Part 10

--Hein, kamerád! Mondok valamit... Mindenki tegye azt, amit jónak lát. Nem igaz? Nem vagyunk egymáshoz varrva, sem összenőve.... sem összeházasodva. Én is azt teszem, amit jónak látok,--te is azt teszed, amit jónak látsz.

Lám... ez új fordulat. Sem a nevetés nem volt ínyemre, sem a beszéd. Bizonyos, hogy forral valamit.

De mit?

--Ne bolondozz, kis kamerád--ütöttem meg én is a tréfás tónust,--hanem hallgass az okos szóra. Maradj itt szépen, míg visszajövök és akkor kapsz tőlem ajándékba egy nyulacskát is...

--Schon gut, mein lieber,--ezt befejeztük.

--Tehát itt maradsz?

--Ne vallass.

--Tudni akarom.

--Semmi közöd hozzá!

--Már hogyne volna!

--Adieu, elmehetsz, ha akarsz... megmondtam! Nem vagy sem apám, sem uram, sem szeretőm... senkim és semmim. Mindenki oda mehet, ahová akar. Azt teheti, amit tetszik. Visszajöhet, elmaradhat... nach belieben, ahogy a kedve tartja. Megmondtam és így lesz.

--Regina...

--Mi tetszik?--kérdezte szinte éles hangon.

Elharaptam, ami a nyelvemen volt.

--Semmi.

--Jobb is,--hangzott a hirtelen válasz--már eddig is sokat beszéltél... Általában úgy találom, hogy ma reggel óta túlságosan sokat beszélsz. Férfi létedre ez nem is illik.

Ismét elnevette magát és fittyet hányt felém az ujjaival.

Okosabbnak találtam, ha hallgatok.

Hadilábra kerültünk--ez kétségtelennek látszott.

Úgy is volt. Egész nap nem vettünk tudomást egymásról és nem szóltunk egymáshoz egy árva szót sem. Regina dudorászva, látszólag a legvirágosabb jókedvvel tett-vett, pepecselt a patak mellett, hol kifutott egészen a pajta tájékáig, amely mellől a fojtó kéngőzök áramlása--állítólag--elkezdődött, hol ismét visszatért és a magával hozott mezei virágokból koszorut kötött magának a fejére. Olyan volt ezzel a koszoruval, mint egy--menyasszony, vagy mi... Vörös hajához különben illett a sok tarka mezei virág.

Végre beesteledett.

Szó nélkül készülődni kezdtem az útra. Észrevettem, hogy rám se hederít. Felém se nézett.

Helyes! Igy is jól van. Legalább nem kell egy újra megélemedő csatlakozási szándékot visszavernem.

Nem vittem magammal semmit, csak lőszert és a Manlicheremet. Minden egyéb holmimat otthagytam és hallgatólag rábíztam Reginára. Ügyeljen rá, míg elékerülök. Ha megéhezik, szedje ki a »borjú« meg a tarisznya kincseit és egyék. Vizet majd hozok a vászon »Eimer«-ben.

--Megyek, Regina, a viszontlátásra! Néhány óra múlva visszajövök.

--Nem sürgős... Adieu!

--Haragszik valaki...

--Eszében sincs.

--No, nem baj! Majd megbékülsz.

--Ne fecsegj, hanem menj.

Hátat fordított és bement a sziklatemplom belsejébe. Ez nyilván azt jelentette, hogy fel is út, le is út... el lehet menni. Tehát nekiindultam a menedékesen fölfelé vezető keskeny ösvénynek és oly gyorsan róttam az utat, amily gyorsan csak tudtam. Amikor körülbelől félórai kapaszkodással fölérkeztem a magaslat tetejére, visszanéztem. Odalenn azonban nem láttam semmit. Regina nem mutatkozott.

Számítottam rá, hogy nem fog utánam nézni, mégis bosszantott egy kicsit a dolog. Kellemetlen, ha éreztetik az emberrel, hogy gombház...

Most azonban vigyázat:.. másról van szó.

A hágó tetején meglassítottam lépteimet és csak nagyon lassan, óvatosan, vigyázva nyomultam előre, mindenütt az utamba kerülő vadrózsa, csenevész boróka és még csenevészebb sombokrok fedezéke alatt. Ez a lassú előrenyomulás szintén eltartott valami félóráig. Mire egy szélesebb sűrűségű tüskés borókabokor tövéhez lehúzódva megállapodtam, hogy gondosabb vizsgálat alá vegyem az előttem levő ismerős terepet--az esti alkonyat teljesen leszállt. Az én gyakorlott szemeimre volt szükség, hogy a homályban el tudjon valaki igazodni.

Jobbkézt tőlem, észak felé, megpillantottam a leégett tanyát, azon innen, alább, az erdőt, legszélén a nyírfámmal, amely alatt Morelli kapitány úr utolérhetetlen tökéletességű Graben-jei húzódtak tova.

Megerőltettem minden éleslátásomat, hogy tisztán és tévedés nélkül tudjam a szemeim előtt levő perspektívát megkülönböztetni, élő lelket azonban seholsem vettem észre. Sem embert, sem állatot. Minden némának, kihaltnak, elhagyatottnak látszott. A keleti égen feltűnt az esti csillag, a nyugatin--közel a láthatár pereméhez--az újhold vékony sarlója fénylett. »Békesség ide alant az embereknek...« Mert hogy ennél tökéletesebb békességet a legkeresztényebb lélek sem tudott volna elképzelni.

Amint ott kuporogtam a bokor tövében és belenéztem ebbe a mindenféle szerteáradó végtelenül nyugalmas békességbe, megülte szívemet a kedves megenyhülés. Oly áldott jóérzés vett erőt rajtam, mint már régen nem. Könnyűnek, elégedettnek és örvendezőnek éreztem magamat, kicsibe múlt, hogy bele nem kezdtem gyönyörű templomi zsoltárunk eléneklésébe: »te benned bíztunk eleitől fogva...«

A felettem tündöklő csillagos égboltnál hol van szebb istenháza?

Egy pillanat mulva azonban vissza kellett zuhannom a földre.

A leégett tanya irányában--de jóval túl rajta--ordítozás lármája szűrődött hozzám a csendességben. Közben heves puskaropogást is hallottam... majd ismét lármát, mintha egész sereg emberi torok egyszerre üvöltött volna...

Tudtam, hogy az északi láthatár vonalán túl hirtelen eséssel tágas völgy kezdődik, melyet a mintegy tíz kilométernyi távolságra meghúzódó Jezernica falucska után jezernicai völgynek hallottam emlegetni, bizonyosnak látszott tehát, hogy az ütközet ebből a jezernicai völgyből hömpölyög visszafelé. Minden hidegvéremet összeszedtem, hogy kritikus helyzetemben helyesen tudjam magamat tájékozni. Semmiféle megbízható támaszpontom nem volt. Nem tudhattam, hogy a mieink bukkantak-e föl elsőknek az északi láthatár vonalában, vagy az ellenség? Oroszokat látok-e a távoli homályban, vagy az én tegnapelőtt nagy erővel előrenyomuló hadosztályom valamelyik Bataillonját, talán épen azt, melyhez Morelli kapitány úr százada is tartozik. Ebben az esetben »otthon« volnék...

A jezernicai völgy irányában most vörös fényt láttam felszivárogni az égboltra.

A falu ég, vagy a közelében messzeterjedő sástenger fogott tüzet? Hallottam, hogy ott sok négyzetkilométernyi területen valóságos sástenger van. Nagyobb, mint a régi ecsedi láp vagy a régi Fertő sás-zsombékos, híres útvesztői.

Rövid vártatva az ágyúk tompa dörgését is felfoghattam.

Semmi kétség, a már napok óta tartó széles frontális ütközet visszafelé hullámzik, csak azt nem bírtam eldönteni, hogy kik azok, akiket a távolban magam előtt látok? Légvonalban is nagyobb volt a távolság három-négyezer lépésnyinél, nem tehettem szemrehányást magamnak, hogy látásom ily nagy távolságra az esti homályban nem megbízható.

A rövid szünetek után újra megismétlődő ágyúdörgés kizavarta normális állapotából a nyugalmamat. Nem voltam »fölhúzva«, amint germán féltréfával mondani szokás, de éreztem, hogy az izgatottság lassanként meg-megborzongatja rajtam a bőrt...

Ez nem volt félelem, csak egyik megnyilatkozási formája a félelemnek. Az a bizonyos lebírhatatlan »bétise«, amelynek mindenki alá van vetve. Hazug és gyerekesen hencegő fráter, aki azzal vél férfias tekintélyt szerezni magának, hogy azt akarja elhitetni: közel se járt ahoz a vidékhez, ahol a félelem terem. Bizony közel jár ahoz a legderekabb ember is, mert teljes megsemmisítésére embernek nincs hatalma. Mindezt a változatlanul állandó és sokezer éves igazságot nem azért említem, mintha mentegetni akarnám a tagjaimban zsibongó nagymérvű izgatottságot, hanem azért, mert talán ez volt oka, hogy az előttem kibontakozó helyzetet még akkor sem voltam képes helyesen megítélni, amikor az ütközetnek ez a része már-már a tanya felé húzódott le.

Lovasság is résztvett a harcban. Egész svadrónok tünedeztek elé a homályból és csaptak össze.

Felugrottam a bokor alól, amely alatt eddig kuporogtam.

Még pedig olyan gyorsan, mint egy gummilabda. A fülembe érkező kiáltások ugrasztottak fel.

--Huj, huj!...

Ezer villám... hisz ez a mieink csataordítása! A mi embereink kapták föl az ős-magyarságnak ezt a hajdanta európaszerte rettegett »pogány«, kiáltását, mely a turk-nomádok ajkán mai napig is ebben az eredeti formájában viharzik föl.

Futottam a tanya felé, ahogy csak bírtam.

Csakugyan a mieink!

Egy mellettem tovaszáguldó huszársvadrón majdnem legázolt, alig tudtam a lovak patái elől idejében félreugrani. Deres szakállú, idősebb kapitány lovagolt a svadrón élén. Olyan volt, mint egy félisten! Fekete arca szinte ontotta a lángot. Harsány ordítása egy félrevert vészharang riasztó kongásához hasonlított. S egy szempillantás mulva eltűnt szem elől dühösen huj-hujozó lovasaival együtt... belerohant »fiaival« az előtte kavarodó ütközetbe. Nehéz ütések, fülsértő kardcsattogás és revolverropogás zűrzavaros káosza ütközött ki a sötétségből, amerre a svadrón eltűnt. A följajduló, fájdalmas hangok, a sebesültek nyögése, a lovakról lebukó halottak zuhanása... mind beleveszett a vad lármába. Alig észrevehetőbb ez, mint viharban a gyermeksírás.

Minden erőmet összeszedtem, hogy valami kevés nyugalmat megőrizzek. Nem voltam újonc ebben a táncban.

Tájékozódni azonban sehogy sem voltam képes.

Belekeveredtem a legelső embertömegbe...

Nem az én századom volt.

Visszamaradtam az elkeseredett erővel megindult szuronyrohamból és tovább szaladtam a következő sorokig.

Ezek sem voltak az én századombeliek. Ismeretlen arcok, pantallós-bakák... valamelyik osztrák regiment emberei. Nagy keveredés lehetett, hogy ezek közibénk kerültek a saját diviziójuktól. Azonban úgy ordítottak és oly dühvel vetették magukat a sötétségből feltünedező »moszkálik«-ra, mint bármely magyar baka. Fogalmam sem lehetett róla, miféle ezredbeliek lehettek,--csehek azonban nem voltak, az bizonyos...

Most egy recsegő hang csapódott a füleimbe.

Szinte fölkiáltottam örömemben.

Holla!... hála istennek... ez a Morelli kapitány úr jól ismert recsegő hangja.

Futottam a hang irányába. Hány utamba kerülő embert löktem föl, nem tudom,--jókat taszítottak rajtam is--de, hála istennek, végre mégis csak megtaláltam a testvéreket. Az első ember, akibe belebotlottam, a bivalynyakú Varga őrmester volt. Ő állt embereivel a tűzben levő század jobbszélső szárnyán és úgy bömbölt nekikeseredett haragjában, mint egy valóságos bivaly.

Tüzelés közben rám meresztette a szemét és visszaszólt a vállán keresztül.

--Maga az, főerdőtanácsos úr? Hozta az ördög... arra most több szükség van... Hajrá, gyerekek! Ne kíméld azt a kutya patrónt, virágszál--feuer! bumm bele a hasa közepibe!... Hogy a fene egye meg ezt a piszok világot, virágszálak... szentugyse, letöröm a derekatokat, ha ezek a gazos malacok itt át tudnak törni!...

Beugrottam a sorba és magam is megeresztettem a tüzet.

Őrmester úr Varga szokásos boszorkányos gyorsaságával lőtte ki már-már átmelegedett fegyveréből egyik magazint a másik után. Egy sápadt képű fiúnak más kötelessége sem volt, mint ellátni a fegyver e nagy művészét kellő számú tölténymagazínnal. Eközben most is ráért diskurálni ez a mindenképen eredeti óriás, akit mindjárt az első órában megszerettem volt ritka becsületes jó szíve miatt.

--Nagyon sokan vannak, hogy az istennyila csiklandozza meg a talpukat... ez a baj. Különben már megettük volna őket.

--Majd elfogynak.

--El hát, de mikor? Túl jártunk már Jezernicán is, amikor özönleni kezdtek. Valóságosan özönleni, mint a sáskahad vagy a megáradt víz... Muszájt engedni ennek a gyalázatos özönlésnek, különben elsöpörtek volna a tömegükkel. Igy húzódtunk lépésről-lépésre tegnap dél óta. Nem volt egy-két órai szünetnél több... most pedig már esti nyolc óra is elmúlt... harmincharmadik órája, hogy birkózunk velük. Lónak is sok, fene egye, nem embernek. De azért itt mégis meg muszáj őket állítani, különben az egész diviziót agyonüti a mennydörgős mennykő. Ha erre a hágóra föl tudják hozni az ágyúikat... kampec neked világ, befellegzik!...

--Igyekezzünk...

--Ügyekszünk is!--ordította az óriás, hogy túlharsogja a pokoli lármát--mindenáron vissza kell őket szorítani a túlsó völgybe. Azt a jámbor kis falut ott lenn fölgyújtották, pedig az övék... és semmi szükség se volt rá. Mink nem bántottuk, amikor tegnapelőtt benne lógeroztunk. Ezek a marhák mindent fölégetnek, ha kell, ha nem, holott pedig az ő káruk, nem a mienk. Lődd fiam, Veszelka, apja rézangyalát a fejinek!

Ez a biztatás egy hórihorgas tót fiúnak szólt, aki közvetlen közelében hasalva iparkodott kivágni magából a még megmaradt rezet. Egy facsaró víz ez is, mint a többi. Csak úgy dőlt homlokáról a forró verejték s szája ennek is nyitva... tudtam, hogy a világ aranyáért nem tudott volna köpni. Szomjúságtól kiszikkadt szájában egy darab megdagadt kék szilva--ez ilyenkor az ember nyelve. Nyál pedig annyi sem találtatódik, amennyivel egy plajbász hegyét meg lehetne nedvesíteni.

Néhány perc mulva az én tarkómon is csurgott lefelé a veríték. Én mégis annyival könnyebben voltam, mert semmiféle Rüstung nem nehezedett vállaimra. Amim volt, az mind a »Pokoltorok«-ban maradt.

Nagyokat kiáltottam az őrmester úr Varga füleibe.

--Kik hiányoznak, őrmester úr?

Tudni szerettem volna, hogy miféle veszteség érte távollétem ideje alatt a kompániámat.

--Már mint kik nem fognak hazamenni?

--Már mint kik?

--Egy óra előtt még mind megvoltunk,--harsogta munka közben az óriás--merthogy alighanem nagyon szeret minket az atyaisten ő szent felsége... bumm! vakapád... ezt a nyavalyást elhibáztam... Csak a finom Schultz hadnagy úr került hátra az este... Schnellfeuer, emberek.

--Megsebesült?

--Nem a! Katarinája lett.

--Mi az, kérem?

--Vérhas.

--Hajaj...

--Alighanem attól a rongyos dinnyétül kapta, amit nagy gusztussal elfogyasztott, bort azonban nem ivott utána, hanem vizet... jó sokat. Ne igyék sok vizet, főerdőtanácsos úr, de még keveset se, békának való elementom a', nem becsületes magyar gyomorba való. A hadnagy úr baja különben nem a veszedelmesebbik fajtábul való, azért csak »katarina« és nem disenteria. Hajrá, gyerekek! Vorwerts vagy húsz lépéssel... Jól megy! Inog a büdös moszkáli! Auf...

Felugrott és előre rohant. Mi többiek utána. Ordítottunk, mint a megveszekedett vadak.

Az előttünk mozgó orosz front csakugyan megingott, nem bírta a szuronyrohamot... meghátrált, majd felbomlott és futva menekült visszafelé... Ennél rettenetesebb kavarodást még elképzelni sem tudtam. Köztünk is vége volt minden rendnek. Mindenki a saját vad hevületei szerint igazodott. Nemcsak a mi szélső századunk, de az egész ezred végig az egész vonalon, egy nekiszilajodott hullámcsapás roppant erejével rontott az orosz frontra és a szó szoros értelmében szétszórta a szuronyai elé kerülő tömegeket.

Átvetettük őket a hágón le a másik völgybe. Irtózatos lárma viharzott a levegőben. Senki sem hallotta a másik szavát.

Egy pillanatra felbukkant előttem Morelli kapitány úr is. Kivont karddal, sapka nélkül lihegett a sorok között. Látszott, hogy holtfáradt, s már végső ereje megfeszítésével próbálja nyugalomra inteni a nekivadult embereket.

--Ruhig, fiacskáim, ruhig! Csak nyugalom... nem elhamarkodni...

Senki sem hallgatott rá. Én is csak azért értettem meg, mert ebben a pillanatban véletlenül épen közvetlenül melléje sodort az ádáz szuronyroham. Vágtattunk, mint a bolondok. Huj, huj... huj!

--Huj, huj! a ponciuspilátusát a hasának... rontsátok ki! Annál hamarább megyünk haza!

Ez Varga őrmester úr. Nem láthattam a szörnyű kavarodásban, bömbölő hangja azonban még ezt a fülsiketítő lármát is túlordította. Különben is ő szokta mindig a hazamenetellel biztatni embereit.

Ebben a percben egy vállas alak ütődött belém oly vehemenciával, hogy csepp híján majdnem felborított. Azonnal ráismertem, Nagy főhadnagy úr volt, a század másik herkulesi termetű óriása. Termetre valamivel magasabb, mint őrmester úr Varga, de nem olyan izmosan vállas.

--Halt! Maga az, főerdőtanácsos úr?

--Én vagyok, főhadnagy úr!

--Megkerült?

--Jelentem alássan, meg! Berukkoltam...

--Helyes! Fogja meg a karomat...

Most vettem észre, hogy ingadozik. Azonnal megragadtam a karját és lesegítettem a földre. Visszamaradtunk. Leguggoltam melléje és megkérdeztem, hogy mit parancsol.

--Megsebesült, főhadnagy úr?

--Azt hiszem... belémhibáztak...

--Hol fáj?

--Itt lesz valahol a balvállam alatt...

Föltéptem a blúzt és lehúztam róla oly óvatosan, amennyire izgatottságomban csak képes voltam. A roham láza még bennem volt, egész testem reszketett. Csak akkor hűltem le, amikor megpillantottam ingén a vért. Ez mintha a hideg víz kijózanító erejével hatott volna összes érzékeimre, egyszerre nyugodt lettem. Biztos kézzel hasítottam föl mellén a véres inget és megállapítottam, hogy a lövés közvetlenül a bal váll alatt a nagy mellizmot ütötte át. Hirtelen gyöngeségét nem a seb, hanem inkább a nagy vérvesztés idézte elő. Nem vette mindjárt észre, hogy vérzik. Gyakori eset.

Víz hiányában nem tudtam kimosni a sebet, tehát csak jó erősen lekötöttem és megállítottam a vérzést. A főhadnagy sápadt volt, egyébként azonban tökéletesen nyugodt, sőt majdnem jókedvű, mint mindig, ha valami kellemetlenség érte. Különös természet, de jó természet.

--Fáj, főhadnagy úr?

--Dehogy! Nagyon jól esik... Dugjon most a szájamba egy égő cigarettát, aztán itt hagyhat. Ha véletlenül útjába kerülnek azok a derék »pislicárok«, mondja meg nekik, hogy szívesen látom őket. Hozzanak egy tragacsot és szedjenek föl.

--Itt maradok, főhadnagy úr.

--Köszönöm! Önt természetesen szívesebben látom magam mellett, mint azokat a derék embereket. Igaz! Ebben a gyalázatos sötétségben meg sem tudná találni őket... várjunk reggelig. Akkor elvisznek, ön pedig tovább hajszolhatja a moszkálikat. Sajnálom, hogy néhány napra ki kell maradnom a vadászatból.

Kitapogattam magam mellett egy elhagyott hátizsákot. Megfogtam és párnát gyúrtam belőle a főhadnagy feje alá. Azonnal elaludt. Az égő cigaretta még füstölgött a szájában, de már aludt. Rettenetes kimerült lehetett ez a hatalmas férfitest, hogy így egyszerre »összedőlt«,--amint Morelli kapitány úr mondani szokta.

Letelepedtem oldala mellé, azután óvatosan kivettem összeszorított halavány ajkai közül az égő cigarettát és hogy kárba ne vesszen a drága hadikincs, tovább szívtam.

Egyedül maradtunk.

Az ütközet keresztülhömpölygött a hágón és mindegyre távolodott. A szörnyű ordítozás percről-percre tompábban és tompábban érkezett füleimhez. Nemsokára már a mezőn elhullott sebesültek nyöszörgését is meghallottam.

HETEDIK FEJEZET

A sebesült Nagy főhadnagyot Heiszer bácsi gondjaira bízom.--Egyedül maradok az elcsendesedett csatatéren és megint szomjuság kínoz.--Fölkeresem az erdei forrást és vizet szállítok a Pokoltorokba az ottmaradt Reginának is.--A szegény kis Regina megkínoztatása és megmentése.--Egy sajnálatos tévedés, melynek két becsületes orosz esik áldozatul.

Nem egészen egy negyedóra múlva az ágyúdörgés az egész sok kilométeres vonalon végkép elhallgatott... már csak a gépfegyverek utálatos kattogása érkezett füleimhez. Az ütegek alighanem állást változtattak és most mindenütt felrohanóban vannak az imént visszahódított dombhátak magaslataira. Emiatt beszüntették a tüzet... isten segítse őket... és adjon csendes nyugalmat mindenkinek, aki innen már nem fog hazamenni...

Az újhold vékony sarlója ezalatt eltűnt a nyugati ég pereme alatt, az esti félhomály azonban nem növekedett meg, olyan világos este volt, mintha telehold úszott volna az égen.

Újabb negyedóra múlva végre megérkeztek derék szanitéceink is. Mögöttük egész sereg mindenféle szekér, taliga és vöröskeresztes kocsi iparkodott előre a félhomályban. A derék szanitécek kiabáltak, a kocsisok kiabáltak és suhogtatták az ostort, mindenki kiabált, ha kellett, ha nem. Enélkül nem megy.

Tehát én is kiabáltam:

--Hollá! ide!...

A hozzám legközelebbre eső »pislicárok«--amint Nagy főhadnagy úr nevezte az imént, egyébként mondom, felette derék és igen lelkiismeretes, igen becsületes munkát végző szanitéceinket--egy vékony vízmosás szélén iparkodtak fölfelé vászonponyvás szekereikkel és bizony már szemmelláthatóan kimerült lovaikkal.

--Hollá!... integettem nekik a sipkámmal is.

A vezető káplár észrevette az integetést és azonnal felém dirigálta a vöröskeresztes alkalmatosságot.

--Haaalt!... Van itt valaki?

Nini, hisz ez régi ismerősöm, a kövér Heiszer »bácsi«, a polgári életben emberséges esztergályosmester, jelenleg szanitéc-káplár. Testessége miatt dukál ki neki a bácsi titulus, amelyre harmincnégy éve különben nem szolgálna rá.

--Maga az, Heiszer úr?

--Én vagyok, én bizony, igen tisztelt erdész úr, jó estét kívánok! Szép helyen találkozunk, könyörgöm... csak nem sebesült meg?

--Én nem, hanem itt a főhadnagyom--lövést kapott a válla alá. Bekötöztem és most alszik. Legyen szíves, Heiszer úr, emeltesse valahogy úgy a kocsijába, hogy ne ébredjen föl... ha lehet. Tökéletesen ki van állva, pedig erős ember.

--Hja, könyörgöm, én is erős ember vagyok, mégis ki vagyok állva, mint egy elhajszolt ló. Azonban megpróbáljuk.

Intett az embereknek és maga is segített akként kocsira helyezni a főhadnagyot, hogy ne ébredjen föl. A művelet sikerült. A sebesült nem ébredt föl. Rajta kívül még csak három sebesült volt a kocsiban, két huszár és egy Fahrkanonir. Nagy főhadnagy urat tehát elég kényelmesen szállásoltam el, nyilván meg lesz hathatós protekciómmal elégedve, ha ugyan ebben az életben valaha még találkozunk. Ez az ádáz hadivihar úgy szerteszét szórja egymás mellől az embereket, mint a szélvész a faleveleket. Igaz, hogy némelykor össze is tereli, mint ahogy például most engem is ennek a jóravaló Heiszer bácsinak közelébe terelt.

--Igy-e! Alszik,--bólintott fejével a mester--mire fölébred, a doktorok kezében lesz.

--Ügyeljen rá, Heiszer úr.

--Ügyelek én, könyörgöm, mindenkire... de szeretném, ha már senkire se kellene ügyelnem. Szeretném, ha ellátogathatnék kegyedhez fáért, mint a háború előtt. Azaz, felette szeretném, ha már vége volna ennek a vérontásnak, amelyhez semmiképen sem tudok hozzászokni.

Megkínált egy cigarettával. Köszönettel elfogadtam, mert ez idő szerint egy szálnak sem voltam birtokában, minden holmim a »Pokoltorok«-ban maradt.

--Nem is lehet ehez hozzászokni--válaszoltam a mester fanyar megjegyzésére.

--Dehogy is nem lehet, könyörgöm!--mondotta élénken--akárhány olyan embert szedtem már föl erre az én szomorú kocsimra, aki dühös volt emiatt és alig akart engedelmeskedni. Erőnek-erejével vissza akart maradni, merthogy már »beleszokott...« a spitáltól pedig semmi jót nem várt. Persze, hogy az igazság itt is a has körül találtatódik, ezeknek a verekedni szerető parasztfiúknak semmiképen nem ízlik a mi sovány betegkosztunk, ez a főoka, hogy nem szívesen hagyja magát beraktároztatni ebbe az én keresztes bárkámba. Persze, nem kérdezzük. Allómars, be veled, öcskös! Merthogy a Vorschrift, az szentírás. Van-e még, könyörgöm, abból a tavalyi igazán príma jávorfából, amelyből szeptemberben azt a két métert vettem?

Lám, mire gondol még ilyen helyen és helyzetben is egy szorgalmas esztergályosmester! Erre sem képes sorkatona, csak rezervista, akin csak a külső katona, a lényeg változatlanul civil és az is marad az idők és háborúk végeiglen...

Kicsit meghökkentett a kérdés, de magam is rezervista lévén, ez a hirtelen meghökkenés fél másodpercig sem tartott. Sőt el is mosolyodtam a dolgon, annyira vad íze volt az elcsendesedett csatatér kellős közepén... itt, a sebesült emberek káromkodása és nyögései között.

--Lesz jávorfa, Heiszer úr, amennyire csak szüksége lesz,--válaszoltam neki--adok magának annyi és olyan fát, amilyent csak kíván, tessék azonban előbb ezt a háborút befejezni, hogy hazamehessünk.

Heiszer bácsi megtörölte izzadó homlokát és szintén elmosolyodott.

--Ezt követeli Varga Feri őrmester barátom is. Neki is megígértem. Erdész úrnak is megígérem. Mindenkinek megígérem nagyon szívesen, mert magam is szívemből óhajtom. Erdész úrnak különben okvetlen haza kell kerülnie, különben kitől venném meg a szükséges fát?

Nevetett. Kövér homlokán elsimultak a ráncok. Szemmelláthatólag örült, hogy egy-két percre a tréfa virágos rétjére tévedhetett. Bizony, ritkán tévedünk mostanában erre a kedves virágos rétre...