megsebesült harmincegy, eltűnt három--összesen negyvenhárom ember. Helyökbe azonban ötvenhat új fiú jött a Marschtranszporttal, a nyereség tehát tizenhárom ember és egy cigány.

Az óriás nevetett.

--Ez a cigány külön számítódik, tanácsos úr, azért csak tizenhárom és nem tizennégy a Zuvachs. Még pedig azért számítódik külön, mert csak akkora az egész ember, hogy belefér a nagyságod félcsizmájába. Hanem olyan szépen tud muzsikálni a kölyök, hogy elevenen megenném azt a piszok muszit, aki kárt merne benne tenni! Úgy is ügyelünk erre a csöpp cigányra, mint a szemünk világára. Ahogy ez el tudja húzni a »Repülj fecském«-et, vagy a »Kék nefelejts«-et!... Úgy elpityeredünk, de úgy a hegedűje sírására, mint a vén asszonyok. Majd meg tetszik hallani! Még a Morelli kapitány úr öreg granicsár-szíve is belenyefeledik,--mit mondjak többet?

Az őrmester hátra nézett.

--Farkast emlegetvén--itt jár a kertek alatt... mondotta kedélyesen, miközben gyorsan talpra ugrott és félredobta a cigaretta-maradékot,--tessék készülni,--jön a kapitány úr!

Az összekötő-árok végén e pillanatban felbukkant Morelli kapitány zömök alakja, nyakában az elmaradhatatlan Zeissal.

--Vizitelő körúton van az öreg--mosolygott Varga őrmester,--legalább itt mindjárt leadhatja tanácsos úr a Meldungot is.

Az öreg úr recsegő hangja egészen idáig elhallatszott, bár a szavából semmit sem értettem meg.

--Úgy látszik, haragszik a kapitány úr...

Varga őrmester mosolyogva rázogatta fejét.

--Dehogy haragszik--csak méltatlankodik. Ezeket a silány Grabeneket és Deckungokat szidja már másodnapja. Ezt a szót azonban, hogy »bemák«, a világért sem ejtené ki a száján, pedig épen olyan jól tudja, mint mi, hogy kiknek a lelkiismeretén szárad ez a pocsék munka.

Beletelt tíz perc, míg a kapitány úr körútjában a mi árkunk végéhez ért.

Elébe álltam és szabályszerűen jelentettem, hogy berukkoltam.

--Aber sowas! csodálkozott az öreg úr, s kétszer is végig hordozta rajtam őszintén meglepett tekintetét--hát maga él?

--Igenis.

--Hát akkor nagyon jól van!--recsegett szemem közé barátságos hangja egész atyai szivélyességével.--Also, izé... Feldwebel Varga, bevenni megint a Standlistébe és a Verpflégs-standba!

Az óriás szalutált.

--Értem, százados úr.

--Also, izé... hol is volt maga? Már nem emlékszek.

--Aviso-Post voltam, százados úr, egy fölperzselt major közelében, ahol parancsára visszamaradtam.

Az öreg úr élénken intett.

--Ahá, ahá! Már emlékszek. Ott, ahol mi ástuk ki a Vor-Grabeneket, az erdő alatt.

--Ott, igenis...

--No de, hogy onnan ép bőrrel jutott ide! Ez brav, ez nagyon brav, fiam! Mi már törültük. Örülök, hogy egy kitűnő Schütz-el több támaszték biztosítja a Kompagnie harci sikereit.

Távozás közben barátságosan intett és ezzel a Meldung el volt intézve.