Part 7

János. És most… mi ketten, édes. _Fájdalmas hangon, végig._ Nyugodtan és hidegen, ahogy hozzánk illik. Te meg fogsz engem érteni. Hiszen az imént magyaráztad meg, hogyan kell megölni azt, akit szeretünk. Én téged szeretlek. Most statárium van Párisban. Te gyilkosságra bujtottál fel valakit. Huszonnégy óra mulva a La Roquette-téren levágják a fejedet. És _majd én_ leszek az, aki még azután is szeretni foglak. Jó?

Mima _halkan_. Ha még egyszer… csak egyszer az ágyamba jönnél.

János. Soha.

Mima. Ha még egyszer, utoljára megcsókolhatnálak.

János. Nem.

Mima. Ha még egyszer… megérinthetném a kezedet.

János. Nem.

Mima. Ha csak egyszer még hosszan rámnéznél…

János. Nem, boszorkány, nem.

Mima _letérdel_. Én egy beteg állat vagyok, zárass éltem fogytáig börtönbe, de kegyelmezz!

János. Nem.

Mima. Én egyszer betegen és lázban, melléd feküdtem, mellhártyagyulladással, lázban, te még örültél, hogy olyan forró vagyok… nem mondtam meg, hogy beteg vagyok… mert láttam, hogy vágyódol rám, kegyelmezz!

János. Nem.

Mima. És ha semmit se tettem, én bűnös vagyok, és te keresztény vagy, kegyelmezz!

János. Nem!

Mima _a földön fetrengve, ordítva_. A legutolsó szennyes féregnek, a kutyádnak, a rongynak, kegyelmezz!

János. Nem!

Mima _már hisztérikus kiáltozással, akadozva, kapkodva._ Én egyszer… ezt soha nem mondtam meg neked… a választásodon… egy ember vasbottal rád akart ütni… meg akart ölni… ezt ma se tudod… együtt mentünk… én felfogtam az ütést az arcommal… az arccsontom megrepedt, akkor azt mondtam, foghártyagyulladás… operáltak… emlékszel? Még csak meg se mondtam… most megmondom… kegyelmezz!

János _kegyetlenül_. Nem!

Magister _kéjjel néz le rájuk_. Bravó!

Mima. Én egyszer… mikor férj és feleség voltunk… melletted feküdtem az ágyban… te aludtál… egy félőrült szerelmes éjszaka után… kielégülten aludtál… és én úgy szerettelek, hogy nem tudtam elaludni a zokogástól… és úgy zokogtam, hogy nem akartalak fölkelteni, és kimentem… és künn az előszobábam állt a sáros csizmád… és én ráborultam a te sáros csizmádra és csakhogy megalázkodjam a nagy szerelmemben… hogy összetörjem a lelkemet… hogy a kutyádnál kutyábban szeresselek… a forró könnyeimmel… lemostam a csizmádat… a piszkos csizmádat tisztára mostam a forró, szerelmes könnyeimmel, csakhogy érezzem, mennyire szeretlek… emlékszel?… másnap nevetve kérdeztem: mitől olyan tiszta a csizmád… Kegyelmezz!

János. Nem!

Magister. Bravó!

Mima _végső izgalomban, lihegve rémülten_. Egy pillanatig még! Te! Én egyszer… ezt nem tudom bizonyítani… én egyszer minden ok nélkül egy szál… egyetlenegy szál száraz ibolyát… amit gyerekkorom óta őriztem egy imakönyvben… levélben elküldtem az anyádnak… névtelenül… minden ok nélkül… ajánlott levélben… én ezt nem tudom bizonyítani, de nem is kell bizonyítani, mert igaz… Kegyelmezz, Megkegyelmezel?

János _igen rövid habozás után_. Igen.

Mima _felordít_. Oh, te jóságos! _A lábához borul, zokogva._

Magister _harsányan_. Állj! Állítsd meg a gépet!

_Hirtelen csönd. Mima és János mozdulatlan._

Magister _idegesen_. Rubicante! Itt valami baj van! Ez igent mondott, pedig megint nem-et kellett volna mondania. Nézzetek utána! A horganykapocs?

Rubicante. Rendben!

Magister. A karburátor?

Draghignazzo. Tizenötön!

Magister. Szikrabontó?

Draghignazzo. A maximumon!

Magister. Nem értem, miért bocsátott meg neki! Rubicante! Mindenesetre kapcsold be a pótdinamót! Megvan?

Rubicante. Meg!

Magister. Akkor időkerék vissza húsz másodperccel! Lássuk még egyszer az utolsó jelenetet! Vigyázz! Előre! _Az emeltyűhöz nyúl, izgatottan néz le Jánosra és Mimára._

_Halk, rövid dübörgés._

Mima _pontosan ugyanúgy, mint az imént_… a forró könnyeimmel lemostam a csizmádat, a piszkos csizmádat tisztára mostam a forró, szerelmes könnyeimmel, csakhogy érezzem, mennyire szeretlek, emlékszel… másnap nevetve kérdeztem: mitől olyan tiszta a csizmád! Kegyelmezz!

János _ugyanúgy, mint az imént_. Nem!

Mima _ugyanúgy_. Egy pillanatig még! Te! Én egyszer… ezt nem tudom bizonyítani, én egyszer minden ok nélkül egy szál… egyetlenegy szál száraz ibolyát… amit gyerekkorom óta őriztem egy imakönyvben… levélben elküldtem az anyádnak… névtelenül… minden ok nélkül… ajánlott levélben… én ezt nem tudom bizonyítani, de nem is kell bizonyítani, mert igaz. Kegyelmezz! Megkegyelmezel?

János _most határozottabban_. Igen!

Mima _felordít_. Oh, te jóságos! _A lábához borul zokogva, pontosan ugyanúgy, mint az imént._

Magister. Állj! Állítsd meg! Másodszor is ugyanaz a hiba! _Nagyon izgatottan._ Felség, neki megint azt kellett volna felelnie, hogy «nem», – és rá kellett volna kiáltania a nőre, hogy: «Hiába minden könyörgés, nincs kegyelem, én téged kivégeztetlek!» – és ehelyett kérem, egyszerre ellágyul, igen-t mond és megbocsát. _Ordítva_. Vigyázz! Mindenki maradjon a helyén. Magam nézem meg a szikrabontót, talán ott van a hiba. _A gépmesteri hídról még följebb szalad a gépre._

_János és Mima mozdulatlan._

Rubicante _átkiált a jobboldali hídról a baloldalira Malacodához._ Adjunktus úrnak jelentem, valami nyugtalanító van a gépben, nem akarom a mestert izgatni…

Malacoda. Na mi az? mi az?

Rubicante. Amióta ez megbocsátott, a csapágyak egyszerre mind felmelegedtek… Valami belső remegés fogja el az egész gépet… a finom vezetékekben az emberi könnyek felforrottak… itt valami nincs rendben.

Malacoda. Vészhütőket a csapágyakra! A vezetékeket víz alá. Vigyázz a manometerre! Odafönt négyszáz atmoszféra. Csak hidegvér.

Rubicante. Igenis.

Magister _ezalatt visszaért a helyére_. Minden kapcsoló egész fordulat! Minden a maximumra! Rakjatok a tűzre!

Rubicante. Nyisd ki!

Fiókák _gyorsan, némán raknak a tűzre_. Ezalatt:

Malacoda. Mester, ez már a legnagyobb kalória.

Magister. Ne fecsegj! Lezárni a tűztorkokat!

Rubicante. Csukd be!

Fiókák _hirtelen egyszerre csukják le a tűztorkokat._

Magister. Még egyszer egy perccel vissza. Csináljuk újra ugyanazt a jelenetet! Lassan indíts! Vigyázz! Előre! _Halk, rövid dübörgés._

Mima _a mozdulatlanságból lassan emelkedik fel, újra kezdi ugyanúgy, mint az imént._… én egyszer minden ok nélkül egy szál… egyetlenegy szál száraz ibolyát… amit gyerekkorom óta őriztem egy imakönyvben… levélben elküldtem az anyádnak… névtelenül… minden ok nélkül… ajánlott levélben… én ezt nem tudom bizonyítani, de nem is kell bizonyítani, mert igaz… Kegyelmezz! Megkegyelmezel?

János _felordítva_. Igen!!!

Mima _felordít_. Oh, te jóságos! _A lábához borul zokogva._

Magister _üvöltve_. Állj! Állítsd meg!

János _felordítva_. Nem állj! Nem mondok mást, – igen, igen, és százszor igen, és megbocsátok és megkegyelmezek és azért születtem erre a világra, hogy megbocsássak és igen, igen, igen, igen, te szegény, bűnös asszony, megbocsátok neked, igen!!! _Sírva emeli fel magához._

Magister _ordítva_. Rubicante! Állítsd meg a gépet!

Rubicante _kiáltva_. Nem lehet, mester! Eltörte a centrifugát!

Magister. Bedobni a pótszíjat! Nagy dinamó előre!

János _Mimát ölelve_. Szabadon lélegzem! Nem érzem a forróságot az agyamon! Megbocsátok neked, te szegény, bűnös gyerek…

Mima _zokogva_. Rossz vagyok!

János. Nem igaz! _Hatalmasan kiáltva._ Jók vagyunk! Nem, vagyunk rosszak! Igenis megbocsátok, mert szeretem az anyámat és szeretem a kis elszáradt virágot és szeretem a szegény együgyű gondolatot és ebben a förtelmes életben, ha meglátom, rárohanok és sírva csókolom, még ha mind meg is dögöltök belé, pokol fajzatja!

Mima _sírva_. Te jóságos, te jóságos, te szabadító! _Zokogva csókolja a kezét._

Magister _harsányan vezényelve, mint hajóskapitány a viharban._ Vigyázz! Ki ne bocsásd a sugár hatalmából! Kapcsold be a nagy szikrázót!

János. Kapcsolhatod már!

Rubicante. Nem lehet, mester!

Magister _rettenetes haraggal_. Micsoda szó az, hogy: nem lehet!?

Rubicante. Amióta azt mondta, hogy szereti az anyját, az asszonyi idegek a nagy ideghárfában mind elszakadtak és most rövidzárlat van az áramfordítónál!

János. Fordíthatod már! Szeretem az anyámat! Igen! Szeretem a kis száraz virágot! Szeretem a bűnöst, mikor sír! _Átöleli és magához szorítja Mimát._ Szeretem mint a testvéremet!

_A gépből zugás, dübörgés hallatszik._

Malacoda. Mester, az embervér felforrt a tartályokban! Kicsordul és ég!

Magister. Oxigénhütőket!

János. Szeretem mint a testvéremet!

_A gépből recsegés, dübörgés._

Malacoda. A láncok úgy szakadnak, mintha papirból volnának!

Magister. Acélhevedereket!

Rubicante. Pattognak a szigetelők! A nagy áttétel elszakadt! Mester, valami kárhozat fut végig a gépen!

János. Ne sírj, gyermekem, az élet keserű, de a szeretet édes, mint a virágméz! _Szeretettel simogatja._ Nézz rám. Milyen más most a szemed!

Mima. Szabadító!

_Zugás a gépben._

Rubicante _lerohan a helyéről_. Mester!… Attól az egy igen-től, amit az ember kimondott, tönkremegy a gépünk. Mint egy éles homokszem, úgy fut végig a finom szerkezeteken, végigkarcol és hasít mindent! A sugarak elgörbülnek! A babák valami ismeretlen fájdalomtól remegnek! Valahol hiba volt a számításban!

Magister _lerohan a gépről, gyűlölettel áll meg Jánossal szemben._ Egy homokszem! Ez az átkozott egy kis porszem, gyémánt vagy micsoda, ami mindnyájukban benne van, ez az, amit nem tudtam megőrölni, megolvasztani, átkozott szem gyémánt!

_Hatalmasan kondul meg a gépben egy harang és szakadatlanul szól._

_János dacosan néz farkasszemet a Magisterrel. Mima János lábánál ül a földön és rajongva néz fel rá._

Mima _rajongva_. Harang! Édes harangszó!

Magister. Mi az?!

Malacoda. A harangok maguktól megszólaltak, mester! A vezetékük nem funkcionál!!

Draghignazzo. A kerekek visszafelé forognak, mester!

Calcabrina. A nagy szíj visszafelé fut, mester!

Alichino. Baj van, mester!

Rubicante _rettenetes kiáltással_. Vége a gépnek!

Mima _diadalmasan felordítva_. Vége a gépnek! Szabadítóm! Hallod a harangot?

_Állandó zugás, a harang szakadatlanul szól._

Magister _görnyedezve, öklét rázva János felé, aki összefont karral áll és büszkén néz_ _le rá._ Felséges uram… félmillió év munkája omlik itt össze előtted! Egy porszemen, egy szón dűl össze az ördögi lángész nagy alkotása! Felség, ezúttal nem birtam ezzel az emberállattal! Van bennük, legbelül, legalul, legmélyen, valami csöppnyi csöpp, ami romolhatatlan! Mikor már olyan rothadt, hogy visít az ördög az örömtől, akkor még mindig felcsillan benne ez a fényes porszem, ez a kis örökmécs, talán a Napnak egy paránya, talán az ő istenüknek egy vércsöppje, – ezt mind magával hordja, csak nem tudni, hol és mikor bukkan rá a kutató! Romlott, egyre jobban, gyönyörűen romlott, már gyűlöletből embert készült ölni… már a gépnek ebben a rekeszében… itt, ni… már várt a hóhér és a vérpad… _A gép egy vasfedője némán nyílik. Látni a lenyugvó nap fényében komoran meredő guillotinet._ És akkor egyszerre kibuggyant belőle ez a puha, «igen!», amikor legkevésbbé vártam, egy semmiségnél, egy giccsnél, egy buta, fantáziátlan közhelynél, egy lapos, ordináré kis csacsiságnál! Egy semmi, egy szó… de végigfutott a gépemen és tönkretette. _A földre rogy, ott fetreng, mint a hernyó._

János _elbocsátja Mimát_. _Harsányan, ünnepélyesen kiáltva._ Istentől származom! Istentől származom! _A messzeségből egyetlen erős, felujjongó trombitaszó hallatszik, aztán elhal._ Boruljatok le a fényes porszem előtt, amit tőle kaptam útravalónak, amivel eljegyeztem magam az én Uramnak, boruljatok le!

_Hatalmasan dördül meg az orgona hangja a gépben._

Rubicante Mester, magától dörög az orgona! Mester! Maguktól énekelnek a sípok!

Alichino _fájdalmasan felsivítva_. Fellázadt a rab orgona!

Hotelportás _feldultan rohan elő a gép egy nyílásából, hadarva beszél._ Szaladj, nyiss ajtót a magyar milliárdosnak! Hozta isten Párisban, méltóságos uram! Egy hölgy várja önt! _Fájdalmasan felzokog._ Én vagyok mindennek az oka, mert én adtam át neki a levelet. _Keservesen zokog._

János. Ne sírj! Én azért jöttem a világra, hogy megbocsássak neki és neked és mindenkinek, aki ellenem vét, még nektek is, büdös ördögök.

Claribella _más nyílásból rohan elő_. Én nem akartam hozzád feleségül menni, én tudtam, hogy mást szeretsz, de égette az agyamat a forró sugár… Én tisztességes vagyok! _Jánoshoz rohan és leborul előtte._

János. Jó vagy és tiszta vagy és mind azok vagyunk és bocsásd meg nekem, hogy megütöttelek, de nem tudtam, mit cselekszem!

Portás _felzokogva_. Én adtam neki a levelet!

Férj _Mima első férje, előrohan egy más nyílásból._ Én szerettem őt, nem akartam elkergetni, meg akartam bocsátani neki, de égek valamitől!

Alfonz _más nyílásból rohan elő_. János! A barátod akartam lenni! Nem birtam, mert nincs szívem, kivették a szívemet… késsel vágták ki a szívemet, János!

Portás _felzokogva_. Én adtam neki a levelet!

Férj. Térj vissza hozzám! _Mimának mondta._

Mima. Édes, jó, szegény uram! Hogy dobolnak a szíveim! Két szívem van! Idegen vér ég bennem! Meggyulladok!

János. Bocsássatok meg nekem mind, mind!

Alfonz _felordítva_. Kivették a szívemet!

_A vasfedők egymásután maguktól kinyílnak, a babák mind kirohannak és térdreborulnak János előtt. Sírnak, a kezüket tördelik._

Francia nő _felkiált_. Nem akartalak gunyolni! Idegen hang szólt belőlem!

János. Nyugodjatok meg! Mindent tudok!

Groom. Én gyerek vagyok! Szegény kis gyerek vagyok! Mit tettek velem!

Magister _kétségbeesetten_. Miért beszélnek ezek össze-vissza?

Rubicante _harsányan_. Felszabadultak, mester! Össze-vissza érik őket a sugarak!

Magister. Összefogdosni valamennyit! Vissza a jégre!

Rubicante. Felszabadultak a sugarak hatalma alól!

Portás _zokogva_. Én adtam neki a levelet.

János. A szívetekbe látok, ti szegény rab lelkek!

Alfonz. Barátod akartam lenni! De kivették a szívemet! Úgy fáj a helye!

Férj _Mimához_. Édes jó feleségem!

Mima. Szegény jó uram!

Alfonz _ordítva_. Nem akartam csalni! Nem akartam lopni! _Végtelen fájdalommal, panaszosan._ De nincs szívem! Nem akartam ölni! Úgy vérzik a szívem helye! Úgy fáj!

János _felszalad a gépre_.

Mima _végtelen fájdalommal, Jánoshoz, kiáltva._ Mit tettél velem! Te élő ember! Úgy égnek a szíveim! Fájnak a szíveim! _Két tenyerét két szívére szorítja._

_Mindezek alatt a harang és az orgona szakadatlanul szól a gép belsejében, ugyancsak szünetlenül hallani a zugást, morajlást, tompa dübörgést._

János _már felment a gép felsőrészére, onnan lekiált, mindent túlharsogva._ Mind az én testvéreim vagytok! Mind az én szegény testvéreim vagytok Istenben!

_Ujjongva harsan fel egy trombita valahol a magasban._

Rubicante _minden lármát túlordítva_. Felforrt a víz a kazánokban! Szabadon futnak az áramok! Meggyulladt a gép!

Fiókák _teljes erejükből visítva_. Hejj! Hejj! Hejj! Hejj!

_A fiókák és az összes ördögök lemenekülnek a gépről. A fiókák visítanak, miközben leszaladnak. Valamennyien lent kuporodnak le, a színpad sarkában. A gép füstölni kezd, a kéményekből lángok csapnak elő, a zugás, dübörgés erősödik. Az udvar hirtelen feláll._

János _már egészen fenn áll a gépen, a tetején, néhány baba közt, akik a lábaihoz_ _borultak és térdét átölelték. Nagyon harsányan kiált, minden zajt túlharsogva._ No, büdös ördögök, én most itthagylak titeket, veszekedjetek meg, ahányan vagytok! Hol a kalapom?!

Malacoda _alulról felkiált hozzá_. Ilyenkor a kalapját keresi? Örüljön, nyomorult, hogy megmenekült!

János _leordít hozzá_. Hogyne! Majd itthagyom nektek a kedves kis kalapomat, ti kutyazsírral kikent, ronda, kénköves ördögök! _Az egyik babától átveszi a kalapját, feje fölött meglengeti._ Én édes rakott káposztám, jó kis Ilonkám, drága feleségem, mit tettem veled, mit tettem veled! Jövök már Ilonkám, csak tartsd melegen a vacsorát! _Hatalmas diadalordítással._ Ajánlom magamat! _A gép legfelső pontjáról hátul leszalad, eltünik._

_A babák lassu mozgásokkal széledeznek a gépen, most egyik se szól, mindnyájan csöndesen zokognak._

Magister _aki eddig megtörten támolygott és ájuldozott lenn a színpad elején, az_ _ördögei közt, akik támogatták._ Felség… meneküljön, aki tud… én itt maradok… _Erőre kap_… és újra kezdem! _Kiegyenesedik, a színpad közepére áll, harsányan kiált._ Újra építeni! Újra kezdeni!

_Az udvar elmenekül a nézőtéren át, kirohan a nézőtérről._

Magister _erőre kapva_. Malacoda! Rubicante! Előre, pimasz ördögök, mind! Megmenteni a babákat! A babákat!

_Az ördögök kétoldalt láncba fonódnak és a rémüldöző babákat összeterelik. Mikor a babák jönni látják őket, felsikoltanak, zokognak, félnek, reszketnek._

Mima _most a gép legfelső részén áll, ott ahol János elszaladt. Karjait fölemeli, hátrakiált János után._ Te élő ember, mit tettél az én két szívemmel? _Végtelen fájdalommal felzokogva._ Mit tettél velem, te drága, jó élő ember!

Magister. Eresszétek elibük a függönyt, hogy egy se szabaduljon!

_A nagy vörös függöny hirtelen leereszkedik._

XXI. KÉP.

_A függöny előtt most egyesegyedül a Magister áll, zordul összefonva karjait a mellén._

_A zugás, dübörgés, harang, orgona, emberhang, sikoltozás most fojtottan hallatszik, tompul. Egyszerre mennydörgésszerű hatalmas robaj hallatszik, mely lassan elhal. Ugyanekkor az egész lárma nagyon csöndesre, távolból hallatszó dübörgéssé csöndesedik, amely azonban tovább szól, szakadatlanul._

_Rövid szünet._

_Aztán jobbról megjelenik a szomorú csapat. Mima kivételével az összes babák, szorosan egymás mellett, mint egymáshoz láncolt rabok, lehorgasztott fővel jönnek. Az ördögök vasvillákkal kísérik őket. Átvonulnak balra, a lépcsőn le a zenekarba, a mélységbe, ahonnan jöttek. Az őket kísérő ördögök velük együtt tünnek el._

Magister _miután elvonultak előtte_. _Gyűlölettel_. A jégbe valamennyit! A leghidegebb jégre fagyasszátok vissza valamennyit, hogy millió évig is elálljon!

_A csoport eltünik a mélységben._

_A hátsó zaj erőre kap, felzug, főként a harangot és az orgonát hallani._

_Most jobbról, egyedül jön Mima, ugyanabban a fehér lepelben, amelyben először megjelent, hátrakötött kézzel, Malacoda és Rubicante közt. Őt csak az ördögfiókák kísérik, görnyedve, guggolva mennek mellette. Mima némán, felemelt fővel, kibontott hajjal, sápadtan, lehunyt szemmel lépdel, mintha élő-halott volna. Lassan megy ez a csoport is a többi után. Rettenetes dübörgés, dörgés, csattogás a függöny mögött, mintha a haldokló gép utolsó búcsút ordítana Mima után._

_Mikor Mima eltünt, a zaj lassan teljesen elcsöndesedik, csak a harang szól, egyre halkabban._

János _szerényen jelenik meg jobbról_. Bocsánatot kérek, de hogy a fenébe kell innen kimenni?

Magister _zord tekintettel, összefont karral nézi. Nem felel._

János. Futkosok itt jobbra-balra, könyörgöm és nem találom a kijárást

Magister _nem felel, csak nézi_.

Malacoda _jön fel a zenekarból, a lépcsőn, baloldalt, ahol Mimát lekísérték. A lépcső felső részén megáll. Jánoshoz._ Mit akar?

János _szerényen_. Haza szeretnék menni, vacsorázni, könyörgöm. Merre van itt a kijárás?

Malacoda. Maga csak menjen mindig a káposztaillat után. Érzi?

János _a levegőbe szaglász_. Hát úgy… nagyon messziről…

Malacoda. Hát csak mindig menjen utána, pontosan a szag után…

János. Köszönöm szépen. _Megint körülszaglász a levegőben, aztán balra mutat._ Úgy érzem, erről jön! _Alázatosan kalapot_ _emel_. Istennek ajánlom! _Szaglászva megy el balra._

Magister és Malacoda _erre a köszöntésre hirtelen bosszusan félrefordul mind a kettő, mind a kettő nagyot prüszköl._

_A harang halkan, szeliden szól._

Magister _összefont karral fordul János után, nézi, követi a szemével._ Nem érdemes hinni az emberekben. Én hittem bennük… és csalódtam. _Sóhajt._

Malacoda _tiszteletteljesen_. Mester!

Magister _ránéz_.

Malacoda. Nem kellett volna elereszteni.

Magister. Amíg él, nincs jogom itt tartani.

Malacoda. De kérem, lármát fog csapni a földön, majd jár a szája… mesél… nagy szégyenben maradunk…

Magister. Nem hiszik el neki. Azt fogják mondani, hogy álmodta. _Nagyot sóhajt és elmegy jobbra._

Malacoda _felmegy a színpadra, baloldalt_ _megáll, körülnéz, hogy nem látja-e senki. Balra, a színfalak mögé int._

Két fióka _balról behozza a földgömböt és leteszi ugyanoda, ahol az első felvonásban állt, aztán visszaszalad, el._

Malacoda _zsebéből kiveszi a nagyító lencsét és vizsgálgatni kezdi a földgömböt. Aztán, ugyanúgy, mint az első felvonásban a Magister, kis fényfoltot vetít a vörös függöny közepére. A vörös függöny szétnyílik._

XXII. KÉP.

_Az erdőszélen. Ugyanaz a kép, mint az első felvonásban. Csakhogy most már beesteledett. Holdvilág. A harang szakadatlanul szól, szeliden, most már mintha távolból hangzó estharang volna._

János _ülve alszik a padon_.

Ilonka hangja _messziről_. János! Édes uram!

_Szünet_.

János _nem felel, alszik_.

Ilonka hangja _közelebbről_. János! Édes uram!

_Nincs válasz_.

Ilonka _belép balról_. Nézz csak, elaludt. Nem csuda. _Nagy szeretettel._ Annyit fáradt szegény egész nap.

Marcsa _parasztcseléd, Ilonka mögött belép balról._ Szinte kár felkölteni, olyan édesen alszik.

Ilonka _kedvesen_. Megállj csak Marcsa… fel ne riasszuk. Majd úgy költjük fel, hogy öröme legyen benne… hogy kellemes legyen az ébredése. Hozd ki csak, fiam, a káposztásfazekat. De vigyázz, mert forró, meg ne égesd magad!

Marcsa _kiszalad balra_.

Ilonka. Édes, jó, derék uram… isten áldja meg még ezt a kis álmodat is!

Marcsa _balról boldogan jelenik meg a fazekkal, kendőben fogja, mert forró. A fazék gőzölög._

Ilonka. Add ide. _Átveszi tőle a fazekat._ Ez az ő legkedvesebb illatja… evvel fogjuk felkölteni… _Letérdel eléje és kedvesen az orra alá tartja a fazekat. A hold élesen világítja meg ezt a kis jelenetet, János arcára, Ilonka arcára és a fazékra süt. A fazékon bádogfedő van._

Ilonka _halkan, Marcsához_. Nyisd ki!

Marcsa _lekapja a bádogfedőt a fazékról_.

_A káposzta dúsan gőzölög a holdfényben._

Ilonka. Csukd be!

Marcsa _visszacsapja a fazékra a fedőt_.

János _mint aki mély álomból ébredezik_. Káposzta… káposztaillat! _Felébred_. Rakott káposzta… Mi az? _Feltámaszkodik, a szemét törli._

Ilonka _nagyon kedvesen, nagyon jóságosan_. Ébredj édes, jó uram, itt van a te jó vacsorád, a te jó rakott káposztád, a szívemmel csináltam neked, gyere, gyere szépen utána, gyere csak az illatja után… ott benn vár a tiszta terített asztal… gyere csak szépen… gyere, gyere… gyere csak szépen… _Elindul a fazékkal balra._

János. Hogy elaludtam ebbe a jó levegőbe… Ejnye, ejnye… Már harangoznak is…

Ilonka. Gyere, drágám, gyere. _Csalogatja balfelé a fazékkal, mint ahogy kukoricával szokták vezetni a baromfit._

_Elballagnak balra, elől Ilonka a fazékkal, utána János, leghátul boldogan mosolyogva, Marcsa._

_A szín egy pillanatig üres. Az estharang szakadatlanul szól._

_A vörös függöny összecsukódik._

_A harangszó elhallgat._

Malacoda _magasra emelt orral, az eltünt kép után szaglász. Mély meggyőződéssel._ Húszmillió évet adnék az életemből egy kis rakott káposztáért! _Földhözvágja a nagyítóüveget és kisiet jobbra._

_Függöny._

MOLNÁR FERENC SZÍNMŰVEI:

=Az ördög.= Vígjáték 3 felvonásban.

=Liliom.= Egy csirkefogó élete és halála. Külvárosi legenda hét képben.

=Józsi.= Bohózat 3 felvonásban.

=A doktor úr.= Bohózat 3 felvonásban.

=A testőr.= Vígjáték 3 felvonásban.

=A fehér felhő.= Mirákulum 5 változásban.

=Farsang.= Színmű 3 felvonásban.

=Úri divat.= Vígjáték 3 felvonásban.

=A farkas.= Vígjáték 3 felvonásban.

=Égi és földi szerelem.= Dráma 5 felv.

=Színház.= Három egyfelvonásos.

=A hattyú.= Vígjáték 3 felvonásban.

=A vörös malom.= Színjáték két részben, 26 képben.

MOLNÁR FERENC MŰVEI:

=A Pál utcai fiúk.= Regény.

=Az éhes város.= Regény.

=Egy haditudósító emlékei= 1914 november – 1915. november.

=Hétágú síp.= Tréfák, tárcák, karcolatok.

=Józsi= és egyéb kis komédiák.

=Ketten beszélnek.= Tárcák, rajzok.

=Kis hármaskönyv.= Elbeszélések.

=Egy gazdátlan csónak története.= Regény.

=Muzsika.= Elbeszélések.

=Ismerősök.= Feljegyzések, krónikák.

=Az óriás és egyéb elbeszélések.=

=Rabok.= Regény.