Part 14

Szót fogadott és bebújt mellém a ponyva alá. Igy kuporogtunk egymás mellett valami félóráig, anélkül, hogy a vihar alábbhagyott volna. Sőt mintha még nőtt volna ez a rettenetes erő. A dörgések utóhangja néha hosszantartó mély hördüléssé keményedett, mint a legnagyobb kaliberű nehéz ágyú hangja... Szinte lestem, hogy mikor robban már a lecsapó »Geschoss« és mikor repülünk föl Reginával együtt a mennyországba...

Derekam, térdem zsibbadni kezdett a mozdulatlan kuporgásban. Kedvező kilátás--semmi. A vihar nem engedett. Zuhogott az eső, vágta a ponyvánk tetejét, a dühösen tovaszáguldó szélvész pedig oly erővel próbálta letépni fejünk felől ezt a szerencsétlen ponyvát, hogy alig tudtam elég keményen megmarkolászni.

--Borzasztó orkán--mormogta nyugtalanul a leány.

--Nekem elég volna.

--Te kívántad...

--Igaz, de nem ennyit.

Néhány percnyi hallgatás után Regina ismét megszólalt.

--Hány óra lehet?

--Fél kilenc felé jár.

--Borzasztó...

A villám lecsapott. Rettenetes recsegés rázta meg a levegőt s mintha a föld is megingott volna...

Regina belém kapaszkodott és megragadta a vállamat. Én is ösztönszerűen hozzákaptam, mintha valamely mélység széléről kellett volna visszarántanom, ahová belezuhanni készültünk...

Azután rövid csend... az orkán elült... Pedig csak az én fülem mondta föl néhány pillanatra a szolgálatot, az orkán tovább tombolt. Mire pár pillanat múlva ismét meghallottam a mennydörgések hangját, Regina is magához tért kábultságából és suttogva kérdezte.

--Vajjon hová üthetett?

--Messzire nem, az bizonyos...

--Úgy éreztem,--suttogta egész testében remegve--hogy belénk ütött... Nézz ide, fogd meg a kezemet--azt hiszem, megbénult...

--Ugyan!

--De igen, azt hiszem...

Amikor meggyőződött róla, hogy nem úgy van--elhallgatott. Én sem beszéltem. Mozdulatlanul, némán kuporogtunk megint valami félóráig a ponyva alatt. Az volt a szerencsénk, hogy ez a nyírfa volt itt a legmagasabban fekvő pont, különben nyakig vízbe kerülhettünk volna. A ponyvára lezúduló töméntelen víz így lerohant mellettünk az árok felé és aránylag elég szárazon hagyta azt a kicsi helyet, amelyen szoronganunk kellett.

Ebből a kényelmetlen szorongásból azonban már igazán elég volt. Teljességgel nem éreztem a térdeimet. Akárcsak két fadarab. A derekam meg most már fájni kezdett.

--Tartsd csak jó erősen a ponyvát, Regina...

--Mit akarsz?

--Kibújok. Nem bírom ezt a kuporgást.

--Én sem--mondotta hirtelen a leány.

--Nem bánom, ha bőrig ázok is... föl kell állanom, különben belenyomorodok ebbe a kuporgásba.

--Én is.

Egyakarattal fölemelkedtünk. Még ugrani is akartam, hogy ismét életet teremtsek tagjaimba, a kísérlet azonban nem sikerült,--valósággal meg voltam bénulva a több mint egy óráig tartó guggolástól. A leány nemkülönben. Két nehéz fatuskó voltunk,--egyik jobban fájtatta a derekát, mint a másik.

A ponyvát nem lehetett tartani--félrecsapta a szélvihar és kifordította a visszájára. Akárhogy markoltam is, mindig visszájára került. Erre eleresztettem--üssön beléd a mennydörgős mennykő. Én bizony nem birkózok vele többet.

--Fogd meg, mert elviszi a szél!--kiáltotta a leány és maga is utána kapott, de már késő volt--a ponyva repülni kezdett szárnyak nélkül s egy szempillantás alatt eltűnt a Morelli-féle Graben vízzel telt mélységében. Oda sodorta be a dühös szélroham.

--Kár volt elereszteni--mondotta neheztelve Regina--most ázhatunk.

--Inkább ázok, de nem kuporgok többet.

--Richtig! ez igaz! Én sem kuporgok többet. Ebbe a vizes latyakba azonban nem lehet éjszakára lefeküdni. Szedjük össze a holminkat és gyerünk éjszakára a barlangba... be az erdőbe. Látnivaló, hogy egész éjjel zuhogni fog. Reggel visszajöhetünk. Jó?

--Jó.

Öt perc múlva már útban is voltunk. Regina elől ment--én utána. Koromsötétben bukdácsoltunk előre az erdő fái alatt. Egy-egy villám vakító fénye után csak annál sötétebb lett. A tulajdon orromat sem láttam, nemhogy az előttem haladó Regina alakját ki tudtam volna venni. Máskor tíz percig tart ez az út--most beletelt harminc is, míg végre Regina megállt és megfogva kezemet, megvígasztalt.

--Itt vagyunk! Hajolj, nehogy beleverd homlokodat a sziklába.

Még egy perc és benn voltunk a barlangban. Helyesebben szólva: benn voltunk egy talán még vakabb sötétségben, mint odakünn. A hely azonban száraz volt és most ez volt a fő.

--Le a cókmókkal, fiú!--vezényelte Regina jókedvűen--és gyújtsd meg a lámpást. Itt vagyunk. Nagyszerű éjjeli szállás! Dícsérem az eszemet, hogy rágondoltam. Úgy fogunk aludni, mint a tej. Odakünn ordíthat a szél, ahogy akar--fittyet hányok neki és annál jobban fogok aludni, minél eszeveszettebbül ordít. A lámpást, fiú, a lámpást! Azután rakd ide szépen a szikla alá a holmit, én addig meg fogom csinálni a te ágyadat is.

KILENCEDIK FEJEZET

Viharos éjszaka,--nem tudunk elaludni.--Regina szilvóriumot iszik és oktalanságokat beszél.--»Ha bosszankodni akarsz--tégy jót!«--Regina ugy viseli magát, mint egy vadmacska, elhagyja a barlangot és eltűnik szemeim elől.--Elhatároztam, hogy nem törődöm vele, hanem sorsára bízom.--Elindulok, hogy valahol ismét megtaláljam a századomat.--Mi minden van egy elhagyott csatatéren?

A sötétségben kitapogattam valahogy a hátizsákból a kézilámpást és a gyufát. Arra a gondolatra, hogy hátha a gyufa átázott és ekként elvitte az ördög, szinte rosszul kezdtem magamat érezni. Mi a patvart kezdjen az ember ebben a pokoli sötétségben? A balsejtelem azonban szerencsére alaptalannak bizonyult: a gyufát nem érte semmi vizes veszedelem, meg lehetett gyújtani a lámpásban szigorgó maradék stearingyertyát.

Még egy félperc és a világosság szegényes forrása kigyúlt.

--Mondá az Úr,--idéztem a szentírást--hogy ez jó lenne!

--Tedd oda a szikla oldallapjára, hogy lássak--vezényelte a leány.

Odatettem. Hát a sötétséget most már valamivel jobban meg lehetett látni...

--Kicsi világosság ez, Regina, de ha nem sietsz, ez is elfogy.

--Bizony, spórolni kell a maradék gyertyával! Tehát csak gyorsan, gyorsan, rakd el a cókmókot, úgy, ahogy tudod, nem baj, ha nincs is rendben, én addig hirtelen összetákolom az ágyakat... vagy minek nevezzem ezeket a vackokat, amiket most mindjárt összeütök. Az a fő, hogy szárazban ülünk.

--Igen, ez a fő.

Fölnyaláboltam, ami kezem ügyébe került és minden rend nélkül, úgy ahogy jött,--kvartirba helyeztem cókmókunkat. Néhány hegyesen kiugró sziklaél ruhafogas gyanánt használódott: fölakasztottam rájuk a magam meg a Regina köpenyegét, hadd száradjanak. Az én köpenyem csuronvizes lett a veszekedett vízzuhatagban, amely odakünn érte, s jócskán kikapott a »procák«--kenyértarisznyám is. Haj hó, görbe liliom! Ha kikapott a kenyerem is és szétmállott, mit eszünk? Mit ér egynémely roppant kincs kenyér nélkül? Például a szalonna?

Mindez reggelre kisül, most nincs idő a vizsgálatra, különben elfogy a gyertya.

Regina sietve ütötte össze az ágyaknak nevezett fekhelyeket. Egy csomó hirtelenében összekotort száraz levél alul, a pokróc felül és megvolt az ágy. Ennél gyorsabban és egyszerűbben--gondolom--maga Lucifer sem rugdos össze ágyat a rossz lelkeknek.

Néhány perc mulva rámkiáltott!

--Készen vagy?

--Hát úgy...

--Én is! Ez itt a nagy kő alatt a tied, ez meg az enyém. Olyan ágy, amilyen tellett... akinek nem tetszik, kifekhetik az esőre. És most fújd el a gyertyát, ne prédáljuk hiába.

Ne bizony! Nagy dolog az ilyen kis darab gyertya is, ha semmi módja nem mutatkozik a pótlásának. Már pedig ilyesmire még gondolni sem lehetett. Tehát gyorsan elfújtam a maradék drágaságot s ezzel ismét belezuhantunk a legvakabb sötétségbe.

--Uhu...--huhogtam mély hangon--minden jó lélek dícséri az Urat, ki van itthon?

--Jobb lesz, ha ügyelsz a fejedre, dorgált a leány--különben belevered homlokodat a kiálló kövekbe és azzal maradsz.

--Ügyelek.

Előrenyújtott kézzel kitapogattam a járást és sikerült is minden baj nélkül megközelítenem a fekhelyemet. Azonnal leültem, nehogy csakugyan beleteremtsem fejemet valamelyik előreálló sziklakőbe. Az ember ilyenkor hathatósan irígykedik barlangbeli elődjére, a medvére, aki biztosan mozgott valamikor ezen a helyen és nem kellett minden sziklánál keményebb koponyájára ügyelnie.

Miközben előkészületeket tettem a lefekvésre, időnként hallgatózva füleltem kifelé, engedett-e vajjon erejéből a vihar, vagy nem engedett. De bíz az nem engedett. Egy-egy nagyobbszerű villámlás fénycsóvája benyilalt még ebbe a sötét barlangba is. Ilyenkor egy szempillantásra világosság hasított keresztül a sötétségen és roppant furcsa vonalakat rajzolt az oldalfalakra. A mennydörgések hatalmas ereje azonban megtört a barlangszájon, a legnehezebb dörgés is csak nagyon tompán érkezett füleimhez, mintha valamely mély pincében és annak is legtávolabbi boltozott folyosójában tartózkodtam volna.

Regina a sötétség dacára is észrevette, hogy hallgatódzom, ahelyett hogy--mint ő--birtokba vettem volna fekhelyemet és iparkodtam volna elaludni.

--Még mindig piszmogsz?--kérdezte dorgáló hangon.

--Wer da? Ki huhog itt?

--Miért nem fekszel le?

--Fekszem.

--Nem igaz!

--Honnan tudod, hogy nem igaz? Nem vagy te bagoly, hogy ide láss.

--Az nem vagyok, de a mozgolódásodból tudom, hogy haszontalanul elpiszmogod az időt.

Tessék! Akármilyen kicsi, de már anyáskodik és zsarnokoskodni szeretne az ember fölött.

--Te meg haszontalanul prédikálsz, Regina, ahelyett, hogy aludnál. Ne törődj velem, hanem aludj.

Úgy látszott, belátta, hogy voltaképpen igazam van, mert egy darabig csendben maradt. Ekkor már talán esti tíz óra is elmúlt, ideje volt, hogy magam is birtokba vegyem kemény fekhelyemet. Kinyújtóztattam tehát tagjaimat a pokrócon és próbáltam elhelyezkedni. Alig találtam el azonban a testemnek legkényelmesebbnek látszó »nieder«-t, amikor most már meg Regina kezdett el piszmogni,--saját kifejezése szerint--még pedig eléggé nyugtalanul arra, hogy tudomásul kellett vennem a mozgolódást.

--Ejnye, még mindig piszmogsz?--kérdeztem ugyanolyan dorgáló hangon, mint ő az imént.

Nagy meglepetésemre erre halk nevetés volt a válasz.

--Ja... piszmogok.

--Aludni!

--Nem lehet.

--Miért nem lehet?

--Fázik a lábam--hangzott a panaszos válasz, melyet ismét halk kacaj követett.

--Dörzsöld.

--Dörzsölöm, de olyan hideg, mint a jég. Nem bírom fölmelegíteni, ha pedig fázik a lábam, nem tudok elaludni. Nagyon átázott a rongyos topánom, ha ugyan azt a csupa lyuk rongyot topánnak lehet nevezni... okosabb lett volna, ha meztelen lábbal jövök, legalább nem áztatta volna lábamat még a topán meg a harisnya is.

--Hát akkor... mert álmos én sem vagyok... talán jó lesz, ha fölkelek és egy kis tüzet rakok a barlang szája közeliben, annál aztán megmelegítheted a lábaidat. Rakjak?

Nagylelkű ajánlkozásomat Regina hangos nevetéssel utasította vissza.

--Még csak az kellene, hogy most tüzet rakjunk és telebüdösítsük füsttel az egész barlangot. Akkor aztán már épen nem tudnék elaludni.

Persze, persze, a füstre hirtelenében nem gondoltam. Bizonyos, hogy ebben a nehéz, esős időben az egész füstöt a barlang belseje felé szorította volna vissza a légnyomás és a finom tüzecskét el kellett volna oltani. Holott pedig tetszetősnek találtam a gondolatot a magam lábai szempontjából is, amelyek--most, hogy Regina panaszkodott--szintén fázósaknak találtattak. Lehet, hogy ha nem szól, eszembe se jut, hogy voltaképen nekem is fázik a lábam.

--Vígasztalódj, Regina, nekem is az a bajom, ami neked.

--Csak nem fázik a te lábad is?

--De bizony!

--Dörzsöld.

Szerettem volna tudni, hogy mi viháncolni való van ezen, de nem szóltam. Azt tapasztaltam, hogy a vörös kamerád ilyenkor minden igaz ok nélkül goromba válaszokat hajlandó adni a nyájas kérdezősködésre.

Ebben a pillanatban egyúttal roppant okos ideám is támadt. Az volt a roppant okos idea, hogy a megmelegedés művelete tulajdonképen más módon is »eszközölhető«, nemcsak száraz forgácsokból összeszerkesztett parázs-tűzzel. Jóféle hazai szilvóriummal például felette gyorsan és hatékonyan eszközölhető. Tehát, auf! Rekviráljuk ide izibe a sárga hazai kincset.

Fölkeltem és tapogatózva elindultam a cókmók felé. Ott tartózkodik a kincs.

--Mit csinálsz?--kérdezte Regina.

--Mozgok.

--Hallom, de minek?

--Melegedés erányában mozgok.

--Mondtam már, hogy nem csinálunk tüzet! Szántszándékkal önmagát csak a bolond füstöli ki.

--Ruhig, Regina, másról van szó. Sligovicáról van szó és nem silány forgácstűzről. Néhány becsületes kortyocska szilvórium és olyan pompás melege lesz az embernek, mintha két kályha között ülne.

Tovább kerestem holmim között, míg a szilvóriumos üveget sikerült fölfedeznem. Lám, milyen szerencse, aki spórol, annak van akkor, amikor valósággal is rászorul az ilyen hazai orvosságra. Mióta hordozom ezt a zöldszínű szerémségi üveget és ihol, még mindig megvan a fele. Tán néhány tisztességes kortyocskával még több is, mint a fele.

Illő reverenciával kihúztam zömök nyakából a dugót és leeresztettem torkomon egy becsületes kortyot. Mi tagadás benne, jól esett, bár sohasem voltam italos természetű. Most azonban aképen éreztem magamat, mint akit felette puha és meleg bársonnyal simogatnak, azonkívül, hogy hízelgő szeretettel még az orcáimat is megsimogatják. Minden porcikámat elöntötte ettől a különben ordináré hazai kincstől a jóságos meleg. Ennélfogva még ittam egy másik becsületes kortyot. Azaz, megittam két hasas kupicányit. A »becsületes« korty ugyanis annyi, mint két hasas kupica. Nálunk felé legalább ennyi.

--Hát én már kezdek urasan megmelegedni, Regina,--mondottam, miközben tapogatózva visszaigyekeztem vackom felé--neked is azt kommendálom, hogy kövesd példámat és melegedj meg.

--Sohasem ittam pálinkát--hangzott a sötétségből.

--Nem is azt kommendálom én, hogy idd a pálinkát, mint egy tót napszámos, hanem azt, hogy kóstold. Aki úr, az nem issza az ilyesmit, hanem csak kóstolja.

--Nem kérek.

--Pedig jó orvosság a hideg ellen, megmenti finom piszédet a ráólálkodó náthátul is.

--Nem lehet mindenkinek olyan vastag orra, mint neked.

A választ nagyon gyorsan röpítette felém a kamerád, de nem haragudott, hogy lepiszéztem. Hallottam, hogy a sötétben még nevet is. Általában megfigyeltem, hogy ma dél óta minden haszontalan semmiségen mulatni tudott. Akkora művész a női hangulatváltozások titkának kifürkészésében persze nem voltam, hogy az okot is kitaláltam volna. Igaz, hogy meg sem próbáltam. Hegyezzen zabot az, akinek efféle tudós játékokban kedve telik.

Néhány perc mulva megint megpróbálkoztam a kínálgatással.

--Hozzam az üveget, Regina? Meglásd, milyen jó dolog, ha az ember lába fázik, aztán egyszerre csak nem fázik. Egy-két rövid kortyot kell csak lekóstolnod és attól úgy fogod érezni magadat, mintha a legnagyszerűbb pihe-dunyha alatt feküdnél. Tehát hozom az üveget, jó?

Semmi válasz.

--Elindultam az üveggel, Regina.

Erre sem érkezett semmi válasz. Egy halk nevetés azonban ismét hallható lett a sötétségben.

--Ha odaérek, szólj, nehogy isten csudájára beléd botoljak és kiejtsem az üveget. Nagy kár lenne!

--So!... az persze nem lenne kár, ha jól megrúgnál.

--De bizony az is kár lenne. Azért kell szólnod, ha közeledbe érek ebben a tök-sötétségben, nehogy afféle akaratlan pimaszságot tegyek. Tehát már közeledek...

Nem mondta, hogy ne jöjjek. Úgy látszik, csakugyan nagyon fázott szegénynek a lába és kénytelen-kelletlen rá fog fanyalodni az orvosságra. Óvatosan tapogatózva folytattam utamat abba az irányba, ahol feküdt. Csakhogy ekkor már nem feküdt, hanem ülve kuporgott a magára borított köpeny alatt. A következő lépésnél már meg is fogta a lábamat.

--Halt!

Megálltam. Ha még egyet léptem volna, rálépek és legázolom a nyolcvankét kilómmal.

--Állok, Regina, itt az üveg!

Találomra feléje nyújtottam. Elvette a kezemből és így szólt:

--Szeretnék megmelegedni, mert igazán fázom... de mi lesz, ha rosszul leszek ettől a pálinkától?

--Szűzpálinka ez, lelkem, magunk csináltuk, nem pancs. Ettől még egy kis leány se lesz rosszul, de még egy angyal se. Sátoros ünnepeken odafenn a paradicsomban is isznak az angyalok ilyen tiszta szűzpálinkát, mint amilyen ez.

--Igen... a korhelyek.

--Korhely angyalokról még nem olvastam a szentírásban. Ne okoskodj, hanem igyál... akarom mondani--kóstold.

--Also gut, megpróbálom, de ha valami bajom lesz, a te lelkeden szárad.

--Vállalom a bajt, meg a felelősséget is. Kínálnálak tán, ha csak a legkisebb bajtól kellene is tartani?

Amíg beszéltem, Regina végre rászánta magát a dologra és ivott. Látni nem láttam a sötétségben, de hallottam az üveg nyakának kotyogó hangját.

--Brrr... ez borzasztó erős, elégeti a számat...

--Nem éget az semmit, csak melegít. No, még egyet!

--Sok lesz... félek...

Néhány pillanat mulva megint megszólalt:

--Hm... most már nem éget és--hogy mondjam--nem is olyan rossz...

--Nem bizony! Olyan ez, mint a folyékony arany.

--És melegít, az bizonyos... És nem is olyan rossz, mint ahogy gondoltam... Valamilyen kesernyés íze van, de--hogy mondjam--igazán nem rossz, ha az ember szája kicsit már hozzászokott...

--Nem kell ehez hozzászokni, lelkem, enmaga szoktatja magát, merthogy jóféle ital. Csak a komiszhoz kell hozzászokni.

--Nem tudom, merjek-e még?

--Merj.

--Sok lesz...

--Hányszor ittál?

--Kétszer...

--És fázik még a lábad?

--Az?... Nem nagyon fázik...

--Hát akkor, mint afféle bátor vitéz, aki nem ijed meg az árnyékától, de még ettől a jóbarát pálinkától sem, még igyál egyszer, azután add ide az üveget. De ügyelj az istenért, nehogy kiejtsd! Porrá törnék ezeken a köveken és odalenne.

A sötétben hallottam, hogy Regina elfogadta az indítványt és harmadszor is szájához emelte az üveget... glu, glu, glu... Megfogyatkozott egy újabb korttyal a kincs.

--Jó volt?

A kamerád nevetve nyújtotta felém az üveget.

--Jó.

--Nem látom, hogy merre felé nyújtogatod az üveget... Ha macska volnék, látnám. Semmit sem lehet látni ebben a tömlöcben... meg kellett volna gyújtani a lámpást legalább néhány percre.

--Hát gyújtsd meg.

--Igen, de akkor meg a gyertya fogy el.

--Ezen úgy lehet segíteni,--hangzott a szerfelett jókedvű válasz--hogy azt, ami elfogy, többé nem gyújtod meg.

--Ne mondd!

--De mondom. Visszadugtad a lámpást a zsákba?

--Nem dugtam, ott van a kövön... két lépésnyire a fejedtől... és mellette van a gyufa is, ha meg akarod gyújtani.

Míg a szilvóriumos üveggel óvatosan a podgyászunk felé retiráltam, Regina fürgén felugrott guggoló helyzetéből és ahhoz a lapos sziklakőhöz tapogatta magát, amelyen a lámpás állott. Ott gyorsan gyufát gyújtott és a következő percben már égett is a lámpásban levő maradékgyertya. Nem helyeseltem ezt a gyertyagyújtást, de örültem neki, hogy világosságot látok. Alvásra alkalmatos a sötétség, az ébren levő embert azonban módfelett lehangolja és elfárasztja.

--So... hadd égjen! Utálom a sötétséget és egy kicsit félek is tőle,--mondotta megkönnyebbült lélegzettel a leány, miközben szeretettel nézett az égő gyertya pislogó lángjába, amely sárgára festette arcát--mindig azt képzelem, hogy valaki a hátam mögött van és rögtön megfog, amint visszanézek...

--No, itt ugyan nincs senki a hátad mögött.

--Tudom, hogy nincs, de mégis csak jó, ha világosság van... Vajjon hány óra lehet, fiú?

Elékerestem blúzom zsebéből az órámat és megnéztem kíváncsiságból az időt, mennyit herdáltunk el az alvás idejéből?

--Féltizenegy.

--Csak féltizenegy? Azt gondoltam, hogy több. Álmos vagy?

--Nem vagyok.

--Én sem vagyok. Mit gondolsz, zuhog még odakünn?

Erre nem kellett válaszolnom. Hatalmas mennydörgés nehéz moraja töltötte meg e pillanatban a barlangot. Úgy tetszett, mintha az összes sziklafalak mozogtak volna... Az orkán tehát még nem engedett odakünn a maga hallatlan erejéből. Valóságos ítéletidő.

Regina fülelt, azután mosolyogva fintorgatta orrát a barlang szája felé.

--Jó, hogy itt vagyunk és nem künn... A te kemény fejedtől nem telt volna ki, hogy ide mentsük a bőrünket. Erre is nekem kellett gondolnom. Mindenre nekem kell gondolnom.

Kacagott és még izgékonyabban fintorgatta orrát, amely ilyenkor felette hasonlított a mókuséhoz. Ez volt impresszióm az első perctől kezdve, amikor legelőször megpillantottam.

Közben elpakoltam a szilvóriumos üveget és rükverc-koncentráltam magamat fekhelyem felé. A felém kiröpített gorombaságra nem adtam választ.

--Az a fő, Regina, hogy fázik-e még a lábad? Minden más beszéd--szalma.

--Nem fázik--válaszolt széles mosolyra húzódott szájjal a leány, miközben ímmel-ámmal lelökte vállairól a köpenyeget és teleszívott mellel belefújt a levegőbe.

--Akkor jól van.

--Mondtam már, hogy melegem van, nem érted?

--Eddig még nem mondtad.

--Háromszor is mondtam!

--Jó, jó...

--Nem mondtam háromszor is? Nemcsak azt mondtam háromszor, hogy most már egy cseppet sem fázik a lábam, de azt is mondtam, hogy melegem van... bizonyosan a pálinkától... Nem is kellet volna talán inni abból a pálinkából... Ezt már vagy hatszor elmondtam, de megint mondom, sok volt... szédül a fejem...

--Reggelig elmúlik.

--Nem érted, hogy szédül a fejem?--folytatta kissé akadozó nyelvvel--ez nem rossz... nem, ez nem rossz... de nem is jó... Főleg az nem jó, hogy túlságosan melege van az embernek.

--Reggelig ez is elmúlik.

--Reggelig, reggelig... ezt már vagy tízszer mondtad, de mi lesz reggelig? Addig még legalább... legalább... három-négy óra van hátra, talán még több is, mint három-négy óra... Nem igaz?

--De igaz.

--Schauéns, Sie!... szamár.

Ez olyan örvendő, sőt diadalmas hangon volt mondva, hogy el kellett nevetnem magamat. Becsípett kicsit a vörös és ennek én voltam oka. Zsebre kellett tehát vágnom az ebből az állapotból kisarjadzó összes következményeket is, a mellékletképen velük kiosztandó titulusokkal együtt. Ezekkel a paraszt-titulusokkal a kis kamerád különben máskor sem fukarkodott.

--Te izé... fiú... was soll i sagen... hogy is mondjam?...--dunnyogta maga elé, állandó mosolyra húzódó szájjal, miközben egyre szaporábban fújta ki vérpirosra tüzesedett ajkai közül a levegőt--mit is akarok mondani?

A furcsa grimace-okon, amiket vágott, akaratlanul is mulatnom kellett. Jóideje nem produkálta ezeket a mókusszerű fintorgatasokat, elszoktam tőlük. Most, hogy ismét szerencsém lett hozzájuk, nevetésre ingereltek. Bizonyos, hogy felette furcsák voltak. Ha megfeszültem volna, sem tudtam volna csak egyet is utánozni.

--Alighanem azt akarod mondani,--válaszoltam a hozzám intézett zavaros kérdésre--hogy most mindjárt leteszed fejedet szépen a zsákra és aludni fogsz. Merthogy már ideje.

--Ah, ná! Nem azt akartam neked mondani,--dunnyogta fejét rázva, s nagyobb nyomaték kedvéért még a kezeivel is integetett--hanem... hanem... azt akarom neked mondani, hogy ha tudtad, milyen mérges az a pálinka, miért kínáltad, hogy igyam?

--Azért, mert nyafogtál, hogy fázik a lábad.

--Egyébért nem?

--Miféle egyébért?

--Azért, hogy lerészegedjek.

--Lám, hát részeg vagy?

--Ne kacagj, szamár... nem vagyok részeg,--kiáltotta neheztelve a vörös, de azért maga is nevetett és ajkai körül a furcsa grimaceok még szaporábban váltogatták egymást, mint az imént--azért sem vagyok részeg, hiába számítottál rá, hogy bele fogok fordulni a pocsolyába...

Figyelni kezdtem a beszédre.

--Mire számítottam én?

--A.... arra, hogy mint egy részeg Lump, bele... bele fogok fordulni a... a pocsolyába és akkor azt tehetsz velem, amit akarsz...

Hm, ez elég értelmesen volt mondva.

Zsebre lehetett vágni és idézni lehetett melléje a régi bölcs igazságot: »ha bosszankodni akarsz--tégy jót«.

Elhatároztam, hogy nem fogok vele törődni, akármit beszél is az ajkain keresztül megnyilatkozó--szilvórium. Mert az beszélt s ez enyhítő körülmény gyanánt esett latba. Becsípett a vörös és most mindenféle szamárságokra téved zavaros feje. Nem tartottam emberségesnek, hogy ezt a megzavarodott vörös fejecskét valami hatvan fontos gorombasággal agyonüssem. Pedig csöpp híjja, hogy meg nem tettem.

Regina kihívó szemekkel tekintett rám. Apró, hunyorgó szemei pislogva szikráztak üregeikben s szinte kiabált bennök a sértő gyanu. Emellett állandóan és egy kicsit bambán, de folytonosan nevetgélt. Épen olyan volt, mint találkozásunk legelső napján, szegény...