Part 12

De a fizikai pusztulás elleni biztonság a czivilizált életre nem elegendő alap. Minden társadalom érdeke, hogy minden tagja a társadalomnak tett szolgálatok fejében oly jövedelmet élvezzen, amely magát és családját teljes fizikai épségben tartsa fenn, általános és szakkiképzésre minden megfelelő alkalmat megadjon és oly társadalmi életet, szórakozást, szabad mozgást biztosítson, amelyre egy jó munkásnak és polgárnak szüksége van. Már pedig a modern államférfiak felismerik, hogy a munkások nagy tömege számára némely vagy mindezen társadalmilag kivánatos feltétel egyéni vagy kollektiv alkudozással el nem érhető. Sem a verseny, sem a szövetkezés a modern munkásnak nem biztosítja kellőleg a megkövetelt munka- és életszinvonalat. Az államnak kell kiegészítenie a munkáspolitikát. Közvetlenül két úton teszi meg ezt. Először is kifejezetten oly szolgálati feltételeket állít fel, amelyek egyenesen a munkásokra kedvező munkabér, munkaidő és más munkafeltétel megállapítását czélozzák. Az ausztráliai bérhivatal e politika legmesszebbmenő példája, amely Angliában ma még csak néhány túlalacsony munkabérrel dolgozó iparágra szorítkozik. De nálunk az állami beavatkozás nemcsak a közhivatalnokok növekvő számánál érvényesül, hanem a hatóságokkal szerződő magánvállalatoknál is. Az itt követett politika határozott elismerése annak, hogy a magánmegállapodás nem biztosítja a társadalmi jólétre vezető munkaviszonyokat. A modern ipari törvényhozás a gyáripar, kereskedelmi üzletek, a munkaadók felelőssége, az üzleti záróra terén és más szabályozó törvények a munkásvédelem teljesebb politikájának kifejezésre jutását jelenti. A mi czivilizácziónk minimális követelményeinek megfelelő szolgálati szinvonal kiépítésére irányuló szórványos törekvések ezek.

Megerősíti ezt az állami szabályozás egy más neme, mely a munkások szempontjából véve a megélhetési standard javítására irányul. Ez alá foglalható a közegészségügyi törvényhozás nagy része, az élelmiszerhamisítás elleni törvények, veszélyes javak és szolgálatok elleni más védelmi eszközök, míg a szabad vagy államilag segélyezett nevelés és szórakozás, a könyvtárakat, parkokat, fürdőket és más üdüléseket beleértve, ugyane politika irányában fekszenek. E különböző közszolgálatok fő gazdasági hatása, hogy a munkásokat képessé teszi keresményük jobb vagy gazdaságosabb felhasználására, mint a teljes laissez faire rendszer mellett és közköltségen nyujt nekik oly szolgálatokat, amelyeket nem vehetnének meg. A munkásosztályok gazdasági érdekeinek specziális szempontjából véve az állami tevékenység e két faja közjövedelmeket fordít minimális egyezség és tudás, élvezet, izlés, jellem és viselkedési standard kiépítésére, azon osztályok számára, amelyek nem képesek e dolgokról megfelelően gondoskodni munkaerejük eladásával szerzett keresményükből. Részletes, közvetett kinálat ez a bérügylet kedvezőtlen viszonyainak javítására.

Ez természetesen egy szélesebb látkörü társadalmi politika egyoldalú, elfogult értelmezése. Mert, noha a közmunka és kiadás egyrésze kizárólag a bérmunkásokra vonatkozik, nagy részének tágabb társadalmi kihatása van. Bárha a szegényebb osztályok húzzák a legnagyobb hasznot a közoktatásra, szórakozásra, sőt a közegészségügyre fordított összegből, mégis helyesen hangsúlyozható, hogy a szolgálatok nem annyira egy osztály nélkülözéseinek pótlására, mint inkább a társadalmi szervezet egészének védelmére és javítására irányulnak. Ha az állami tevékenység magasabb fajait vesszük szemügyre, mint a főiskolai oktatást, tudomány, irodalom, művészetek pártolását, a forgalom előmozdítását, városok szépítését, felismerjük, hogy a társadalmi politika mind kevésbbé esik egybe egy osztály érdekeivel.

Ez állami szegényügyi, közoktatási, fejlesztési szolgálatok, a védelmiekkel együtt, amelyek az államok jövedelmének oly nagy részét emésztik fel, egy nagy és növekvő jövedelem kiadását vonják maguk után. E jövedelemről való gondoskodás kormányzás művészetében mind nagyobb szerepet játszik. A pénzügy legfőbb nehézsége az állam termelésében való szerepének és ennélfogva jövedelemre való igényének hiányos ismeretéből ered. Az a felfogás, hogy az állam egyedül az egyes polgárok élete és vagyona védelmére áll fenn és hogy e kötelessége teljesítésére jogosult minden polgár megadóztatására vagy anyagi viszonyaihoz vagy az állam részéről nyujtott szolgálatok arányában, még mindig tartja magát. E nézet hatása alatt az állam tevékenységét szigorúan korlátozták és a közjövedelem nagyobb részét az egyes polgárok vagyona elkobzásának tekintették.

Ma lassan kibontakozik a közjövedelem e teoriája és gyakorlata e tévfogalmakból. Egyrészt látjuk, hogy a legtöbb czivilizált állam átlépi a védelem nyujtására szolgáló tevékenység körét és a nemzetgazdaság forrásai kifejlesztésére számos intézményt létesít. Másrészt látjuk, hogy a közjövedelmeket mindinkább úgy fogják fel, mint amelyekhez az államnak joga van, miután közszolgálatokkal megkereste. Ez utóbbi tant még a maga teljességében nem fogadták el, kivéve a köz tulajdonát képező iparokért fizetett jövedelmek vagy járadék tekintetében. Állami földek, bányák vagy birtokok járadéka, a posta, városi vasút stb. haszna nyilván ugyanúgy megkeresett jövedelem, mint a magánvállalatoké. Ahol az állam vagy a város különleges szolgálatot teljesít és az azt igénybevevőtől annak árát beszedi, akár kicsinyben fizettetik meg, mint a postánál, vagy nagyban évi bérrel, a közönség nyilván más üzemekkel egy sorban áll és ugyanoly joga van a haszonra.

Természetesen visszaélhet jogával, nagyobb árat követelvén a méltányosnál. Rendszerint egyedárús lévén, a magánosok konkurrencziáját megszorítván vagy kizárván, gyakran módjában áll az árak megállapításánál visszaélni e helyzettel. Számos szolgálat a legelemibb életszükségleteket látja el, mint a forgalmat, vizet, világítást. Ezzel úgy növelheti jövedelmét, mint egy magános, követelvén azt, ami a magánüzemben haszontöbblet. Néhány város és állam ezt gyakorolja, bizonyos egyedárúságokat, mint a só, gyufa, dohány, szesz a közjövedelem forrásának használván ki. Ezt gyakran visszaélésnek tüntetik fel, mintha a trösztök vagy más egyedárús hasonló követeléseivel teljesen megegyeznék. De itt nem ez az eset forog fenn. Két különbség is van. Az állami egyedáruság haszontöbblete, bárha nincs a nyujtott specziális szolgálattal kiérdemelve, a társadalmilag hasznos szolgálatokra fordított jövedelmet növeli, míg egy magántröszt haszontöbblete magánosok nem termelékeny haszontöbbletét növeli. Továbbá az állam nagy árakat nemcsak közjövedelmi szempontból követelhet, hanem a közrend érdekében, mint a szesznél és robbanó szereknél.

De ha a közegyedárúság nagyobb haszon követelésének eszköze, mint a rendes üzleti egyedáruság, ez a többlet az adózás egy neme és ekként védendő. Tehát az adónak a közjövedelem főforrását jelentő új fogalmához kell folyamodnunk az állam és a termelési rend viszonyának megértése végett. Ez az új felfogás gyakorlati, tapasztalati formát ölt a megszolgált és meg nem szolgált jövedelem megkülönböztetésében és azon állításban, hogy az államnak joga van az utóbbiban osztozkodni. Nyilvánvaló, hogy a magánjövedelem és tulajdon meg nem szolgáltnak vett elemeihez folyamodik mindinkább minden ország a fejlődő állam egyre növekvő funkcziói teljesítésének fedezésére megkivánt jövedelem-többlet végett. A két fogalom kölcsönhatásban van. Az a felfogás, hogy nagy meg nem szolgált jövedelmi forrásokat lehet megcsapolni, képesíti és buzdítja a modern államokat és városokat új alkotó szolgálatok vállalására a közoktatás, lakás, város-szabályozás és társadalmi reform terén, amelyek ezelőtt pénzügyileg kivihetetlennek látszottak. Másrészt annak teljesebb megértése, hogy az állam vagy város mit tud és köteles a közjó érdekében tenni, a kormányokat arra buzdítja, hogy a meg nem érdemelt vagyont jobban felismerjék és szorosabban vizsgálják. A kormányt önérdeke mindenütt arra birja, hogy több közjövedelmet vonjon ki a meg nem érdemelt jövedelemből és vagyonból. A pénzügyek ilyen rendszere legalább is képviseleti kormányzatú államokban a legkisebb ellenállást váltja ki. Mindenütt látják és érzik, hogy a földjáradékból, szeszengedélyből, osztalékokból, üzletekből származó hasznok, amelyek a szabad verseny teljes kihatása alól el vannak vonva és a termelést és eladási árakat szabályozhatják, oly nyereségi elemeket tartalmaznak, amelyek az illető ipar sérelme nélkül megadóztathatók. Ha mindenfajta meg nem szolgált jövedelem egy forrásra lenne visszavezethető, mint Henry George egyes tanítványai teszik, vagy csak néhány világosan megállapítható és mérhető forrásra, elég egyszerü politika lenne keresztülerőszakolható az ily forrás közjövedelemre való fordítására. Vagy állami egyedárúság vagy különös megadóztatás útján. Az első mód a közhatóságok részéről a föld vagy jelenlegi, vagy várható járadékkal biró részei megszerzésében és birtoklásában állana. E birtok-politika hatékonysága érdekében a vasutak, bányák, kőbányák és esetleg épületek köztulajdonba jutása és állami kezelése lehet szükséges, oly szoros lévén ezek és a föld közötti viszony, hogy abból járadékot szivhatnak fel. Evvel együtt járna más természetes javak köztulajdona és más természetes egyedárúságé, mint a szesz kicsinyben árúsítása, bankügy és biztosítás, távirda, távbeszélő, a forgalom és érintkezés más eszközei, a fő községi szolgálatok és talán egyes felosztási szolgálatok, amelyeknél magánosok a köz kárára valószinüen hamisítanának, vagy a versenyt kizárnák. E korlátolt államszocziálizmus, bárha a versenyben más szempontok kivánják, mint a közönség védelme a magas árak vagy a szolgálatok vagy javak rosszasága ellen, első sorban a közjövedelem szerzését szolgálnák. Az államnak egyedárúságok birásából és gyakorlásából nyujtanak jövedelmet.

A másik módszer az volna, hogy a föld, a vasútak és más jövedelemfelesleget hozó eszközök magántulajdonban és magánhasználatban maradnak, de e feleslegből annyit adnak az államnak, amennyire az egyenes adókból szüksége lenne. A közgazdák megegyeznek abban, hogy a föld gazdasági járadékának adója nem hárítható át és nemcsak, hogy nem befolyásolja károsan a föld társadalmilag előnyös használatát, hanem úgy alkalmazható, hogy ezen használatot előmozdítsa. Ami áll a földjáradékra, áll más egyedárúsági értékekre is. Miután az egyedárús már úgy állapította meg az általa nyujtott javak vagy szolgálatok utáni járadékot vagy más terhet, hogy a lehető legnagyobb jövedelmet hozza, rendesen nem fizetődnék ki neki, hogy a megadóztatás következtében felemelje az árakat. A megadózás valószinüleg a gazdaságosabb termelési eljárásra ösztönzi, amint a földbirtokost földjének jövedelmezőbb használására birja. Nem fogja a termelés korlátozására birni vagy arra, hogy eddig nyujtott személyes szolgálatokat megtagadjon. Az egyedárúságok megadóztatásának ezen gazdasági teoriáját általában elfogadják.

De a termelési eljárásoknak itt munkánkban kifejtett analizise sokkal tágabb és változatosabb alkalmazást enged meg. Mert, ha nemcsak a föld birtokából vagy néhány határozott egyedárúságból fakad a jövedelem-felesleg, hanem nagyszámú és változatos körülményekből, amelyek bizonyos tőkének vagy képességnek, amely így előnyben van, ritkasági értéket adnak, a közjövedelem részére megadózás útján felhasználható felesleg összege nagy mértékben fokozódik. Az üzleti trösztök, kartellek, áregyezmények hasznothajtó gyümölcsei, a tőzsde-manőverekkel a vámokból, vagy más közintézkedésekből, találmányokból, jobb üzemszervezetből, magas bérekből, fizetésekből származó nyereségek mind különböző mértékben vonhatók megadózás alá. Az a tény, hogy a legtöbb ily üzleti vagy professzionális tevékenység hasznos személyes tevékenység önkéntes kifejtésével jár, komplikálja ugyan az adópolitikát, de elveit nem érinti. A belőlük származó jövedelmek bizonyos ritkasági elemeket tartalmaznak, meg nem szolgált elemeket, amelyek ugyan közvetlenül el nem választhatók a képesség szükséges dijjazásától, vagy a minimális haszontól vagy kamattól, mindazonáltal alkalmas adótárgyak. Némelyik meghaladja a városi telkekből, szeszkimérési engedélyekből nyert jövedelmeket és tartósabb, mint azok, mások esetlegesek és hullámzók. De a nem termelékeny feleslegnek igen nagy részét képezvén, a közérdek politikája megkivánja, hogy mint a közjövedelem forrását kellőleg figyelembe vegyük.

Bonyolult voltuk, megmérésük nehézsége különleges megadóztatásra alkalmatlanná teszi őket. Ez inkább mulékony feleslegek különfélesége, bonyolultsága és mértéke szolgáltatja az általános fokozatos jövedelmi adó igazi gazdasági igazolását. Minden olyan adó, amely tisztán megélhetési és növekedési költségeket sujt, azaz csak a munkabért, a minimális kamatot, hasznot, vagy a képességnek más fizetését éri, rossz adó. Mert egy termelő erő hatékonyságát rontván, a javak jövő termelését támadja meg és a jövő közjövedelemnek megadóztatható feleslegét csökkenti. Minden adózás tehát csak az improduktiv fölöslegre szorítkozzék, annyit vonván el belőle, amennyit az állam előnyösen felhasználhat a közszolgálatok ellátása és fejlesztése czéljaira. Az általános jövedelmi és örökösödési adók, amelyek jelentősége a legtöbb czivilizált államban növekszik, az adózás biztosítására a legjobb eszközök. Fokozatosságuk avval igazolható, hogy a nem termelékeny felesleg aránya közvetlenül változik a jövedelem vagy birtok nagyságával. E feltevést kétségtelenül valónak fogadhatjuk el. Minél nagyobb a jövedelem vagy birtok – annál nagyobb nem termelékeny felesleget hajt rendszerint és annál nagyobb mértékben adóztatható meg a jövedelmet nyerő termelő erőre való káros hatás nélkül.

A meg nem szolgált jövedelem megkülönböztetésének nehézsége a megérdemelt jövedelemtől, amelybe gyakran bele van foglalva, az államot kisérleti eljárásra birja. Nagy gyakorlati nehézségekbe ütközik a nagy jövedelmekből a fölösleg megadóztatására irányuló törekvés. Gyakran elrejthető a jövedelem és a modern nemzetközi pénzügyi viszonyok lehetővé teszik, hogy bizonyos feleslegek a megadózást elkerüljék, a külföldön merülvén fel és haza más formában kerülvén. Amint az üzleti világ mind nemzetközibbé lesz, igen nehéz lesz mindegyik államnak a másik megelőzése a folyó jövedelem megadóztatásában. Részben e nehézségek elhárítására, de még inkább annálfogva, mert az örökségek meg nem szolgált jövedelmet jelentenek az örökösök részéről, az örökösödési adó igénybevételére nagyobb a hajlandóság, mint a jövedelmi adó növelésére.

Inkább a pénzügyi opportunizmus, mint gazdasági teoriák megértése és elfogadása hajtotta az államférfiakat ezen jövedelmi források felé. De különösen szükséges, hogy azok, akik a modern állandó jövedelmi szükséglet növekedésének nehézségeit oldják meg, megértsék, mik az adózás helyes forrásai és mi az észszerü megadóztatási mód. Az adózás nem az egyes polgárok megszolgált javának vagy jövedelmének, egyéni erőfeszítésük és képességük eredményének elkobzása. Eszköz az, amelylyel a társadalmi tevékenységek és szükségletek képviselője, az állam igényét érvényesíti a társadalom által az egyes egyéneknek nyujtott különböző segítségekkel megszolgált jövedelemre. Az állam adók útján szedi be jövedelmét és amennyiben helyesen vezetik, a társadalomnak nyujtott szolgálatai fejlesztésére és javítására és a védelemre fordítja.

XII. FEJEZET. A külkereskedelem.

Másfélszáz évvel ezelőtt egy Észak-Amerikába kivándorolt angol csoport Ontario tartomány legdélibb részére hatolt, ahol egy folyó által szelt termékeny völgyben megtelepedett, a partokon fakunyhó sorokat emelt, amelyek népes és virágos városokká fejlődtek. A folyó északi részén volt a legjobb legelő nagy része és a közeli halmokról lerohanó patak e részt a famegmunkálásra alkalmassá tette. De a déli részen termékenyebb búzaföldek voltak, gyümölcsöt, veteményeket jobban lehetett termelni. Mindkét részen a halmok védelme alatt specziális czélokra alkalmas földek voltak, amelyeket egyes letelepülők kiválasztottak és más éghajlati, fekvési, talajbeli előnyök megfelelő termelésekre és iparokra vezettek. Néhány kovács, ács, takács, szabó, czipész telepedett le ott, ahol neki előnyös volt vagy családi összeköttetései voltak – a folyó északi vagy déli részén. Más településektől távol e falu a környező farmokkal, fatelepekkel stb. lényegileg önálló termelő közületet alkotott. A folyón híd volt és azon a személyek és javak szabadon közlekedhettek; a piaczi berendezkedések lehetővé tették, hogy a talaji és fekvési különös előnyök, egyes mesteremberek vagy kézművesek különös képességei a legteljesebben kihasználtassanak az egyén és a fogyasztóközönség legnagyobb előnyére, amelynek módjában állott, hogy megvegye, amit ezek eladásra kinálnak. Ez a szabad csere alapján álló munkamegosztás gazdaságosságának egyszerü példája. Nyilván előnyös volt a folyó bármely partján lakóknak, hogy a legszorosabb érintkezés és a legszabadabb kereskedelmi forgalom legyen a hidon át. Aki azt indítványozta volna, hogy a hidat le kell bontani vagy a személyeket és javakat azon meg kell vámolni abból a czélból, hogy mindegyik rész a saját szükségleteiről gondoskodhassék, ha ez lehetséges, – azt őrültnek tartották volna.

És most az történt, hogy a forradalom a köztársaság megalakulására vezetvén, Canada és az Egyesült-Államok megállapították a maguk határait és e falut kettéválasztó folyó vétetett határnak. Tényleg kettévágták a falut. Az északi oldal lakói kanadai polgárok maradtak, Ontario törvényeinek engedelmeskedvén, annak adózván tovább is, a déli rész lakói az Egyesült-Államok polgáraivá lettek. Időmultán a politikai megkülönböztetés a lakók két részének érzelmeit is befolyásolhatta egymás irányában és a társadalmi érintkezést csökkenthette. De ez azt a munkamegosztást és szabad cserét, amely azelőtt előnyös volt, kevésbbé előnyössé tehette? Kevésbbé volna káros, mint azelőtt, a híd lerombolása vagy a folyón túl piaczot kereső árú megvámolása? Keresztül lenne vihető épp úgy, mint azelőtt a gazdasági közület ketté törése, a folyamat vévén válaszvonalnak. De épp oly nyilvánvaló, hogy akinek eladni valója volna, csak a félpiacz állana rendelkezésére és amire szüksége volna, annak kinálata is felére csökkenne. Lehetséges, hogy a lakók minden szükségletüket a folyó innenső részén lakó szomszédaikkal elláttathatnák, de nyilván elveszítik a másik oldal természetes előnyeiből vagy az ott lakók különös képességeiből nyert részüket és a piacz megszorítása azon árúknál, melyek előállításánál ők vannak előnyben, megfosztaná őket saját termelésük eredményének egy részétől. Nyilván minden lakó veszít úgy eladói, mint vevői minőségében az előbb megvolt szabad forgalom bármily akadályozása folytán.

A politikai szétválás a termelés gazdaságosságát nem érinti. Azelőtt előnyös volt, hogy az északi részen lakók teljesen szabadon szerezhettek birtokot vagy üzhettek ipart a déli részen, ha ott jobb alkalom kinálkozott, mint a saját részükön. A mozgás e szabadságával nyilván az egész terület jobban fejlődött, ami mindenki javára szolgált. Ugyanígy volt, ha egy gazdag farmer a déli részről pénzt takarított meg és úgy látta, hogy jobban használhatja, ha az északi részen állít fel fürészmalmot, mintha hasonló vállalatba fogna a déli részen; nyilván minden lakó érdekeit sértené, ha tőkéje leghasznosabb használatában akadályozva volna. Mert mindannyian többet nyernének a fűrészmalom olcsóbb fáján, mint a megtakarított pénz bármely más felhasználásánál, habár az ő folyam partjukon történnék is az. Ily körülmények között a munka és tőke szabad folyásába minden beavatkozás épp oly káros, mint a piacz szabadságának korlátozása.

Mindkét part lakóira nézve nyilvánvalóan öngyilkosságot jelentene egy olyan települési törvény, a mely a növekvő népességet a saját partján tartaná vissza, vagy a fa vagy gépek vagy más tőke kivitelét akadályozná, vagy vámmal gátolná oly javak behozatalát, amelyek a másik parton olcsóbban termelhetők.

Ha az északi rész lakói félreértett hazafiasságból ily kizárási politikát fogadnának el, a délieket megkárosíthatnák. De némileg nagyobb mértékben károsítanák meg önmagukat, mert a vámszedés, a csempészet megakadályozásának, a vámvédelmi politika szervezésének költségei őket terhelnék. Feltéve, hogy elég őrültek e gazdasági szétválás megkísérlésére, a déliek helyesen járnának-e el, ha az őket ért sérelemre a kizárási politika utánzásával felelnének? Miért akadályozzák az északiak tőkéjét, hogy átjőjjön és természetes kincseik kifejtését előmozdítsa, vagy miért akadályozzák az északi munkát, hogy a tőke ez előnyös munkálkodását elősegítse? Miért akadályoznák polgáraikat, hogy azokat a jobb és olcsóbb termékeket, melyeket az észak még mindig kinál, beszerezzék? Az észak rossz példájának követése, polgáraik sérelmének megkétszerezése és saját maguknak ugyanoly igazgatási költségekkel terhelése.

Amíg az egész falu Ontarióba tartozott, egész nyilvánvaló volt, hogy a legteljesebb együttműködés a munkamegosztás, szabad piacz, tőke és munka szabad mozgása útján a közület jólétére vezet. Lehet, hogy a talaj és más természeti viszonyok sokkal kedvezőbbek általában délen, mint északon, és hogy következőleg a fiatal munkaerő és új tőke e rész kifejlesztését és népesítését szolgálta főleg. De teljesen nyilvánvaló, hogy az északi rész polgárai ezáltal nem károsultak, hanem csak javukra vált és ha valami bohó érzelem visszatartotta volna az ifjú munkaerőt és takarékosságot, hogy a folyón túl hasznosabb alkalmazást keressen, érzékenyen károsodtak volna. E nyilvánvaló gazdaságosságot nem fordíthatta fel és nem is változtathatta meg az a tisztán politikai esemény, amely e kis termelő közületet két politikai községgé választotta szét. Ami jó üzlet volt azelőtt, most is az és az emberek és javak szabad mozgásának minden politikai akadályozása nyilván sérelmes az üzleti érdekekre. Mert, ha az emberek és javak szabad mozgásának megszorítása az egyik részre előnyös, akkor épp úgy állíthatnók, hogy a további megszorítás az észak két, a patak által elválasztott részénél, hasznos volna legalább is észak egyik részének és ez a felosztási politika odáig vihető, hogy minden utcza és minden család független termelő közületté lesz.

E példa elég arra, hogy a nemzetek termelési és kereskedelmi viszonyainak egyszerü és egészséges teoriáját levonjuk. Ami a határfalu e két része egymásnak, az a két állam, amelyekhez tartoznak, az Egyesült-Államok és Canada egymásnak. Ha a tőke és munka és termékek szabad forgalma a megosztott falu mindkét részére előnyös, akkor a két nemzetnek is az. És ami áll Canadáról és az Egyesült-Államokról, más nemzetekre is áll, akár van közös határuk, akár nincs Minden ország lakói minden más országgal való legszabadabb érintkezéssel nyernek, mert így szerezhetnek legtöbb javat, így használhatják fel legteljesebben és leghatékonyabban a természeti kincseket vagy szerzett képességeket és osztozkodnak ugyanazon előnyökben, amelyekben más országok lakói részesülnek.

A modern termelési élet főfolyamai ez igazság egyre növekvő felismerését hozzák magukkal. A modern termelésben és vagyonban óriási része van a tőke, munka és javak állandó növekvő folyékonyságának.