Part 15

--Bá!... hiába leskelődöl,--mondotta pár pillanatnyi hallgatás után--nem fogok belefordulni a pocsolyába és nem... nem fogok elaludni...

--Az a te gondod.

--Nem is hagyom, hogy a tied legyen.

--Bátran hagyhatod.

--Le akartál it... itatni, Kerl... de nem sikerült. Nem fogok ittasan belefordulni a... a... Hiába kuporogsz ott az ágyadon és lesed, hogy mikor fordulok bele a... a...

Elakadt. A mondat többi része oly hangos kacagásba fúlt, hogy visszhangzott bele az egész barlang. Most már nemcsak a haja volt vörös, hanem az arca is, szinte lángot vetett a forróságtól. Egy kicsit meghökkentett a dolog. Hátha többet ivott a kelleténél? Még baj lesz ebből a csacsiságból...

A leány most föltápászkodott eddigi kuporgó helyzetéből és félrelökve maga mellől a köpenyeget, támolyogva indult a barlang szája felé.

Rászóltam.

--Mit akarsz?

--Ki akarok menni... rosszul vagyok...

--Igy akarsz kimenni, az esőre? Hiszen alig van rajtad valami, halálra hűtheted magadat!

--Kell.

Tovább támolygott. Erre felugrottam és útjába állva, nem bocsátottam. Még csak az kellene, hogy így menjen ki!

--Itt fogsz maradni, Regina.

--Bocsáss, ki kell mennem.--motyogta valami képtelenül torz mosolyra húzódott szájjal, miközben éreztem, hogy körmei belemélyednek a karomba s a lábát rúgásra próbálja fölemelni--ne állj utamba, ha jót akarsz... okvetlen ki kell mennem, mert itt megfulok... Érted, hogy itt megfulok... levegőre van szükségem... kimegyek... Rosszul vagyok.

Minél jobban vergődött, annál erősebben tartottam.

--Itt maradsz!

--Nem...--suttogta elfulladt, forró hangon s kis kezei oly erővel szorították azt a karomat, amellyel tartottam, hogy szinte vér serkedt körmei helyén--kimegyek... kimegyek... Bocsáss, különben itt esem össze a szemed előtt... Rosszul vagyok...

El voltam határozva, hogy semmi szín alatt sem bocsátom ki a szabadba így, amint volt, jóformán ruha nélkül, amely a künn zuhogó eső és szélvihar ellen megvédte volna, emberséges jószandékom azonban meghiusult. Amikor látta, hogy hiába vergődik, mert erőszakkal az én kezeimből nem szabadulhat: nyilván ismét hatalmába kerítette érzékeit régi vadmacska-dühe, mert egyszer csak heves fájdalmat éreztem kézfejemen... el kellett eresztenem a karját... beleharapott a kezembe...

Abban a pillanatban nem vettem figyelembe, hogy nincs egészen beszámítható állapotban,--a megivott szilvórium hatása bizonyos volt--csak arra figyeltem, hogy dühös harapással válaszolni egy iránta megnyilvánuló jószándékra, több az elégnél... Föllobbant bennem a harag és a méltatlankodás. Akkorát kiáltottam, hogy visszhangot vert bele a barlang szája.

--Nohát, mars! Eredj a pokolba...

Hátat fordítottam neki és a pislákoló lámpás felé igyekeztem. Annak a világánál láttam, hogy a feldühösödött vörös nem tréfált, egész kezemfeje egy vér volt, alaposan beleharapott... ideje, hogy a vérzést valamiképen elállítsam. Amíg a torniszterből kiszedegettem a szükséges sleif-bandokat, visszanéztem a barlang szája felé és megállapítottam, hogy csakugyan egyedül vagyok: a leány kiment és vézna alakja beleveszett a sötétségbe.

Magammal törődtem, nem vele. Félkézzel bekötni egy sebet nem a legkönnyebb munka, a sleif-band vége mindegyre kicsúszott ujjaim közül, pedig a fogaimmal is segítettem. Igy történt, hogy amivel egyébként néhány perc alatt elvégződtem volna, azzal most talán egy negyedóránál is több időt töltöttem el. A kötés így is suta volt, a derék Heiszer bácsi nagyot csóvált volna jóindulatú, kövér fején, ha ezt a tökéletlen munkát meglátta volna. Ügyesebb kötés hiányában nekem azonban ezzel is be kellett érnem, a vérzést elvégre sikerült elállítanom és ez a fődolog.

Tábori lámpásom most fölmondta a szolgálatot. A gyertyamaradék már csak a legalján pislogott. Még egy-két perc és utolsó pislantásával gehorzamst meldolni fogja, hogy több Dienst-et nem leistolhat.

Ezzel még egyet pislogott és kialudt.

Sötétben maradtam.

Azaz hogy... Furcsa! Vajjon mi történik odakünn? Nem maradtam egészen sötétségben, a derengésnek némi halavány nyomai rajzolódtak a barlang száját elzáró sziklafalak kiálló szegleteire, mintha valamely nagy távolságból rejtelmes eredetű fény érkezett volna...

Mi lehet ez?

Három lépéssel a barlang szájánál termettem és egy fürge ugrással künn voltam a szabadban.

Ott aztán kis híjján, hogy lelkes hurrát nem kiáltottam örömömben a Mindenség kegyelmes alkotójának tiszteletére, aki egyetlen kézlegyintéssel véget vetett a gyalázatos időjárásnak, elűzte az esőfellegeket, megállította eszeveszett rohanásában a förtelmes szelet és olyan felséges ultramarinkék színt varázsolt a firmamentumra, hogy az embernek a szíve repesett örömében! Gyönyörű tiszta égbolt csillogott fejem fölött a sarlós hold és a teljes fényükben ragyogó csillagok világosságában. A tökéletes szélcsendben egyetlen falevél sem mozdult. Békességes, nyugodt és csendes volt körülöttem az erdőség. Ebben a hangtalan csendességben talán egy halk sóhajtást is meghallottam volna.

Gondoltam rá, hogy hallani fogok... Azonban nem hallottam. Lehet, hogy ha hallottam volna, sem mozdultam volna... a méltatlankodás még igen erősen fortyogott bennem.

Mire visszamentem a barlangba, hogy lefeküdjem, éjféli tizenkét óra lett. Ideje, hogy kinyújtózkodjam fekhelyemen és elaludjak. Aki nincs itt, ne aludjék. Ha aludni akar, visszatalál magától is, ha tetszik, ha nem tetszik, annyi.

Leheveredtem az improvizált ágyvacokra és semmi nyugtalanságot nem éreztem a künn kódorgó vörös miatt. Hiába! a méreg... Meg a sértődöttség. Meg egy kis komoly restelkedés is, hogy tán--voltaképen--és mindenképen... többet foglalkozom ezzel az egész dologgal, semmint kellene. Elvégre, csakugyan lehet, hogy így áll valahogy a dolog és nem másképen... Igaz, hogy nem én kevertem eképen a sors és véletlen kártyáit, hanem maga a sors és a véletlenség, amelyek ezt a vörös Reginát utamba hozták. Ezt a kicsi Reginát, az eszest, jószívűt, ügyest, vakmerőt, szemérmest és félbolondot... Ennyi, úgy hiszem, elég? Nagy része e titulusoknak azonban becsületesen meg van érdemelve....

Nem tehetek magamnak semmiféle szemrehányást: a sorsnak és a véletlennek különös játékaiba nem avatkoztam. Sem előre nem vittem semmit, sem hátra nem toltam. Sem semmit nem irányítottam. Ami volt, magától lett úgy, ahogy épen történt. Becsületes nyíltsággal elmondhatom magamnak, hogy akármi történt volna eddig, vagy fog történni ezután ezzel a teremtéssel, ez az én lelkiismeretemet nem érinti. Örültem és nagyon meg voltam e pillanatban magammal elégedve, hogy így van. Megvallom, szinte rosszul éreztem magamat a gondolatra, hogy másképen is lehetett volna... Mert--lehetett volna.

Akkor most meg volnék kötve, vagy ha nem is--egy nagy kő okvetlen lógna a nyakamon. Igy nem lóg semmi és nem kell a szemem közé pirítanom, hogy nagy bivaly létemre elgázoltam egy ilyen semmiséget.

--Hogy az ördög vigye el... csakugyan fájt a kezem. Úgy sajgott, hogy szinte emelkedni éreztem rajta a kötést. Hát nem bolond, aki ilyesmit tesz a barátjával? Beleharap a kezébe. Még ha ittas is egy kicsit, akkor sem járja. Majdnem az jut ilyenkor az ember eszébe, hogy ha szeretője lettem volna, nem harapott volna a kezembe. Lám, ez nem is olyan emeletes szamárság, mint amilyennek látszik. Tán épen azért harapott a kezembe...

Elmélkedni fogok ezen a dolgon. Jó éjszakát...

*

Mire másnap reggel kinyitottam szemeimet, félkilenc felé járt az idő. Hatalmas medveálom volt, elég lett volna két medvének.

Most azonban--auf! És ki ebből az oduból.

Készülődés közben körülnéztem és egyáltalában nem éreztem semmi meglepetést, amikor láttam, hogy még mindig egyedül vagyok. A valamely okból ezúttal úgylátszik roppant komolyan felbőszült vadmacska nem jött vissza. Fekhelye érintetlen volt. Makacs egy portéka, az bizonyos. Ez azonban nem az én dolgom, hanem az övé.

Egy pillanatig tűnődtem, hogy voltaképen mit kellene most csinálni, azután gyorsan határoztam. Látnia kell, hogy sem makacskodása, sem haragja nem imponál, nem fogok utána meghalni bánatomban... Még tréfából sem. Amit megtehetek, megteszem. Itt hagyok számára egy csomó ennivalót, a pokrócomat, a gyufát és más efféléket, használja, ha akarja. Hogy hol találhat meg, azt úgyis tudja. Schluss!

Magamra kapcsoltam a holmimat, vállamra löktem a Manlichert és faképnél hagytam az éjjeli szállást. Direkció a Morelli-féle Graben és a nyírfám!

Elindultam.

Az erdei forrás vizéből, amely mellett el kellett haladnom, nem lehetett inni, annyira zavarossá tette a tegnapi zápor, meg a beléje hullott mindenféle giz-gaz. A fű is egy latyak volt bakancsom alatt, hiába kerülgettem. A nap azonban hatalmasan dolgozott, egész párafelhők emelkedtek a magasba, amint a természet óriási lélegzetvétele a legpicinyebb növénykét is új munkára serkentette.

Néhány perc mulva künn voltam az erdőből.

Ott állt saját külön nyírfám és ott mellette a Morelli-Graben színültig megtelve sárgás-barna vízzel. Rengeteg víz dőlt le a magasságból, hogy ezeket a mély árkokat elboríthatta. Igy, ahogy vannak, nem volna jó beléjök állni.

Idáig tehát rendben volna a dolog, itt vagyok, ahol parancs szerint lennem kell, de vajjon itt kell-e lennem egész az ítéletnapig? Hátha a végítélet napjáig sem kapok parancsot, hogy hagyjam el a posztot és rukkoljak be a regimenthez, itt kell-e gyökeret vernem a földbe? Hátha nincs mód, hogy avizót vagy parancsot kaphassak? Akkor is itt kell állnom? Ez meggondolandó... és csiklandós ügy. Hadjáratban nem sokat teketóriáznak,--ha a magam szakállára hagyom el a posztot és ebben engedetlenséget találnak látni--elverik rajtam a port.

Másfelől pedig ösztönszerűen éreztem, hogy összeköttetést kellene találnom a regimenttel, mert itt már igazán nincs semmi keresni valóm. Hol vannak már ettől a vidéktől a régóta folyó harcok! Az ütközet ezen a vidéken kétszer is tovahömpölygött a jezernicai völgy felé és onnan megint vissza és ismét előre, semmiképen nem valószínű, hogy a hadiszerencse harmadszor is cserben hagyott minket és újra engedni kellene az ellenség hatalmas lökésének. Emellett bizonyít az is, hogy a szerencsétlen Jezernica falut tegnapelőtt este felgyújtották. Tehát nem remélik, hogy ismét visszaszerezhetik. Az oroszok ilyenkor szoktak kérlelhetetlenül mindent elpusztítani, ami menekülésük közben útjokba kerül.

Mindezekből az következik, hogy ha nem is azzal az elhatározással hagyom el a részemre kijelölt posztot, hogy önkényesen változtatok meg egy parancsot, de el fogom hagyni ideiglenesen, hogy körülnézzek és megtudjam: merre lehetnek a fiúk? Azután megint visszajövök.

Néhány pillanat alatt annyira beleéltem magam ebbe az elhatározásba, hogy szinte türelmetlenség bizseregtetett, alig vártam, hogy szerény reggeli menázsimmal elkészüljek.

Állva kaptam be a szalonnát, meg az utolsó kenyérmaradékot, amit még birtokoltam, hogy ezzel se veszítsek időt és a gyomromnak is legyen valami foglalkozása. Azután ismét vállamra dobtam hűséges társamat és nekivágtam a mezőnek, amelynek túlsó szélén a leégett tanya hamu-és koromtömegeit rendezte el az éjjel megint más formációkba a szélvész.

Hosszú lépésekkel róttam végig a mezőt. Nem egészen tíz perc alatt már a koromhalmazon is túl voltam.

Itt egy kis kellemetlen meglepetés ért, de erősen föltettem magamban, hogy ügyet sem vetek rá.

Érezni kezdtem sérült ballábamon a bakancsomat.

Mintha az a szerencsétlen folt, mely időközben tökéletesen megbékült ellenségnek mutatkozott, ismét megharagudott volna és mintha valami afféle szándékot vett volna nyomorult bőrfejébe, hogy megint bosszantani fog...

Nem gondolok vele. Bár azt szintén erősen elhatároztam, hogy amint csak lehet, rögtön más lábbelit szerzek.

A tanyától a magaslatig, mely a kilátást észak-kelet felé határolta, egyenetlen, vízmosásos, sok helyen rendetlenül hepehupás legelőféle területen kellett keresztül mennem. Itt-ott egy-egy tüskebokor, egy-egy vadrózsa szakította meg az egyhangúságot. Különben minden lapos, napégett és egyforma volt.

Nyírfám tájékáról nem is sejtettem, hogy itt mi van. Pedig sok minden volt. A szikkadt fű között lépten-nyomon lábam alá kerültek az itt elhagyott mindenfélék: kulacsok, sipkák, kenyér-tarisznyák, bajonettek, összetört puskák és más effélék. Valóságos zsibvásár. Ha a mindenfelé látható vérfoltos rongyok és eldobott, piszkos vattadarabok nem ütköztek volna szemembe, akár elhagyott zsidópiacnak is nézhettem volna ezt a nagykiterjedésű hepehupás területet. Igy azonban rögtön megelevenedett lelkem előtt, hogy ezen a helyen mi folyt...

Szegény Nagy főhadnagy úr, vajjon mi van vele? Ha nem csalódom, épen ennek az ároknak a szélén adtam át a derék Heiszer bácsinak, amely mellett most visz el utam a hágó teteje felé.

Jó mély árok, át kellene valahol menni rajta, csak ne lenne tele ez is piszkos esővízzel.

Ohó!... Szerencsétlen pára, hát ez hogy maradt itt?

Egy hámos ló. Félteste a szennyes vízben, fejtül való része az árokparton. A hám összevissza szakadva rajta, csak a kantár homlokszíjjai voltak épek. Észrevettem, hogy ágyéka emelkedik és száll, tehát még élt szegény állat, bár a szemei le voltak húnyva. Bizonyosan azért hagyták el, mert menthetetlennek látszott.

Megnéztem.

Lemásztam az árok aljába és hozzálépve, a kantárnál fogva megemeltem a fejét. De rögtön vissza is eresztettem. Jobboldali szügye és nyaka, amelyeken feküdt és amit eddig nem láthattam, egyetlen rettenetes seb volt. A kitépett hús helye csupa fekete, megalvadt vér. Hogy maradhatott életben ez a nyomorult pára? És hogyan hagyhatták kínlódni, ahelyett hogy szabály szerint egy kegyelmes puskagolyóval megmentették volna rettentő kínjaitól?

Szomorú, hogy ennyire el tudunk fásulni, de el tudunk.

Jóváteszem, amit a háború e boldogtalan áldozata ellen vétettek. Odafenn majd javamra írják.

Kinyomtam egy patrónt a magazinból, becsúsztattam a fegyvercsőbe és közvetlen közelből főbelőttem a szegény párát. A horpadt, sárral borított test meg sem rezzent, a szemek azonban lassan kinyíltak és úgy bámultak elhomályosulva mély üregeikben... A halál beállt.

Kimásztam az árokból és azzal az elégedett érzéssel folytattam utamat, hogy jót cselekedtem. Csak valahogy el ne felejtsék odafenn javamra írni. Most sok a dolog... könnyen elkallódhatik az ilyen pici érdemecske.

Annyi bizonyos, hogy spórolni nem igen tudunk. Nem azért, mintha nem akarnánk, vagy szándékosan »truccolna« az ember fölebbvalóival, akik fáradhatatlanul takarékosságra intenek, hanem talán azért, mert ebbe a dologba is belefásul lassanként a legénység, mint--a menázsin kívül--minden másba. Nem mindjárt, idővel azonban annál bizonyosabban. Az az érték például, ami csak tovahaladásom keskeny vonalán került szemem elé, hozzávetőleges találgatással is több ezer forintot tehetett ki. Hát még a többi, ami ezen a több kilométer kiterjedésű területen szerte-szét volt szórva. Egészen ép fegyvertöltények hevertek a fűben ezer meg ezer számra, vegyesen az oroszokéból és a mieinkből, összevissza, amint a katona siettében vagy hevületében egyszerre három magazint is kiránt és azok közül kettőt félredob, mert a fegyverbe csak egyet szoríthat bele, arra pedig többnyire nincs ideje, hogy a másik kettőt visszahelyezze a patrontáska rekeszébe. Eképen esik, hogy minden egyes lövés, mely ütközet közben a fegyvereket elhagyja, voltaképen három tölténybe kerül. Gyakorta még ennél is többe. Mindenütt így van és így lesz ezután is.

Egészen ép torniszterek, hátizsákok, kenyértarisznyák hevertek félredobva. Egy jókora cipót kiemeltem az egyik ilyen félredobott »procák«-ból és berekviráltam a magam procák-jába. Egy hátizsákból pedig egy szál gyertyát emeltem ki. Minden egyebet otthagytam. Talán összeszedik, ha majd visszakerülnek és ráérnek az ilyen csendes munkára, lehet azonban, hogy itt marad veszendőben minden, úgy, amint van. Mi ez a kár a tenger sima tükréhez képest?

Nem tudom, hogyan van máshol, ami azonban a mi szanitéceinket illeti, bizonyos, hogy felette derék fiúk. Úgy értem, hogy a mi regimentünk szanitécei a derék fiúk. Akár azért, mert lelkiismeretesen vezetik őket az olyan komoly és érett emberek, mint például Heiszer bácsi, akár mert maguk is az érett emberek sorába tartoznak, a munka, amit végeznek, becsülésreméltó és dicséretes. Azon a nagy területen, amit kutató tekintetem átvizsgálhatott, egyetlenegy véletlenül ittfelejtett sebesültet vagy halottat sem pillantottam meg. Minden el volt takarítva. A sebesülteket elvitték a keresztes kocsik, a halottakat befogadta a föld. Balkézt az ároktól, amely felett fölfelé iparkodtam, szép sorjában egymásmellett valami kilenc-tíz sebtében felhányt friss sírt számoltam meg. Külön gazdája csak kettőnek volt, az elsőben egy elesett magasabbrangú orosz tiszt nyugodott, a másikban valaki a mi tisztjeink közül. Nem lehetett elolvasni a nevét. A tintaceruzás feliratot szétmázolta a zápor.

Mi minden akad egy ilyen elhagyott csatatér területén, szinte elképzelhetetlen. Egy fűcsomó alatt szájharmonikát pillantottam meg, közvetlen közelében egy gummiból való játékbabát. Melyik legénynek a holmijából kerültek ezek ide? A harmonikát még csak értem, de a gummibaba? Mire kellett neki ez a baba és még ennél is érthetetlenebb kérdés, hogy ugyan hol szerezte és kinek tartogatta? És ha már tartogatta, miért dobta el? Az elesett vagy megsebesült katona holmija érintetlenül vele van, ilyené nem lehetett, különben nem maradt volna itt, hanem a katona összes fölszerelésével együtt a transzport-kocsira került volna.

Néhány lépéssel odább egy szétázott levél maradványai. Nagy öreg ákombákom betűk. Afféle nehéz paraszti írás.

Fölemeltem a földről és betüzgettem.

Az eleje végkép olvashatatlanná ázott az elmúlt éjjeli záporesőben, ami megmaradt, abból is csak egy sor értelme volt kivehető: »...elküttem neköd két ingöt és egy pár libának árát, vigyázz gyereköm az egésségedre«.

Bizonyosan valamelyik fiúnak az édesanyja írta. Az apa egészen bizonyosan kifelejtette volna az ilyen levélből, hogy gyerekét az egészségére való vigyázásra intse.

A papir szélein elmosott vérnyomokat vettem észre. Lehet, hogy a gyerek rosszul vigyázott az egészségére...

Lehajoltam útközben egy piroskötésű káplári bugyelláris után is, legfőként azért, mert vadonatújnak látszott, mégis elhányta a gazdája. Bár hiszen lehet, hogy véletlenül vesztette el. Új volt a beledugott plajbász is, amellyel alighanem csak azt az egyetlen sort írta eddig a noteszbe a káplár úr, amely mindjárt az első oldalon ékeskedett:

»...Szekeresnek új Zólen, Hornyáknak Sále és pofon.«

A notesz elveszvén, nem bizonyos, hogy Szekeres megkapta-e az új csizma-vagy bakancstalpat, Hornyák pedig a kosztoscsészét, de hogy ez a Hornyák az »evidenz«-be vett pofont így is megkapta, az egészen bizonyos.

A lankásan emelkedő hágó tetejére érkezve, ott még nagyobb sokaságát találtam az elhagyott fölszerelések tömegének. Ezeken a helyeken azonban már sokkal több volt az orosz eredetű holmi, semmint a mienk. A szerteszét hányt mindenféle között itt ágyú-municiót is találtam. Egy felfordult lőszerkocsi ládáiból egymás hegyin-hátán zuhantak le a földre a Geschoss-ok és ott maradtak--veszendőben--egy rakáson. Egyet megnéztem. Nem voltak betempírozva. Úgy kerültek az ebek harmincadjára, amint a gyárból vagy valamelyik orosz katonai magazinból a frontra érkeztek. Jobb így, hogy »krepírt« sorsra jutottak, semmint ha betempírozták és kilőtték volna... Most itt leköphetem őket, ha akarom, nem köpnek vissza a lábamba, mint ahogy a multkoriban egy ilyen piszok megcselekedte.

Elhagyott halottat ezen a tájon sem láttam. Szem előtt legalább egy sem volt, hacsak a sűrűségekben nem. Innen a tetőről lefelé a jezernicai völgybe ugyanis sok helyen felette sűrű és bokros ciherek húzódtak le. Némely ponton oly sűrű volt ez a ciher, hogy fölért akadály dolgában a leggondosabban épített drótsövénnyel. Mi lehetett, vagy maradhatott vissza benne, nem láthattam.

Nem is igen foglalkoztam találgatásokkal, mert most egész figyelmemet a szemeim elé táruló távoli panoráma kötötte le.

A falu itt-ott még mindig füstölt. Kicsi orosz falucska lehetett ez a szerencsétlen Jezernica, mindössze ötven-hatvan hamurakást számoltam meg. Néhány nappal ezelőtt még lakóházak, pajták, színek és kazlak, most hamurakások. A múlt éjjeli óriási zápor ezeket is jó mélyre verte. Alig emelkedtek ki a barátságtalan anyaföld szintjétől fél, másfél méternyire. Ahol még némi szennyes füst szivárgott ki a koromtömegekből, ott alighanem gabona vált semmivé a tűzben. Az ég makacsul sokáig az eső dacára is.

Emberi lelket nem láttam sehol. A koldusokká felpörkölt parasztokat vagy magukkal kényszerítették a visszavonuló orosz csapatok, vagy még a falu keleti oldalán látható erdőség mélyében lappanganak. Ha elég idejük volt a menekülésre saját katonaságuk elől, akkor egészen bizonyos, hogy barmaikkal és más egyéb megmozgatható holmijukkal együtt az erdőbe menekültek.

Ez az erdő igen nagy kiterjedésűnek látszott, legtávolabbi pontjai belesimultak az innen áttekinthető láthatár homályába. Szemmértékkel mérve csak annyi, amennyit beláthattam belőle, több lehetett ezer katasztrális holdnál. A sötét tónusú zöld bükkre és tölgyfára gyaníttatott, ami ezen az általában értéktelen fát termő vidéken rengeteg vagyont jelentett.

A távolság odáig nagy volt, meghaladhatta a hét-nyolc kilométert, annyit azonban mégis észre tudtam venni, hogy az erdőség szélén, az előtérben levő fák árnyéka mögött, valami épületféle látszik. Nem annyira maga az épület, mint inkább elmosódó kontúrjai.

Hm... ha Regina itt lett volna, az ő csodálatosan éles látása azonnal világosságot derített volna ebbe a rejtélybe. Arról a mérges vadmacskáról azonban ne essék szó... Még nagyon a gyomromban van. Nem beszélek róla... Az én egyébként szintén jó és gyakorlott szemeim nem voltak elég élesek, hogy a távolságban mutatkozó rejtélyt megvilágíthatták volna. Annyit eldöntöttem, hogy a dolog a legnagyobb mértékben érthetetlen. Ha azok a mutatkozó kontúrok csakugyan valamely nagyobb épület rajzai és nem a képzelődésem játékáról van szó, miért nem került az az épület is ugyanarra a szomorú sorsra, mint a falu?

Tudom én jól, hogy a gyújtogatással megbízott orosz lovasokkal tíz-húsz rubel fejében ki lehet egyezkedni, egy-két épület ilyenformán a faluban is épen maradt volna. Ott azonban az összes épületek elhamvadtak. Ez a ház, kastély vagy micsoda pedig sértetlen maradt, holott alig van messzebb az elpusztult községtől két kilométernél.

Nem lehet ezt a dolgot megérteni.

És azt sem tudom hirtelenében megérteni, hogy miért nem látok egy teremtett emberi lényt sem azon az egész vonalon, mely innen a faluig terjed? Sem ember, sem állat, sehol. Ágyúmorajt hosszú időközökben még csak hallottam, vagy legalább is hallani véltem, egyéb jele az eleven életnek azonban sehol sem mutatkozott.

Oly nagy távolságokba húzódott az ütközet, ahonnan a hang már nem bír idáig elvergődni? Ez sem lehet. Az ágyúdörej még erős szél ellen is elhallszik harmincz kilométernyire, szél alatt gyakorta kétszázra is. Ide egyik disztancia sem stimmelt. Az első kevés volt, a másik sok. Úgy kell tehát lennie, hogy szünet támadt a harcvonalakon. Ezért nem hallok semmit a nagy időközökben fülembe szivárgó ágyúmorajon kívül, amelynek eredete lehet természetesen más is, például robbantás vagy más egyéb szappőrmunka.

Elindultam a falu maradványai felé.

Valami útfélét sehol sem fedezhetvén föl, a ciher között iparkodtam lefelé a völgybe, azzal a határozott szándékkal, hogy mindaddig menni fogok, amíg csak össze nem akadok valakivel a mieink közül. Képtelenség, hogy ily nagy területen egyetlenegy ember se legyen. Ha gyalogos őrjáratot nem is, de lovas »stráfli«-t (Streif-Patrouille) talán csak utamba vet a jószerencse. Az ilyen lovaspatrul rendszerint mindenütt fel szokott bukkanni, ahol senki sem várja.

TIZEDIK FEJEZET